Lehet, hogy igaza van, lehet hogy, szánalmas vagyok, amiért nem ütöttem azonnal ki, nem mértem rá valami végső csapást, mert megadtam neki a lehetőséget, hogy önként feloldja a varázslatot, és elengedjen, de téved, ha azt hiszi, hogy amit mondtam, puszta, alaptalan fenyegetőzés. Persze bennem, vele ellentétben, még van annyi jó érzés, hogy nem ugrok azonnal a torkának, hogy nem döföm át rajta máris ezt a nyavalyás botot, ő pedig sajnos azonnal ki is használja ezt. Gúnyos szavaival kísérve vetődöm hátra, nagyot koppanva a falon. A felmosó nyelét azonnal ki is ejtem a kezemből, és már siklok lefelé a falra préselve, amikor ismét a levegőbe emelkedem, és nyekkenve a szemközti polcnak csapódok. Nem marad rá elég időm, se erőm, hogy védjem magam, vagy legalább az arcom, így fejjel ütközöm, és a földre zuhanva percekig csillagokat látok. A homlokomon máris vérző seb tátong, határozottan érzem, hisz a ragacsos, vörös folyadék máris csíkot húz a halántékomon. A kézfejemmel törlöm le, mielőtt a szemembe folyna, aztán lassan felkaparom magamat a földről. Nem akarok kapkodó mozdulatokat tenni, amíg nem győződtem meg róla, hogy elbírnak a lábaim, és elszédülni sem fogok. Szerencsére Kai sincs sokkal jobb állapotban, a korábbi kis trükköm belőle is sokat kivett.
- Ügyes – motyogom már-már elismerően. Régen volt, hogy utoljára efféle párbajba keveredtem. Más esetben talán még ki is használnám az alkalmat, hogy összemérjük egy hosszabb menettel is az erőnket, de most nem engedhetem meg a kockázatot. Visszakaptam a fiamat, és bár már egymásra találtak az apjával, még mindig az én felelősségem. Éppen ezért nem játszadozhatok tovább a végsőkig, jelenleg az az elsődleges cél, hogy kiszabaduljak innen, és a lehető legmesszebbre kerüljek.
- Egyszer talán le is játszhatjuk ezt a meccset rendesen... de most mennem kell – és mint egy végszóra egy Kaihoz közeli polcról egy üveg valamilyen különleges oldatot jéggé fagyasztva, csak hogy nagyobb erőt fejhessek ki, egyenesen a fejéhez röptetem, teljes erővel. Ha mázlim van, ez kiüti őt legalább annyira, hogy az ajtó újra feltáruljon, és kiszökhessek, mielőtt újra magához tér. Bukdácsolva futásnak eredek, és egyszer az életben van is olyan szerencsém, hogy összejönnek a dolgot, feltépem a kijáratot, majd eliramodok egy forgalmasabb utca felé, hogy elvegyülhessek a tömegben.

Részem ez az értelmetlen bájcsevej ott befejeződött, hogy hátat fordítottam neki. Elegem van a gyermekded játékaiból, a beteges gondolataiból, a gyilkos hajlamából, nincs kedvem tovább vitázni vele, hisz teljesen hasztalan. Nagyjából egyetlen szavával sem értek egyet, de felesleges vele vitatkozni, hisz láthatóan semmit sem vesz komolyan, csak arra megy, hogy csak-azért-is alapon ellent mondjon nekem, én pedig nem fogok további alapot szolgáltatni a rendhagyó, délutáni időtöltéséhez. Megyek, vagy maradok, ugyanúgy rám támadhat, hiszen nem normális, és a cselekedeteiben nincs semmi ésszerű logika. Akkor meg miért is ne ragadnám meg az alkalmat, hogy elhúzzak innen, lehetőleg jó messzire?
