Bár nem vagyok ember, a szervezetem sokkal jobban bírja a gyűrődést, mégis van bennem némi fáradtság, miután egész jszaka dolgoztam. Az tény és való, hogy nem kedvelem a munkahelyem, elvégre nem egy álommeló, de mégis a célnak tökéletesen megfelel, amit én kitűztem magamnak. Miután csak nemrégiben jöttem New Orleans-ba lakni, nem árta ha egy olyan helyen helyezkedem el, ahol sokan megfordulnak, megfigyelhetek bárkit aki gyanús lenne. A város szívében vagyok, ahol bizony sok vámpír is van, volt is már szerencsém összefutni néhányukkal. Vadászként fontosnak találom az ellenség megfigyelését, tehát minden szempontból jó ez a hely még akkor is ha egyébként az ég világon semmi szükségem nem lenne munkára, hiszen enélkül is meglehetne a megélhetőségem, még több is. Le-fel járkálok a pult mögött, csak várom, hogy szabadulhassak innen, ami szerencsémre hamarosan be is fog következni. Nem tudok leülni, tudom, hogy amint leteszem valahová a hátsóm, én elalszom. Egy nagy hátránya a helynek, hogy kora reggel az ég világon nincs itt senki, elvégre aki inni akar az inkább este, vagy éjszaka teszi meg. Ilyenkor pedig az emberiség nagy része alszik, vagy éppen dolgozik csakúgy mint én. Éppen ezért lepődöm meg, mikor kinyílik az ajtó és belép rajta valaki. Nem tudom ki az az őrült aki a napját már alkohollal akarja kezdeni, de erre hamarosan fény is derül, mivel a srác aki éppen betoppan, ismerősnek tűnik. Mármint nem csak tűnik, tényleg az. Néhányszor már megfordult a helyen, ha jól tudom a neve Aaron. Egy mosolyt húzok ajkaimra miután megszólal, majd kicsit szúrkálódva bökök neki vissza. - Mostmár csodás a napom, hogy megjelentél a pizsamádban. - Vigyorodom el miközben megemelem szemöldököm a ruházatát látva. Tény, hogy nem sokan járnak ilyen szerelésben a város központjában, a szívében ahol mindenki lenéz mindenkit, aki nem a legújabb és legdivatosabb ruházatokban jelenik meg. - Rosszul indult a napod? Vagy csak elfeletettél átöltözni mert annyira siettél, hogy megihass nálam egy pohár wiskhy-t? - Teszem fel a kérdést miközben közelebb sétálok hozzá, hogy megálljak előtte, de persze a pult másik felén. - A wiskhy jó lesz? Vagy valami mást kérsz? Egyébként mióta kezded te az ivászatot kilenckor? - Kérdezem, bár most az egyszer örülök, hogy akad egy kis alkoholista aki hajlandó még ilyenkor is inni, elvégre így legalább nem alszom le itt még állva is.
Aaron Moonroe
welcome to my world
► Residence :
New Orleans
► Age :
29
► Total posts :
19
DAMNED WEREWOLF ◯
Tárgy: Re: Pult Vas. Nov. 20, 2016 6:16 pm
Aaron & River
The fate can be anyone, the important thing is what this answer
