Olykor hajlamos vagyok hosszú percekig hallgatni,mintha rágódnék, mintha nem mennék bele, de igazából ez csak egy rossz szokás, mikor egy pillanatra elkalandozik a tekintetem, és a gondolatmenetem egy más irányba. Jelen helyzetben ez áll fenn, és az ige felidézés, hogyan is csinálhassam, hiszen ez egy húsz éves szívesség, húsz éve tartozom neki ezzel, hiszen egykor a vérét adta nekem azért, hogy új igéken dolgozhassak. Közben már több hozzá hasonlóval is összehozott a sors, több hozzá hasonló adott a véréből, én pedig örömmel használtam fel, kivéve az övét. Abból még mindig van, melyet nem használtam, konzerváltam. Értékes a vére a fajának, nem tékozolhatom el, hiszen nehéz hozzájutni. Ráadásul, amikhez én használom... Nos azt jobb nem firtatni. - De a gyűrű csakis rajta fog hatni. Át nem ruházható, és máson olyan lesz, mintha nem lenne megbűvölve - figyelmeztetem őt, ha még nem tettem volna meg, hiszen nem akarom, hogy ha ellopja valaki, akkor rájön, mivel is van dolga, és ezzel szinte sebezhetetlen lesz a természetfeletti ellen. - Mindazonáltal a természetes halál ellen nem véd. Azt nem tudja kikerülni, ahogy azt se, ha egy halandó öli meg. Ha viszont vadászat közben történik baleset, a gyűrű vissza fogja hozni őt - beszélek hozzá, és figyelmeztetem, hiszen nem vagyunk mindenhatók mi boszorkányok sem. Pedig néha örülnék neki, néha élvezném, de a természetes halál ellen nincs gyógyszerem. Ha nem akar meghalni a fia, vigyáznia kell magára. Kezembe veszem a fotót, amit ad, miközben a kijárat felé indulok, és megtorpanok, végigmérem őt, talán képes leszek felhasználni a képet, kinyerni belőle a fiú emlékeit. - Ugye erre a képre nincs szükséged? - kérdezem, miközben kilépek az ajtón, és várom, hogy kövesse a példámat, hogy majd utána bezárhassam az ajtót, és ismét a képen lévő fiút nézhessem. A kérdésem magában rejti a kép pusztulását, ha nem bánja, de ha igen, akkor is meg fog történni, mert az ige máshogy nem lesz személyes. Hiszen minden bizonnyal a fia véréből nem hozott, ami esetlegesen felmerülhet még következő opcióként, sem a hajából, mellyel ugyanezt végrehajthatom, így ez maradt. De áldozatokat hozni kell azért, akiket szeretünk. Legalábbis aki szeret, mert én nem tudom, milyen érzés. Túl rég volt, és nem is akarom újra tapasztalni. - Aggasztó lehet. Szeretni valakit, és sebezhetőnek lenni. Szerencséd, hogy még tartoztam egy szívességgel. Kevesen ismerik ezt az igét... - lépek ki az egyetem kijáratán, mikor ismét megszólalok. Rowena számomra különleges volt, már nem olyan értelemben, hogy éreztem is iránta, pusztán csak kedveltem a csípős humorát, és azt, hogy őt nem ijesztette meg az erőm, vagy az esetleges nyersségem. Mégis mindezek mellett én nem tartom a kapcsolatunkat többnek, mint egy alku része, így ehhez mérten viselkedtem vele szemben mindig is. Ezért nem is tartom szóval, plusz azért sem, mert nem vagyok az a beszédes fajta. Csak csendesen sétálok mellette, mivel a boltom alig negyed órára van sétával az egyetemtől. Végül befordulok egy utcán, szűkebb kis utca, melynek a közepén található a boltom, nagy cégér jelzi a helyét, el se lehet téveszteni azt. A redőnyök lehúzva belül, csak egy lap látszik az ajtón kitéve, mely azt hivatott hirdetni, hogy eladót keresek. Mert nem tudok ketté szakadni, és nem valahogy az emberek már nem ismerik el a régiségeket, melyekkel én foglalkozom. Megvenni képesek, de eladni egyikük sem. Sajnos ez az én bajom. Magasak az elvárásaim. - Megérkeztünk... - fordítom el a kulcsot a zárban, majd előre engedem őt.
