Valahogy más lett az egész viselkedése velem szemben, ami túlságosan is különös bizsergető érzéssel párosult a végtagjaimban. Mintha egy más lény lennék, és nem is az, aki lassan hatszáz éve megszületett. Nem értem, hogy is képes ezt kiváltani belőlem, mikor én nem akarom ezt a változást. Szívet melengető a kedvessége, és kezdem átadni magam a vágyaimnak. Hol gyengéden, és hol szenvedélyes vadsággal teszik ajkaim magukévá ajkait, miközben a kezeimmel újra és újra felfedezem a testét, melyet tekintetemmel is megcsodáltam nem egyszer. Vizes hajába túrok, és magamhoz húzom, hogy érezze, mennyire vágyom rá. Belefeledkezem az érzésbe, amit nem tudok magamban helyre tenni, és nem akarok sokáig ilyen lenni, mert ez az érzés szinte kínzás, oly erővel mar belém, hogy majdhogynem fizikai fájdalommal párosul, de még ezt is élvezem, és próbálom magamévá tenni az érzést. Féloldalas mosoly jelenik meg arcomon, mikor elveszi a szivacsot, majd megcsókol. Ezek után már nem tudom követni az eseményeket, és bevallom, most az egyszer elaltatta az éberségem. Nem tart sokáig a hasító érzés az oldalamba, viszont pontosan úgy szúrja belém, hogy az eszméletem vesztve rogyjak össze a kis tuskádban, és esés közben a fejem erősen csattan a kád széléhez, mely elősegíti az eszméletvesztést. A vérem megered végig a kád oldalán, ahogy az oldalamba fúródott törölközőtartó mellett is szivárogni kezd a vér. Keveredik a vízzel, mely szüntelenül folyik élettelen testemre. Nem hallom, hogy meglép előlem Heather, és esélyem sincs utána igyekezve megakadályozni a távozását. Nem tudom, hogy mennyi ideig fekhetek eszméletlen állapotban, de mire magamhoz térek, a kádból kicsordul a víz, és a fadarab még mindig szúrja az oldalamat. Felszisszenek, de pillanatok alatt kihúzom onnan a mozgásomat is akadályozó tárgyat majd törölközőt magamra csavarva vámpírsebességgel sietek ki a szobába. - Heather? - mondom ki a nevét kérdésként, de nem érkezik válasz Átvert. Megint játszott, és megint elszökött előlem. Vajon hogyan tudnám elérni, hogy végre belássa, ő is egy vámpír és nem ember többé. Hogy nem kell emberien viselkednie. Szinte felemészt a fellobbanó düh lángja, és hogy ezt levezessem, tombolok a szobában. - A rohadt életbe! Ezért még számolunk! - dühöngök, hát hogyne tenném? Saját magamra is dühös vagyok, amiért képes volt így kijátszani engem. Hogy tudta ezt megtenni? Nem járhat messze, meg kell őt találnom vagy a módját kell kiderítenem, hogyan csalogathassam vissza. Mindegy, a lényeg ugyanaz marad... Ez a tett nem lesz megtorlás nélkül hagyva... Megint!
Libabőrös leszek az érintésétől, annyira jól esik. A hideg csempe sem zavar, mert amennyire az hűvös, a csókunk épp annyira forró, és felhevít. Tenyerem felfelé simul Lazarus mellkasán, majd átsiklik a hátára, végigzongorázom ujjaimmal a gerince mentén. Nem tudom, az az egyetlen bóknak csengő szócska mire vonatkozik, de akármire is értette, simogatja a hiúságomat, hisz tőle ritkán hallok bármilyen kedvességet. Általában fölényeskedő, uralkodó típus. Nem is tudom, mit történik most közöttünk, de bármi is ez, tetszik. Nagyon is tetszik. Valahol legbelül mégis megrémít. Talán a lehetőségek miatt, hogy hová vezethet mindez. Hogy a kedvességével le tud venni a lábamról, hogy ennyire odaadó lettem vele hirtelen, hogy ezúttal tényleg jól érzem magam a társaságában, és úgy érzem, sok mindent képes lennék megtenni érte. Az ő kedvéért. Sok mindent… és talán még annál is többet. Nem vagyok egy önsanyargató fajta, aki menekül még a boldogság lehetősége elől is. Kapva kapnék normális esetben az alkalmon, hogy együtt legyek valakivel, akivel egyaránt jól érezzük magunkat egymás társaságában, akivel ilyen jól össze tudunk hangolódni. De Lazarusról van szó, az ég szerelmére! Lazarusról, aki kislányként elrabolt, aki fogva tartott, aki játékszerként kezelt egész életemben. Nem tudom, mi történik most velünk, de észhez kell térnem. Ez nem én vagyok, ez nem lehetek én. Igazából nem lehetnek pozitív érzéseim iránta, az olyan, mintha a világ kifordulna a sarkából. Nevetséges. Félelmetes. Borzongás fut végig rajtam, miközben beleveszek a karjaiba. Egyszerre szeretnék még inkább beleolvadni, és folytatni ezt az estét a végtelenségig, ugyanakkor szeretnék elmenekülni is, amíg nem késő, amíg nem veszítem el mellette teljesen a fejemet. Nem könnyíti meg a dolgomat. Akaratlanul is felnyögök, amikor nekem préselődik. Szeretném a folytatást, igen, de nem lehet, nem szabad. Átveszem a szivacsot, és végighúzom rajta néhányszor, de az eszem már nem azon jár. Felhajolok, hogy még egyszer megcsókoljam. Elterelésnek számot, de ez búcsúcsók is egyben, intenzív, kicsit érzelmes, kicsit bocsánatkérő. Közben szabad kezemmel kitapogatom mögötte a törölközőtartót. Ujjaim alatt érzem csak az anyagát, fából van. Jól emlékeztem. Veszek egy mély levegőt, majd amilyen gyorsan csak tudom, kiszakítom a rudat a falból, és oldalról keresztül szúrom vele Lazarust. Nem ölöm meg, legalábbis nem véglegesen. Arra képtelen lennék. Nem akarok jobban ártani neki, mint muszáj, csak el akarok innen tűnni. Könnyek peregnek végig az arcomon, a bűntudatomé, amit teljesen magam sem értek. Őrültség ez az egész. Átlépek Zaruson, ki a fürdőből, de az ajtóban még megtorpanok, és fejemet neki vetve a falnak, mélyeket lélegzek. - Sajnálom… sajnálom – motyogom magam elé párszor. Nyelek egyet, majd összekapkodom a holmimat, visszabújok a „kölcsönvett” kabátba, és sietve elhagyom a motelt, mielőtt a férfi még magához térhetne.
