ღ zene: Butterfly Effect ღ megjegyzés: Oh, Come On! ღ

Görcsösen szorongatom a kormányt az ujjaim között, miközben feszülten szívom magamba a levegőt. Az akta az anyósülésen hever, mellettem, de úgy érzem nem kell kinyitnom mindahhoz, hogy pontosan tudjam a tényt, miszerint ez a nő a felelős a nem régiben megtörtént gyilkosságért. Már akkor tudtam, hogy hosszú éjszaka elé nézzek, amikor is egy órával ezelőtt leparkoltam a háztól nem messze. Kereken este kilenc, a sötétség már kellőképpen belengett mindent, egyedüli fényforrásként pedig az utcai lámpák szolgáltak. Felkapcsoltam a kocsiban a kislámpát, majd ingerülten engedtem el a kormányt. Hirtelen megremegtem, ahogy egy pillanatra lezártam a szemeimet. Mély levegő, sóhaj, mély levegő, sóhaj.. Nem tudom megnyugtatni magam. Hirtelen rázom meg a fejemet, majd fogom a kezem közé az aktát. Lassan emelem végül a pillantásomat a koromsötét házra. Semmi mozgás, sőt semmi életjel, vagyis gondolom azt, hogy alszik, de ezen bizonytalan állítás miatt még nem mehettek el. Lehet, hogy megkíséreli a kijövetelt, és újabb gyilkosságot hajt végre az esti időszakasz folyamán. Megnyalom végül a kiszáradt szám, és a tekintettemet az aktára szegezem, amelyet könnyedséggel nyitok ki. Megannyi áldozat, szöveg, és bizonyítékfoszlány, de egyik sem eléggé pontos, avagy hiteles. A legújabb halott fiúra futtattam a tekintettem; Cairoshell Collins. A nő egyik kezeltje volt, aztán ma reggel holtan találták. Milyen érdekes, nem de? Egy ideig fel sem merült szinte a gyanú, amíg meg nem találták rajta ugyanazt a jelet, amit a többi másik áldozaton is. A sorozatgyilkosunk tehát egy pszichopata, ahogy minden áldozatnak egy kötődési szála van, és az pedig ez a nő. Én nem akartam belefolyni a reggeli ügybe, de mivel hivatalosan is az én munkakörömhöz tartózott, így kénytelen voltam tenni a dolgomat, és most pedig itt vagyok ebben az átkozott autóban. Nem alszok egy szemhunyásnyit sem, legalább már egy liter kávét ittam meg, és mindjárt tizenegy óra. Váó, hogy elszállt az idő! Szinte fel sem tűnt a számomra az eltelt két óra, hisz csak a lapot bámultam, meg a fotókat, közben végig elmélkedtem néhány lehetséges alternatívát. Hirtelen dobom az anyósülésre a dokumentumot, amikor is a házban felkapcsolódik a villany.
Az este további részében legalább éjfélig, nos pusztán annyi történt, hogy először is kijött a házból, aztán beszállt a kocsiba, majd elhajtott a munkahelyére. Mondhatom nagyon érdekes, bár láttam, ahogy néhány perc elteltével bánatos fejjel lépett ki. Beült a kocsiba, és nem tudom, hogy mégis mit csinált, de annyit világosan felfogtam, hogy egy darabig pusztán álltunk egy helyben. Nem sokára beindította a járművet, majd elhajtott. Követtem őt, megálltunk egy ismeretlen háznál. Kiszállt, habozott, bekopogott. Végül beszélt valamit egy férfival, majd eltűnt a házban.. Kezdem unni a figyelést, de komolyan. Szerintem ez a legrosszabb része az egész munkának, és nem a felvételek megnézése, avagy áttekerése, sőt nem is az maga, ahogy keresgélsz hiábavalóan, hanem az, ahogy itt ülsz, és bámulsz ki magadból, miközben azt várod, hogy hátha történik valami, de aztán semmi.. egy nagy semmi.

***

Hajnali hat óra kereken. Elnyomok egy ásítást, miközben úgy érzem mindjárt menten kidőlök. Komolyan, ezért virrasztottam egy teljes éjszakát, hogy láthassam a tökéletesen megformált semmit? Mondhatni nagyszerű! Végül lezárom a szemeimet, és felsóhajtok. Az üvegért nyúlok, amiben kávé van, majd az összeset megiszom. Megrázom a fejemet, a hajamba túrok, és erőltettek magamra valami életkedvet. A visszapillantó tükörbe nézek, és ezáltal végig mérem magam. Megdörzsölöm a szemeimet, gyorsan rendbe szedem a frizurám, az arcomra is varázsolok valami álmosság mentességet, aztán kiszállok lazán az autóból. Megigazítom magamon a fekete nadrágot, majd normálisan beletűröm a hófehér ingemet. A zakómat kigombolom, a sötétkék nyakkendőt rendesen megkötöm, a hátsó ülésről kihorgászom a világosbarna vászonkabátomat, majd magamra kapom. Nincs valami meleg, ami azt illeti. Zsebre vágom a jelvényemet, és az oldalamra helyezem a fegyverem. Ez az, kész vagyok! Mély levegőt veszek, aztán becsapom az ajtókat, majd lezárom a járművet. Futóléptekkel megyek át az úttesten a másik sávba, ezt követően pedig lelassítva közelítem meg a kaput, amely szokatlan módon nyitva van, így pedig nem kerül sokba, hogy pontosan a bejárati ajtó előtt álljak. Megköszörülöm a torkom, majd megemelve a kezemet azonnal bekopogok. Viszonylag hangosan, hogy a süketek is kiválóan hallják az érkezésemet.
-Itt az FBI, kérem szépen!-Üvöltöm, ahogy magam mellé ejtem a kezem.-Kinyitni!-Teszem hozzá továbbra is hangosan, majd előkaparom a belső zsebemből az igazolványt. Kinyitva pedig magam elé emelem. Talán másodpercek telnek el, avagy percek, nos fogalmam sincs, de az ajtó nem nyílik, míg én jómagam kezdek ideges lenni. Újabb áldozatot ejtett volna, s én lemaradtam?
-Itt Azrael Andre különleges ügynök...-...bla-bla-bla, gondoltam hozzá a beszédemhez.-...és már azonnal nyissa ki, vagy esküszöm nem állok jót magamért, ha be kell mennem!-Dörömböltem az ajtón egy sort, ahogy a hangom szinte tökéletesen zenghetett még a padláson is. Nem vagyok ideges típus, sőt nem igazán érzek semmit sem, de vannak helyzetek, amikor a düh, a harag, avagy a gyűlölet elönt. Mégiscsak ember voltam részben, így pedig nem zárhattam ki minden érzelmet.