Kopogó tekintettel figyelem a mellettem elhaladó betegeket. Két karomat a pad háttámlájára helyezem, két lábamat pedig egymásra pakolva, s úgy szemlélem az előttem lévő teret. Mindegyik beteg mellett ment valaki, akik vigyáztak a páciens állapotára, és egészségére. Ha nem lenne mellettük senki, egy könnyed mozdulatokkal vágnám el az összesnek a torkát. Oh... Mire is gondolok én? Zavartan rázom meg fejemet, majd előredőlve testemmel, két térdemre könyökölök, ezáltal tenyereimbe temetve tűzforró arcom. Újra gyilkolni akarok, számomra ez olyan, mint a saját ínyem szerint kevert drog. Ez az én kábítószerem, az, hogy láthatom, hogy másoknak fájdalmat okozom. Nem tudok leállni, szívem kamrája mögött őrült lettem őrültek között. Megjelennek fantáziámban élénken a képek, amiket az apám művelt velem. Érzem a mozdulatait magamon még most is... Egy hirtelen mozdulattal állok fel, eltakarva arcomat haladok valamerre, amerre visznek lábaim, aztán pedig megállok, hiszen valakibe beleütköztem. Egy férfi állt előttem, aki fehér köpenyt viselt, s aligha vettem szemügyre, nyakára helyezem egyik tenyeremet, ezáltal a falnak rögzítve őt, mindeközben gyilkos tekintettel nézve rá. Vágyom arra, hogy valakinek kiontsam az életét. Boldog akarok lenni, és én pedig akkor vagyok boldog, ha látom másnak a szenvedését. Vért akarok látni, és halált! A szívem a torkomban dobog, miközben a férfit figyelem, aki meglehetősen egészen jóképűnek ígérkezett. Vajon milyen halál állna neki jól? Biztos, hogy e mögött a csúnya köpeny mögött valami gyönyörűséget rejt magánál, amelyet igen csak kár volna kihagyni. Egészen megkívántam... De a buja gondolatok oly’ hamar szálltak el, amilyen gyorsan csak jöttek. Az egyik pillanatban a férfi végül apám arcát viselte magán, ami hatására a dzsekimben lévő éles tőrt előkapva egy azonnali mozdulattal húzom végig nyakán, és egy erőteljes spriccelés landol arcomra, a vér, amely végül eltörli az agyamban lévő látszatképet, azt, hogy az apámat láttam az ismeretlen férfi helyett. Üres tekintettel nézek a holttest után, mely könnyedén zuhan le a földre, míg én ezt követően egyet hátrébb lépek. Érzem, hogy az arcomat az áldozatom vére lepi el, markomban tartva a vörös nedűvel áztatott tőrt. De most már újra azt a férfit látom, akit az előbb, s nem az apámat. Megöltem őt. A véres tőrt eltéve, dzsekim szélével törlöm le arcomról a vért, s végül az égre nézek, mi engem segít, hiszen sötétedik, így a sötétség végett nem fog látszódni rajtam a vér annyira. Lassú lépteket veszek magas sarkúmban, visszasétálva a padhoz, végül pedig ott helyet foglalok újra, mint az előbb. Körbetekintést nyerve azonban észlelem, hogy már senki sincs kint. Mély levegőt szívok tüdőmbe, majd pedig egy hűs szellő suhan végig arcomon, képletesen gondolataimban egyaránt, és így végül tiszta fejjel nézek a dolgok elébe. Pár pillanat múlva pedig lépteket kezdek hallani, és hirtelen felállok, hogy átöleljem az illetőt, nem törődve egyelőre szavaival. - Sofia. – Ejtem ki az előttem álló gyönyörű nő nevét, s lehet, hogy számára ez most váratlan, hogy megöleltem, hiszen eddig én soha nem tettem ilyent. De most kell. Szükségem van nyugtatásra. - Persze, minden rendben. – Húzódom végül el, ahogyan végigszemlélem őt. Ő áll a legközelebb hozzám, és foggal – körömmel ragaszkodom hozzá. Ámde mindeközben úgy teszek, mintha meg sem történt volna, hogy megöltem az egyik munkatársát.
