Annyira közel van a halál. Szinte már érzem a jelenlétét. Persze, igaz, ami igaz, ez már jó rég óta van. Bárhová is tekintek, bárkinek a szempárába nézek, nos, látom, hogy a halál tekint vissza onnan, na meg persze a felém kacsintó, és tátongó mélység, mely olyan, akárcsak a drog. Az ember fél tőle, de még is vonzza. Lépéseimmel egyre közelebb kerülök hozzá, s puszta véletlenszerűségből egyszerűen belebotlom, és belezuhanok. Mindez megtörtént. Zuhanok, egyre jobban lejjebb kerülök, és egyszer csak az lesz a vége, hogy ennél is jobban bekattanok. Úgy lesz vége mindennek, ha elsütöm a pisztolyt, én pedig holtan fogok összeomlani a padlón. Haláltól mentes gondolatoktól szabadulnék meg, s minden olyan tényezőtől, amely rávesz majd arra, hogy megtegyem mindezt. Nincs értelme annak, hogy éljek. Nem is volt, és nem is lesz. Mert hát, ezt érdemlem én, és bár megpróbáltam az öngyilkosság ezer arcát, de mindegyik sikertelenné vált. Tehát, ténylegesen tudtomra adta az élet, hogy én a halált nem érdemlem meg, hanem maga a poklot érdemlem. Az élet, igen, az a pokol. Ahol.. nincsen más, csak könnyek, fájdalom, és persze az a hűséges társ, mégpedig a magány. Milyen vicces, és egyben ironikus, hogy minden apró dolognak tudok örülni. Elég nekem, ha hozzám szólnak, s már attól valami megnyugszik bennem, mintha felfognám, hogy nem pusztán egy szenvedő szellem vagyok, akit voltaképpen észre sem vettek. De persze, azok a szavak is mind bántások, amelyek arra ösztönöznek, hogy igen, a végsőkig tartsak ki a mellett, hogy öljem meg magam, ha már azt az apám nem tette meg.
Mikor eme gondolatok eszembe jutottak, amelyek apám arculatát formálták meg elmémben, nos, hirtelen remegni kezdek. Egyszerűen a gondolatok azok, amelyek nem hagynak nyugodni, s szinte már olyannyira váltam őrültté, és kezelhetetlenné, hogy már szimplán esély sincsen arra, hogy én valaha is megjavulok. Persze, nem is akarok. Miért? Kiért? Ugyan már! Már nem kergetek naiv, s szánalmas ábrándokat, miért is tenném már? Beletörődtem abba már, hogy a halálom borzalmas, és kegyetlen lesz. Vagy mások végeznek velem, vagy én magam teszem azt meg rövid időn belül. Senkinek sem kellek, senki sem fog engem hiányolni, és senki sem veszi majd észre, hogy én nem leszek. Ki is venné észre? Senkim sincs. Egyedül vagyok. Csak a magány vár odahaza. De persze, miért is fájlalom mindezt? Azelőtt a kínzás várt otthon, tehát, maga az a személy, akit ’apámnak’ szólítottam. Sokkalta nagyobb kínokat éltem meg mellette, nem telt el egy olyan nap, hogy engem ne vert volna félholtra, bár, ha csak ezt tette, akkor összetehettem a két kezemet. Hiszen... még most is érzem az érintéseit magamon, amelyek voltaképpen az őrületbe kergettek, amelyek elérték azt nálam, hogy teljesen megőrüljek magamban. Rengetegszer bántott, és hiába vetettem ennek véget, álmaimban akkor is ott van még mindig, na meg persze pusztán csak a gondolataimban, amelyek szinte életre is kelnek magam előtt elmém által, de persze, nem tudom megkülönböztetni azokat a valóságtól. Még most is úgy érzem, hogy minden, amit valójában képzelek, valójában nagyon is igaziak. Miért ne lennének azok? Talán amit képzeletnek hívok, az a valóság, és amit a valóságnak hívok, az a képzeletem?
Mikor a férfi arcát figyeltem, egy pillanatra elgondolkoztam azon, hogy ő nem –e a képzeletem szüleménye. Hogy minden, amit elkövettem eddig, az csak mind az agyam játéka, és amit úgy hiszek, hogy képzelek, az valójában nagyon is élő, vagyis... az apám még él? És továbbra is bánt?
Gyülekeznek a kételyek, és a kérdések a fejemben, amelyeket nem tudok hova tenni. Annyira megzavarodtam hirtelen, hogy hirtelen az összeomlás szélére kerülök újra, szimplán csak ledermedek, ahogy továbbra is állva maradok, és nem is hallom a férfi szavait. Csak magam elé bámulok, próbálva felemészteni a dolgot, hogy jelenleg képzelődöm, és ha újra felébredek mindebből, ott lesz az apám, és...
Hirtelen megrázom fejemet, ahogy szorosan lehunyom szempárom, s aztán kinyitva azt, a férfi felé tekintek, akinek próbáltam felidézni a szavait. De bármennyire is próbáltam rá koncentrálni, a gondolataim egyre inkább nem hagytak nyugodni.
Hirtelen aztán a párás ablakra terelődik figyelmem, amikor is kék és piros vibráló világítást észlelek onnan kintről. Nagy szemekkel, ugyanakkor ijedten nézek az előttem álló férfira, ahogyan egyet hátrébb lépek riadtan. A szívem a torkomban dobog hevesen, s szinte szempáromban egy pillanat alatt gyülemlenek a könnyek. Nem akarok börtönbe kerülni, nem akarok... bántani fognak.