Ismét a gyermek. Rezzenéstelen arccal bólintok. Talán másra számított? A fontossági sorrendemen még mindig Ezra áll az első helyen, és ez már így is marad. Legalábbis addig, amíg mindketten lélegzünk. Talán utána is. Húsz évvel ezelőtt William nem tudott segíteni nekem, adós maradt egy szívességgel. Az átok szerencsére magától is feloldódott, de nem szeretném még egyszer kitenni a fiamat hasonló helyzetnek, ebben viszont ezúttal talán segítségemre tud lenni ez a boszorkány. A gyűrűt illetően hamar rájön, hogy mire is gondolok, így nem kell hosszabb magyarázatokba bonyolódnom. Láthatóan többet is tud, mint én ezidáig. Gilbert? Talán valóban hallottam ezt a nevet. De ez most nem számít. Csak választ akarok kapni a feltett kérdésemre, ami nem jön túl gyorsan. A csend túl hosszúra nyúlik, és kezdek ideges lenni. Meg tudja csinálni, vagy sem? Mit kell ezen ilyen sokáig rágódni? De nem akarom megzavarni a mélázását, igyekszem türelmet erőltetni magamra, és szó nélkül kivárni, hogy végre újra felém forduljon. Végül is ha már szívesség csereberéről van szó, illene udvariasnak maradnom, és nem venni elő a harciasabb énemet. Nem valószínű, hogy sokat lendítene előre az ügyemen, ha elkapnám a grabancát, és alaposan megráznám. Szóval mély levegő és türelem. Percek múlva, melyek számomra inkább óráknak tűnnek, William végre újra rám pillant, és a következő szavaitól megkönnyebbülés önt el. Tehát segíteni fog nekem. - Igen, hoztam egy gyűrűt. Még apámé volt – veszem elő zsebemből a régi ékszert. Nem tudhattam, hogy mire lesz szükség, és mire nem, de amennyire tőlem telt, felkészültem ehhez a varázslatra. - Természetesen a véremből is kapsz hozzá – bólintok. - Rendben. Pár napot még tudok várni. - Persze jobban örültem volna, ha azonnal készhez kapom a talizmánt, de tekintve, hogy Daud és Ezra továbbra is csak az edzéseknél tartanak, és tudtommal még nem vágtak bele, hogy kimenjenek a nyílt terepre vadászni, a fiam remélhetőleg még nem kerülhet igazi életveszélybe. - Ami engem illet, már tíz perccel ezelőtt is elindulhattunk volna – vonok vállat, és előre engedem a férfit. Ő azonban pár lépéssel előttem hirtelen megtorpan. Szavait hallva előveszem a pénztárcámat, és kiveszek belőle egy képet. - Ez a fotó két évvel ezelőtt készült róla. Azóta tovább nőtt, de azt leszámítva nem változott sokat – nyújtom át neki. Jelenleg nincs nálam ennél újabb, de ha szerencsém van, talán ez is megteszi.
A megtévesztés nagymestereként szükségem van néhány áldozatot hozni. Ilyen a botom is, amivel nem mellesleg nagyon szépen be lehet törni bárki koponyáját. Nem hiába hordom magamnál. Nagyon sokrétű eszköz, és ugyanakkor kényelmet biztosít, és egy csipetnyi esendőséget kölcsönöz a zord külsőmnek. Rowena ezt minden bizonnyal tudja, hiszen ismert már akkor is. Húsz éve talán? Kissé megkopott az időérzékem, olykor magam sem tudom, hány évtized van a hátam mögött. Olykor csak azt akarom, amit minden normálisnak látszó ember, de azért ez ritkán történik meg. Fontos számomra, hogy több erőt gyűjtsek, több igét ismerjek, vagy alkossak, miközben hatalomhoz juthatok. Ezért volt szükségem anno a vérére, melyből még mindig van. Ritkán lehet hozzájutni, és nem pazarolom el a lehetőségeimet. Nem az az ember vagyok. - Ismét a gyermek - jegyzem meg csendesen, miközben egy pillanatra elkalandozik a tekintetem. Emlékszem arra az esetre, hogy nem tudtam segíteni rajta. Én először figyelmeztettem, hogy nem biztos, hogy sikerülhet más átkát megtörnöm, és végül igazam lett. Az a boszorkány minden bizonnyal még életben volt, mikor meg akartam törni az átkát. Talán ez lehetett a gond, hiszen a legtöbb boszorkány halála után vagy megtörik az átok, vagy megtörhető. Nem szeretek adós maradni, mégis az lettem, hiszen képtelen voltam valamire. Természetesen