Ám sajnos mielőtt elérném az ajtót, valami varázslatot bocsát a helyiségre, ami megakadályoz abban, hogy távozzak. Egy láthatatlan fal vesz körül bennünket, mint egy búra. Úgy néz ki, nem maradt más választásom, ahhoz hogy kijussak, el kell érnem, hogy megszüntesse a varázst, vagy ki kell őt ütnöm, amitől automatikusan leomlik a láthatatlan korlát. Hát jó!
- Te akartad, Kai – fordulok hátra hirtelen, dühösen villogó tekintettel, és lendületből szórom rá a mágiámat. A testében levő vizet irányítva vágom a falhoz, majd az előbbiekkel ellentétben a folyadékot nem egyszerűen melegítem, hanem egyből párává alakítom, amitől elkezd kiszáradni, a légzés nehézkessé válik. Ugyanazzal a lendülettel felé tartok, útközben felkapom a felmosót, amivel korábban feltakarítani szándékoztam, mielőtt Kai ebben megakadályoztam volna. A rúd részét jegessé hűtöm, amitől könnyebben reped, majd ketté töröm a combomon egy hirtelen mozdulattal, és a bot éles részét a srác arcához szorítva lépek közvetlenül elé.
- Azonnal eressz ki innen, vagy elcsúfítom a bájos pofidat – sziszegem fenyegetően. Forrong bennem a harag. Ezzel az utolsó húzással sikerült teljesen feldühítenie, előcsalogatni a szunnyadó oroszlánt – vagy ha úgy tetszik, anyatigrist – a barlangjából. – Figyelmeztettelek, nem jársz vele jól, ha velem szórakozol – teszem hozzá. A mágiám haragosan hullámzik bennem, a bőröm alatt, arra vár, hogy kitörhessen, és teljes erőbevetéssel Kaira zúdítsam.

Mintha a fejemben olvasna, hisz bár nem mondtam ki hangosan, én is éppen ezt fogalmaztam meg magamban, hogy nem minden az, aminek látszik. A külső sokszor csalóka, főleg ha az ő fajtájáról van szó, bár a vámpírok sem maradhatnak le mögöttük, csak velük kapcsolatban az ember eleve úgy áll hozzá, hogy sosem tudhatjuk. Ezzel szemben a boszorkányok megjelenése könnyen lehet csalóka.
- Erősebbé talán nem, legalábbis nem minden esetben, de bölcsebbé általában igen – javítom ki Kait egy mézédes mosollyal, csak hogy félreértés ne essék. Az élettapasztalatról beszéltem korábban, nem a varázserő fokozásáról. Azt embere válogatja. A szépen gyülemlő tudást viszont amnéziám kívül senki és semmi nem veheti el. Ezért sem fogok vele vitatkozni a félelemről kialakult véleményemről. Egyáltalán nincs szükségem arra, hogy egyetértsem velem, de én akkor is úgy gondolom, hogy ez nem feltétlenül gyengeség.
Akarva-akaratlanul is kitör belőlem a nevetés a furcsa tanácsát hallgatva. A kialakult komoly, feszült helyzetben ez az ötlet, hogy szedegessek hangyákat, teljesen abszurdan hat. Talán éppen ez volt a lényeg, mindenesetre magamban máris elkönyvelem, hogy Kai reménytelenül zakkant. Leginkább rossz értelemben, mégis van benne valami nagyon gyerekes, amitől legalább annyira szánom, mint amennyire viszket tőle a tenyerem.
- Pedig szerintem teljesen egyértelmű, mit akarok: hogy végre eltűnj innen. Csakhogy az a sejtésem, hogy fogok tudni tőled megszabadulni addig, amíg ki nem derült, hogy mégis mi a fenét akarsz még. Egyedül ezért érdeklődtem a szándékaid felől – tárom szét a karjaimat, mintha mi sem lenne ennél érthetőbb. Láthatóan élvezi a helyzetet, ennél fogva nem lehet túl nagy mehetnékje, ami sajnálatos. De ha sikerül megsürgetnem a dolgokat, talán előbb szabadulhatunk mindketten. Eddig legalábbis így gondolkodtam, de már semmiben nem vagyok biztos.