Heather mindig is ellenkezett, amivel felbosszantott. Hamar elvesztem a türelmem, de mindig is ilyen voltam. Sosem tudtam türelmesebb, vagy nyugodtabb lenni, így ritkán volt alkalma megtapasztalni a gyengédebb énem. Még belegondolni is furcsa, hogy nekem van egyáltalán olyan oldalam. Mert néha emlékszem, hogy sikerült kihoznia belőlem valamit, amit nem tudok mihez hasonlítani, mégsem éreztem magam akkor önmagamnak. Inkább a saját képemre akarom őt formálni, mert látom benne a vadságot, a ragadozót. Látom rajta, hogy csak el kellene engednie magát, hogy érezze azt, amit én érzek, mikor egy-egy áldozat örökre elalszik a kezeim között. Ez a lételemem már nagyon régen, nem tudok megváltozni, nem tudok más lenni. Ilyenné formált a teremtőm, és ilyenné váltam én magam, mert ezt akartam. Heather mégis valami olyan dolgot ér el nálam, ami így ötszáz év után különös, és kellemetlenül jólesik. Most az engedelmessége viszont a vágyat kelti életre bennem, ahogy közelebb simul, ahogy a nadrágommal babrál, néha hozzáérve a férfiasságomhoz, amibe beleborzongok. Tetszik, amit csinál, és már magam sem tudom, mit is akartam pontosan mondani. - Még az is megeshet - suttogom ajkainak, majd elválik tőlem, én kilépek a nadrágomból, és hagyom, hogy összekulcsolja ujjainkat, és követem őt. Mintha Heather képes lenne megszelídíteni engem. Mintha tudná, hogyan is kell velem bánni. Élvezem ezt az engedelmességét, miközben határozottan tolom a hátát a hűvös csempéhez, és lágyan, de mégis szenvedélyesen csókolom ajkait. - Tökéletes - szalad ki ajkaimon ez az egyetlen szó, mely vonatkozhat rá is, és magára a helyzetre is, de nem fejtem ki jobban, hanem ismét megérintem a vállát, a melleit, a hasát, és egyre lejjebb csúsznak ujjaim, miközben érzem, ahogy a rám száradt vér feloldódik a víz hatására, és valószínűleg beszínezi a vizet ami összegyűlt a kis kádban. Férfiasságom ismét feléledt, és én finoman az alhasának nyomom, miközben a fürdőszivacs után nyúlok. - Segítesz? - kérdezem, majd átadom neki a szivacsot. Mondjuk semmi kedvem húzni az időt, hanem minél előbb érezni akarom őt, de a koszt sem szeretem érezni magamon...
A bűntudat pislákoló lángja újra és újra lángra kap valahol mélyen bennem, a lelkemben, de valahányszor ez megtörténik, egyszerűen eloltom. Sokkal könnyebben megy, mint eddig bármikor az elmúlt kétszáz évem során. Nem először öltem meg valakit minden emberség és könyörület nélkül, de a vámpírságom kezdeti tombolásos, vérszomjas szakasza nem vethető össze azzal, amit most tettem. Azóta megtanultam kezelni az ösztöneimet, az érzéseimet, és úgy kiszolgálni a saját igényeimet, szükségleteimet, hogy másnak ne eshessen baja. Most mégis félredobtam minden észérvet, jóindulatot, könyörületességet, csak hogy Lazarus kedvében járjak, és azt hittem volna, hogy ez valami kínzó, maró fájdalommal fog járni, megtagadni magamat, ez azonban sokkal, de sokkal könnyebb. Emberségem szikrája még pislákol belül, de leküzdöm őérte, és jelenleg úgy érzem, ezért a kíméletlen belső harcért kárpótol az, hogy végre elégedettnek látom őt. Persze meglepődött, és miért is ne tenné, magamat is megleptem azzal, amit tettem. De látom rajta, hogy tényleg sikerült a kedvében járnom, büszkévé tennem, és ez most valamiért éppen elég. Csak ezt akarom. Semmi mást. Jó, talán lenne itt még egy-két dolog. Hisz azt mondta, élvezzem az életet. Vele. Ezek a szavak mintha a lelkembe égtek volna, újra és újra a fülemben csengenek, emlékeztetnek, hogy milyen görcsös életet éltem eddig, és mennyivel szabadabb lehetek, ha elengedem a kétségeimet és aggályaimat, megszabadulok tőlük. Tehát ezt teszem most, bár van bennem egy kis aggodalom, hogy vajon meddig leszek képes megtagadni saját magamat. Vagy ez is én lennék? Ez a vérszomjas, erkölcstelen nőszemély? Talán igen. Főleg mellette, mert ő előhozza ezt az oldalamat is. De nem akarok tovább ilyeneket agyalni, csak elfelejteni minden butaságot, és jól érezni magam. A meleg víz zubogni kezd a tuskádba, és a nem túl méretes fürdő kezd megtelni párával. Ujjaimat a sugárba tartom, de nem akarok beállni a zuhany alá, amíg Lazarus nem csatlakozott hozzám. Hátra pillantok, amikor hallom a közeledő lépteit, majd hagyom, hogy maga felé fordítson. Megáll előttem, és elakad a lélegzetem, ahogy végigsimít rajtam. - Hiányzik? Mi hiányzik? - nézek rá csodálkozva. - Az hogy ettől megszabadulj? - kérdezem, miközben a nadrágja korcán babrálok. Nem kapkodom el, lassan fejtem le róla a ruhadarabot úgy, hogy közben többször is megérintem a férfiasságát, mintha csak véletlen volna. És végül ott áll előttem ugyanolyan anyaszült meztelenül, mint én. - Gyere – fűzöm össze az ujjainkat, és hátrálni kezdek a zuhany alá, magam után húzva őt is. Lehunyom a szemeimet, amikor a víz alá érek, és az hirtelen végigfolyik rajtam. Aztán tovább hátrálok, hogy neki is helyet adjak a kádban. Alsó ajkamat beharapva nézek végig rajta, ő is vértől maszatos, akárcsak én. Ideje lemosni magunkról. Közben azon tűnődöm, hogy mennyire nyugodt és türelmes most, szinte kedves és érzéki, ahogy az előbb megérintett. Tudom, hogy tud ilyen is lenni, ha akar, de vajon meddig marad az? Mikor tesz ismét valami vad, őrült dolgot? Annyira szeszélyes, bármelyik pillanatban fordulhat a kocka.