nem emésztettem magam emiatt, csupán az zavart, hogy van egy tartozásom. - Csak sejtettem, de ezek szerint vagy a boszorkány halt meg, vagy valaki sikerrel járt? Esetleg idő előtt próbáltam megtörni - vázolok fel pár ötletet szórakozottan, miközben mintha nem is figyelnék rá, pedig ezt teszem. Csupán néha nem lehet igazán tudni, hogy a beszélgető partner felé intézem szavaim, vagy csak az orrom alatt morgok el pár felesleges szót. Ez velem együtt jár. Olykor csupán félhangosan jegyzek meg egy-két dolgot, melyet nem feltétlen akarom, hogy meghalljanak. Tulajdonképpen nem is igazán érdekel, hogy tört meg az átok, de már sejtem, hogy nem lesz egyszerű kérés. - Vadász? - ízlelgetem eme egy szót, végül hitetlenül felszisszenek. - Ez a város nem vonzza a természetfelettit, olykor azt hiszem, maga a természetfeletti - mosolyodom el. Néha olyan, mintha a város élne, mintha külön létezne, és bekebelezné a lényeket, akik de merészkednek. Én is itt ragadtam. Vonzott, hogy sokan vannak, így elvegyülhetek a tömegben. Ha nyolcvan évvel ezelőtt jöttem volna ide, esetleg egy évszázada, minden bizonnyal fiatalos külsővel élveztem volna az itteni pezsgést, most viszont segít nekem elvegyülni, és a különcségem inkább beillik az itt megszokott létformába. - Mystic Falls - sóhajtok, miközben megdörzsölöm orrnyergem -, a Gilbert gyűrű igaz? Kettő volt belőle, de az egyik sokak szerint megsemmisült - tudom, miről beszél. Az életem nagy részében kutattam, olvastam, és kerestem a válaszokat. Pár éve voltam Mystic Falls-ban, akkoriban volt az eset, mikor az Ősi vámpírokat alkotó nő sikertelenül járt. Meg akarta ölni a gyermekeit, de a gyermekei túljártak az eszén. Érdekes dolgokat tud meg az ember, ha pusztán figyel, és ott van mindenhol. - Az a gyűrű visszarántotta a halálból a viselőjét, ha az ember, és a halálát természetfeletti okozta. Viszont ha jól tudom, annak ellenére is működik, hogy a túlvilág megszűnt - olykor hangosan gondolkodom, félig a másik félnek intézve szavaimat. az ablakhoz lépek, mintha a kinti zöldellő fák, és a mindig eleven város ihletet adna, vagy bármiféle módot arra, hogy tehetnék eleget a rég adott szavamnak. Percekig némaságba burkolózom, háttal Rowenának, miközben az elmémben több gondolat felötlik. Millió igét ismerek, és egyszerre több gondolat is beférkőzik az elmémbe így igen nehéz egy dologra gondolnom, de hosszú percek hallgatása után megköszörülve a torkom fordulok felé. - Olyan tárgyra van szükségem, ami családi örökség, esetleg nagyszülő gyűrűje, olyan, ami régóta a Te családodban van. Van ilyen nálad? - pillantok rá kérdőn, miközben újabb és újabb összetevők jutnak eszembe. - Ha személyessé akarjuk tenni, elkerülve ezzel a hibát, amit a Gilbert gyűrűvel is tettek, akkor szükségem lesz pár csepp vérre is, ehhez jó lesz a tied is - sétálok közelebb hozzá, miközben a mobilomra pillantok, majd zsebre teszem. Bármilyen furcsa, haladok a korral. Ezek a szerkezetek igen hasznosak tudnak lenni, bár jobban kedvelem a mágiát. - Viszont nem biztos, hogy minden meg van hozzá, ha nincs, nem tudom azonnal elkészíteni, pár nap, mire véghez viszem - vázolom fel azt, hogy mennyi időre van szükségem. Természetesen nálam sincs minden, Blair szerzi be a dolgokat, amikre szükségem van, ő az, akit ilyen feladatokra tartok. - Szóval, ha neked ez így megfelel, akkor akár indulhatunk a boltomba - elindulok a táskám felé, majd megtorpanok. - Esetleg egy képed van róla, amit magadnál hordasz? Hogy tudjam is mit teszek - némely igéhez szükségem van legalább az alanyt képről látnom, hogy be tudjam azonosítani. Lehet, hogy az igéhez nem feltétlen szükséges, de így mindenképpen ismerhetem is az alanyt, akié ez az ékszer lesz. A kép személyesebbé teszi, és szeretem jól csinálni, amit teszek. Sosem végzek fél munkát.
