Az én tündérmesém majdnem pontosan huszonhat évvel ezelőtt kezdődött el, az USA egyik legnagyobb és legforgalmasabb városában. A szüleim egy hotellánc tulajdonosaiként, nem igazán aggódtak a megélhetés miatt. Közös erővel vezették a családi vállalkozást, ami egyre fényűzőbb lett, olyannyira, hogy már Európaszerte is sikerült elindítaniuk néhány hotelt. Miután én megszülettem, anyám igyekezett csak a városban lévő hotellal foglalkozni, ahová engem is el tudott vinni, vagy ahol tudott dolgozni míg én óvodában voltam, később pedig iskolában. Szüleim közös megegyezés alapján nem akartak más kezébe adni, nem akarták, hogy szülők nélkül kelljen felnőnöm, azt akarták, hogy érezzem a szülői szeretetet. Ezért a mái napig is hálás vagyok, bár tény, hogy apámat nem túl sokszor láttam, de a hétvégéket... Vagy legalábbis a vasárnapokat igyekezett a családnak szentelni, még ha egy hotel nem is éppen zárhat be egyetlen vasárnap sem. Manhattanben nőttem fel, egy rakás divatőrült cicababa között, de engem mégis sikerült úgy felnevelnie anyámnak, hogy belőlem még véletlenül sem legyen az. Soha nem akarták nekem megmondani, hogy mit akarjak kezdeni az életemmel. Amikor híres teniszező akartam lenni, ők teniszezni küldtek. Amikor szakácsnő akartam lenni, főzni tanítottak. Amikor táncosnő akartam lenni, ők táncórákat vettem. Soha nem akartak semmitől eltiltani, de mégis mindenhol meghúztak egy bizonyos határt. Elengedtek bulizni mikor abba a korba értem, de azzal a feltétellel mehettem el, hogy ittas állapotban nem megyek haza. Nem mondták, hogy nem ihatom le magam, csak hogy ne menjek úgy haza. Élehettem az életem ahogy akartam, nem érdekelték mkor a sajtó megfogott egy rosszabb pillanatomban egy üveg vodkával a kezemben, mert mindig többet jelentettem nekik, mint a munka, hogy esetleg tönkretehetem a hírnevüket... Csak ne térjek haza egy üveg vodkával a gyomromban. Nem voltam soha mintagyerek, de igyekeztem betartani a szabályokat amiket megszabtak nekem, mert tudtam, hogy azok miattam vannak és én jól éreztem magam így. Amikor kinőttem a szakácsnős, táncos, sportolós korszakomból és rájöttem, hogy egyik sem nekem való, muszáj volt valami más pályafutást keresnem magamnak, mielőt még kifutok az időmből. Először nagyon nem akartam a szüleim nyomdokaiba lépni, de aztán valamiért mégis meggondoltam magam. Részben mert tudtam, hogy a szüleim biztosan örülnének egy kis segítségnek. Tehát Vendéglátást kezdtem el tanulni, hotel management, bár mégmielőtt befejeztem volna az iskolát már többet tudtam az egszről mint a legtöbb tanárom az iskolában. A szüleim tudták, hogy előbb vagy utóbb le akarok róluk szakadni, nem akarom, hogy ők tartsonak el életem végéig és csak a segítő legyek aki néha elintéz néhány könnyű dolgot. Éppen ezért bízták rám a New Orleans-ban található hotelt, amit teljes mértékben én vezettem/vezetek. A főiskola elvégezte után, át is költöztem a városba egy saját lakásba, ahonnan sokkal egyszerűbb intézni az egészet.
Hogy mikor jöttem rá, hogy nem egy egyszerű ember vagyok? Legelőször talán akkor kezdtem el sejteni dolgokat, mikor a liftben álltam egy látszólag totálisan átlagos nő mellett, aki napok óta az egyik szobánk bérlője volt, de nekem mégis az volt a megérzésem, hogy a lány egy boszorkány. Először azt hittem hülye vagyok. Mármint azt tudom alapvetően, hogy az vagyok, egyszerűen csak nem értettem miért feltételezek ilyesmit bárkiről is. Aztán ezek a bizonyos megérzések elkezdtek erősödni és egyre több lényt kezdtem megérezni magam mellett. Fogalmam sem volt, hogy mi történt velem. Egészen addig míg egyik éjszaka, ki nem pattantak a szemeim majd éreztem úgy, hogy "na nekem most bizony indulnom kell". Elndultam. Fogalmam sincs miért és hová, de végül a város szélén kötöttem ki egy alig húsz éves srác mellett, akinek harapásnyomok borították a nyakát. A fiú eszméletlen volt, de még éreztem, hogy élt. Automatikusan a telefonom után kaptam volna, amit természetesen nem jutott eszembe magammal vinni, főleg miután a micimackós pizsamában indultam útnak. Segíteni akartam a srácnak, de csak szerencsétlenül ugráltam körülötte totál bepánikolva. Mikor meg akartam nézni a pulzusát, hogy biztos legyek abban, hogy él, a tenyerem bizseregni kezdett, a srác nyaka pedig gyógyulni. Ez volt az a pillanat amikor kis híján össze is estem. Tényleg lassan kezdtem aggódni, hogy valami nem stimmel velem. Mára már hozzászoktam ahhoz, hogy történnek velem furcsa dolgok, viszont másrészt attól egyre jobban rettegek, hogy valaha engem talál elkapni az a valami, ami emberek vérét szívja. Mindenesetre igyekszem átlagosan élni a bolondos kis életemet és tudom, hogy semmi sem szegheti kedvemet. El tudok bánni bárkivel!