A percek s órák olyan csigalassúsággal telnek el, hogy már az ereimet készülök felvágni. Talán eltölteném az itt töltött időt, ha nem annyi lenne a feladatom, hogy nézzek. Ugyani rezidens még csak a jövő évtől kezdve leszek így az utolsó félévben a rezidensség rezidense leszek. Érdekes, de tényleg így van. Csak fedezzem fel a kórházat, barátkozzak, ismerkedjek: ez már aztán feladat a javából. Bár ha belegondolok ez a gyakorlati idő arra jó, hogy nem az iskolapadban ülök. Egy hetet ugyanis a kórházban töltök egyet pedig az egyetemen. Tűrhető, csak baromi unalmas, de hova fokozzam tovább? Bágyadtan iszom meg a napi harmadik kávémat és nézem a folyosó végén a faliórát, ami az idő múlásával egyre hangosabban hallatja a hangját. Fél 4 és ilyenkor a mocsok még lassabban jár, mint kellene. - Holnap találkozunk Sofia! – int oda az egyik doktor, aki a köpenyét úgy tép, le magáról mintha az égetné, na bőrét. Hatalmasat sóhajtok és egy féloldalas mosolyt küldök felé annak jeléül, hogy én ennek a dolognak egy cseppet sem örülök. Szerettem volna már kiskoromtól kezdve orvos lenni, de ha valaki ezt elmondja nekem, hogy 6 éven keresztül egyetlen egy emberhez se fogok hozzáérni akkor, lehet elmentem volna utcán söpörni. Nem egy életcél, de ott mégis több beteg embert látok, mint idebent, és ez azért elég ironikus. Persze, persze értem én, a legfontosabb, hogy az orvosokkal jól kijöjjünk, de nekik sincs idejük arra, hogy pátyolgassanak minket így hát marad az unalom. - Nem fog már ma történni semmi, menj ha. – lép mellém az egyik gyakorlati professzorom. Lágyan átfogja a vállamat és bátorítóan mosolyog rám, szeme annyira beszédes, hogy meg se kell szólalnia hozzá, hogy értsem, mit gondol: már csak egy fél év. Fénysebességgel öltözök át, és már viharzok is ki a korház udvara felé. Szinte alig várom, hogy lezuhanyozzak egy kád forró vízben, hallgassak egy kis nyugtató zenét, megigyak egy pohár bort majd bekucorodva az ágyamba elolvassak egy jó könyvet. Mindeddig ez az elképzelés jónak is tűnt, aztán egy másodperc alatt foszlott szét, amikor ismerős arcot pillantottam meg. Hatalmas léptekkel indultam el a leányzó felé, aki olyan görcsösen állt ott, hogy elég volt ránézni ahhoz, hogy a kezdeti örömöm elszálljon. - Lys? – húzom össze a szememet végigmérve a lányt. Igazából átgondolva örültem, hogy itt van. Minden nap egyedül vagyok, otthon kell egy kis kikapcsolódás és Lys hatalmas feltöltődést tud adni, már csak azért is mert szöges ellentétei vagyunk egymásnak. Ő nem fél hallatni a hangját én annál inkább, és ha lehet azt mondani egymást tökéletesen egészítjük ki. Én visszafogom őt, ő pedig arra ösztönöz, hogy ne legyek olyan nyámnyila amilyen. - Minden rendben? - lépek hozzá közelebb, hogy végigmérhessem őt. A mi barátságunk se úgy kezdődött, ahogy egy normális barátságnak kezdődnie kéne. Ugyanarra a sorsra jutottunk mindketten. Az ő és az én apám is egy pszichopata így tökéletesen megértjük egymást.