- Viszont ha csak az időt húzod, és nincs itt egyéb célod, azt hiszem, én leszek az, aki lelép. Én dolgozni jöttem ide, nem azért, hogy egy elmebeteg gyilkossal vitatkozzam – ingatom a fejem, majd hátat fordítok neki azzal a szándékkal, hogy én tényleg távozom, hacsak meg nem akadályoz ebben. Igazából kétlem, hogy hagyna ilyen könnyedén kisétálni, és ebből kifolyólag minden egyes idegszálam ki van rá élezve, rá van hangolva, hogy ha csak egy lépést is tenne felém, vagy bármilyen ártó szándékkal lenne, könnyedén megvédhessem magam.

Lovagolhatunk még a témán, és ellenkezhetnék, hogy de igen is az áldozataiból táplálkozik, még ha nem is a húsukból vagy a vérükből, hanem az erejükből, ami szintén a lényük része, de nincs kedvem jelenleg nyelvtanórát tartani, és az igazat megvallva cseppet sem érdekel, hogy megeszi-e azokat a szerencsétleneket, miután az életüket elvette. A helyzetük se jobb, se rosszabb nem lesz tőle, és ami azt illeti, az enyém se.
- Ebből is látszik, hogy hozzám képest fiatal vagy még – jelentem ki elmosolyodva, bár ebben a mosolyban nincs sok kedvesség. Nem szeretném megtippelni a korát, hisz ránézésre nem lehet több huszonévesnél, de már volt időm megtanulni, hogy a természetfeletti világban általában semmi nem az, aminek tűnik. Főleg boszorkányok esetében. Lehet tőlem ötven, vagy száz éves, de valahogy mégis úgy érzem, hogy fiatalabb tőlem. - Talán előbb-utóbb magad is megtanulod, hogy a félelem nem gyengeség, csak azt bizonyítja, hogy nem vagyunk hülyék. - Szándékosan beszélek vele lekezelően, egyrészt mert már alapból is sikerült kivívnia a megvetésemet, másrészt pedig mert nem akarom a látszatát sem kelteni annak, hogy fölém kerekedhet és legyőzhet. Ha hagynám, hogy elhiggye, hogy van esélye ellenem, még a végén talán én is elhinném, az pedig nem lenne jó.
- A családom? - Meglepettség, majd harag villan a tekintetemben. - Veszélyes játékokat játszol, Kai. Nem ajánlom, hogy belevond őket ebbe, mert megígérhetem neked, hogy egy életre meg fogod bánni. - Ha engem fenyeget, az egy dolog. De senkitől nem tűröm, hogy a családommal szórakozzon. Egyszer már áldozatául estünk egy boszorkány kisded játékainak, vagy bosszújának, ha úgy tetszik, de ez még egyszer nem fog bekövetkezni. Különben is, mit tudhat Kai a fiamról vagy az apjáról? Szerintem csak blöfföl. Nem dőlhetek be neki.
- Miért nem mondod végre meg inkább, hogy mi a fenét akarsz még, és aztán húzol el innen? - teszem fel a számomra legfontosabb kérdést neki. Essünk túl ezen, aztán menjen mindenki a dolgára. Ha jól sejtem, egyébként is nekem kell majd itt rendet tenni, és gondoskodni a hulláról. Remélem, ki tudom majd magyarázni a dolgot a tulajnak, bár arra magától is rájöhet majd, hogy nem tudnék halálra szipolyozni senkit. Csak egy szirén vagyok.

Minden apró gesztusa, mozdulata, tette és szava tovább táplálja a haragomat, az elszántságomat, a vakmerőségemet, melyek lassan kiirtják belőlem a félelem csíráját is. Az adrenalin-szintem érezhetően megugrik, és tettekre sarkall. Nem fogok tovább tűrni csendben, meglapulva, mint egy gyáva kis nyuszi. Ez nem én vagyok. Elsőre talán okosabbnak találtam nem elfutni – és ez a része azóta sem változott – a magam módján a végére járni ennek az egésznek, mielőtt cselekednék, hisz nem fogok fejjel rohanni a falnak, nem ejtettek fejre gyerekkoromban. De mostanra kész vagyok túllépni az ártatlan csevegésen, ezzel már egyébként sem megyünk semmire.