Mikor aztán a férfi, akit Zhydrunnak neveznek, bólint egyet a lépcsők felé, hirtelen lefagyok, hiszen nem számítottam arra, hogy még ő előlük is képes lesz engem elrejteni. Vagyis... megmenteni. De miért teszi ezt? Nem érdemlem meg, sohasem segített senki, és sohasem mentett meg senki. A szenvedéshez vagyok szokva, de ha börtönbe kerülnék, a pillanat tört része alatt omlanék össze, s már csak az elmegyógyintézetben lennék, valahol egy szobasarkon, miután lobotómiát hajtottak végre rajtam.
Nagyot nyelve aztán lassú lépteket veszek a lépcsők felé, ahogyan aztán felhaladok. Miközben a kapaszkodón végighúzom ujjaimat, hirtelen beszédülök. Le kell ülnöm, csak ez az egy jár az eszemben. Miközben feljebb haladok, hirtelen homlokomhoz kapom egyik tenyeremet, ahogyan erővel tartom csukva szempárom, s egy szobába térek be.
Hirtelen elmúlik a fejfájás, s ennek hatására kinyitom szemeimet, és körbenézek. Minden szürke. De, miért?
Mikor előre léptem volna, hirtelen valaki magához ránt, s valami éles csúszik végig nyakamon. Mikor elengednek, hirtelen torkomhoz kapok, s aztán ujjaimra, és látom, hogy véres. Mire megfordultam, láttam egy alakot, de homály fedte, nem láttam az arcát. Hirtelen térdeimre borulok, ahogy még utolsót felpillantok, s eldőlve, nos, a pokol elragadta lelkem.
Hirtelen aztán a lépcsőn ülve térek észhez. Ijedten nézek körbe, ahogyan felállok. Mi történik velem?! Hirtelen könnyekben török ki, ahogy a lépcsőn ülve, nos, összehúzom magamat ott.

A gyötrő álom egy erős kiáltással foszlik szerte, s az ismeretlen hölgy újra átlépi e világ kapuit. Zhydrun méregzöld íriszei egy pillanatra sem mozdulnak a másikról, szinte érezni, ahogy szemeiből egy halálsugár árad kifelé, mely erős karmaival megragad minden élőt s élettelent. Ahogy pedig az ébredő pillant felé sötét tengerekbe nyúló pilláival, szinte azonnal homályba borul minden apró kép, melyet álmában alkotott róla a férfi, s helyüket felveti a végtelen üresség. Kíváncsisága érzi, ahogy kezdi felemészteni testét, melyet olykor egy-egy hevesebb szívdobbanás eredményez. Külseje azonban ebből mit sem mutat, hiszen a sötét burok töretlenül zárja magába.
Lysandra Fontane... Ízlelgeti magában e nevet, hevesen kutat elméjében, igyekszik minden apró kis fiókot kinyitni, ám a keresgélés nem túl eredményes. Ha ismerős is neki ez a név, azt teljesen biztosan nem nőhöz kötheti. Zhydrun ugyanakkor nem viszonozza egyáltalán a bemutatkozást, hanem még mindig mereven, összetett kezekkel áll, s figyel. Figyel, mint mikor vad cserkészi be áldozatát...
- Azért akadnak rá módszerek, hogy elűzzük. - válaszol hűvösen, mély hangja búgó baritonként száll a falak felé. - Csak engedni kell nekik. Azért gyötörnek, mert küzdünk ellenük. El kell fogadni, hogy nem minden elme egyforma, némelyek az átlag fölé emelkednek. S némelyeknek igen szokatlan igényük van... Bár ha jól sejtem, ezt Ön jól tudja. - enyhén összeszűkíti szemeit, hangjában finom célzást tesz a holttest felé, persze egyelőre erre nem tér ki konkrétan. Szavait azonban nem megnyugtatásnak szánta, hanem ellenkezőleg. Tiszta tényeket közölt. Ki ne ismerné jobban az elme gyötrő képeit, mint egy olyasvalaki, ki több száz éve ebben a posványban él? Az a temérdek emlék, megannyi kín s gyötrelem... Ez mind egy elme részét képezi, s egy vérivóban tucatnyi emberöltő is lapulhat.
- Ezt valóban így gondolja? Köszöni? - pillant felé kételkedve, miközben lép egyet előre, ezzel csökkentve a távolságot. - Köszöni, hogy nem küldtem tovább talán egy jobb világ felé? Köszöni, hogy az utolsó pillanatban nyújtottam a kezem a szakadék szélén, mely alatt talán egy tündérvilág pihen? Köszöni, hogy nem szakadtak meg elméjének gyötrő képei? - szemeit még jobban összeszűkíti, már-már enyhén fenyegetően. - Ne nekem köszönje. A Sorsnak. Oka volt, hogy éppen arra vezetett utam, s oka volt, hogy ilyen pontosan... Ugrott. - utolsó szava előtt hagy egy kis szünetet, mert így kimondva tényleg olyan, mintha valami mese kezdete lenne az egész, a hercegnővel, s a szőke herceggel, ki megmentette az életét. Csak egy kicsit sötétebb kiadásban...