A szomorú tény mindebben az egészben az, hogy sajnos rajtam kívül is vannak olyan balszerencsések, akik áldozatul estek apjuknak, és még is tűrik mindezt, mindegy, hogy milyen mélyre ásott már el a családod. Ó, ami őket illeti, avagy az én részemet, nos, ők szó szerint elástatták magukat. Már, ha valamilyen vad nem kaparta ki őket ki onnét. Mit bánom én! Könnyed lépteket veszek, csak úgy egészen kényelmesen. Élvezem azt, hogy végre süti a nap az arcom, s most már nem csak a hideg lecsapódása fagy le rám. Az idő tökéletes, mi is kellene még ide voltaképp? S a kérdés felmerül, hogy vajon merre is tartok? Ki gondolná rólam, hogy valaha is közös terápiákra jártam, ahol több ember beszélte meg a problémáit. Voltaképpen nem azért jártam oda, hogy a saját gyötrelmeimről fecsegjek másoknak, csupán csak szükségem volt valakire, aki biztos támaszt nyújt. Igazából akkoriban boszorkányra volt szükségem, és mindent megtettem annak érdekében, hogy találjak egyet, ámde sajnos a mai napig nem találtam egyetlen egy olyan boszorkányt sem, aki hajlandó lett volna nekem segíteni. De persze, ott a kérdőjel ismételten, hiszen nekem minek is kéne egy boszorkány? A válasz szintén logikus. Ember vagyok, aki természetfelettiekre vadászik, ami ugyancsak nem egyszerű feladat. Mindenesetre élvezem, hiszen látom máson is azt a gyötrelmet, amit egykor én éreztem. Engem csak az nyugtat meg, ha látom más szenvedését, hogy nem csak én vagyok egyedül. Az élet nem csak engem utál. Voltaképpen csak egy gyűrűre lenne szükségem, nem is akármilyenre! Mindig is fájt a fogam egy olyanra, ámde senki sem akarja megvalósítani ama vágyamat. Így hát mai napig a nélkül maradok, ami számomra még mindig ugyan csak veszélyes, ugyanis nem szeretnék még meghalni. Pláne nem más által. A gyűrű megvédett volna engem, avagy ha valaki végzett volna velem, a tárgy azonnal visszahozott volna az élők mozgalmába, s ha bármi seb vagy sérülés ér, akkor az azonnal begyógyítja mindazt. Mivel nem vagyok természetfeletti, csupán csak egy átlagos ember, így számomra a tárgy nagyon is hasznommá válna. De a boszorkányok túl makacsok. S persze, nyilván amelyik visszautasított, akkor ő sajnos aláírta a végrendeletét. Nem kegyelmezek egyiknek sem! Amit akarok, azt el fogom érni, történjék az bárhogyan... Eme gondolatok közepette könnyed mozdulattal fordulok az egyik irányba, amely már a kórház járdája, tehát nemsokára ott is leszek. Az öltözékemet nem vittem túlzásba, számomra a fekete az ideál, ami ugyan csak ápol, és eltakar. Az eget pásztázom tekintetemmel, amit túl sokáig nem bírok a nap miatt, így lehajtott fejjel haladok tovább, most már végül átérve a kapun is. Azonnal szembeütköznek velem a betegek, akik mellett ápolók is sétálnak. Mintha csak egy elmegyógyintézet lenne. Néha odaérzem már magamat. Mindig is utáltam kórházba járni, ami mondjuk az én esetemben eléggé gyakori volt, így nem túl nagy gusztussal állok a dolgoknak elébe, de kénytelen vagyok. Egy régebbi ismerősömhöz készülődöm, akinek a beszédére szükségem van. Csak hallani akarom valakinek a hangját, mert egyedül megőrülök rövid időn belül. A kórház udvara felé fordulok be végül, ahol néhány beteg – nem zavartatva magukat – végignéznek rajtam. A tekintetükről árulkodik, hogy mennyire nem vagyok kívánatos személy itt, hiszen valóban nem kéne ide be jönnöm, de a barátnőm jelenleg itt tartózkodik, így hát jobb választás nincs. Ha vámpír lennék, biztos, hogy valami vicsorgást vetnék valamelyik felé. Nem láttak még embert tán?! Szemeimet forgatva dobom le magamat az egyik padra, amely elég kényelmetlennek ígérkezett, s szinte egy pillanat alatt beleszúródott az érzés a derekamba, szóval hát eléggé helyezkedtem, nem is tudtam megmaradni. Így is unatkozom, és fogalmam sincs, hogy mikor talál kijönni. Nemsokára úgy is lejár a munkaideje, hiszen már a nap is aludni kél, így hát én ráérek. Úgy sincs jobb dolgom, nemde?
Kezdőlap
Tárgy: Re: kórház 