Meg sem kellene lepődnöm, amikor a botját az asztalnak támasztva maga mögött hagyja, és anélkül sétál tovább, kissé mégis elcsodálkozom a dolgon. Hát persze, pedig gondolhattam volna. Silverston megtévesztésben kiváló. És tapasztalatból tudom, annál erősebbek vagyunk mi, minél inkább alábecsülnek bennünket mások. Egy-két kisebb, szinte ártatlan trükk itt és ott, és ez a fickó nem tűnik többnek egy ártalmatlan, korosodó, bicegő egyetemi professzornál. A gondosan kidolgozott álca és a nagy sietség arra enged következtetni, hogy készül valamire. Valami nagyra, komolyra, sok és alapos előkészülettel. Vagy talán csak túl sokat gondolok bele az egészbe. Igazából mindegy, nem tartozik rám, nem ezért vagyok most itt. Megvan a saját küldetésem, egyelőre csak az számít. Williamnek nincs szüksége nyomatékos emlékeztetőre, tudja ő nagyon jól, hogy tartozik nekem. Húsz évvel ezelőtt hagytam magam igencsak megcsapolni, hogy betározzon értékes szirénvérből, ki tudja, mihez. Nem kérdeztem, most sem akarom tudni. Ő azonban nem tudta állni az alkunk ráeső felét, nem tudott segíteni a fiamon. Ugyanúgy kudarcot vallott, mint mindenki más, és a fiam kétszáz éves álma nem tört meg. Ha az a boszorkány, aki ilyen sorsra juttatott bennünket egykor, néhány évvel később nem szabadít fel minket önszántából, és továbbra is a fiam törékeny, alvó testét kellett volna néznem, valószínűleg előbb-utóbb beleőrültem volna. De szerencsére ez nem következett be, most viszont találtam mást, ami miatt aggodalmaskodhatok, de ebben talán már tud nekem Silver segíteni. Egy olyan nagy varázsló, mint ő, kétszer csak nem vall kudarcot, nem igaz? - Legutóbb nem tudtál segíteni a fiamon. Most talán sikerülni fog máshogy... - kezdek bele a mondandómba, miután átvettem a poharat, és bele is kortyoltam a drága italba. - Gondolom már magadtól is rájöttél, hogy az átok megtört – tárom szét a karomat, hisz én lennék az élő bizonyítéka, hogy az idő ismét elkezdett múlni felettünk. Amikor utoljára találkoztunk, testben nem voltam több huszonegynél, és valójában annál is fiatalabbnak tűntem, hála a származásomnak. Azóta viszont valójában csak feleannyit idősödtem látszatra, mint amennyi idő eltelt. Az a sejtésem, hogy részben ez is a szirén létem miatt alakult így, az átok mellékhatásaként, így pedig nehéz lenne megmondani, pontosan mikor is szabadultunk fel. - Ezra már elmúlt tizennyolc éves, és a fejébe vette, hogy az apja nyomdokaiba lép, és vadász lesz. De mindketten tudjuk, hogy milyen veszélyes időket élünk, ez a város pedig vonzza a természetfelettit. - Azt nem hangsúlyozom ki, hogy hányszor meggyűlt már a bajunk a boszorkányokkal, hisz William is az, és eszem ágában sincs faji megkülönböztetéssel vitát kezdeményezni vele. - Szeretnék neki valami talizmánt, ami megvédi őt. Néhány évtizede, amikor Mystic Fallsban jártam, hallottam egy gyűrűről, ami visszahozza viselőjét a halálból, ha az nem természetes halált halt – dőlök kicsit előrébb, ujjaim között a poharat forgatom, de tekintetemet nem szakítom el a férfiétól. - Tudsz nekem ilyet szerezni, vagy készíteni? - teszem fel végül a nagy kérdést, majd magamra némi türelmet és nyugalmat erőltetve várom a válaszát.