Meglep engem ez a nő. Még így kétszáz év után is tud olyat tenni, mellyel előcsalogat belőlem olyan érzéseket, mint a meglepettség, és a döbbenet. Hogy végre beleegyezik kérésembe, tényleg új erővel hat rám. Valahol hiányoltam azt a heves ellenkezést, amit mindig is tanúsított ellenem. Mégis jól esik ez az egész így is. Valami furcsa dolog ment végbe akkor tekintetében, amit most sem tudok kiverni a fejemből. Megpróbáltam hát újra a kéréssel való ráhatást, mert meglep, hogy csak ez az egy kell, hogy ő megváltozzon velem szemben. Szinte magamról is megfeledkezve áraszt el valami örömféleség, de mégsem tudom azonosítani, csak megnyugodtam, hogy nem kell kihoznia a sodromból. Hogy nem kell bántanom őt. Lehet, hogy egy szörnyeteg vagyok, de annyira nem szeretem, ha bántanom kell rögeszmém tárgyát. Lehet furcsán hangzik, de nem mindig okoz bennem elégtételt, hogy kitöröm a nyakát, vagy durva eszközökhöz kell folyamodnom. Ő az a nő, aki már akkor megfogott szépségével, mikor először láttam, és ahogy nővé cseperedett, láttam benne valamit. Valamit, amiért kiemeltem a mocsokból, ahol fogva tartottuk. Olyanná tettem, mint mi, s öröm az ürömben, hogy már nem hatott rá az igézés. Persze a vége felé, mikor még ember volt, nem kellett már mindig igézés, mintha néha ő kezdeményezett volna. Vagy legalábbis mintha élvezte volna azokat a pillanatokat, mikor velem volt. Ezt a lányt akarom látni, nem azt, aki álszent viselkedésével csak haragossá tesz. Meglep, hogy élvezi a mostani perceket, ahogy láthatom igazi arcát. A fenevadat, akit eddig olyan szépen elrejtett. Látni akarom, ahogy kiszívja az összes vért a lány testéből, tudni akarom, milyen, mikor eszik. Hogy milyen lesz, ha enged a benne lakozó ragadozónak, és a látvány magával ragad. Tekintetem gyönyörrel telik meg magától a látványtól is. Szinte látom, ahogy erősebbé válik, miközben a lány gyengül, s lassan elszáll belőle az élet. Nem érdekel a földre hulló holttest, nem érdekel, hogy koszos lesz a padló. Majd eltüntetem a nyomokat. Ahogy felém közeledik, meztelenül, minden más megszűnik. Hagyom, hogy incselkedjen, hagyom, hadd élje ki a vágyait, azt, ami olyanná teszi, mént én vagyok. Egy ösztönlénnyé. - Nem is hangzik rosszul - suttogom, majd hagyom, hogy a falhoz nyomjon, hagyom, hogy játszadozzon, mint a kismacska a fonallal, de igyekszem megtartani azt a fölényt, amit én képviselni szoktam. Ahogy eltűnik a fürdőajtó mögött, úgy én nem megyek utána, hanem a halott lány testét húzom a szekrénybe, melyet nem használok. A kulcsot is ráfordítom, majd a poharamért nyúlok, hogy töltsek egyet, majd kiihassam végre. Az alkohol égeti a torkom, mikor belépek a fürdőbe. - Elégedettebb nem is lehetnék, de mintha még hiányozna valami - incselkedem vele, ahogy a háta mögé lépek. Ő meztelen, én pedig még nadrágban vagyok, csak az inget vettem le magamról. Szorosan simulok hozzá, majd megfordítom magam felé, hogy végighúzhassam határozott ujjaimat arcán, keblein, egészen a nőiességéig, ahol viszont elveszem a kezem.
