Megértés, szeretet, felelősség, kedvesség, őszinteség, együttérzés és ezeknek további együttese olyan alkotóelemek, melyek korlátozzák, jobbá teszik és magukban rejtik az emberi lét lényegét. De kérdem én, mint laikus, mit érek el ezekkel az érzésekkel? Miben rejlik az igazi élet titka? Mert, hogy nem ezen érzések határozzák meg létünk az is biztos…
A szeretet tönkreteszi az embereket, a kapcsolatokat és olyan bugyuta dolgokra kényszeríti az egyik félt, mint az önfeláldozás. Annyi ember adta már életét értem, mindig mindenki meg akart védeni a körülöttem lévő dolgoktól. Pedig nem erre volt szükségem, soha… soha nem engedték, hogy megmutassam mire is vagyok képes, mindig másoknak kellett megfelelnem és hagynom, hogy ők határozzanak helyettem. Milyen áron?
Annyi mindenkit vesztettem el az elmúlt időben, mint addigi életem során egyszer se. Az igazinak hitt szüleimet, Jenna nénit, az igaziakat, Alaricot, Jeremyt… és nem hiszem, hogy az öcsém lett volna az utolsó.
Emlékszem az összes érzésre, ami körülölelt azon az estén. Fájdalom, kétségbeesettség, szomorúság, saját magam hibáztatása… de a legerősebb érzés, ami akkor bennem járt, az volt, hogy hagyjam az egészet. Véget akartam vetni mindennek.
Lerobogtam a lépcsőn, elhatározottan, hogy porig rombolom a gyerekkori otthonomat az öcsém testével együtt. Pontosan emlékszem minden egyes percre, ahogyan belerúgtam az XBOX-ba és földhöz vágtam Alaric kedvenc whiskey-ét, sőt még arra is, ahogyan Caroline a következőket mondja: „Elena, megijesztesz…”. Nem érdekelt, véget akartam vetni az összes eddigi szenvedésnek és ez sikerült is.
„Elena, engedd meg, hogy segítsek…”
Akkor kaptam meg a feloldozást. Nem értettem milyen nagyszerű dolog az, ha az embernek nincsenek érzései. Mikor ember voltam elítéltem azokat a természetfeletti lényeket, a vámpírokat jobban mondva, akik lekapcsolták az érzéseiket és úgy próbáltak átjutni bizonyos dolgokon. Most már teljesen átérzem tettüknek okát, és örülök.
„Kapcsold le, csak kapcsold le és minden rendben lesz Elena. Azt szeretném, ha megtennéd.”
Felgyújtottam a házat. Az összes emlékemet, amit ott szereztem elhagytam és nem érzek semmi féle lelkiismeretet. Az, hogy így tettem tönkre a családi fészket csak segített elengedni azt, aki voltam. Vagy akit hittem, hogy vagyok, mert az igazi Elena nem egy megmentésre szoruló lány, akinek nincs életkedve.
Az igazi Elena én vagyok. A vámpír, aki megtanulta, miként kell élvezni az életet. Az eddigi Pink számok már nem csak egy álmot fejeznek ki, hanem a valóságot. Sose vettem észre miért tetszettek a számai egészen mostanáig. Örülök a tettemnek, nem érdekelnek a következmények, a többiek véleménye a tetteimről, mert ezt én akarom. Ez most az én döntésem. Nem engedem meg soha többé senkinek, hogy segítsen rajtam.
Azon az éjszakán, miután lekapcsoltam az érzéseimet, éreztem magam igazán szabadnak. Akkor ébredtem fel. Az főúton kifeküdve vegetáltam, néztem és hallgattam a körülölelő természet hangját mikor megérkezett a nő. Lassított az autójával, és ijedten hozzám futott azt kérdezgetve, hogy hol fáj, mi történt, jól vagyok e.
Erre csak egy válaszom volt. „Nem érzek semmit.”
És ekkor jöttem rá ki vagyok, ezután mélyesztettem bele fogaimat és adtam át magamat az érzésnek. Ekkor éreztem rá az ízre, amit mai napig nem tudok elfelejteni, és ami még most is megbolondít… A szabadság íze a legjobb.