- Megenni? – kérdezek vissza gúnyosan, és felvonom a szemöldökeimet is. – Kettőnk közül te vagy a parazita – teszem hozzá nem kevésbé megvetően. Ő az, aki mások erejét szipolyozva tartja fenn magát, akár egy vámpír. Legalább annyira rossz ő is. Csak hozzá beteges és gyerekes is egyben.
- Le kell, hogy törjelek, édes: fogalmad sincs, hogy mennyire vagyok erős – jelentem ki határozottan, és ezt bebizonyítandó fokról fokra sebesen hűteni kezdem a szervezetében található vizet, elsősorban a vérét, minden egyes sejtjét, amíg reszketni nem kezd a hidegtől, a végtagjai elnehezülnek, a mozgás egyre körülményesebbé válik a számára. – Megfagyaszthatlak, míg végül egy valódi jégszoborrá válsz, vagy megtehetem az ellenkezőjét, és a saját levedben fogsz megfőni, szó szerint. Az ereid elpattognak majd a felforrósodott véredtől, túl nagy lesz rájuk a nyomás, nem fogják bírni az iramot – fenyegetem meg szinte csevegő hangon, egy leheletnyi gúnyos éllel. Alapvetően nem vagyok egy veszélyes, kegyetlen alkat, de nem szeretem, ha szórakoznak velem. És Kai borzasztóan alábecsül, ha azt hiszi, hogy ilyen könnyen legyőzhet. Sikerült eléggé feldühítenie ahhoz, hogy megismerje a veszélyesebbik énemet. A legtöbb szirén nem él évszázadokig. Jó esetben megérik a száz évet. Éppen ezért egyedi példánya vagyok a fajomnak, és a szirénekről köztudott, hogy az erejük a gyakorlással együtt növekszik. Nos, nekem kétszáz évem volt tökélyre fejleszteni a képességeimet, éppen ezért Kainak a leghalványabb fogalma sem lehet arról, mi mindenre vagyok képes, ha „előveszem” az erőmet.
- És még egy rossz hír a számodra: semmit nem fogok neked adni – hangsúlyozok minden szót külön, hozzá erősen artikulálva is, biztos, ami biztos. Aztán visszaengedem a hőt a testébe, hogy fokozatosan újra felmelegedhessen. Nem akarom őt minden áron megölni, mint mondtam, nem vagyok kegyetlen, még pszichopata gyilkosokkal sem. De ha okot ad rá, hogy bántsam, nem fogom kímélni.

Hogy őszinte legyek, ezúttal sem vártam egyenes választ, már lemondtam róla, mégis azt kapok. A gyilkosság az gyilkosság, akár honnan nézzük, az indíttatás mégis sokat számít. Ölhetünk hirtelen felindulásból, mert eldurran az agyunk, ölhetünk előre megfontolt szándékkal, mert előnyünk származik a másik halálából, ölhetünk önvédelemből, mert az életünk, vagy a szeretteink élete forog kockán. Az utóbbi okból kifolyólag én is megtettem már, és megtenném újra bármikor, ha erre kényszerítenek. Ha a fiamat fenyegetik, egy percig sem habozok, de a saját sorsomat sem az fogja eldönteni, hogy szembe merek-e szállni valakivel egy utolsó vérre menő harcban. Mégis minden indíttatás közül talán a legrosszabb az, ha valaki játékból, poénból, unalomból, önmaga, vagy mások elszórakoztatására vesz el egy életet. Emiatt is lélegzek fel, valójában csak képletesen, amikor kiderül, hogy a szegény eladónak az ereje miatt kellett meghalnia. Először valójában nem teljesen értem, hogy ez mit is jelent, de a rend a fejemben hamar helyre áll, amikor Kai megérint, és velem is ezt teszi. Nem tudom, példaképpen, bemutatásképpen, vagy véletlenül történik, de ezzel nem is foglalkozom sokat, hisz annál jobban leköt az érzés, amit az erőm elvétele okoz. Nem kimondottan fájdalmas, de azért kellemetlen. Kicsit ahhoz hasonló, mintha az életerőmet, a véremet szívnák belőlem, de mégsem ugyanaz, mert ez nem annyira fizikális. Sokkal inkább valami belső gyengeség, vagy mintha a jókedvemtől akarnának megfosztani. Összességében: nem akarom soha többé ezt érezni.