El vagyok maradva. Immáron féléve, hogy itt élek New Orleansban, mégis dobozok közt élek és töltöm mindennapjaimat. Ideje lenne végre kipakolnom, no de mi van ha kipakolok és már állhatok is tovább? Hatalmas csalódás lenne, az bizony, de ha merek akkor nyerek. Nem igaz? Azért megpróbálom ezt mégis tartani. Ma igenis rendbe teszek amit csak tudok! Felvettem a melegítő nadrágomat és egy ócska, otthoni pólót, majd nekiestem az igencsak rég óta porosodó dobozok kinyitogatásának. Egyikről a másikra tértem át, és arra kell, hogy rájöjjek, hogy rengeteg holmim van. Másfelől pedig, hogy vannak dolgaim miket most találok meg és jól jöttek volna félévvel ezelőtt ha meglettek volna. Nos nincs mit tenni, ideje lesz ha mindent megtalálok a magam kis helyén. Felszereltem a polcaimat, amiket még akkor vettem, mikor Richmondba költöztem. Miután megbizonyosodtam róla, hogy ott is maradnak a falban a csavarok és nem szakad le a szekrény, kezdtem megtömni könyvekkel. Szép irodalom, fantasy, horror és egyebek. Mindenből van egy kicsi. De a kedvencem mégis az állatorvos tanulmányai könyvem, ezt még a főnökömtől kaptam és emlékszem tisztán, hogy a kolléganőmnek is kölcsön adtam egy időben, hogy áttanulmányozza. És ki nem hagynám azt sem, hogy a könyveim sokasága közül ez kandikál ki a leginkább, mind élénkségével és mind méretével. Valamivel nagyobb mint egy A4-es lap. A könyvek kipakolásával végezve feltöltöm az íróasztalom szekrényeit is, majd a képeimet is felfúrom a falra. Örülhetnek nekem a szomszédaim reggel kilenckor, hogy itt fúrom a falat. Persze hétköznap van, úgyhogy háromnegyedük bizonyára otthon sincs, szóval nincs itt semmi gond. Én magam délután négyre megyek dolgozni, addig pihenhet..nék, de nem teszem, mert pihentem mikor a dobozaimtól kellett volna megválnom. Természetesen az üres dobozok csak összegyűjtve a pincébe mennek, nem dobom ki őket. Elég költséges is lenne ha minden egyes költözésemnél új dobozokat kéne vennem. Idő közben már kipakoltam négy-öt dobozt és csupán kettő vár rám. De meglehetősen lefáradtam. Nem is fizikailag, inkább lelkileg, ami nem meglepő egy magam fajta szerencsétlentől, de most pakolás közben nem mondhatnám, hogy szeretnék ezzel foglalkozni. Inkább elmegyek inni, vagy eszek valamit, nem is tudom, csak ne érezzem. Ha nekem olyan erőm lenne mint a vámpíroknak, csak gondolnak egyet és kikapcsolják az összes érzelmüket. Bárcsak a farkasok is képesek lennének erre. De ha azt nézem mennyire vagyok labilis vagy megbízható, akkor jobb is, hogy nem tudom kikapcsolni. Nem a legközelebbi bárt választom, de lehet a séta is elegendő lesz a fejemnek és akkor megúszom olcsón és még pakolni is visszavonulhatok. Másfelől a bár ahova tartok már nem idegen. Van egy jó pár ismerős arc ott, főként pedig az új pultos csajszi. Mit is mondjak férfiből vagyok és meglehetősen szemrevaló hölgyeményről van szó. A hozzá hasonló gyönyörű példányok arcát - illetve van, hogy nevét is - jól megjegyzem. Míg pedig ezen agyalok oda is érek, de sajna nem sikerült tisztára mosnom magamat, így be is térek annak reményében, hogy egy kis alkohol és a helyes kis pultos lány mindent rendbe tesz a fejemben. Leülök egyből a pulthoz majd megtámasztva a fejemet mosolygok szépen, akár aki most látta hamupipőkét. - Csodás napot szépség - Na igen, még mindig férfiból vagyok, de remélem nem sértődik meg amiért nem a nevén szólítottam. Hogy is hívják, különben? R... valami R betűs, tudom. Talán River, mint a folyó? Szép kis név, és a kiejtése, annyira ajakra álló.