- Vámpírok nem léteznek. - mondja komoran, miközben újabb lépést tesz előre, immáron csak egy méter választja el őket. - Tán még mindig elméjének fátyla pihen a szeme előtt? - egyáltalán nem rendíti meg a kérdés, hiszen bármiféle ember szájából hall ilyet, akkor vagy bolondnak nézi, vagy olyannak, kit élénk fantáziával áldott meg a Sors. Függetlenül attól, hogy igaza van... Elvégre, egy vérivó természetfeletti lénynek számít, melyet az emberi agy igen csak nehezen képes befogadni, ezért születnek mítoszok s legendák, melyeket általában csak a szavak tesznek hitelessé, a mögöttes tartalom nem. Természetesen találkozott már olyan halandóval, ki valóban tudott a létezéséről, ám azt alapos tényekkel bizonyította is, mielőtt még Zhydrun megmutatta volna valós énjét. Volt olyan, hogy ez csak akkor derült ki, mikor invitálás nélkül nem volt képes belépni más házába... Ez most sem fog máshogy történni, főleg mert nemrég még téveszmék gyötörték Lysandrát, s nem lehet tudni, hogy most is elméje játszadozik vele, vagy valóban teljesen tudatában van annak, amiről beszél. S ha igen... Az már teljesen más fényt vet majd rá...
- Zhydrun. - böki ki, miközben azt a parányi távolságot is lecsökkenti, majd teljesen elé érve leguggol, egyik kezét a kanapé karfájára, másik kezét pedig a hölgy mellé helyezi.
- Keresi már a rendőrség? - teszi fel váratlanul a kérdést, melyet okkal ejtett meg. Egy autó parkolt le a birtok kapujánál... Halovány, kékes, pirosas fényét hamarosan lehet látni a párás ablaküvegen túl, mire Lysandra is rájöhet, miért tette fel a kérdést a férfi. Igen csak ritkán akad hívatlan vendége, s nagyon utálja is az ilyeneket. Azonban létét nem tudja már elrejteni, hiszen a lángnyelvek az ablakon túlra is kijutnak fényükkel, így egyértelmű, hogy van otthon valaki. A vámpír ekkor feláll, az ajtóhoz lép, mely mellett egy parányi gombot megnyom, mire a vaskapu lassan kitárul, s a rendőrautó berobog rajta. Hallani, ahogy a motor leáll, ahogy csapódik a jármű ajtaja, s ahogy léptek egyre közelednek a bejárati ajtó felé, majd egy erős kopogás zárja le érkeztüket. Ennyi volt. Eljött a törvény a hölgyért, hogy igazságot szolgáltasson. Ki ő, hogy ezt megakadályozza?! Ezért hát... Utoljára visszapillant Lysandra felé... Majd biccent egyet az emeletre vezető lépcső felé... Arra nem fogják észrevenni, amíg Zhydrun lerendezi ezt az egészet...

„Az éj leszállt, oly pontosan, mint máskor. Hét óra van már kereken, ezt jelezte a régi antik óra nagyot harangozva a nappaliból. Én a szobámban ültem, előre dülöngélve folyamatosan, ringatózva, mintha ezzel próbálnám magamat nyugtatni. Légzésem akadozott, meggyötört, mint ahogyan előttem lévő kép is, mely rettentő homályos. Kintről csend honol, s a kérdés, hogy vajon miért vagyok ennyire meggyötört? Karjaim merő véresek, kezemben pedig egy tőrt tartok, amit már megannyi éve őrizgetek rendületlenül, pontosan erre a napra tartogatva, amikor is végre el jő az én időm. Jelenleg éppen erőt veszek magamon, hogy végezzem az öcsémmel, Alex-el, aki egy évvel fiatalabb nálam. Nem ártott nekem, de nem is segített soha, hogy az apámtól megvédjen. Így hát, a családom összes tagja mehet a pokolba, s ha eljön annak az ideje, akkor követem őket, csak hogy megszálljam őket, és hogy a pokolban is megkeserítsem az életüket!
Dühtől ázott gondolatok telepedtek rám, ami egyre nagyobb késztetést adott arra, hogy most felálljak, és elinduljak megtenni az utolsó lépést. Így hát lassan felálltam, ámbár a sötétben a legkevésbé sem láttam a köröttem lévő teret, ámbár szemeim eléggé megszokták a sötétséget annyira, hogy lássam a tárgyak körvonalait legalább.
Sántítva megyek, s így sötétben úgy nézhetek ki, mint egy szellem, aki kísérti a házat, főleg a körülmények, hiszen; minden véres. A sánta szellem tehát megindul az öccse szobája felé, markában szorított ornamantika mintás tőrrel, mely szintúgy kiontott vértől csillog.
Pár pillanat múlva aztán megállok a fehér ajtó előtt, melyen volt valami. Egy vérbe mártott kézlenyomat, mely el volt húzva oldalra. Ahogyan a húgom menekült előlem... igen, emlékszem, végighúzta a tenyerét Alex ajtaján, be akart menni, hogy felébressze, de aztán ezt megállítottam. Az ajtó mellett ott volt ő, lent a földön feküdve, fejében egy baltával. Rezzenéstelen arccal pillantok le rá, aztán pedig újra az ajtóra szegezem tekintetemet. Az egyetlen személy, akit egykor szerettem, az Alex volt, de ő is elárult. Őt szerettem egyedül, mint ahogyan a mai napig is, hiszen, ő nem bántott. De nem is segített soha. De ő neki csendes, fájdalommentes halált kínálok e végett is. A halál számára is csak egy megnyugvás lesz. Majd egyszer találkozunk a másvilágon.
Véres tenyeremet az ajtónak szegezem, ahogyan egy gyengéd lökéssel az ki is nyitom, egészen halkan, hiszen ha felébred, akkor már kevésbé lesz fájdalommentes a halála.