Mindkettőnket alaposan meglep a bennem lejátszódó változás. Látom rajta, hogy vele is így van, de ha nem látnám, akkor is tudnám. Kétszáz éve ellenkezek vele, menekülök, gyűlölködök, megvetem az életstílusát, és most meg… igazából nem is értem. Mintha belefáradtam volna a dologba, vagy csak beláttam volna, hogy igaza van, és így minden egyszerűbb lesz. Az is lehet, hogy ő van rám ilyen hatással, és az, amikor nem tettekkel kényszerít, hanem szép szavakkal próbál meggyőzni. De nem próbálom tovább megfejteni, hogy mi miért történik, már régen nem kellene ezzel foglalkoznom. Élni a mának, ahogy kérte. Hát nem sokkal könnyebb? Nem problémázni, csak sodródni az árral, követni az ösztönöket, követni a szívemet, vagy ami épp jól esik. Bólintok Lazarus kérésére, ezen sem akadok fel, nem válaszolok, nem ellenkezek, csak felállok, és a lányhoz sétálok. Ajkaim torz mosolyra húzódnak, ahogy végigfut rajtam az izgalom a gondolattól, amit tenni készülök. Szemfogaim megnyúlnak, kiélesednek, szemeim alatt sötét erek futnak, mutatóujjamat végighúzom a lány nyakán, aki szinte kábultan várja, hogy mi lesz a következő lépésem. Végül mégis a csuklója mellett döntök, ott puhább, csábítóbb, hmm… Felemelem a karját, ujjbegyem ott is végigsimít, majd habozás nélkül vetem rá magam, vájom bele mélyen és kíméletlenül a fogaimat. Talán életemben először egyáltalán nem próbálom visszafogni magamat. Ah, ez nem teljesen igaz. Az átváltozásom és szökésem után egy ideig még szintén elég elvetemült voltam, amíg meg nem tanultam kezelni és uralni azt, ami lettem. De akkoriban Zarus nem láthatott, már rég elhagytam, ezért ő, biztos vagyok benne, hogy még nem láthatott ilyen ösztönszerűen cselekedni. Nagy kortyokban nyelem a finom, friss vért. Édes és forró. Nem akarok megállni, nem érzem a szokásos, zavaró, sürgető, lüktető pánikot, hogy abba kell ezt hagynom, mert meg fogom ölni a lányt. Általában a lelkiismeretem megállít, mielőtt szörnyűséget tennék, de most néma, nem hallok, nem érzek semmit. Csak azt, hogy ez mennyei és felszabadító. A lány kezd gyengülni, és ahogy ereje elhagyja, lábai összecsuklanak, de én tartom, egészen addig, amíg szárazra nem szívtam a testét. Akkor pedig lehunyom a szemeimet, és élvezem ezt a csodás teltséget. Mintha felfrissültem volna. Elengedem a testet, lehullik a lábam elé. Csak egy pillantást vetek rá, amitől valahol mélyen belül rossz, nagyon rossz érzés fog el, de azt elhessegetem, és inkább Zarus felé fordulok. - És most? Zuhanyozunk? – törlök le ajkaimról kecsesen egy vérmaszatot, majd hagyom, hogy a korábban kibontott kabát lecsússzon a vállaimról, és megindulok a férfi felé. – Remélem, már elégedett vagy velem – érek elé, finoman, de mégis szenvedélytől fűtötten tolom a falhoz, apró csókot nyomok az állára, majd a szája sarkára is, aztán hátat fordítok neki, és a fürdő felé veszem az irányt. Csak két nyújtott lépés, és már ott is vagyok. Nem túl nagy ez a motelszoba. Néhány röpke másodperccel később pedig már a víz is csobogni kezd a kádba.
Furcsa kötelék ez, ami kettőnket összeköt, és eddig sosem gondolkodtam el a mélyebb értelmén, nem mintha most megtenném. Valami összeköt minket, amit én úgy azonosítok, hogy ő az enyém, és neki ezt el kell fogadnia. Hiszen én teremtettem őt. Mégis olyan különös, ha vele vagyok. Egy részem olyan emberinek érzi magát, olyan sebezhetőnek? Létezik ez a szó? Illene rám? Nem hiszem, mégis úgy érzem, mintha így lenne. Valamit megváltoztat bennem a nő közelsége, kire kétszáz éven keresztül vágytam. Aki után sóvárogtam, és szinte eszemet vesztve üldöztem, míg végre megtaláltam őt a helyen, ahol sosem kerestem volna. Hiszen nem vall rá. Legalábbis így hiszem. Mellettem olyan más, azt akarom, hogy hagyja kibontakozni azt, amivé tettem, ami én is vagyok nap mint nap. Élveznie kell az életet, és nem ellenkezni azzal, ami valójában már a saját nyers valója. Ki kell engednie a ketrecből. Folyton ezen fáradozom. Bár nem igazán fáradtság. Sosem találtam hozzá hasonlót, akinek a tekintete szinte beszél, és hívogat. Szinte sóvárog azért, hogy uralhassam őt, szavai mégis a gondolatai ellen beszélnek. Legalábbis én ezt látom bele, mert azt akarom, hogy így legyen, és sehogy máshogy. Amikor kiejtem szavaimat, oly furcsa lesz, túl együttműködő, túl nyugodt. A meglepettség az én arcomra szökik át, ahogy kimondja az egyetlen apró szót, melyet sosem mondana ki. Vajon csak játszik velem? Tervez valamit? Nem lehet, hogy egy egyszerű kérés ilyen hatással legyen rá. Megcsóválom a fejem, majd amikor elengedném ujjaim érintése alól ajkait, ő kezdeményez, és mézédes csókot ad. Kezem a hátára vándorol, miközben másik kezem hajába túr élvezettel, de a csók csak egy futó érintés volt, majd szavait megerősíti, mintha tényleg komolyan gondolná. A tekintete is megváltozott, és értetlenül állok az eset felett, hiszen tiltakozást vártam, ellenkezést, védekezést, és a fejemhez vágott igaz, de kegyetlen dolgokat, ehelyett azt hallom, amit akarok. amit mindig is akartam. Lehet egyszeri alkalom, és többé nem fordul elő, így ki akarom élvezni minden egyes pillanatát, kibontom a kabátból, hogy teljesen meztelenül álljon előttem, miközben intek a még benn lévő ember lánynak, hogy jöjjön közelebb. - Először azt szeretném, hogy igyál, amennyi beléd fér, amíg jól nem laksz... - Távolodom a másik lány háta mögé, hogy beleharaphassak, és ihassak pár kortyot. Azt szeretném, ha Heather nem állna le, hanem végre megtenné azt, hogy egyszer tényleg jól lakik. Nincs is annál felemelőbb, mint elvenni egy emberi életet. Amúgy sem sok hasznát veszem már ennek a libának. Csoda, hogy ma még nem hozta fel, hogy vámpír akar lenni... Ja nem is teheti meg, hiszen megigéztem, hogy ne tegye. Hogy meg akarjon halni. De ezt Heather sem tudja még. - Utána pedig lemossuk a mocskot... - suttogom kéjesen, jelezve, hogy nem akarok mást. Bár ki tudja, mire képes még Heather. Lehet, hogy többre hivatott, és lehet, hogy az egész csak színjáték, amit most tesz, majd meglátjuk, képes lesz-e végezni a lánnyal. Ha átmegy a vizsgán, akkor igencsak utána kell járnom, miért lett egyik pillanatról a másikra kezesbárány a lázadóból...
