Hallom, ahogy a kulcs elfordul a zárban, az én gyomrom pedig apróra zsugorodik és egészen a torkomban kezd el dobogni. Összehúzom, magam olyan apróra amennyire csak lehet, összekulcsolom a lábaimat és úgy ülök a kanapén. A kezeim remegni kezdenek, és nem vagyok benne biztos, hogy túl fogom élni ezt a találkozást.
A nappaliban egyetlen fényforrás világít, mégpedig az ülőalkalmatosság melletti állólámpa. Szinte égeti a bőrömet még ennek is a fénye, de ezt csak a zavaromnak próbálom betudni. Körbenézek a nappaliban, hogy minden rendben legyen a „fogadására”. Ekkor tűnik fel egy piszkos papír zsebkendő az egyik fotel karfáján. Felpattanok és elrejtem a hátsó farzsebemben, amikor megérkezik a várva-várt személy. Bódultan dől neki az ajtófélfának és próbál megkapaszkodni a másikban. Erős kilengései vannak, de széles mosoly ül az arcán. A nadrágja enyhén sáros, az ingje hanyagul ki van gombolva, ami láttatni engedi férfias szőrzetét a mellkasán. Ősz hajszálai kócosak és kissé vizesek a kinti eső miatt.
Előre lép felém pár lépést, amiknek hatására én hátrálni kezdek. Hatalmasat nyelek és mélyen az alsó ajkamba harapok, felszisszenek a fájdalomtól, de el is nyomom magamban ezt a hangot. Nem láthatja rajtam, hogy félek. Leveti magát a kanapéra ahol előbb még én ültem és lágyan megsimogatja a mellette lévő helyet. Megrázom a fejem mire ő összeszűkíti tekintetét és megpróbál felállni, de vissza is esik eredeti helyzetébe.
- Naaa Sof, gyere, beszélgess velem. – csuklik egyet a mondat végén, amin ő hatalmasat kacag. Érzem, ahogy erősen árad belőle az alkoholszag. Talán ha közelebb mennék még azt is meg tudnám különböztetni, hogy mit ivott a mai este folyamán.
Nem mozdulok. A lábaim szinte belegyökeredztek a földbe. Nem bírok megmozdulni és az igazat megvallva nem is akarok. A karomra nézek, melyen kékes-lilás foltok éktelenkednek. Ebből erőt merítek.
- Apa, beszélnünk kell. – kicsit megmerevedik az arca, de a mosoly még mindig levakarhatatlan. Félek, sőt rettegek, hogy mi vár még rám a mai este folyamán, de meg kell tennem. Hetek óta győzködöm magam, hogy igen is közölnöm kell vele, hogy elköltözök itthonról vagy még rosszabb lesz a helyzet, bár ennél is? Az apám amióta én világomat tudom alkoholista volt. Minden este részegen tántorgott haza, a reggelét fél liter borral kezdte. Senki nem akarta felvenni munkaerőnek így a szomszédunk kertjét ápolta, annyi pénzért, hogy ezt a kis egérlyukat fent tudja tartani. Én besegítettem neki, éjszakai munkákat vállaltam a helyi kocsmában. Ők bárnak hívták magukat, de amilyen fazonok jártak oda a szó legrosszabb értelmében sem lehetett volna bárnak nevezni. Nem volt ez egy leányálom. Fáradt voltam. Alig álltam néha a lábamon és ami pénzt hazaadtam apámnak azt el is itta. De én, képtelen lettem volna végignézni, hogy magába roskad. Anyám ugyanis 5 éve halt meg, rákban. Anya mindig azzal viccelődött, hogy biztos apám miatt lett beteg. Talán igaza van, és én nem akartam így végezni. Szerencsém volt abból a szempontból, hogy keveset láttam apát. Felvettek az orvosi egyetemre és már a 4. évemet taposom ott. Jó tanuló voltam világ életemben így államilag támogatottra felvettek és ösztöndíjat is kaptam. Ha épp nem egyetemen voltam, nem tanultam és nem dolgoztam akkor takarítottam, főztem és mostam magunkra. Hát ez lenne az álma egy 23 éves lánynak?
- Nyögd, már ki mi bajod van! – ordít rám rekedt hangon. Lábait felrakja az asztalra és hátra dönti a fejét. Beletúrok a hajamba, a szemeimbe könnyek kezdenek gyűlni és már érzem a fájdalmat, ami ezek után fog következni.
- Elköltözök apa… holnap reggel. – hadarom el a mondatot, hogy szinte egy pillanatig én se vagyok benne biztos, hogy helyesen mondtam-e ki. Eláll a lélegzetem, ahogy neki is. Felemeli fásultan a fejét és szemeit rám emeli. Ajka papír vékonyságúvá préselődik össze. Remegni kezdek és hátrálok addig, amíg csak lehet. Ő feláll, kezét kiemeli a zsebéből, ökörbe szorítja, s felém tántorodik. Nekimegy az asztalnak, a fotelnak és mindennek, ami szembejön vele, de a szemét le nem veszik rólam. A kezem után kap, én pedig sírni kezdek, ami csak még jobban felhergeli őt.
- És mondd csak kislányom, mi lesz velem, ha te itt hagysz? – szorít egyre erősebben, az én könnyeim pedig egyre nagyobb cseppekben gördülnek végig az arcomon. Egy lépést még tesz felém, érzem ahogy a lehelete felszárítja a sós cseppeket. Behunyom a szememet és egy másodpercig csönd lesz, végül hallom, ahogy a keze hatalmasat csattan az arcomon. Hajam az szemeimre tapadnak, érzem a zsibongó fájdalmat ütése helyén.
- Még mindig el akarsz menni te haszontalan? – kap a nyakamhoz és szorít annál fogva a falnak. Én levegőért kapkodok, a szemeim kikerekednek s mikor már egy kevéske levegő se jut a tüdőmbe elernyedten esek össze a keze alatt.