Miközben Annával szóba elegyedünk, tekintetem körbefuttatom a bárban, ahol gyakorlatilag mindenféle ember megtalálható. Először pillantásom egy egyedül üldögélő halandóra siklik. Az őszintét megvallva, szánalmasan fest, bár… valamilyen szinten önmagamra is emlékeztet. Én is ilyen voltam, magamnak való, társaságkerülő, ugyanakkor a magam módján előkelő és tiszteletreméltó, mielőtt Katherine vámpírrá változtatott. Nem tudom, mit látott bennem, vagy hogyan tudta, milyen lehetőségek rejlenek bennem, de igazi hölgyet faragott belőlem, akiért mindenki odavolt. Azóta, mióta őt megismertem, nem kerülöm már mások társaságát, sőt mi több, szívesen elcseverészek rengeteg emberrel – azt nem mondom, hogy mindenkivel, hiszen ellenszenves emberek mindig is voltak és lesznek.
Épp, mikor kezdem elfelejteni, hogy miért is kellene hálával tartoznom Katherinenek ahelyett, hogy megpróbálok tönkretenni, akkor ugranak be a kellemes emlékek, mert bizony voltak azok is. Ezeket még a kihasználás és a sok rossz emlék sem árnyékolta be, ugyanolyan szívesen gondolok vissza rá, mint ahogyan régen, még mielőtt rájöttem, hogy a mi barátságunk igen egyoldalú és érdekbarátság volt, amíg tartott. Félek, hogy megbánnám, amit tenni készülök Katherine-el, vagy hogy elgyengülnék, mikor a tettlegességig fajulna a dolog. Mert az ugyan igaz, hogy kihasznált, de… ennek ellenére rengeteg dolgot ő tanított meg nekem, gyakorlatilag az ő segítségével vagyok még ma is életben. Ha annak idején nem tanított volna meg vadászni, valamint embert ölni, talán most már sehol sem lennék. Emiatt lesz a kettőnk kapcsolata igazán bonyolult, mert a hála, amit azért érzek, mert lehetőséget adott nekem egy új életre, valamint a gyűlölet, amit pedig azért érzek, mert kihasznált és mert olyanná formált, mint ő, csatát vívnak bennem és még én sem tudom, melyik fog győzni.
- Ugyan, drágám, nem… nem tartok tőled. – ejtek meg egy önelégült vigyort. Katherine alaposan kiképzett, így véleményem szerint gond nélkül elbánok egy vámpírral egyedül is. – Csupán emlékeztetsz valakire, akit szeretnék magam mögött hagyni, egyelőre. – az alkohol végigégeti a nyelőcsövem, ami miatt grimaszolok, de aztán már nem az alkohol, hanem az éhség égeti a torkomat. Kuncogással felelek nevetésére, ahogyan ő az ajtóhoz sétál, a ragadozók pedig gyülekezni kezdenek körülöttünk, én is felveszem a támadóállást. Egy vámpírral ugyan elbánok, de egy tucattal már nem olyan biztos. Az izgatottság és a félelem keveréke miatt az adrenalin szintem az egekbe szökött, szemfogaim pedig kiélesedtek.
Először értetlenül pillantok Annára, kezdek komolya kételkedni benne, hogy a nő ép eszénél van-e, aztán csak megértem, mit csinál. Elbizonytalanodok, hogy jó ötlet-e ez. Elvégre… New Orleans – sőt, meg merem kockáztatni, hogy a világ – legerősebb boszorkányának kiadni magam, ebből még nagy bajom lehet. De… amilyen szedett-vetettnek tűnik ez a kis csőcselék, még hinni fognak nekem… a vámpírfogaim ellenére is. Holtan pedig már úgysem fog egyikőjük sem beszélni. – Egy így van! – húzom ki magam büszkén, ameddig Anna megfosztja egyiküket a fejétől, folytatom a hazudozást, amibe belerángatott. – Mint látjátok, a boszorkányság mellett nekem a vámpírlét is kijutott. A helyetekben kétszer meggondolnám minden mozdulatom, sóhajom. Ahogy a társam sem, - bökök a fejemmel Anna felé – én sem hezitálok, ha gyilkolásról van szó. – gonosz mosollyal fejezem be a monológom, majd leintem Annát. – Most én jövök, drágám! – a félelem legapróbb jelét is próbálom eltűntetni az arcomról, hogy ne kezdjenek gyanakodni, tényleg én vagyok-e a híred Davina.
Az egyik vámpír rám veti magát és a földre lök, azonban egyáltalán nem lep meg cselekedete, fordítok a helyzetünkön, most már ő van a földön, én pedig csípőjén ülök. – Hmm… - veszem szemügyre a fiatalembert – milyen kár érted… De figyelmeztettünk! – letépem róla az inget, hogy hozzáférjek a nyakához, majd szemfogaim húsába mélyesztem. Nem sokszor nyílt alkalmam vámpírvért kóstolni, de az íze… mindig is fura volt. Nem az én stílusom.
- Ki szeretné megkóstolni a másik vérét? – nézek közbe érdeklődve, tekintetem megakad egy reszkető kislányon, majd Annára nézek. – Mit szólsz… megkóstoltassuk vele a vámpírvért? – bökök a lányra. – Ennek itt már úgyis mindegy, ahogy nézem. – ismét a jóképű vámpírra nézek, akiből az imént táplálkoztam, majd vissza Annára. Már megérte ellátogatnom ebbe a városba.

Victorie & Anna

C'mon let's rule New Orleans!