Caroline közelében egyfajta megnyugvás töltött el, bár nem tudnám megmagyarázni a pontos okát. Hirtelen mindenről elfeledkeztem, amit a nap folyamán még meg kellett volna tennem, vagy amik eddig történtek. Kissé nosztalgikus hangulatba kerültem, amitől egy sejtelmes mosoly húzódott az arcomra, hiszen a legutolsó látogatásom Mystic Fallsba túl jól sikerült, tekintve a kis erdős kalandomat Caroline-al. Kíváncsi lettem volna, mik történtek azok után, vagy hogy erről is beszámolt-e a barátnőinek, bár azt kétlem. A helyében én sem híreszteltem volna, hogy átlépetem egy bizonyos határt az ellenséggel. Kezdtem egyre szórakozottabbá válni, ahogy belefeledkeztem a gondolataimba, de ideje volt terelnem a gondolataimat, hiszen a mostra kell koncentrálnom, s a kíváncsiságom sem hagyott alább afelé, vajon miért van itt. Miközben beleittam a már rég kikért italomba, kíváncsi tekintettel figyeltem a lányt. - Nos, pedig már abban reménykedtem, hogy kezdtem hiányozni – mosolyom kissé szélesebbé és gúnyosabbá vált, miután válaszoltam a kis magyarázatára. Bármennyire is tűntem egoistának, tisztában voltam vele, hogy Caroline miféle érzéseket táplált/táplál irántam. A több mint ezer évem alatt volt szerencsém pár nőhöz, könnyedén észreveszem, ha valakinek felkeltem az érdeklődését. Bár lehet, hogy csak túl feltűnőek voltak néhányan. Caroline-ról azonban biztosan tudom, hogy nem vagyok közömbös számára, hiszen ezt több alkalommal is bizonyította már. Megannyi érdekes emlék fűződik kettőnk kapcsolatához. Túl sokszor segített nekem, mikor nem lett volna szabad, illetve én is kivételt tettem vele. Egy izgalmas, tiltott kapcsolatba keveredtünk, és tudtam, hogy egy kibontakozó szerelemről van szó, amit a titkolózás tett még csábítóbbá. Az én érzéseim azonban már nem egyértelműek. Mikor eljöttem Mystic Fallsból, tudtam, hogy mit akarok, viszont az óta sok minden változott. New Orleans-ban folytonos háborúk folynak, és az sem egy utolsó tényező, hogy lett egy lányom. Amit költözésem előtt mondtam Caroline-nak, azt teljes mértékig komolyan gondoltam, még az itt töltött heteim, hónapaim alatt is. Hagyni akartam, hogy élje az életét, és én akartam lenni az a személy, aki mellett végül elkötelezi magát. Ezek viszont változtak. Hónapok óta nem tudok semmit Mystic Falls-ról, ahogy Caroline-ről sem. Az életem kész káosz, és egy ideje már gondolni sem tudtam a lányra. - Én sem gondoltam volna, hogy egyszer itt fogunk összefutni – jelentettem ki, majd lehúztam a poharam tartalmát. – Azonban remélem, meg sem fordult a fejedben, hogy esetleg anélkül elmennél, hogy köszönj nekem – tettem hozzá, miközben teljesen felé fordultam a széken. Minden ellenére jó volt újra látni, és szerettem volna kihasználni az alkalmat, elvégre nem tudhattam, mikor adódik erre lehetőség legközelebb. - Mesélj, történt valami izgalmas Mystic Falls-ban, mióta eljöttem? De ami jobban érdekel; mi a helyzet veled? Nem tudtam, mennyi ideje van egy beszélgetésre, mielőtt találkozik a régi barátjával, de reméltem, hogy legalább egy kis időt velem tud majd tölteni, viszont nem szabad elfelejtenem, hogy nem csak neki van dolga, hanem nekem is. Jobbnak éreztem, ha inkább nem is megyünk bele túlságosan a részletekbe. Nem tudtam, mennyi időnk van és féltem, hogy képtelen leszek csak úgy otthagyni a lányt.