Engem nehéz utolérni, vagy megtalálni. Na nem azért, mert annyira rejtőzködő életmódot élnék, hanem mert sosem tudni, hogy éppen merre vagyok. Hiába ismerik a munkahelyem, vagy a boltom elhelyezkedését, folyton mozgásban vagyok. Szinte csak aludni járok haza, sőt néha még az is lemarad, ha nagyon belefeledkezem a munkába. Igen sűrű most a teendőim listája, hiszen szorít az idő. Még pár alapanyagra szükségem van az igéhez, és a telihold egyre közeledik. Egyre nagyobb bennem a nyomás, hogy sikerül-e mindent megszerezni, illetve megszervezni. Nem akarom, hogy elcseszve valamit kezdhessek elölről mindent. Így igencsak kellemetlenül érint Rowena látogatása. Nem azért, mert negatív érzéseket táplálnék iránta, hiszen ő volt az, aki segített, én is megpróbáltam visszaadni a családját, holott tudtam, hogy nem leszek képes megtörni azt a varázslatot, mégis egy próbát megért. Így annyiban maradtunk, hogy tartozom neki egy szívességgel. Eddig nem volt szüksége rá, most viszont érzékenyen érint az, hogy a fontos teendőim mellé még pluszba előre láthatóan jön egyetlen egy szívesség végrehajtása. Így a ridegségem érthető. Nem azért, mert nem akarom a szívességét viszonozni, hiszen szavatartó ember vagyok, és csupán egyetlen egyszer nem tartottam meg, azóta mindig eleget teszek neki. Csupán remélem, hogy nem olyan dolgot eszelt ki, amivel elmegy több értékes napom is. - Ugyan a bókok felesleges hazugságok - legyintek, miközben még mindig az asztalomon rendezkedek. Nem zavar, hogy a székemben ült, különösen nem mozgat, hiszen nem szeretem az irodát. Rühellem a papírmunkát, és most sem fogok nekiesni. Ráérek még vele. Az asztalnak támasztom a botom, miközben összerendezem a mappákat, és néhány köteg papírt a táskámba süllyesztek. - Sietni éppen nem, de igen elfoglalt vagyok így az év végén - engedek meg magamnak egy lágy mosolyt, miközben végigmérem őt, majd tekintetem megállapodik az arcán, végül befejezem a pakolászást, és bezárom a táskámat. A maradék papírokat fiókba dobálom, amit egy apró kulccsal zárok be. A mozdulat azonban félbemarad egy röpke másodpercre, mikor követem az irányt, ahová mutat. Az üvegajtó mögött egy bontott scotch pihen már évek óta. Utoljára akkor ízleltem mikor előléptettek igazgatóhelyettessé, és az nem most volt. Akkor a kollégák is kaptak belőle, habár nem vagyok egy társasági ember, így néhány cent, vagy talán három deci hiányzik a majdnem literes üvegből. Előtte két kristálypohár pihen a fém tálcán lefordítva. Egy pillanatig habozok, majd a zsebembe süllyesztem a kulcsot, és bot nélkül sétálok a vitrines szekrény felé. - Hogyan is felejthetném el? - mosolyodom el, miközben egyik kezemben a két pohár, másikban pedig az üveg ital pihen. Az asztalhoz lépek, majd megtöltöm a két poharat. Csupán öt centnyi kerül bele, pontosan annyi, amennyi kell, majd átnyújtom az egyiket neki, a másikat pedig a kezembe veszem, amint visszazárom az üveget és visszateszem a helyére. - És mi lenne az a komoly szívesség, mely ennyire nem vár halasztást? - az asztal sarkának támaszkodom. Nem szokásom ücsörögni, csakis kutatás vagy tárgyak helyrerakása közben szoktam ülni, nem vagyok az az öreg, aki alig bír két lépést is megtenni. A bot is csak megtévesztés. A scotch ízletes karakteres ital, és marja a torkom. Ritkán iszom, mert szükségem van a tiszta elmére, de nem is öntöttem sokat a poharamba, így egy húzásra megiszom azt. Végignézek Rowena arcán, miközben szívesen elhalasztanám ezt az egész dolgot, ami kettőnk között van, de jobb lenne, ha hallanám előbb, mit is szeretne.