Haragos, veszélyt sejtetető pillantásából azonnal kitalálom, hogy ismét átléptem egy láthatatlan hatást a kirohanásommal. Sokszor… mondhatni állandóan tanácstalan vagyok Zarus közelében. Egyszerűen fogalmam sincs, hogyan kellene viselkednem mellette. Az érzéseim annyira vegyesek, egyszerre gyűlölöm, és mégis valami módon vonzódom, sőt, kötődöm hozzá. Ragaszkodom hozzá. Beteges dolognak tűnhet, és valószínűleg az is. Könnyen kovácsolja egekbe az indulataimat, ami ilyen kiborulásokhoz vezet. Régen kevesebb ilyen pillanat volt ugyan, amikor nyíltan meg mertem mondani neki a véleményemet, de már nem egy elveszett kislány vagyok. Elmúlt bő kétszáz év. Megváltoztam. Mégis ilyenkor, amikor így néz rám, legszívesebben picire összehúznám magam, és elsüllyednék a föld alá, vagy ha tehetném, egyszerűen visszaszívnám minden szavamat. Nem akarom, hogy dühös legyen, és nem csak azért, mert tartok tőle, hogy mit tehet dühében, hanem… Nem is tudom. Csak nem akarom kihozni a sodrából, nem akarom tovább bosszantani. És különös bár, de… nem szeretnék neki csalódást okozni. Aztán fogalmam sincs persze, hogy ezek az érzések hogy a fenébe köthetők össze azzal, hogy elszántan gyűlölöm őt, menekülök előle, megvetem. Ez az egész kész téboly. Megrezzenek, amikor elindul felém, de abban a pillanatban észreveszem, hogy a tekintete már teljesen megváltozott. Haragosból egyenesen kedves lett. Olaj a zavartságom tüzére. Sosem fogom őt megérteni, attól tartok. Hátrálok picit, csupán reflexből, amikor elém ér, de mivel mögöttem a fal, nincs hová menekülnöm. A hozzám intézett szavai a korábbi indulatok után annyira megértőnek tűnnek. Csodálkozva nézek rá, és a kérése közben mintha a lelkemig hatolna, és hirtelen minden annyira egyszerűvé változik. Élvezzem az életem. Vele. Fogadjam el azt, ami vagyok. Ahogy kimondja ezeket a szavakat, attól az egész annyira elérhetővé és elképzelhetővé válik. Tudom, érzem, hogy a kedvéért képes vagyok erre. Lassan bólintok, de a meglepettség nem tűnik el azonnal az arcomról. - Rendben – sóhajtom végül, és mintha tényleg megkönnyebbülnék. Arcom a tenyerébe simul, és egy pillanatig lehunyt szemmel élvezem az érintését. Csak akkor pillanatok újra rá, mikor ujja az ajkaimat érinti. A tekintetét fürkészem rövid ideig, aztán előrehajolok, és megcsókolom. Csak futólag, puhán, és fogalmam sincs, miért teszem. Nem is próbálom megmagyarázni. Egyszerűen jól esik, és úgy érzem, ezzel mutathatom ki igazán, hogy megadtam magam neki. – Megteszem. A kedvedért – nyomatékosítom végül szavakkal is. - Szóval mit szeretnél, mit tegyek? Hogyan kezdjek hozzá? – Jelenleg úgy érzem, bármit is tervez, benne vagyok. Élvezni az életet. Vele. Nincs ebben semmi rossz. Ugye? Mármint tudom, hogy egy kicsit őrült, talán jobban mint az átlag. De ideje tovább lépni, felhagyni a meneküléssel és az önmegtagadással. Vámpírok vagyunk. Ezeket a lapokat osztották nekünk. Miért játszhatnék és nyerhetnék ezekkel?
Heather holtteste tehetetlenül hullik alá, és a hirtelen ébredt haragom is elillan. Nem mondom, hogy teljesen megszűnt, inkább a háttérbe vonult, mintha csak arra várna, hogy ismét lecsaphasson rám ragadoz módjára, és hirtelen, ahogy mindig is szokott. Ilyen vagyok. Ez vagyok én, és ezen nem tudok változtatni, de várjunk csak? Nem is akarok, hiszen nem vagyok egy hős, vagy egy Rómeó alkat, csak egy elmebeteg vagyok, ahogy Heather a rosszabb napjain hívott. Talán igaza van, de tudom, hogy nem csak undorral gondol rám. Ő az enyém, és azt akarom... Igen, ritkán mondom, hogy szeretném, mert az nem az én stílusom, az nem én vagyok. Mégis ha kell, van egy olyan oldalam, ami miatt Heather még itt van, kell lennie valaminek, amit megszeretett bennem. Vagy csak a beteges birtoklási vágy láttatja ezt velem. Bár én ezt honnan tudhatnám? Nem ismerem a szeretet érzését, csak tudom, hogy Heather egyik része meggyengít. az a része, amit el akarok űzni a nőből, hogy végre beismerje és elfogadja azt az énjét, ami a vámpírrá válása után előtérbe akar kerülni. - Muszáj volt - felelek kurtán, miközben kortyolok egyet, és tekintetem haragos csillanása megváltozik, ahogy ismét visszanézek a nőre, aki immár az egyik falnál kuporog. Odalépek hozzá. Sosem értettem, mire jó ez az egész, de néha kedvességgel több mindent elérek nála. Persze ha hagyja. De nem is igazán tudok kedves lenni. Vagy csak nem is akarok, de tény, hogy nekem nem megy. - Tudod mit? Én csak azt szeretném, hogy végre élvezd az életet, velem. Azt szeretném, hogy élvezd azt, ami vagy. Ennyi. Olyan nagy kérés ez? - a tekintetébe fúrom saját tekintetem, melyben felcsillan valami, amit én magam nem veszek észre, de megeshet, hogy Heather észre fogja venni. Kivételesen szépen kértem tőle, megmutatva, hogy nem mindig vagyok olyan barbár, ahogy mindig mutatom magam. Egy pillanatra meg is feledkezem a lányról, aki a szoba másik felén az egyik fotelban üldögél. - Ha ezt megteszed nekem, akkor beszélhetünk arról, mi az, amit te szeretnél, rendben? - érintem meg az arcát, gyengéden, ami tőlem elég különös. Igyekszem olyan halkan beszélni, hogy csak ő hallhassa, a lány ne. Neki más sorsot tervezek, ha Heather végre abbahagyja az ellenkezést, és végre meg tudom puhítani. Hüvelykujjam az ajkain szalad végig játékosan, talán még mindig vágyom rá, de nem tehetek róla. Heather gyönyörű, és az enyém...