Belépek, miközben végig őt nézem, s tenyeremet a hófehér falra helyezem, hogy megtámaszthassam magam, s végighúzva a falon a vért közeledem felé. Meglátom a nagy francia ágyát, mely felében ő alszik, másik fele pedig teljesen üres. Az éjjeliszekrényére lerakom a cinkos társam, a tőrt, majd pedig az üres oldalra lépek, ahol egy kisebb párna volt. Kezeimbe veszem, s oldalra döntött tekintettel pásztázom az övét. Szépen, s békésen alszik. Olyan jó munkát végeztem, hogy közel hat ember halálára sem ébredt fel, hiszen mindegyik mire kiadott volna egyetlen egy hangot is, nos, halottak lettek általam.
Végül feltérdelek az ágy üres részére, aztán átlendítem öle felett egyik lábam, s feje felett megtartom a párnát egy pillanatra. Aztán egy hirtelen mozdulattal fogom rá, jó sokáig.
Körülbelül öt perc után észrevettem, hogy mellkasa már nem emelkedik fel – le, s végül leveszem róla a párnát. Nyakához érintve két ujjamat állapítom meg a pulzusát, ami, nos, semmi jelet sem ad. Végül a párnát félre teszem, s végül lefekszem a holttest mellé. Lehunyom szemeimet, végül aztán én is álomba merülök.”

- Tűnj innen! Tűnj innen...! – szegezem fejemhez mindkét tenyeremet, ahogyan felébredtem. Mindig az öcsém halála tűnik fel újra, s akárhány emberrel végzek, a holttestük az ő arcát ábrázolják, olykor, ha tömegbe térek ki, az összes ember Alex arcát viselik. Talán gyötörne a lelkiismeret? Vagy ő kísért? Vagy megőrültem?!
Végül aztán egy gondolattal nyugtatom magam, azzal, hogy megérdemelték a halált. Nem szórakozásból tettem azt, amit. Én egy rabszolga voltam ott, az apámnak pedig nem is akármilyen rabszolga.
A gondolattól gyomrom a feje tetejére fordult, hiszen akárhányszor rágondolok, elkap egy fajta hányingerérzet.
Mire az idegenre nézek, ő addigra már egy poharat tart felém, benne valami egészen fura színű löttyel. Nagyot nyelek, aztán pedig újra az idegenre nézek nagy szemekkel, s arcát próbálom felidézni, hogy honnét is ilyen ismerős. De aztán a tekintetére irányul figyelmem, és akkor eszembe jut, hogy ő mentett meg, amikor az öngyilkosságba akartam rohanni. Még is, miért mentett meg? Megérdemeltem volna a halált. Bár tény, a halál számomra egy nyugodt hely lenne, szóval még sem érdemelném meg. Az életben maradok, ahol örök szenvedésre leszek ítélve.
Végül elfogadom az italt, s azt nézve próbálom felidézni, hogy mire is hasonlít, s aztán megrázva a fejemet húzom le egy pillanat alatt. Tengerkék bogárszemeim kikerekednek, az üressé vált poharat nyugodtan rakom le magam mellé, s elfordulok megremegve, hiszen az íz valami kegyetlen. Szerintem ez valami ébresztő ital lehet, gyógynövényekből álló lötty, amely ha nem is lenne hatásos, de az íze biztos, hogy felébreszti az embert. Pár pillanat múlva aztán az íz elmúlik, s aztán óvatosan visszaemelem a tekintetem az idegen felé.
- A nevem Lysandra...- köhécselek párat, aztán folytatom. – Lysandra Fontane. – Nyögöm aztán ki, s hirtelen felpattanok, és a kijáratot keresem, hogy vajon merre is lehet innen kiszökni. A következő kérdésére aztán hirtelen megállok, s őt nézem, aztán pedig leülök. A földet bámulom, s végül egy mély levegőt veszek.
- Sajnálom, hogy kellemetlenséget okoztam. De, a hallucinálás nem egy olyan dolog, amit könnyedén el lehet űzni. – Az ép mondataim, tudatos beszédem, friss arcom nem éppen arról árulkodik, hogy valami olyan szereket használok, ami a hallucinálásokat kiváltja. Szimplán csak... gyilkos vagyok, egy olyan, aki a saját családját ölte meg. De nem tehettem mást.
- Tudom, hogy Ön mentett meg, és... – szegezem félre tekintetemet, hiszen az egyetlen szó, a köszönetnyilvánítás, nos, nem az én műfajom. Soha nem volt velem senki sem megértő, soha nem segített nekem senki, soha nem mentett meg senki, amikor kellett volna, így hát számomra a köszönet... egy elhalt fogalom. – Köszönöm. – Nyögöm ki aztán hirtelen, oly hamar, mintha minél jobban túl akartam volna ezen lenni. Szégyellem, de nem tudok a gondolataim ellen harcba szállni.
- Csak nem vámpír? – teszem fel aztán a kérdést, amikor eszembe jut, hogy milyen hirtelen kapott el. Vadász vagyok, de nem az a fajta, aki végez minden olyan természetfelettivel, aki az útjába szegül. Ő pedig... segített.
- És az Ön neve? – Kérdezem, hiszen még is csak így illendő, hiszen nem szeretnék mutogatni, sem pedig találgatni.