Az életem sosem volt felhőtlen mióta vámpír lettem. Valami mindig történt, ami miatt szenvedhettem. Most pedig még bonyolultabb az életem, mint eddig, bár igyekeztem minél barátságosabban megoldani, de nem ment. Egyszerűen azt éreztem már nincs mit veszítenem az életben. Igaz a barátiam és az összes szerettem mellettem van, de sok embert veszítettem el, akik nagyon szívemhez nőttek. Bárcsak ne lenne az életem központjában a halál ennyire. Kiakartam szabadulni ebből a világból és mással foglalkozni. Úgy éreztem mintha a szokásos Caroline világa darabokra hullana. Amit eddig irányítás alatt tartottam azt mostanra nem tudom, egyszerűen minden kicsúszik a kezemből. Az ágyamba csak forgolódtam és nem találtam a helyemet, pláne azok után, hogy hetekig kínoztak. Nem vitathatom, hogy Enzo megmentett, de az hatalmas trauma volt és még mindig nem hevertem ki. Talán emiatt sem nyugodt a lelkem és nem érzem magam a régi Care-nek. A lelki békém teljesen átfordult a melankolikus állapotba és nem tudtam mit tenni már. Teljesen a gondolataimba temetkeztem, emiatt pedig a külvilág is megszűnt számomra egészen addig, míg a telefonom csörgésére fel nem eszméltem. A kijelzőn az Adam név villogót, egy kisebb ideig gondolkodnom kellett, hogy mit is akarhat, de úgy döntöttem felveszem, ártani nem árthat egy régi barát. Egy kicsit talán el is feledkezem az életemről. -Caroline na, végre, azt hittem már fel sem akarod venni. Izgatott volt nagyon a hangja, aminek nem értettem egyelőre a lényegét. Bár nagyon remélem semmi baja nincsen, mert már csak az lenne a hab a tortán. Adam sosem volt az a nyugodt lélek, inkább sikeresen bajba keveredett, sőt mi több a tüzes és makacs jelleme miatt mindig ő okozta a gondot. Kis korom óta ismerem s mindig törekedtem arra, hogy kimentsem, de nem mindig jött össze. -Adam minek köszönhetem ezt a hirtelen hívást mond csak. Ne hogy azt gondolod, nem örülök, csak felettébb furának találom, hogy két év után hívsz csak. Csodálatos barát volt, de mindig bajba keveredett emiatt pedig anyám eltiltott tőle. Nem akarta, hogy rossz társaságba keveredjek. A barátságomat nem tudtam vele feladni és egészen 15 éves koromig a barátom maradt. Míg nem egyszer hirtelen köszönés nélkül elköltözött a családjával egy idegen városba, amit nem ismertem. Fiatal koromban azt hittem magamra haragítottam ezért nem írt, hívott soha sem. Mára már megértettem, hogy az emberek néha olyan utat követnek, ami nem éppen megfelelő számukra. -Care tedd meg nekem, hogy eljössz New Orleans-ba fontos. Ha hiszed, ha nem akad egy kis problémám és a segítséged nélkül nem tudom megoldani. Amikor meghallottam a New Orleans város nevét megállt a vér is az ereimben. Klaus… Mikor ezt a várost hallom akkor csak ő jut eszembe senki más. Klaus oda költözött a családjával mikor elment innen. Nem akartam megkockáztatni, hogy találkozzak vele, féltem, hogy akkor a régi érzelmek feltörnek. Akkor nem ismertem be mit is érzek csak azt tudtam, hogy teljesen összezavart mikro vele voltam. Ezeket a fura érzelmeket és vonzódást felé már rég eltemettem magamban, de aggódtam, ha találkozom ott vele, akkor újra megbabonáznak ezek az érzelmek. 5 perces húza-vona után úgy döntöttem kimentem a volt barátomat a bajból, de leszögeztem nem tölthetek több időt abban a városban, mint muszáj. Miután elkészültem beültem a kocsiba és levezettem jó pár órát mire odaértem New Orleans-ba. Egy bárban beszéltük meg a találkoztam és remélni tudtam, hogy változott a szokásai és nem fog késni. Ahhoz képest, hogy soha nem voltam ebben a városban egész hamar eligazodok. Nagy levegő vétellel léptem be a megbeszélt helyre, egyelőre nem láttam sehol Adama-t ezért a pultnál foglaltam helyet. Ideges és feszült voltam, de leginkább már a várostól is össze voltam zavarodva. Egy pohár wiskey-vel próbáltam nyugtatni magam, de a nyugalmam nem tartott sokáig. -Klaus! Egy gyerekkori barátom kért meg hogy jöjjek ide, mert bajba keveredett, mint mindig. Ismersz, egy barátomat sem hagyom cserben soha. A meglepődés tükröződött a szemeimben amivel Klaus-ra pillantottam. Nem haraggal váltunk el, de ettől még össze voltam zavarodva. Ahogy megláttam a fél mosolyát képtelen voltam nem elnevetni magam. -Gyorsan leakartam tudni a találkozót, de nem hittem volna, hogy veled előbb találkozom, mint Adam-el.