Meghökkenve meredek a lányra, aki az ajtóban megtorpanva újra felém fordul, és gúnyos szavakkal válaszol. Hihetetlen! Az életét próbáltam megmenteni, ő pedig tréfát űz belőlem? - Hát nem látod, hogy a vesztedbe rohansz?! Bolond lány! Akármit is ígért neked, az életedet veszi, amint nem leszel tovább elég hasznos a számára. És még élvezni is fogja… - mondom elkeseredetten. Hozzátenném még, hogy örülhet, ha a halála nem lesz kínszenvedéssel teli, de mielőtt ezt megtehetném, vagy bármi értelmet láthatnék a lány tekintetében felvillanni, mozgást érzékelek oldalról, majd egy roppanást hallhatok, amely egy pillanatnyi fájdalommal párosul, és végül teljes sötétség borul rám. Az első, amit megérzek, a friss vér íze ajkaim között. Csábító, illatos, ízletes, a kábaságomat hamar eloszlatja, rövid időn belül éber leszek újra. Riadtan ülök fel, majd hátrálok el sietve a legközelebbi falig, és a nyakamat tapogatom le. Természetesen egyben van, még önkívületemben meggyógyultam teljesen, a fájdalomnak csak a kellemetlen emléke maradt. - Ezt tényleg muszáj volt? – fújok rá dühösen Lazarusra. – Ismét ez lesz megint, amint valamit nem a tetszésed szerint csinálok? „Csak egyszer tennéd azt, amit szeretnék” – ismétlem utána a saját szavait. – Miért kellene azt tennem, amit te szeretnél? Miért nem próbálod meg egyszer fordítva? – hangomban a harag és a gúny keveredik, amitől bátrabbnak tűnhetek, mint amilyen valójában vagyok. A szemeimben ülő félelem azonban, és az a tény, hogy még mindig a fal mellett kuporgok, nyilvánvalóan elég árulkodó lehet. Félek tőle, sőt, néha rettegek. Hiába él bennem mélyen egy kis rész, ami vonzódik hozzá, és bevallottan érzek is valamit iránta, mindez feledésbe merül ilyen esetekben, amikor az életemmel és a szabadságommal játszik. Ilyenkor csak a félelem és a düh marad, és szeretném felképelni, megrázni, megütni… uhh, csak fájdalmat okozni neki, hogy érezze ő is azt, amit velem tesz. Mindez azonban csak a fejemben történhet meg, a valóságban pedig csak összehúzom magam, kuporgok elnémulva, és lopva újra felmérem a szobát, és a menekülési esélyeimet.
† music: what now † note: bocsánat, rövidke lett † words: 313
Heather az egyetlen olyan, aki kétszáz év után is felkelti az érdeklődésem, és fenn is tartja azt. Nem véletlenül esett rá a választásom akkor, és nem véletlenül tettem vámpírrá. Láttam azt a fajta tüzet, vagyis inkább sötétséget elnyomva a szeme sarkában. Ráadásul akármennyire is irritál az a gyengeség, mely néha rám tör, ha vele vagyok, akarom ezt az érzést. Holott fogalmam sincs arról, hogy mi ez az egész, és mit is jelent pontosan. A tulajdonomnak tekintem, de néha már-már képes volnék társként is rá nézni, ha nem cseszné el a folyamatos vezérhúzásaival, azzal a felesleges jóságával amit néha én magam is képes vagyok elfogadni, de máskor ki nem állhatom. És ő tudja nagyon jól, mikor gyűlölöm a belőle áradó jóságot, és erre rá is tesz egy lapáttal. De most valamiért nem ellenkezik, sőt itt marad, mintha megigéztem volna, pedig ő vámpír, és a vámpírok nem igéznek vámpírokat, kivéve az Ősök. - Nem is tudom, talán én magam segítek lemosni, ha jól viselkedsz - jelentem ki egy kevés játékossággal, de mégis kiérezhető egész lényemből, hogy nálam bármikor el tud pattanni a cérna, mindig ugrásra kész vagyok, és elég egy rossz szó, vagy egy mozdulat, és elgurul az a bizonyos gyógyszer. Olyankor csak cselekszem. Nem gondolom át, bár sosem bánom meg a meg nem fontolt tetteim következményét. Hamar megérkezik a lány, aki a mai vacsora lesz kettőnknek. Megigéztem, így ő azt hiszi, örömmel adja a vérét. Az elején nagyon tiltakozott, de azóta már kezes bárány lett, ami Heatherről nem mondható el, mégis folyton a nyomában vagyok. Heatherben kihívást látok, ezért lett az ami. Mert magam mellett képzeltem el, de valahol titokban ezt az üldözősdit is élvezem. Bár a következő pillanatról is ugyanezt mondhatnám el. De nem. Meg szándékozik igézni a lányt, és hiába tudom, hogy ez nem sikerülhet neki a lányon elrejtett verbéna miatt, megint ellenem szegült. - Cicám verbénát hordok, ne dönts helyettem - indul el, mintha sikerült volna Heather igézése, majd az ajtónál megfordul, és a szavak ekkor hagyják el az ajkait. A következő pillanatban viszont hangos csörömpölés ütheti meg a fülét mindkettejüknek, és ha a hang felé pillantanak, látják a falon lefolyni a whiskey-t, és a szilánkokat széthullani a földön. Ha rám is rám pillantanak, akkor csak a sötét tekintetemet látják, az ereket a szemem alatt, de a szemfogaimat nem engedem ki. Minden másodpercek alatt történik, fel sem fogom, és Heather háta mögött állok, amint egyetlen gyors mozzanatot teszek csak, és egy reccsenés jelzi, hogy kitört a nyaka. Valami elpattant megint, és ahogy Heather teste a földre hull, úgy tűnik el a vámpírságomat jelző két jegy. - Vágd fel az alkarod, és tartsd a szája fölé a kezed, amíg fel nem ébred - veszem le a csuklójáról a verbénás láncot és igézem meg a lányt, majd egy újabb pohárba töltök egy italt. Visszateszem rá az ékszert, amit levettem és a székbe ülök, amit egyből megpillant majd az éledező nő, ha felnéz. Tekintetem még mindig izzik. - Miért szegülsz folyton ellenem? Csak egyszer tennéd azt, amit szeretnék - köpöm elé a szavakat, ha végre felébredt. Tudom, hogy bármit csinál, hallani fogja. Nagyot sóhajtok, majd egy fél másodpercre lehunyom a szemeim...