- Ha ennyire szereted ezt hallani, akkor mondogasd néha te magadnak – tanácsolom neki egy gúnyos fintorral. Nem tudom, mennyire gondolta komolyan, amit mondott, a szavai egyszerre tűnnek ironikusnak és szórakozottnak, ahogy ez a őrülttől elvárható. Nem is próbálok mélyebbre ásni, tuti eltévednék az agya sötét mélységeiben. A dicsérő szavaira inkább nem válaszolok. Bár nő lévén bármikor szívesen fogadok kedves bókokat, de nem mindegy, hogy kitől. Az elutasítással viszont magamra haragíthatom, és még nem lehetek benne biztos, hogy ez mennyiben rontaná az esélyeimet a túlélésre.
- Ne érj hozzám még egyszer! – lököm el a kezét, amikor ujját az ajkaimra helyezi. Az előbbi kis erőelszívó bemutatója után esélyt sem akarok adni rá, hogy ez újra megtörténjen. Egyébként is még túl elevenen él bennem az emlék róla. – Milyen ötletek? Mi a fenét akarsz tőlem?! – kérdezem most már ingerülten, és a haragom legalább annyira őszinte, mint amennyire a növekvő félelmemet igyekszik elfedni. Teszek hátra egy lépést, de a szemeimet továbbra sem veszem le Kairól, ugyanolyan elszántan és magabiztosan meredek az arcába.

Ártatlan tizenévesen biztosan kiakadtam volna a látványtól. Hisztiztem volna egy sort, vagy pánikba esek, esetleg sikítva menekülök. De már nem vagyok tini, több mint kétszáz éves vagyok, láttam már elég sok borzalmat, néhányat át is éltem, és bár kicsit sokkol a dolog, sőt, elborzaszt, már kapok ilyentől idegösszeroppanást. Inkább próbálom felmérni a helyzetet, értelmet találni az értelmetlenségben, rájönni, hogy mi is történik itt. Először is, egy hulla fekszik a pulton. Az illető a munkatársam lett volna. Vajon hol a tulajdonos? Remélem, ő legalább megúszta, és hogy nem fog mostanában belépni azon az ajtón, mert lehet, hogy ő is így végezné. Igazából még nem mondtam le teljesen erről az állásról, de nyilván nem ez a legjobb alkalom ezzel foglalkozni. Mi oka lehetett Kainak megölni az eladót? Személyes bosszú? Nekem úgy tűnik, hogy nagyon jól szórakozik. Ráadásul ő maga mondta, hogy szereti az őrült dolgokat. Lehet, hogy csak unalmában, vagy kedvtelésből tette? Azt hiszem, nincs ki mind a négy kereke, ami elég aggasztó, de még mindig úgy gondolom, hogy nem járnék jobban, ha azonnal futásnak erednék. Pedig egy részem nagyon szívesen tenné.
- Csak szórakozásból ölted meg, igaz? – kérdezek rá elborzadva, miután az előző kérdésemre egyértelmű választ nem kapok. Tulajdonképpen nem is számít, már levontam a következtetésemet. Kai tényleg nem komplett.