Az utóbbi pár napomat tekintve ideje volt olyan emberrel találkoznom, akivel bármiről beszélhetek. Muszáj volt feloszlatnom a fejemben keletkezett ködfátyolt, ami nem hagyta, hogy tisztán lássak. Egy másodpercig sem volt kérdés, hogy kivel szeretnék beszélni; utam egyenesen a Rousseau’s bárba vezetett Camille-hoz. Ahogy beléptem az ajtón, egyenesen a pulthoz vettem az irányt. Már egy ideje csak vártam ott, mire végre odajött hozzám egy barna hajú lány. Válasza a kérdésemre nem volt túl örömteli, mikor azt mondta, hogy Cami ma nem dolgozik. Legszívesebben abban a pillanatban meg is fordultam volna, ahogy ezt elmondta az aktuális pultos lány, de úgy gondoltam, hogyha már ott vagyok, iszok valamit, és utána megkeresem Camille-t. Felültem a bárszékre, majd mindkét alkarommal a pultra támaszkodva vártam az italomat, amit közben rendeltem. Gondolataim fénysebességgel cikáztak a fejemben. Egész délután nem sikerült elérnem telefonon, ez pedig csak még egyel rátett az amúgy sem túl jó hangulatomra. Nem akartam, hogy bármi baja legyen, és eléggé aggasztó volt a tény, hogy már órák óta nem ad életjelet magáról. Talán mégsem olyan jó ötlet az az ital… Miközben a pultos az italomat készítette, felálltam a székről és az ajtó felé vettem az irányt kissé feszülten, azonban nem jutottam ki a bárból, mert láttam, ahogy elmegy mellettem egy ismerős nő. Az egész olyan volt, akár egy lassított felvétel a filmekben. Megálltam egy pillanatra, majd fél szemmel hátranéztem rá, és figyeltem, ahogy leül a pulthoz. Caroline – a név, melyet az óta sem sikerült kivernem a fejemből. A szőkeség felé fordultam, és csak bámultam rá rezzenéstelenül. Ragyogó kék íriszei az ég palettáját idézték számomra, s szikrázó mosolya miatt olyan volt, akár egy valóságos angyal. Abban a pillanatban el is felejtettem, mit is akartam csinálni a lány felkavaró megjelenése miatt, hiszen ambivalens érzésekkel hagytam el Mystic Falls-t még hónapokkal ez előtt. Az érzéseim talán sosem múltak el igazán, esetleg csak halványultak, főleg azok után, amiken keresztül mentem az utóbbi időben. Azonban ahogy újra láttam valamiféle furcsa érzés kerített hatalmába, mintha nem is én lettem volna – csak néztem rá mozdulatlanul, mintha az emberek megszűntek volna körülöttünk; kezdtek egyre inkább elhalványulni, amíg teljesen el nem tűntek a semmibe. Ketten maradtunk. Régi emlékek kezdtek felelevenedni elmémben akarva-akaratlanul. Nem tudtam eldönteni, hogy ez mennyire jelent jót, vagy sem, mindenesetre képtelen lettem volna kisétálni a bejárati ajtón, anélkül, hogy beszéltünk volna, hiszen túl sok minden történt köztünk régen, és öröm volt újra látni. Mikor sikerült végre magamhoz térnem, és felfognom, hogy valóban itt van az én városomban, visszamentem előző helyemre, ahol már kint volt az italom is. Visszaültem a székre a lány mellé, de nem néztem egykori szerelmemre. - Minek köszönhetem a látogatásodat New Orleans-ban, kedvesem? – a megszokott félmosoly húzódott arcomra, ami által megjelent arcom egyik oldalán a gödröcském, mely már számtalanszor bebizonyította, hogy a nők gyengéje. Ismét a pultra helyezve az alkarom végül a lány felé fordítottam a fejem, és hagytam magam elveszni a tekintetében.
