Leteszem a könyvet a kezemből, mert csörög a telefonom, szóval felpattanok és felkapom. Anya az. Nem is jutok szóhoz, mert annyira lefoglalja, hogy mindent elmondjon a liliomokról, amiket nem olyan régen vett és most virágozni kezdtek, én meg lelkesen hallgatom, nem volna szívem azt mondani neki, hogy holnap vizsgám van és tanulnom kellene még. Sosem volt szívem senkinek sem nemet mondani, ha pont rám volt szüksége. Nem tudom miért, valahogy azt hiszem már így születtem. Jó hallgatóság vagyok, mindig is az voltam.
Emlékszem egyszer azért értem haza három órával később a suliból, mert Nancy – az akkori legjobb barátnőm – elkezdett mesélni a nyári szünetéről a játszótéren és én nem akartam közbe vágni és azt mondani, hogy mennem kell, mert anya és apa nagyon fog aggódni, ha nem érek haza időben. Szóval csak ültem ott a hintában és hallgattam. Elmesélte az első csókját, tizenhárom évesek voltunk akkor. És szégyenlősen, de érdeklődve ittam a szavait, olykor elámulva egy-két részleten.
Hazaérve anya sírt, apa ideges volt és mindketten magukhoz öleltek, mert nem tudták, hogy hol lehet az ő angyalkájuk. Nagyon szégyelltem, hogy elkéstem, ezért másnap ágyba vittem nekik a reggelit és írtam egy levelet arról, hogy tényleg nagyon-nagyon sajnálom, amiért megbántottam őket és nem akartam. Anya sírva fakadt a levél olvastán, megölelt és megpuszilt. Apa is homlokon csókolt és kiment a szobából. Akkor nem értettem még, hogy miért, ma már tudom, hogy a könnyeit akarta leplezni. Mert az én szüleim ilyenek, érzelmesen és nagyszerűek.
Anya végre befejezi a virágokról tartott mesélést és elköszönünk egymástól. Kinyomom a készüléket, felveszem a tollat és folyamatos ütemet adva – mint egy metronóm – elkezdek vele dobolni a füzetem lapján. A könyv felé nyúlok, közelebb húzom kinyitott állapotában, majd a tenyerembe helyezem az állam, így könyökölve fel az asztalra, de, ahogy elolvasok két sort, a tekintetem a telefon irányába kalandozik.
Gyakran kapom magam azon, hogy a gondolataim visszavisznek abba a klubba, ahová Lil vitt el. Sosem felejtem el, mennyire zavarban éreztem magam és mennyire szerettem volna eljönni, ahogyan attól tartok azt a férfit sem tudom kiverni a fejemből.
Pedig sosem érdekeltek különösebben a srácok. Volt egy-két barátom, de egyik sem mozgatott meg bennem semmi különöset, nem olyat, amilyeneket a kedvenc karaktereim élnek meg egy jó könyv hasábjain, sosem éreztem azt például, mint Eliza Bennett Mr. Darcy iránt a Büszkeség és balítéletben vagy Natasha Rostova Anatole Kuragin iránt a Háború és békében. És, ha ez az érzés nincs meg, akkor azt hiszem nem is szabad tovább erőltetni a dolgot, szóval előbb utóbb mindegyik srác a múlté lett.
Nancy és Lil barátnőim sem értették sosem, hogy miért csinálom azt, amit, szerintük megfogadtam, hogy megtartom az ártatlanságomat a házasságig. Annyiban igaz ez, hogy tényleg nem bújtam ágyba még senkivel, de azaz én magánügyem, hogy miért és nem is akarom elárulni senkinek. Mégiscsak az én dolgom…
Nem tudom, hogy Ő miért figyelt fel rám, akkor este. Annyira nem illettem a láncok, pálcák és madzagok, kötelek világába, hogy az valami hihetetlen. Izgatottságomat ellepte a zavarom és félek bevallani, hogy valahol mélyen, azért érdekelt a hely, mert attól csak még inkább illetlennek érezném saját magamat.
És mégis, annyira szeretném felhívni azt mondani, amit hallani szeretne… de félek.
Lehengerlő magabiztossága, fülembe suttogott szavai, mágnesként ható vonzereje a bőröm alá kúszott, de akkor miért tartok attól, hogy tárcsázzalak??
Hosszú, vékony ujjaim a telefonom képernyőjére simítanak, kikeresem a számát és egy óra is eltelik, amíg azon gondolkozom, megtegyem-e vagy sem. Tényleg felhívjam? Butaság lenne, nem igaz?
És mielőtt még a válaszokat megadnám magamnak, rányomok a hívógombra és kicsöng a készülék, én pedig csak annyit mondok;
- Találkozzunk...