words: 540 ••• music: September ••• note: ide írj valami rövidet
Azt hiszem, a kétszáz év csodára várás remekül megtanított, hogyan legyek türelmes. Általában az is vagyok. A jó dolgok lassan jönnek, többet kell értük küzdeni. A saját bőrömön tapasztalhattam. De azért akadnak helyzetek, amikor felpörgetném az időt, előre tekerném oda, ahol már történik is valami, mint egy szalagot, vagy amit a mai modern világban használnak a videók rögzítésére. Ez is egy olyan alkalom, amikor a nyugton várakozás meghaladja a képességeimet. Hiszen a fiamról van szó, az ő biztonságáról. Szeretnék már túllenni ezzen, beszélni Silverstonnal, és behajtani rajta azt, amivel tartozik. Szerencsére az ajtó nyílik, mielőtt kifogynék a béketűrésemből. Tekintetemmel követem a vénembert, ahogy közelebb sétál. Bagoly mondja verébnek, hogy megöregedett? Meglehet. Azt hiszem, valamivel idősebb lehetek tőle, de ha bárki ránk néz, nem ezt látja. Igazából egyikünk sem mai gyerek már. Hát, legalább botra még nincs szükségem a járáshoz. - Remek formában...? - ismétlem utána a szavakat félig meglepetten, félig gúnyosan, majd ajkaim jókedvű mosolyra görbülnek. - A bókolás még mindig nem az erősséged - csóválom a fejemet elégedettlenül, de ez is csak egy ugratás, annak a jele, milyen könnyen lepergetem magamról a hideg stílusát. Igazából nem érdekel, ha közömbösen vagy idegenül beszél velem, tegye csak, ha jól esik. Én viszont jelen esetben nem akarom tartani a két lépés távolságot, miközben egy szivességet készülök kérni tőle. - Talán sietsz valahova? - vonom fel a szemöldökeimet, miután rövid időn belül már másodszor kéri számon, hogy mit keresek itt. Nagyon úgy tűnik, hogy máris mehetnékje van. - Remélem nem, mert ez valószínűleg tovább fog tartani egy-két percnél - teszem hozzá, majd kecsesen felállok a székéből, hogy átadjam neki a helyet. Lehet hogy egy kicsit nyers és tolakodó vagyok, mert az a tapasztalatom, hogy vele nem érdemes máshogy, nincs értelme finomkodni vagy kedvesnek lenni, de ettől függetlenül nem akarok sem goromba, sem udvariatlan lenni vele. És ugyebár nem illik, egy idős, járásban korlátozott ember székét elfoglalni. - Mi lenne, ha előbb mondjuk megkínálnál abból? - kérdezem az egyik üvegajtós szekrényre mutatva, amelyben a könyvek mellett egy üveg jó féle scoth is helyet kapott. Kiszolgál egy itallal vagy sem, végül leereszkedem az íróasztal túloldalán eső szabad fotelbe. - Tudom, hogy már elég régen volt, legalább húsz éve, de talán még emlékszel rá: tartozol nekem egy komoly szívességgel. - Vezetem fel végül a témát minden kötelező kört immár tisztességesen leróva. William jön nekem egyel, és ezt ő is tudja. Akkor nem tudott segíteni a fiamon. Most kap egy esélyt, hogy ezt bepótolja.