Csak ücsörgök az ágy szélén izgatott szorongással, és hamarosan a kezeim közé kapok egy poharat, akár kértem, akár nem. Egy apró bólintással köszönöm meg. Eredetileg nem akartam elfogadni, nem szeretnék inni, azt hiszem, minden józanságomra szükségem lesz a nap további részében. Mégis, mikor belekortyolok, és az ismerős, égető érzés végigszáguld rajtam, már nem bánom. Segít kicsit ellazulni. Most veszem csak észre, hogy tényleg nagyon görcsölök. Újra iszom hát egy kortyot, úgy figyelem Lazarus ténykedését előttem. A zuhanyzós ajánlatra zsigerből nemet mondanák, és már kezdem is rázni a fejem, amikor elém lép, és megérinti az arcomat. Hmm... Végül is... - Nem is tudom. Talán nem ártana lemosnom magamról a vért - tűnődök hangosan, Zarus szemeibe nézve. A kölcsönzött kabát alatt még mindig több helyen vöröslik, rám tapad a vérem, ahol korábban kárt tett bennem. Jobban belegondolva egyre inkább vonz a zuhanyzás ötlete, jó lenne megszabadulni az elmúlt óra mocskától a bőrömön. Ám mielőtt ebbe a gondolatba nagyon beleélhetném magam, kissé eltereli a figyelmemet. Persze sejtettem, hogy nem fog semmi konkrétabbat elárulni arról, hogy talált rám. Nem lehet a puszta véletlen műve, nincsenek ilyen véletlenek. Ha jól sejtem, besúgói lehetnek körülöttem, talán valakik, akikkel kerestetett... és biztos vagyok benne, hogy nem fogja kiadni őket. Már csak arra az esetre sem, hogy ha újra nyomomat vesztené. Nem bízik még benne, ennyire. Nincs is rá oka. Ahogy nekem sincs benne. Furcsa egy játékot űzünk, ráadásul érzem, hogy csak én húzhatom a rövidebbet, és nyilván fogom is. Csak tudnám, hogy akkor mégis mi a fenéért ülök még mindig itt, ahelyett hogy már rég leléptem volna?! Egy lány lép be a szobába, félénknek tűnik a visszafogott mozdulatai alapján, de a szemeiben van valami, ami arról árulkodik, hogy többet tud annál, mint gondolnánk. Ezzel magára vonja a figyelmemet, arra azonban nem számítok, hogy Lazarus elém tolja a kezét. Aztán kezdek megvilágosodni. A csuklója be van kötözve, már nem először isznak belőle, ráadásul nem kapott vámpírvért sem, hogy rendbe jöjjön. Azt hiszem, sejtem, mi vár erre a szerencsétlenre. Ismerem Lazarus stílusát. És a szomorú az, hogy a lényem egy része szívesen kivenné ebből a részét. Szinte érzem a friss, meleg vér ízét a számban, és imádnám figyelmen kívül hagyni a következményét annak, ha elkapna a hév. Megijedek saját magamtól. Alig egy órája vagyok együtt Zarusszal, de máris átjár a sötétsége... vagy a sajátomat ébreszti fel bennem. Ilyen téren ez már lényegtelen. Nem gondolkodom tovább, csak cselekszem. Felállok, és a lány karja helyett a nyaka felé hajolok. Ám mielőtt engednék a csábításnak, és belemélyeszteném a fogaimat, mélyen az áldozat szemeibe nézek. - Fuss! Menekülj, amíg teheted, tünés kifelé! Most! És ne is nézz vissza - suttogom határozottan a szavakat, és többet is teszek ennél: megidézem. Aztán taszítok egyet rajta, és figyelem, ahogy menekül. Remélhetőleg elég gyorsan ahhoz, hogy Zarus ne kapja el. Ha sikerül eléggé meglepnem ezzel a tettel, akkor még lehet szerencsénk. És ha csak egyetlen lány életét menthetem meg, akit ő már halálra ítélt, az máris több a semminél.