- Azt szeretted volna hallani tőlem, hogy őrült vagy? Szerintem te ezt magadtól is tudod, és egyértelműen ki is élvezed – ingatom a fejemet apró fintorral. – Nem hagyom-e annyiban? Ez attól függ. Nem fogok egy vadidegen halálának megtorlása miatt szembeszállni egy boszorkánnyal, nem ment el az eszem. – Az eladót megmenteni már nem tudom, akkor meg mi értelme lenne? Nem én vagyok a törvény, és nem is biztos, hogy jól jönnék ki belőle, ha összeakaszkodnék ezzel a boszifiúval. – De ha velem is hasonlót tervezel, mint vele – bökök a pult felé a holttestre. – Akkor számíthatsz rá, hogy nem fogom hagyni magam – teszem hozzá nagyon komolyan. Meglehet, hogy ezzel csak a lovat adom alá, hogy megtámadjon, és ezzel kiprovokálja az ellenkezésemet. De egyébként is őrült, meg sem próbálom megfejteni a gondolkodásmódját.

Gyanakodva húzom fel a szemöldökömet. Ez a fazon nem csak hogy furcsa, de még ki is hangsúlyozza, hogy az. Szereti az őrültségeket. Hát jó neki. De hogy őszinte legyek, annyira nem lepődöm meg. A mai fiatalok mind kicsit furcsák. Én a magam módján mindig is lázadó szellemű voltam, már a saját időmben, de később is. Sőt! Az átok, mely elvette a fiamat, és hosszan tartó, tehetetlen, éber fiatalságra ítélt, még inkább előhozta a makacs, kitartó, mindenre elszánt oldalamat. De még így is voltak és vannak olyan határok, melyeket egykor meghúztam magamnak, és sosem léptem át. A mai generációknál viszont teljesen normális, hogy egy kicsit őrülten viselkednek. Őrült ez a világ, de muszáj felzárkóznom, és alkalmazkodnom, és nem csak saját magam miatt. Elsősorban Ezra miatt. Éppen ezért csak egy megértő mosollyal nyugtázom Kai szavait. Ha úgy gondolta, hogy vicces lesz engem egy ilyen próbatétellel megtréfálni, hát legyen. Nem veszem magamra. A legtöbb helyen előszeretettel ugratják az újoncokat. Ahhoz képest ez is csak egy ártalmatlan csíny volt. Átadom neki az előkészített csomagot. Remélem, semmit nem hagytam ki azok közül, melyek valóban megtalálhatóak az üzletben. Szeretném ezt a munkát, tényleg, és délelőtt már azt hittem, hogy meg is kaptam, de ilyen próbatételekkel nem számoltam. Valahol talán mégis érthető.
Egyik meglepetés után jön a másik, amikor Kai elkapja a karomat, és visszatart. Nem kell feltakarítani. Mondom én, hogy ez a fickó elég különös. És nekem vele kell majd együtt dolgoznom? De hát furcsaságai mindenkinek vannak. Próbálok továbbra is alkalmazkodni. Csak bólintok, tudomásul véve, hogy véresen kell hagynunk a padlót.
- Nos, akkor… mi lenne a dolgom? – Mondjuk nem is takarítónak jelentkeztem. Jogos. Van itt egyáltalán forgalom? Amióta megérkeztem, egyetlen egyszer sem csilingelt az ajtócsengő. De az is lehet, hogy ez csak ilyen csendes napszak. Egy újabb dolog, amely kitapasztalásra vár.