Csendesen vártam ki az órák végét. Szerencsére a nyár lassan elér ide is, és már az utolsó záróvizsgákat tartom. Valahol örülök is neki, habár sajnos az itteni munkám nem ér véget azzal, hogy itt a nyári szünet, de jóval több időm szabadul fel, és így azzal foglalkozhatok, ami igazán lényeges. Még mindig nem oldottam meg a problémát, ami az erőmet illeti, és azt hiszem, hamarosan sort kell kerítenem még egy találkozásra Silasszal, hiszen abban maradtunk, hogy amint az utolsó áldozatom is megszereztem, segít végrehajtani a bűbájt. Ennek már azért is örülök, mert szükségem lesz az erőmre. Az a lány, aki a múltkor jött a boltba... Csak idő kérdése és rájön, miért is tűntem neki ismerősnek amikor vásárolni tért be boltomba. Én tudom csak, hogy az apja volt, aki segített nekem az erőm növelésén, majd mindegyiküket megátkoztam, végül a lány szeme láttára öltem meg az egész családot. Nem hagyhattam fültanúkat, de egyetlen egy családtagot kénytelen voltam. Rossz szokásom, ráadásul senki nem hitt neki. Akkoriban még nem akartam elhagyni azt a testet, így valószínűleg sokáig követhetett. Vagy legalábbis próbált, de ügyesen el tudok tűnni szem elől. Képes vagyok pillanatok alatt felszívódni, és meg is tettem huszonkét évvel ezelőtt, mikor azt a testet megöltem. Akkor csak így tudtam elhagyni, mivel tudtam, ha meg is találnak, és megölnek, a saját testemben ébredek ismét fel. Akkoriban jó nagy hírverése volt az esetnek, mivel nem egyszerűen megöltem a testet egy sötét szobában, hanem annál látványosabban tettem. Éreztem a fájdalmat, ahogy a nyilvános téren lángba borult a testem, és a fejemben hallottam az igazi tulajdonos sikolyát, mielőtt az életével együtt én magam is elhagytam a testét. Nem szép tőlem, de ki tudja, mennyit tudott meg rólam? Így nem is igazán volt más választásom. - Tegyék le a tollaikat, és emeljék maguk elé a kezüket - csendült fel ridegen és révetegen a hangom, mikor meghallottam a csengőt, majd felállva a székről mentem körbe és szedtem össze az összes dolgozatot. - Jövő héten várom magukat. Addigra meglesznek az eredmények - engedtem útjukra a diákokat. Egy-két lelkesebb diák távozás közben már ecsetelni kezdte a dolgozat témáját, én pedig a mappámba süllyesztettem az irományokat, majd azt a táskámba csúsztattam. Végül a botomra támaszkodva, utolsóként hagytam el a termet. Nem siettem, minek is tenném. Még egy kevés papírmunka várt rám az irodában, amit minden bizonnyal kénytelen leszek hazavinni. Út közben még a telefonomat is elővettem, hogy elolvassam az üzenetet, mely egy jó hírt tartalmazott, és már majdnem el is felejtettem, hogy az irodában vár még rám pár dolgozat és hivatalos papírmunka. De végül még időben fordulok vissza a főbejárattól. Már az ajtókilincsre fonom ujjaimat, mikor megérzem, hogy valaki van az irodámban, ismerős. Nem tudom hova tenni, végül belépek, és egy legalább húsz év nem látott nőt pillantok meg. Szőke hajkoronája ugyanolyan ragyogó, stílusa pedig hihetetlenül személyeskedő. Egy gúnyos mosolyra húzódnak ajkaim, majd az asztal mögé lépve dobom a táskát az egyetlen üres helyre a hatalmas tölgy bútoron. - Rowena. Minek köszönhetem a látogatásod? - kérdezem, figyelmen kívül hagyva a szavait, mintha nem is beszélt volna. Szokásom, hogy a nekem nem lényeges dolgokra nem felelek. Sajnálatos módon, de ezt a velem szemben lévő hölgy bizony nagyon is jól tudja. A botomra támaszkodva figyelem őt, ahogy végigmérem, észreveszem, hogy nem sokat öregedett a legutóbbi találkozásunk óta. - Remek formában vagy, de mondd csak... - akadok el egy pillanatra, mintha a megfelelő szót keresném - Minek is köszönheti szerény személyem a látogatásod? - érdeklődöm ridegen, ám mégis egy csipetnyi szarkasztikus éllel a hangomban. Alig kiérezhető, de sosem vesztettem el eme „bájomat”. Talán a személyes „varázsomhoz” tartozik. De igen kíváncsivá tett a látogatása.