Lehetnék másmilyen is vele, de valamiért képes olyan végletekbe taszítani, amit magam sem értek. Kedves vagyok hozzá, holott megérdemelné, hogy kínozzam, hogy addig szenvedjen, ameddig soha ezelőtt senki. Megérdemelné, de valahogy mégis inkább magamévá tettem, és valahogy elértem, hogy ne ellenkezzen, amit persze én magam sem értek, de szó nélkül tart velem a motelba, ahol lakom. Csak suhanunk a szinte kihalt utcán, nem egy népszerű hely ez, mégis ideiglenesen megfelel. Legalábbis nekem. Ameddig Heather be nem látja, hogy a vámpírság rengeteg előnnyel jár, amit ő fél kihasználni. Meg akarom neki ezt mutatni, amíg tart ez az állapot. Amíg beleegyezik minden kérésembe. A szobában friss a levegő, persze nyilván szellőztettek, holott kértem, hogy ne jöjjenek ide ilyen gyakran. Bár lehet, hogy az a túlbuzgó lány az, aki vámpír akar lenni, de persze sosem lesz az, csak ezt ő nem tudja. Ő csak egy eszköz, azt hiszem ő lesz a mai áldozatunk... - Kérsz inni? - töltök ki két Craig márkájú italt, majd az egyiket neki adom. Persze sosem vagyok ilyen türelmes, csak ha el akarok érni valamit, és csakis ebben az esetben kerülöm, vagy halasztom a válaszadást. Kortyolok egyet, majd közelebb lépek a nőhöz, aki eddigi megszállottságom tárgya volt, és még most is az. Mi tagadás, örülnék, ha egy kicsit is elő tudnám csalogatni belőle a fenevadat. - Nem rég vagyok itt, kerülöm a feltűnést... Jelenleg - bár a szoba jobban felszerelt, mint egy motelból kinézné az ember, de ezt már én rendeztem be így. A következő kérdésre még egy jó ideig nem reagálok, csak egy SMS-t írok, majd a fürdő felé veszem az irányt. - Nincs kedved zuhanyozni? - kérdezem, és nem véletlenül játszok vele. Élvezem a kíváncsiságát, és ki is fogom elégíteni, de persze ennek borsos ára van, amit még nem tud. Persze nem akarom elijeszteni, nem ez a szándékom, így odalépek hozzá, és ismét megérintem az arcát, majd a nyakát, végül csak kibontom rajta a kabátot, hogy láthassam fedetlen testét, mert ezt akarom. Őt látni, érezni, és formálni. - Tudod kedvesem, mint azt mondtam, sokszor utolértelek már, de mindig megléptél, és utána ismét nehéz volt a nyomodra akadnom... Aztán valamilyen megérzésből ide jöttem, és láss csodát? Ott voltál teljes gyönyörű valódban... - felelek halkan, kissé túlvilági hangon, de nem ijesztően. Azt ajtó halkan nyílik és belép rajta a lány, aki szívesen adakozik igézés nélkül. Legalábbis ő ezt hiszi. - Nem vagy esetleg éhes? A tiéd lehet mind, ha szeretnéd, csak el kell tőle vedd - fordítom Heathert a lány felé, ha hagyja, és a fülébe suttogok. Halkan, hogy csak ő hallja. Azt akarom, hogy jól érezze magát. A lánynak úgyis hamarosan vége, hiszen napi szinten jön hozzám. Ennyi ideig még viszont senki sem bírta... Kegyetlen lennék? Meglehet, de élvezem ezt a játékot, és minden egyes mozdulatom a fölényről árulkodik. Közelebb intem a lányt, akinek a sebe be van kötözve. Nem adtam neki a véremből, nem érdemelte meg. Leszedem a tapaszt egy mozdulattal, mire kissé kiserken a vér, és várok. Kíváncsivá tesz, Heather akarja-e ezt...
Egy motelszoba? Hmm… Mélyen belül érzek egy kis ellenkezést, talán némi rossz előérzetet is, és úgy vélem, okosabb lenne nemet mondani erre az egészre, nem belemenni a folytatásba, elhúzni, amíg lehetséges. Valamiért mégis csak rábólintok. Rendben. Menjünk el a motelbe? És aztán? Hogy lehetnék képes én vele újra hosszabb ideig bírni egy légtérben. És mi értelme? Folytatnánk, amit itt elkezdtünk? Gyilkoljuk egymást, aztán szexelünk? A sorrendet talán felcseréljük, vagy egyszerre próbáljuk a kettőt. Ez az egész fel fog engem emészteni. Érzem. A mámor múltával fokozódik bennem a félelem, valamilyen rejtélyes módon ez mégis elviselhető izgalommá tompul, mielőtt cselekedhetnék, és így mégsem ellenkezek, nem futok el, csak némán engedelmeskedek. Egy részem tagadhatatlanul szeretne a kedvében járni, egy másik részem viszont az egérutat keresi. Remélem, túlélhetem az estét anélkül, hogy mindez kettészakítana. Vagy ő tépné le a fejem. De nem… nem hiszem, hogy megtenné. Az izgatottságom csak elmélyül, és lassan szétterjed bennem, a véremben, a bőröm alatt, szinte megmérgez, miután elárulja, illetve egyértelműen utal rá, hogy milyen tervei is vannak velem. És a tekintete… ah, olyan sokat ígér, csábító, nehéz lenne ellenkezni… még ha akarnék is. Érintése pillanatok alatt újra felperzsel, de nem követem ujjai útját rajtam, helyette a szemeit figyelem, melyek könnyedén tartják fogva a gondolataimat. Bevallom, kicsit meglep, amikor tőle nem megszokott lovagiassággal nyújtja nekem a kezét, és vezet az említett motel felé. Még kiderül, hogy ő sem teljesen veszett ügy? Azt nem mondhatom, hogy egy úriember veszett el benne, vagy ha mégis, akkor alaposan eltévedt odabenn. De talán mégsem reménytelen, tud kedves is lenni, ha akar. Halvány mosoly jelenik meg az arcomon, miközben követem őt, amerre megy. A motel nincs túl messze a kampusztól, főleg a mi vámpírsebességünkkel. Az út csupán pár pillanatot vesz igénybe, és tekintve, hogy a nap már lenyugodott, nem sokan figyelhetnek fel ránk, miközben elmosódott alakokként végigsuhanunk az úti célunkig. És aztán végre megérkezünk. Kissé izgatottan slisszolok be az ajtón, majd fordulok szembe vele. A szavai ismét hideg félelemként járnak át. Állandó meleg-hideg zuhany. Meg tudom én ezt valaha szokni? Nem tudom, hogy kellene értelmeznem az elhangzottakat, pozitívan vagy negatívan. Kicsit összébb húzom magamon a kölcsönvett kabátot, és leülök az ágy szélére. - Mióta élsz itt? – kérdezem körülnézve a szobában, ezzel a kérdéssel is oldani próbálom a bennem dúló idegességet. – Egyáltalán hogy találtál rám? Honnan tudtad, hogy ide járok egyetemre? – érdeklődöm, a hangom most egyáltalán nem vádló vagy számon kérő. Csak kíváncsi vagyok, de nem lehetek biztos benne, hogy választ kaphatok bármelyik kérdésemre.
Kezdőlap
Tárgy: Re: Motel 
▲ 
▲ 