- A munkatá…? – A hangom elhal, és ajkaim egy csodálkozó ó betűt formálnak, amikor meglátom a hullát a pulton. Atyaég! Ez eddig is itt volt? A vértócsa máris értelmet nyer. Ellenben minden más zavarossá válik. – Mi folyik itt? – kérdezem döbbentem, és csoda, hogy sikerült megfogalmaznom egy épkézláb mondatot, mert egyelőre nagyjából csak tátogásra telik tőlem. Nem is tudom, mi sokkol jobban, a látvány, vagy hogy a halott eladó eddig is a pulton feküdt, és nem is tudtam. Vagy esetleg a tény, hogy Kai ölte meg. – Miért? – teszem fel a kérdést, ami következőnek felötlik bennem. Talán sikítanom kéne, és fejvesztve menekülni, a legtöbben valószínűleg ezt tennék. De én már elég sok mindent láttam az elmúlt bő kétszáz évben, többek között azt is, hogy a futás és menekvés ritkán megoldás. Meg kellett volna ijednem, de egyelőre csak döbbent vagyok és kíváncsi. Közelebb megyek a hullához, és enyhén elborzadva szemrevételezem. – A vágások rajta… azok a halál beállta után kerültek rá, nem azok okozták a halálát – suttogom. Nem vagyok kórboncnok, de köztudott, hogy miután a szív leállt, és nem pumpálja tovább a vérünket, már kevésbé vérzünk, majd egy idő után egyáltalán nem. Kai nem csak hogy megölte a nőt, de még játszadozott is a halott testével. Ez nagyon beteges. Azt hiszem, valóban menekülnöm kellene, lelépni innen, amint lehetséges, de nem hiszem, hogy ha egyszerűen hátat fordítok neki, és futásnak eredek, akkor elenged. Ennél ezt alaposabban ki kell gondolnom. Nem szaladok el, hogy aztán hátba támadjon. Inkább szembe szállok vele, ha szükséges, bár egyelőre engem még nem próbált felszabdalni.

Úgy tűnik, nem esik le azonnal a srácnak, hogy miről is beszélek, de nagyjából fél perc után valószínűleg összeadja fejben a képletet, mert hamarosan felismerés költözik a tekintetébe, és udvariasan üdvözöl engem.
- Kai – ismétlem utána a nevet egy pillanatra eltűnődve, mivel nem mond többet. Ez vajon minek a beceneve? Végül is mindegy, nem kell ezt bonyolítani. – Örvendek. És nyugodtan szólíts Roe-nak – teszem hozzá egy barátságos mosollyal, ha már a becézéseknél tartunk. Hiszen kollégák leszünk, akár félre is tehetjük a túlzott udvariaskodást. Kai-nak láthatóan ez nem esik nehezére, mert máris nagyon közvetlenül viselkedik. Elővesz egy kissé gyűrött cetlit egy látszólag sebtében összedobott listával, és átadja nekem, majd mint aki jól végezte a dolgát, felül a pultra. Felvonom a szemöldökeimet, majd megállva, hogy ne forgassam a szemem, amiért képzeletben vállon is veregetem magam, lepillantok a papírdarabra.
- Egy… táskába? – Nézek fel végül meglepetten. Na és most én honnan szerezzek olyat? Mély levegőt veszek, majd kifújom. Oké, megoldom. Mielőtt elkezdeném összevadászni az üzletben a listán található adalékokat, teszek egy kört a pult mögé, majd belesek alá, mivel arra számítok, hogy ott talán találok valamiféle papírtasakot. Szerencsére nem tévedek, és ez a dolog máris megoldódott. Már csak meg kell töltenem. Ismét végigfutok a listán. Boszi még mindig nem vagyok, ennél fogva lehet, hogy tévedek, de nekem úgy tűnik, mintha egy konkrét bájital hozzávalóiról lenne szó. Kíváncsi vagyok, hogy tényleg így van-e, vagy csak a véletlen műve ez a összeállítás, de nem kérdezek rá. Ehelyett megindulok begyűjteni a dolgokat. Elsőre nehéz melónak tűnik, de aztán kezdem megtalálni a rendszert az üzlet elrendezésében. A belső sarokban vannak azok a szárított fűszerek, melyeket leborítva kell tárolni. Egy hosszú polcon csupa friss gyógynövény található, ezek igényelhetik a legtöbb figyelmet, mert hamar elveszíthetik a hatásukat. A napos oldalon van néhány cserepes virág is, és aztán itt vannak még a nem növényi eredetű dolgok. Lassan mindent sikerül begyűjtenem. Zsálya, orbáncfű, sisakvirág… Még lassan égő gyertyát is találtam, csupán egy-két dolog hiányzik a végére.