A hűs korty enyhén végigégeti Zhydrun torkát, melyet egy bő fél óra alatt kortyolgat el. Eközben végig az italos szekrény előtt ácsorog, s régi emlékképeket hagy felszökni elméjében. Azért akad némi hagyatéka a múltnak, s ahogy végigpillant a több száz évet is megélt üvegeken, elcsodálkozik azoknak épségén, báján, s kitartásán. Már annyira a férfihez nőttek, hogy nincs is szíve elfogyasztani őket... S e régi üveg utolsó kortya... Felemelő! Azonban ahogy legördül torkán, váratlanul valami mozgást vél felfedezni az üvegszekrény fakó tükrében, mire hirtelen hátra is fordítja a fejét. Bő egy percig mozdulatlanul figyeli a hölgyet, kinek mintha igen csak zaklatott képek fertőznék álmait. Szinte látja lélegzetvételén a feszültséget, ahogy vérének gyors áramlása is ezt bizonyítja. Tán fel kellene ébreszteni? Nem, az nem lenne jó ötlet. Nem lehet egyelőre biztosan tudni, hogy szervezetében lappang-e valamiféle hallucinogén anyag, mely erre az egészre ösztönözte, s egy "kijózanító" álom megszakítása igen csak baljós körülményeket szülhet. Így végül csupán közelebb lép hozzá, leguggol a kanapé elé, s csak figyeli őt. Még szerencse, hogy nem ebben az állapotban tért magához, hiszen a férfi olyannyira elmereng a látványon, hogy csak hosszú percek múltán eszmél fel. Valamiért annyira... Ismerős... Ám hiába vizslatja bájos, ám meggyötört arcát, hiába futtatja végig tekintetét a bársonyos, ám zilált hajkoronán, s hiába pillant végig a takaró lepte alakon, egyszerűen nem jut eszébe semmi használható. Egy ily' sok évet megélt vérivó elméje rengeteg dolgot rejt, s néha nagyon nehéz odabent kutatni...
- Mi járhat a fejedben? - súgja arca felé, végül feláll, s újra a karosszékben helyezkedik el. Fejét a támlának hajtja, s lehunyja szemeit. A kandalló tüze halkan ropog, odakint pedig baljósan süvít a szél. Ez az egész helyzet talán egy virrasztásra emlékezteti Zhydrunt, mikor az ifjonc vámpírok szenvedő álmát kellett vigyázni. Ám ez most mégis más, hiszen e hölgy vérében nem csörgedezik ezen ajándék. Az ő vérében valami teljes más bújik meg, melyet még maga a férfi sem tud megmagyarázni. Az illata valahogy... Teljesen más, mint egy átlagemberé, ám egyik fajhoz sem tudná hasonlítani. Ezek a hosszú órák pedig ezért is gyötrelmesek a férfi számára, hiszen minél többször pillant rá, minél többet gondolkodik, annál több rejtély öleli körbe a hölgyet, s őt magát pedig annál inkább foglalkoztatja a másik kiléte. Honnan jött, s hová tart? Hogy hívják? Merre élhet? Mi ösztönözte cselekedetére? Hallucinogén szerek, vagy elméjének sötét bugyrai? Egyre több kérdés bukkan fel, melyet szíve szerint azonnal a másiknak szegezne, de türelmesnek kell lennie. Meg kell várnia, míg lelke elrendezni önmagában a dolgokat, s hagyja visszatérni e hölgyet a valós világba. Addig is... Újabb magányos és hullaszagú órák telnek el. Zhydrun természetesen most sem képes egyhelyben ücsörögni, így léptei újra a párás ablak, a kusza lángnyelvek, az italos szekrény, s a kanapé közt cikáznak. A szobát eddig nem hagyta el, s ezután sem fogja. Kötelességének érzi vigyázni a hölgyemény álmát, függetlenül attól, hogy valójában idegenek. Idegenek... Mégis úgy érzi a vámpír, hogy minél több idő telik el, annál jobban megismeri Őt. Hiába nem szólt eddig egy szót sem. Mintha a komor falak befogadnák a jövevényt, és segítenék ők is abban, hogy minél hamarabb túllépjen kusza agyszüleményein.
Ez pedig talán a hűvös, kora hajnali órákban történik meg... Zhydrun épp a tűz mellett áll maga előtt összefont kezekkel, s olyannyira belemélyedt az izzó parázsalakokba, hogy csupán akkor eszmél fel, mikor egy női hang szólal fel mögüle. Fejét rögtön odakapja, pár pillanatig csak mereven figyeli őt, majd szótlanul az italos szekrény elé lép, s egy igen csak furcsa üvegből valami kékes, barnás löttyöt hint egy pohár mélyére. Talán tíz korty lehet az egész összesen, ám a szaga... Valami förtelmes! A pohárral a kezében odalép a hölgy elé, s felényújtja azt.
- Ezt igya meg, kérem. - az itóka egyfajta saját kreálmány, nevezhetjük orvosságnak. Hamar felébreszti az embert, s vámpírt egyaránt a kábulatból, legyen az valamilyen szer utóhatása, vagy egy horrorisztikus álomkép. Gyógynövények, s egyéb szokatlan anyagok rejlenek benne, az íze pedig nagyon erős, s nagyon rossz. Azonban a hatás szinte biztos, így csak remélni tudja, hogy nem vágja a fejéhez a másik. Történjék bárhogy, a férfi hátrébb lép, s még mindig maga előtt összekulcsolt kezekkel pillant a másik felé. Ábrázata igen csak komor, s nem éppen túl szívderítő látványt nyújt sötét sziluettje.
- A legfontosabb kérdés inkább az, hogy Ön kicsoda, s mire emlékszik az elmúlt napból. - hangja enyhén számonkérő lehet, s határozottan, szinte ellentmondást nem tűrve szórja az idegenre a szavakat.
