Hatalmas reccsenés és dörrenés hallatszott az egész épületben amire nyilván mindenki felkapta a fejét, pedig már jócskán az éjszaka közepén járhattunk. Ahogy álmosan és kissé még mindig kábán kinyitottam a szemeimet egy pillanatig csak a sötétséget láttam, de aztán rá kellett döbbennem, hogy én okoztam ezt a zűrzavart. Ott álltam a szoba kellős közepén mezítláb, körülöttem mindenhol szerteszét szóródva üvegszilánkok hevertek. Már megint megtörtént. Öntudatlanul, álmomban használtam az erőmet, csupán egy emlékfoszlányból eredő álom miatt. Egy rossz álom, egy elkeseredett segélykiáltás.A tudatalattim üzenete egy fájdalmasan tátongó, gyulladt sebre a szívemen. Egy sebre amelyet csupán két könyörületet és szeretetet nem érdemlő "szörnyetegnek" köszönhetek. August és Olivia Westfield. Ez a két név úgy kísérti az életem minden pillanatát, mint egy lerázhatatlan bilincs. Gúsba köt és megfoszt minden boldogságtól. Fájdalom, harag, gyűlölet és legfőként megvetés. Ezek az érzelmeket érzem csupán, ha ezekre az emberekre gondolok. Ezekre akiket a szüleimnek kellene neveznem, amire jogosan mondhatom, hogy képtelen vagyok. Hogy miért? Hát azért mert eldobtak maguktól, eltaszítottak attól az élettől amit, megérdemeltem volna. Egy élettől ami minden gyermeket megillet. Hiszen mindenkinek kijár a boldog és önfeledt gyermekkor. Ehelyett én mit kaptam? Fájdalmat, szenvedést és rettegést.
Alig voltam még két éves amikor a vér szerinti családom egyedül hagyott egy kedves idős hölggyel, mondván, hogy majd eljönnek értem nem olyan sokára. El is jöttek csak éppenséggel nem a szüleim, hanem egy másik pár, akik azt mondták, hogy a szüleim azt üzenik, hogy most már velük kell élnem és magukkal vittek, csak úgy mint még egy másik gyerkőcöt. Rúgtam, haraptam, de minden hiába. Magukkal vittek és ahogy elhagytuk a falu határait csak akkor láthattuk a lángokban álló házakat.
Féltünk mind a ketten, Caleb és én is. Hiszen teljesen más környezetbe és más emberek közé kerültünk. Nem tudtuk mi zajlik a közelünkben és azt sem, hogy mi rosszat tehettünk ami miatt eldobtak minket a szüleink. Persze akkor még kicsik voltunk és könnyen befolyásolhatók. Arról pedig halvány elképzelésünk sem volt, hogy mit akarhatnak tőlünk. De nem olyan sokkal később ez is kiderült.
Azt akarták, hogy varázsoljunk. Tegyünk meg nekik mindent amit csak akarnak, és akkor nem ölnek meg minket. Folyamatosan ezzel jöttek, de mi nem tudtuk megtenni, hiszen nem volt meg bennünk a mágia. Vagy legalább is így gondoltuk. Emellett pedig a végtelenségig kiáltunk, és sajnos ez lett Caleb veszte. A szemem láttára ölték meg. Kiszívtak minden csepp vért az ereiből és úgy hajították félre, mint ha csak egy darab kő lenne.
Ez az eset alapjaiban rázta meg a világszemléletemet, aminek köszönhetően ott tartottam ahol. Minden nap úgy ébredtem azután, hogy mindent megteszek amit csak szeretnének. Próbálkozom, tanulok és ha lehetőségem lesz rá elmegyek, megszökök. Igen ám, csak arra nem számítottam, hogy szerelmes leszek. Szerelmes egy olyan férfiba akinek nagyon is sok köze van ahhoz, hogy vámpírok között kötöttem ki. Ugyan is Ő is egy volt közülük. Egy igazi gonosz, vérengző és könyörületlen gyilkos. Én pedig ahelyett, hogy olyan gyorsan ott hagytam volna őket amilyen gyorsan csak lehetséges, belevetettem magam a világuk egyre sötétebb és mocskosabb mélységébe.
Ekkor jártam a kamaszkorom legvégén, és mintegy tizenkilenc évesen váltam eggyé közülük. Vagyis részben váltam olyanná mint ők. Hiszen a vámpírsággal nem csak sokkal erősebb lettem, de még a varázserőmet is megkaptam, csak úgy ahogy az eddig eltörölt emlékeimet.
Halál, szenvedés és rengeteg hazugság. Amiben addig hittem és éltem az mind csak lódítás volt. Aljas, kiszámított és gonosz hazugság. Az volt az első alkalom, hogy varázsoltam és gyilkoltam is. Úgyhogy több szempontból Joshua volt az első az életemben.
Attól az éjszakától vártam a felszabadulást a megmenekülést, de csak rosszabb lett minden. Gyilkoltam és élveztem, hiszen olyantól vettem el az életét aki ártott nekem. Azóta igaz, hogy sokszor vétkeztem ártatlanok ellen is, de mentségemre szóljon, hogy az éhség nagy úr.
Most viszont jó pár gyilkossággal és közel kétszázhatvan évnyi vámpírság után nincs más vágyam csak az, hogy megtalálhassam a vér szerinti szüleimet. Belopakodjak az életükbe, szép lassan belülről kifelé haladva cincáljam darabokra az életüket és őket magukat is. Azt akarom, hogy legalább úgy szenvedjenek, mint én, ha nem egy kicsit még inkább. A vesztüket szeretném és akkor végre nekem is járhatna egy kis boldogság.