- Ezek a madárcsontok… Ez ilyen beugratós, ugye? Vagy ilyesmit is árulunk itt? Mert azt eddig még nem találtam meg – szólalok meg végül pár percnyi néma keresgélés után. Érdeklődő tekintetemet Kai szemeibe fúrom, aztán megakad a pillantásom nem messze tőle, a padlón, egy kisebb tócsán. – Az ott vér? – mutatok a pult mellé a földre. Annak tűnik. Láttam, hogy ilyesmi is van a raktáron, csirkevér meg hasonlók, fiolákban. Furcsa. A boszik tényleg mindent felhasználnak. – Fel kéne takarítani – jegyzem meg végül, hiszen valószínűleg véletlen cseppenhetett oda. Valahol láttam itt egy felmosót, megkeresem.

Nem reméltem, hogy ilyen egyszerűen fog menni, de igazán könnyű menet volt ez a ma délelőtti állásinterjú. Már ha nevezhetjük ezt annak. Nem tettem kimondottan magasra a lécet, csak valami nekem fekvő munkát akartam, ami megélhetést biztosít, és kitölti az időmet, amíg a fiam és Daud valahol a város szélén, isten tudja hol, a gyakorlással vannak elfoglalva. Nem szeretem a tétlenséget, hasznossá tenni magamat viszont annál inkább. Igazából elvállaltam volna akár egy pultos melót is valamelyik bárban a francia negyedben, hiszen tömve van velük a környék. Biztos nem olyan nehéz találni egy pubot, vagy más szórakozóhelyet, ahol alkalmazottakat keresnek. De mielőtt bevetettem volna magamat, hogy megnézzem a kínálatot, még tettem egy kitérőt az Üst felé. A turisták egyik kedvenc környéke, bárki, akit vonz a misztikum, aki szeret jósoltatni, érdeklik a különféle amulettek, védelmező kövek, ezotéria, azok megfordulnak ott, függetlenül attól, hogy valóban hisznek-e mindebben, vagy sem. Egy ideig sodródtam az árral, ismerkedtem a várossal, aztán megnéztem magamnak a kevésbé forgalmas, kisebb utcákat, környéket is, és végül egy olyan gyógynövényboltra bukkantam, ahol szintén eladót kerestek. Anélkül léptem be, hogy igazán átgondoltam volna a dolgot, mert éreztem, hogy ez az igazán nekem való. A helyről az avatott szem számára ordít, hogy valóban mágikus dolgokkal foglalkoznak, bájital adalékokkal, és normális esetben valószínűleg boszorkányt alkalmaztak volna, de hamar meggyőztem a tulajt, hogy én vagyok az embere. Nem boszi vagyok, szirén, de nekem is megvan a magam varázsereje, és tökéletesen értek a mágiához, tekintve, hogy kétszáz éven át kerestem a módján, hogy felébresszem a fiamat, és közben valóban sokat láttam, hallottam, tanultam, tapasztaltam magam is a boszorkányságról. A tulaj nem habozott sokáig, nem teketóriázott, kijelentette, hogy fel vagyok véve, és már ma délután kezdhetek. Jöjjek vissza egykor, hogy leváltsam a másik eladóját, aki majd megmutat nekem mindent, amire még szükségem lehet.
Így is tettem, pontban egyre visszatértem a boltba. Az ajtó csilingel, amikor benyitok, majd arcomon egy barátságos mosollyal beljebb sétálok. Egy pillanatra megtorpanok, amikor egy srácot pillantok meg a pult mögött. Nem is tudom, miért gondoltam, hogy női kollégával lesz dolgom.
- Szia. Rowena vagyok. Rowena Havelock, a váltás. A főnök szólt, hogy jönni fogok, ugye? Elvileg neked kellene itt körbevezetned, és bemutatnod a munkát – fejezem be a bemutatkozást kissé bizonytalanul, mert valamiért úgy érzem, mintha félreértettem volna valamit. De ha így is van, a srác majd kijavít, nem igaz? Igyekszem magabiztosnak tűnni.

▲ Lassan de biztosan :$ ▲ seven devils ▲ 372 ▲ made by K & M ▲