- Ha elmondja, mi történt, elmondom, hol van. Addig... - egy pillanatra elhallgat, s célzóan az ablak felé tekint. Odakint egy lámpa sem ég, így minden bizonnyal távol lehetnek a civilizációtól, ami igaz is, hiszen hosszú kilométerekre erdő s magára hagyott szántóföldek pihennek, melyek az éj leple alatt veszélyesek is lehetnek. Ezzel csupán arra akart célozni a férfi, hogy innen aligha fog elmenni, amíg nem válaszol. Igen csak ridegnek tűnhetnek szavai, s önmaga is, ugyanakkor egyáltalán nem tudatosan vonja maga köré az ellenszenvesnek tűnő aurát. Ezzel már csak azért is lő félre, hiszen a hölgyemény könnyedén hiheti azt, hogy elrabolták, ha esetleg még nem tisztult ki számára teljesen a kép. Mindenesetre a férfi csak áll előtte, miközben mereven s mozdulatlanul figyeli, kis esélyt sem engedvén arra, hogy esetleg az ajtó, vagy az ablak felé fusson. Remek, Zhydrun... Te, nők megmentője... Sosem volt erőssége a jó megjelenés, s ezt első szavai is tökéletesen bizonyítják. Nem direkt csinálja ő... Csupán ilyenné alakult jelleme, persze ez csak a felszín. A sötét, ködös erdő mélyén mindig ott lapul egy fényes kastély...

Nagy fehérség von maga köré. Olyan, mintha egy üres réten lennék, és mindent hó borít. Az ég felettem oly világos, egyszínű, mintha egy fehér tálat raktak volna rá a világra. Magam elé nézve pedig; a végtelenség fogad, melynek se vége, se eleje. Valahol én pedig a közepén vagyok, elveszve. Gyakran látom ezt a képet, olykor változó, mit mutat nekem. Mintha egyfajta látomás lenne, vagy éppen haldokló elmém mutatja nekem állapotát, hogy lassan össze fog omlani. Helyzettől függően mutatja nekem a képeket, olykor megnyugtató, de néha olyan, mint egy rossz rémálom. Hogy melyikkel találkozom gyakrabban? Engem a fájdalom jellemez, az nevelt, ő éltet, ő a nevelőanyám, s egyértelmű, hogy agyam rejtett félteke csak fájdalmakat fog nekem mutatni most, ha ez a fehér köd eltűnik köröttem. Helyette felváltják a rémálmok.
Karjaimat összefonom melleim előtt, mintha fáznék, ami voltaképpen igaz. Fázom. Pedig se hó, se szél, nincs sehol semmi, csupán csak a puszta, rideg, homogén üresség. Talpam alatt van némi szilárd padló, melyen én állok, de olyannyira alaptalan ez a hely, hogy, nos, árnyékom sincsen.
Lehajtott fejemet mostanra már megemelem, és ahogyan megemeltem, a fehérség színekbe kezdett átváltani. Zöld, sárga, mézszínű sárgaság. Eme színek felcsillantak nagy szempáromban, mintha az csak egy tükör volna a helyszínnek, s akkor szembesülök vele, hogy az őrjítő egyszínűség valami vidám színekbe vált. Jó magam meglepődöm, hogy elmém nem holttesteket mutat, fehér falra felmázolt vérrel kent kézlenyomatok láthatóak. Hanem a természet; egy rét.
Érzem a nap melegét arcomon, s leeresztem magam mellé karjaimat, ámde még így is kellő óvatossággal. Ahogyan pedig élesebben körültekintek, észlelem, hogy hiába állok egy réten, megtelt színekkel, voltaképpen ugyanaz a végtelenség fogad.
Szemem sarkából pár vágtázó ló bukkan fel, patáik árnyéka felé úszva nézek rájuk, hogyan teljes testemmel megfordulok feléjük. Oly messze vannak. S ketten vannak. Egymás mellett futnak. Az egyik fekete, akárcsak az éjszaka, a másik pedig oly fehér, mint amilyen az előbbi kép volt szemem előtt. Tudom, hogy minden álmom régen egy ló volt. Egy társ, akiről gondoskodhatok, ha már egyszer nekem nem adatott, és nem is adatik meg senki.
De aztán a lovak eltűnnek a kék ég előtt, eggyé váltak a levegővel, oly könnyedén szivárogtak el. Hirtelen hiányozni kezdett a szép jelenet, s testem remegésnek kezdett, félvén attól, hogy vajon mi fog következni? Legnagyobb félelmem apámnak a látványa. Gyakran meg jelen álmomban rémképként, s addig ott van velem, addig kínoz, míg nem aztán felébredek. De emlékszem. Leestem egy romos kórház tetejéről, jobban mondva önnön kezem akart véget vetni életemnek. Most pedig halott volnék? Talán ide kerültem? Nem... Emlékszem, hogy valaki megfogott. Igen, valaki elkapott. Vagy tán, az is csupán csak ennek a látomásnak a szüleménye lehetett? És most én halott vagyok?
A gondolattól felcsillannak a szemeim, s egy megnyugvó mosoly kúszik arcomra. A szabadság az, mely most elönt, hogy halott vagyok, és nem kell többé szenvednem. Egy másvilágba kerültem, ahol egymagam vagyok látszólag, és egyedül csak is az álmaim jelennek meg. Ez nem a pokol. Miért nem? Annyi hibát követtem el, s annyit szenvedtem... ezt a helyet én nem érdemlem meg.
