Egy dolgot jobb az elején tisztázni. Sosem fogsz megérteni, kiismerni, és ha már azt hiszed, hogy ezek egyike megtörtént, keresztül húzom minden számításodat, és olyat teszek, amely rádöbbent majd arra, hogy túl közel vagy, én pedig ki nem állhatom ha valaki túl közel van. Nem, nem foglak bántani, fizikailag semmiképpen sem, bár most, hogy a boszorkány képességeim még egészen frissek, már ezt sem zárom ki teljes egészében. Csak... maradj kívül. Ott biztonságban vagy. Ha szükségem lesz rád, keresni foglak. De addig ne ártsd bele magad olyan mélységekbe, amelyek kiaknázása számodra problémát jelent és netán előbb fulladsz bele, mint én. Hisz gondold végig, én már évek óta ebben a mocsokban élek, megtanultam ebben a ragacsban fennmaradni, levegőt venni alatta, de neked ez a terep még új. Sőt. Sosem fogod megszokni.
Ja, hogy az okok is érdekelnek? Nem szeretek az érzéseimről beszélni, de ha bérelsz egy kanapét, mellé egy sötétített függönyt, esetleg bepillanthatsz a bőröm alatti rétegekbe. Egy megsebzett szívet fogsz látni, ami igazi szeretetet még sosem tapasztalt, helyette csak gazdag, felsőbbrétegű sznobságot és az ehhez tartozó pazar, színpompás világot. Míg mindenki élvezte azokat a méregdrága bálokat, én azon gondolkodtam, hogyan törhetném millió darabra a bálterem közepén lógó óriási csillárt. Olyan voltam, mint az a csillár. Néha megrezzent a tömegektől, ha egyszerre léptek, hallgatta a szelíd muzsikát, amely néha felsikoltott az őrjítő hegedűszólótól. Le akart szakadni. De tartották, tökéletes építészeti bravúrnak köszönhetően nem volt képes onnét eltűnni. Lassacskán kiürült... mint én. Nem maradt más, csak egy nagy rakás katyvasz, egy erős páncélzat, amely csakis azt engedi a felszínre, amit én oda akarok engedni.
Sosem engedték, hogy hanyag legyek. Magántanuló voltam egy londoni elitiskolában. Megkövetelték a rettentően kényelmetlen fekete vászonszoknyát, a hozzá tartozó fehér inget, egy vörös nyakkendőt és egy fekete zakót. Tizenhat éves koromig bírtam, aztán kirugattam magam, a szüleim legnagyobb szégyenére. Nem engedtem többé, hogy hatást gyakoroljanak a küllememre, a ruháim zömét farmerre és kényelmes polókra cseréltem, anyám kedvenc ragadós hajhabjával az autóját díszítettem fel, én pedig maradtam az egyszerű fésűnél, amely ha nem is sokat, de segített, és sokkalta tetszetősebb eredményt gyakorolt. Végre tetszett, ha tükörbe néztem.
Már eléggé felnőtt lettem ahhoz, hogy az edzőtermek elkerülésével is nőies, edzett formára tegyek szert, mellé minden adottságom megvolt, kellő nőies magasság és súly, hogy a férfiak számára kellemes, nyálcsorgató látványt nyújtsak. A hajamat nemrég alakítottam át, a ruhatáram pedig szintúgy cserére szorult. Került bele pár nőiesebb darab is, kezdve pár cipellővel. A férfiak körülrajongtak az egyetemen. Mondanom sem kell, egyedül az ő létük okozott némi feloldozást ebben a bűnös, ótvar világban, ám szeretni sosem voltam képes őket. A testiség egy olyan fejezetévé vált az életemnek, amely pótolt valamit, de sosem kaptam eleget. Mindig többet akartam, de nem szerelmet. És ezt... mivel férfiak voltak, tökéletesen fel tudták fogni.