Szükségem van egy kis kikapcsolódásra azok után, hogy ennyi időt töltöttem Mystic Falls közelében. Bár már nagyon rég óta kerestem Katherinet, és rendkívül boldoggá tesz a tény, hogy végre rátaláltam „barátnémra”, de újra hozzá kell szoknom, ahhoz, hogy minden körülötte forog. Számára semmi más nem létezik, csak saját maga, ami valljuk be, eléggé fárasztó tud lenni.
Nem jött össze a tervem Elenával. Azt hittem, könnyebb dolgom lesz a hasonmással, mert ő is épp ugyanannyira tönkre akarja tenni Katherinet, mint én, de tévedtem. Talán túlságosan hamar megítéltem a külseje miatt, illetve a vér miatt, ami az ereiben csörgedezik. Végül is, csak Petrova vér folyik a testében, ebből pedig arra következtettem, hogy a jelleme is hasonlóan tüzes, mint idősebb kiadásáé. Tévednem kellett. A Gilbert lány bizonyos szempontból megfontoltabb és makacsabb, mint Katerina ha bosszúállásról van szó. Szerinte a bosszú nem ér annyit, hogy eldobja magától, vagy barátaitól azt a lehetőséget, hogy valamelyikük emberré változzon. Ó, pedig hogyha tudná, hogy milyen dolgokra képes a bosszú… a túlélésben nagyobb segítség, mint a szerelem. Ha szeretsz valakit, nem lehetsz biztos benne, hogy örökké ott lesz veled, ergo, hogy van kiért küzdened. A bosszú viszont… az mindig ott lesz, nem számít ki áll melletted és ki ellened.
Az évek során megtanultam, hogy senkiben nem szabad megbíznod, csupán a gyenge halandókban, akiket megigézhetsz, így biztosítod, hogy soha nem árulnának el téged. Őket leszámítva csakis magadban bízhatsz. Sosem tudhatod, hogy a barátaid – illetve azok, akiket a barátaidnak nevezel - meddig lennének hajlandóak kitartani melletted.
Az utcákat járom, a gondolataimat pedig szabadjára engedem, nem figyelem, merre megyek. Jól esik a szabad levegőn sétálni egymagamban. Senki nem zavar meg, csupán a gondolataim kavarognak a fejemben. Szükségem volt már egy kis időre egyedül, távol Mystic Fallstól. Nem vagyok benne biztos, hogy a legjobb döntés New Orleans városa volt a kikapcsolódásra, ugyanis rengeteget hallottam róla Mystic Fallsban, de egy próbát megér. Legalább meglátom, miért kering annyi pletyka erről a városról.
Hogy őszinte legyek, eddig odavagyok a várostól, senki nem zavarta meg csendes magányomat. Habár nem ismerek senkit, de már magával a ténnyel, hogy vámpír vagyok rengeteg előnyre tettem szert itt. A vámpírok ugyanis előnyt éveznek a városban, mert a város „ura” is egy közülünk. Elképesztő, amit Marcel elért itt, hogy nem engedi a boszorkányokat varázsolni, és a vérfarkasok sem érvényesülhetnek. Minden tiszteletem az övé, New Orelanst olyan várossá alakította, ahol a vámpírlét előnyt jelent, nem pedig hátrányt. Itt nem néznek ki a városból, sokkal inkább befogadnak.
Megtorpanok egy bár előtt, nézegetem pár másodpercig, végül pedig úgy döntök, megvizsgálom belülről is. Egy eldugott asztalánál foglalok helyet, de mielőtt leülök, azért megbizonyosodok róla, hogy a pincérek látják-e az asztalomat. Gyűlölöm, mikor egy vendéglőben megváratnak a kiszolgálással.
Körülnézek a bárban, nevetgélő pároktól, akik csak beugrottak elfogyasztani egy kávét az alkoholtól spicces tinédzserekig mindféle ember megtalálható itt. Épp azon gondolkozom, kivel kezdjek el megismerkedni, mikor meghallom egy fiatal(nak tűnő) nő hangját, amint két whiskey-t rendel. Felkapom a fejem, mikor kihúzza a velem szemben lévő széket és leül rá. – Victorie. – húzom én is pimasz mosolyra a számat, és most már minden figyelmemet rá irányítom. Kifinomult stílusából és viselkedéséből arra következtetek, hogy ő is vámpír, akárcsak én, talán még idősebb is lehet nálam. Egyből szimpatikus lesz számomra Anna, valamiért nagyon emlékeztet arra a Katherine-re, akit anno megismertem. – Victorie Raven. – immár kezet nyújtok a hölgynek az asztal felett, és nem bírom ki, hogy ne kérdezzek rá, találkoztunk-e már valahol. – Anna… - ízlelgetem a nevét egy percig – találkoztunk mi már valahol? Olyan… ismerősen festesz. – közben megérkezik a pincér a két whiskey-vel, az egyiket leteszi Anna elé, a másikat pedig elém. Biccentéssel köszönöm meg az italt, majd koccintásra emelem poharunkat. – Egészségünkre. – lehúzom a pohár tartalmát, jóleső érzéssel tölt el, ahogy az alkohol végig égeti a nyelőcsövemet, majd leér a gyomromba. – Nem tudom, te hogy vagy vele, de… én mást is szívesen innék, nem csupán alkoholt. – húzom ismételtem ravasz mosolyra az ajkaim, kivillantva tű éles szemfogaimat. Nem foglalkozom vele, hogy ki láthat meg minket és mit gondolhat. New Orleans a vámpírok városa, akkor ne rejtsük el a valódi énünket!

szavak: 668 zene: this is what it feels like megjegyzés: loveya.♥