Míg ezen elmélkedtem, egy hirtelen mozdulattal eltűnik szemem elől ez az idill helyzet, helyette pedig fehér falakat vélek felfedezni. Ijedten nézem a tényeket, még mindig nem mozdulva semmit sem. Talpam alól eltűnt a zsenge fű, nincsenek lovak, sem a sárga és a zöld szín játékának elegye, hanem csak fehérség. Fehér falak.
Ahogyan megfordulok, előttem egy boltív jelenik meg, melynek nincs ugyan ajtaja. Egy másik szobát rejt maga mögött, mely nem fehér, olyan, mint az otthoni nappali, ahol én éltem.
Érthetetlenül lépek át, ujjaimat szorongatva idegesen, beleremegve a tudatba, hogy egy rémálomba keveredtem, és az előbbi látszatkép csupán csak konok elmém játéka volt.
Ez a helyiség nem a mostani helyzetet ábrázolja, hanem a gyerekkori emlékeket. Igen, a ház akkor még belülről így nézett ki. A nappali közepén ott volt egy dohányzóasztal, körülötte néhány szék, s a falon pedig édesanyám képe kéjelgett. Amikor még szerettem őt, s amikor még apámat is szerettem, még annak ellenére is, hogy anyámat, s engem akkor is bántott. Mellettem felfedezem még az akasztókat, ahová még régen a kabátjainkat tettük.
Lélegzetvételem kissé szűkös, félek.
Hátam mögül azonban lépteket hallok. Torkomban a levegő szorul, de nem merek megfordulni.
- Apa! – hallatszódik hátam mögül egy vékony hang. Egy gyermekhang?
Mire megfordultam volna, egy szürke ködszerű suhan át rajtam, ahogyan aztán elém kerül, egy kislányalak tér ki, miközben az apját keresgéli látszólag szavaiból kihúzva.
De hát...én ő vagyok! Az a kislány én vagyok, még tizenhét évvel ezelőtt. Mi ez? Mi történik?
- Várj, ne menj el! Ne menj oda! – ösztönösen rohanok a leány után, aki voltaképpen én lennék, még régen. Emlékszem erre a képre, és tudom, hogy ha oda megy, ahová megy, akkor az lesz sorsának a pecsételője. Hiszen... az tett azzá.
De hiába is rohantam utána, s kértem, hogy ne menjen oda. Egy pillanat alatt tűnt el előlem a kanyarnál.
Amikor végül én is odaértem, a folyosó végén azonban látom a hosszú hajú kisembert, akinek lábai gyökeret vertek a földbe. Remeg, akárcsak most én.
- Ne! – Rohanok oda mögé, S mire felkaroltam volna, hirtelen eltűnik előlem, helyén pedig csillámló por keletkezik, mely a gravitációs helyzetet kihasználva foglal helyet a földön. Porrá vált.
Összeomlok a földön, ahogyan térdeimre esem, s a koromfekete port bámulván kezdenek potyogni húsos könnyeim. A könnyek elmossák az előttem lévő teret, s amikor aztán karommal egyet húzva szemeimen kitörlöm a könnyeket, hirtelen egy alak jelenik meg előttem.
Szívem hirtelen megállt dobbanásában, s rohamosan kezdek el hátrálni a földön.
- Ne...! – rebegem könnyezve, mostanra már sírva, s hirtelen felállva rohanok a vele ellenkező irányba. Mikor hátranézek, ő lassú lépteket vesz felém, de én hiába futok; aligha jutok valahová.
Aztán, hirtelen újra a falfehér szobában, ahonnét jöttem. Az boltív helyén mostanra már fehér fal van, és egy szimpla egyszerű ajtókeret. Innen nincs kiút.  
Ahogyan körbefordulok, a földön egy pisztolyt vélek felfedezni. Rohamosan kezdek el utána kapkodni, ahogyan végül felveszem a földről, és remegve szemlélem, könnyes szemekkel, ahogyan aztán végül egyre jobban megemelem azt, kiegyenesítve. Halántékomhoz emelem végét, s már csak meg kell húznom.
Fogalmam sincs, hogy ez után mi fog történni. Lehet, hogy egy végtelen űrbe kerültem, amely minden halálom után egy világba fog vinni, s mindegyik végén végzek magammal. Ezt kapom én, ez az őrület.
Aztán, hirtelen meghúzom.

Nagy levegőt véve ülök fel hirtelen, mellkasom rohamosan emelkedik fel le. Érzem magamon, hogy teljesen izzadt vagyok, ráadásul tűzforró, mintha a pokol tüze felett lógatnának.
Mire kitisztult előttem a tér, egy alakot vélek felfedezni. Látásom még részeg, bizonytalan, ezért nem látom őt tisztán.
- Ki maga? Hol vagyok? Meghaltam?  - Ömlenek belőlem a kételkedő, s bizonytalan kérdések. Ez is csak egy börtönvilág, ahová keveredtem?