words: 931 ••• music: September ••• note: ide írj valami rövidet
A dolgok sajnos közel sem úgy alakulnak mostanában, ahogy én szeretném. Bár voltak bizonyos fenntartásaim azzal kapcsolatban, hogy Ezra felkeresse az apját, nem ellenkeztem. Útjára engedtem, ám miután ráeszméltem, hogy ezután a közeljövőben nem is tervez hazatérni, utána jöttem. Lehet, hogy Daud az apja, de nem ismeri úgy a fiunkat, mint én, nem tudja, mit szeret, mi mindenre van szüksége. Csinálják úgy az edzéseiket, ahogy akarják, de továbbra is gondoskodni akarok Ezráról, amennyire tőlem telik. Tudom, hogy ő már majdnem kész férfi, elmúlt tizennyolc éves, mármint a leélt emberi éveiben számolva is, de számomra még akkor is csak egy gyerek, és azt hiszem, ez sokáig így is marad. Harcolni tanul, és vadászni akar, de néha úgy érzem, egyelőre fogalma sincs róla, mennyi féle veszély leselkedhet rá ebben az őrült világban. Éppen ezért figyelni, vigyázni szeretnék rá úgy, ahogy csak egy anya képes erre. És hát mit tesz egy anya, amikor a fiát fenyegető veszély túllép a hétköznapi, emberi mértékeken? Természetfeletti megoldást keres a természetfeletti problémákra. Már amiatt is éppen eléggé aggódtam, hogy vámpírok után akar futkosni, Kai felbukkanásával azonban ráeszméltem, hogy akadnak azoknál a halhatatlan vérszívóknál is komolyabb ellenségeink. Nem tudnám még egyszer elviselni, hogy a fiam egy boszorkány áldozatául essen. Nem tudom, hogy Kai komolyan gondolta-e a családomat illető fenyegetéseit, de nem fogok kockáztatni. Ebben nem. Többé soha. Az elmúlt napokban azon törtem a fejem, mi jelenthetne megoldást a problémáimra, mi segíthetne elmosni az aggodalmamat, és bebiztosítani, hogy Ezrát ne érhesse komolyabb baj. Aztán támadt egy ötletem. Hallottam róla, hogy William Silverston egy ideje a városban él és tanít. Nem lehet véletlen, hogy én is éppen most, éppen itt kötöttem ki, ahol ő maga is a napjait tengeti. Nem tartjuk az állandó kapcsolatot, de mondhatni, szövetségben állunk, amit nem sok boszorkány mondhat el magáról. A rossz tapasztalataimnak hála, nem igazán bízom a fajtájukban. De Silverstonnal több évtizedes történelmünk van, és meggyőződésem, hogy ő lesz az, aki végül megoldja majd a gondjaimat. Ezra ma házon kívül volt, talán a francia negyedben csavarog valahol, Daud pedig már napok óta nincs New Orleansban. Valamit el kellett intéznie. Fogalmam sincs, hogy milyen ügyei lehetnek. Nem mondta, nem kérdeztem. Nem vagyok a felesége, nem tartozik rám, hogy merre jár. És így tulajdonképpen nekem sem kellett senkinek számot adnom arról, hogy mire is készülök. Egyébként sem szeretném mások orrára kötni addig, amíg nem mehetek teljesen biztosra a terveimet illetően. Csak fogom magam, és elsétálok az egyetemig, ahol a régi ismerősöm is tanít. Némi utánajárás és kérdezősködés árán azt is sikerül kiderítenem, hogy hol található az irodája. Jelenleg előadást tart. Nem probléma. Megvárom. Csak besétálok a tágas helyiségbe, és miután végigfuttatom tekintetemet a falra akasztott kitüntetéseken és elismeréseken, helyet foglalok az asztal mögött, háttal az ablaknak. Nem nyúlok semmihez, nem turkálni jöttem, és nem is lennék ennyire udvariatlan. De innen tökéletesebb rálátásom van az ajtóra, így láthatom, amint a professzor végre besétál rajta. - Nahát, William, már azt hittem, sosem ér véget az előadásod. A diákjaid nem szoktak elaludni a végtelen monológjaid alatt? - billentem oldalra a fejem, és valódi üdvözlés helyett csupán csipkelődéssel fogadom. Minek erőltetném a nagy udvariasságot? Elég régi ismerősök vagyunk, és nem holmi üzleti partnerek vagy kollégák. Már ismerem annyira Silvert, hogy elmondhassam róla, nem a kedvességéről híres. A felesleges körök kijátszásával sem lesz közöttünk belsőségesebb a viszony.
Kezdőlap
Tárgy: Re: Silverston professzor irodája 