Olyan érzés keríti hatalmába Zhydrunt, ami talán húszévente egyszer közelíti meg. Most akkor tulajdonképpen megmentett egy életet? De hisz neki elvennie kéne, nem megmenteni! Egy olyan esetre nem emlékszik, mikor rajta múlt volna egy emberélet, de most... Kissé összezavarodva pillant a karjában pihenő hölgyre, kire ha akarná se tudná rámondani, hogy egy egyszerű halandó. Ha az lenne, akkor már rég a belső szervei a hóban pihennének. Ám valami arra ösztönözte a férfit, hogy lökje félre a Halál nyáltól csorgó arcát az útból, s lépjen a helyébe, mint valami kegyes megmentő. S most hogyan tovább? Adja be tán egy kórház kietlen világába, s mondja el az igazságot, hogy épp egy (ön)gyilkosságot követett el? Ha szólna a gyilkosságról, akkor minden bizonnyal egy életre a rácsok mögött ragadna, s ha az öngyilkosságot is megejtené, akkor meg benne van a pakliban, hogy örökre a bolondok közt ragadna, míg elméje véglegesen fel nem mondja a szolgálatot. Azonban ha ezt megtenné, akkor lényegében semmi értelme nem lenne annak, hogy elkapta. Talán a Halál csábító sötétsége sokkal nagyobb megnyugvást jelentene, mint egy intézet, avagy egy börtön. Ám ami a legfontosabb... Ez miért érdekli Zhydrunt?!
Utolsó gondolata ragad meg elméjében, így meg is indul a város felé. Sejthette volna, hogy nem jut sokáig... Nagyjából hat lépést tehet meg, mikor egyik kezével leengedi a hölgyet, hogy meg tudjon válni kabátjától. Azt leteríti a hóba, majd óvatosan ráfekteti az idegent. Még van esély... Még van esély arra, hogy ne keveredjen bele ebbe az egészbe, hanem minél hamarabb odébb álljon örökre. Talán egy másodperc erejéig hezitál, mikor is megindul a kihűlt holttest felé a romos épület előterében. Hosszú napunk lesz...
A vérivó jól tudja, hogy kell eltüntetni egy holttestet örökre, s hogy a nyomokat hogy kell kihűltté változtatni. A régebbi korokban ez természetesen sokkal könnyebb volt, ám most a technika lehetővé teszi, hogy a legapróbb kis részletből nagyjából az egészet ügyet kikövetkeztessék. A férfi próbál sietni, s közben többször a hölgy felé pillant, míg végül egy óra lepergése alatt olyanná változtatja a helyszínt, mintha ősidők óta egy lélek se tette volna be a lábát. S most hogyan tovább? Semmit sem tud erről a furcsa idegenről, így lényegében haza sem tudná vinni. Akkor marad a kórház, esetleg olyan magyarázattal, hogy az utcán találta? Talán még hihető is lenne, ha nem éppen egy gyilkosság száradna kezein, miután véget akart vetni az életének. Az sem biztos, hogy elméje teljesen ép, s ha rájön, hogy nem sikerült a kísérlete, még ugyanúgy intézetbe csukhatják. A kérdés viszont még mindig az, hogy... Ez miért érdekli még mindig Zhydrunt?!
Egy lehetőség marad. Hazaviszi magához, s megvárja, míg felébred, hogy aztán a saját lábán sétálhasson el arra, amerre akar, s oda, ahova akar. Rendőrség, kórház, az már az ő saját döntése lesz, nem pedig a férfié. Biztos jó ötlet ez? Úgy tűnik, hogy igen, hiszen mialatt ez a kis mondat átsuhant agyán, már azon kapja magát, hogy a hölgyeményt óvatosan felemeli, ráteríti kabátját, s megindul vele a birtoka felé.
Az út nagyon lassan telik. Eleve nehéz lépkedni a havas avaron, s a fagyott növényeken, illetve eléggé messze él innen, plusz még a szállingózó hó is megnehezíti a dolgát. Néha megfordul a fejében, hogy miért cselekszik úgy, ahogy, ám ez mindig hamar tovaröppen, hiszen mikor lepillant a hölgy nyugodtan szunnyadó arcára, minden kétely köddé válik...
Az idő olyannyira eltörpül, hogy Zhydrun teljesen elveszti érzékét, s egyáltalán nem tudná behatárolni, melyik számot súrolhatják az öreg mutatók az antik, egymagában ácsorgó óra üvegén belül, mikor elhalad előtte. Útja jobbra vezeti, egyenesen a nappaliba, ahol is a sötétbarna kanapéra lehelyezi a hölgyeményt. Feje alá egy vérvörös bársony párnát csúsztat, illetve ráterít egy takarót. Nem kutatja át botor módon, így könnyedén lapulhat nála fegyver is. Mindig is balga dolognak tartotta, ha egy vámpír teljes egészében megmutatta az otthonát egy olyannak, kit nem tápláléknak szánt. Meg is csóválja fejét, miközben a halkan szuszogó idegenre pillant, s egy sóhaj kíséretében a kandallóhoz lép. A haloványan pislákoló lángok pillanatokon belül megjelennek, így a férfi a lámpát is lekapcsolja, hogy a tűz gyengéd fénye járhassa át a szobát. Ő maga egy a kanapé mellett levő karosszékben foglal helyet, s csak csendben figyel. Néha elbóbiskol, néha az ablakhoz lépve tűnődik el a hópelyheken, vagy éppen a lángnyelvekbe olvasztja íriszeit. Hosszú órák telnek el így... Az éj is rászórja lassan sötét fátylát a tájra, s halk morajjal jelzi a kinti óra, hogy kilencet ütött. Nem tudja Zhydrun, hogy a hölgyemény meddig lesz ilyen állapotban, így végül feláll, s az alvónak háttal állva a bérszekrény elé lép, majd onnan előhúz egy whiskeys üveget. Az egyik üvegpoharat előveszi, majd azt teletölti, s a különböző italok címkéjét vizslatva kezdi kortyolni az alkoholos, mámorító nedűt.