Nem is tudom, hogy mit gondoljak, nem úgy néz ki, mint aki meglepődött azon, amit csináltam, egyszóval tud a vámpírok létezéséről, de vajon honnan? És milyennek láthat minket? Mert sok fajta vámpír létezik, természetesen mi is mások vagyunk, nincs két ugyanolyan vámpír szerencsére... Én egy kedves, aranyos vagyok, akinek van önkontrollja és nem ugrik egyből valakinek a torkának, és állatokon élk, ami sajnos nem adnak annyi erőt, mint az emberi vagy szirén vér, de mindegy is... Azzal kell élnünk, amik van, és szerencsére mióta a kórháznál vagyok gyakorlaton, mint orvos tanonc, ezért könnyen hozzák vérek a vérkészlethez. Szóval mondhatni teljesen ártalmatlan vagyok... Majd mikor bókolok neki, akkor elmosolyodik, és én is így teszek... - Igazán nics mit, tetszik a neved. - jelentem ki egyszerűen, hisz tényleg nagyon sép a Maria név, volt egy rokonom, akit Maria-nak hívták, hát... boszorkánysággal vádolták és elégették máglyán, én ezt sose értettem meg, de... Nem is volt az, hanem a barátnője, aki természetesen megúszta mindenfajta büntetés nélkül. - Hát szokták valamilyen jellemzővel ellátni az előző úriemberhez hasonló egyedeket, én parasztnak nevezem őket, mert... Elég csúnya dolgokat szoktak csinálni a csinos lányokkal sajnos. - mondom majd sóhajtok egyet. Igen, az előző krapek is egy paraszt volt. Tényleg nem az a dolga egy férfinak, hogy zaklasson egy nőt, hanem hogy megvédje őket az ilyen alakoktól. Tettem neki egy ajánlatot, hogy ha gondolja, akkor szívesen hazaviszem, de érzem előre, hogy ellenkezni fog. - Tudom, hogy miről beszélsz... Néha összejönnek a dolgok, és jól esik egy kis kikapcsolódás. - mondom neki bátorító mosollyal az arcomon. Teljesen megértem, hogy mit gondol, hisz most nekem is sok volt egy kicsit a magánéletből, és néha egy kicsit jó kiengedni a gőzt, hisz az egyetem néha kicsit túl sok tud lenni, főleg ha boncolós nyanyával van egy héten kilenc órád, akkor már az agyvérzés kerülget téged, hidd el nem kellemes érzés. - Áhhh értem, én csak felajánlottam, nem fogom erőltetni. - mosolyodom el a heves ellenkezésén, és most tudatosul bennem, hogy tényleg tudja, hogy mi vagyok, ami lehet, hogy kicsit rossz számomra. Majd elmosolyodom, és hát... muszáj megkérdeznem tőle, mert érdekel... - Miért kell minden vámpírt egy kategóriába venni? Vannak ám ártalmatlanok is, és vannak kedvesek is... Sose szerettem ezt a faj alapján való ítélkezést sem, mert én is hihetnélek akármilyennek, ha jobban belegondolsz... De mindegy, ha nem, akkor nem. Inkább mesélj kicsit magadról! - mondom neki mosolyogva, és várom, hogy elkezdjen kicsit mesélni magáról.
note • Bocsi, hogy ennyit késtem • music • - • words • valamennyi✖ K.P ✖
Spencer Fitzgerald
welcome to my world
► Residence :
∫ New Orleans
► Total posts :
96
SOUL MANIPULATOR ☩
Tárgy: Re: Pult Hétf. Jún. 08, 2015 12:57 pm
Jace & Maria
You're never too old to learn something stupid.
Szavai hallatán természetesen rámosolygom, de valahogy ezt a kis dicséretet, vagy bókot, vagy minek is lehet nevezni... Szóval nem tudom minek véljem. Nagy valószínűséggel ő egy vámpír. A vámpírok pedig szörnyen alattomosak tudnak lenni. Összehordanak minden szépet és jót, aztán kicsalogatnak és már meg is haltál. Nem hagyhatom, hogy telebeszélje a fejem, valószínűleg Alex sem örülne annak, hogy hagytam magam átverni, miközben egy vérszívó mellett nőttem fel, így ott van nekem az élő példa a halhatatlanokról. Ez a Jace is, most még nagyon kedves, de le merem fogadni, hogy amint kilépünk a bárból, már nem ilyen lesz. Talán legjobb lenne segítséget hívni, mielőtt baj történne. - Hát köszönöm! - Mondom végül, egy halvány mosoly kíséretében, majd következő befejezetlen mondatára ismét felkapom a fejem. Csak nagyon nehezen állom meg, hogy ne vonjam fel a szemöldököm, azt pedig egyáltalán nem sikerül megállnom, hogy ne kérdezzek vissza rá. - Főleg az ilyen par...? Hogy mi? - Nézek rá értetlenül, miközben lassan ismét mosolyra húzódik ajkam. Tényleg kíváncsi vagyok, hogy mégis mit is akart mondani ezzel a parral... Nekem most valahogy egyetlen szó sem ugrik be ami ezzel kezdődne. Maximum a paranoiás, de kétlem, hogy épp ezzel a jelzővel akart volna illetni a nagy bókolások közepette. Gondolatmenetemből, újabb kérdése rángat ki, vagy éppen kérdései rángatnak ki. Na, most aztán kibújt a szög a zsákból... Tudod mikor ülök be melléd a kocsidba! Ennyire azért még én sem vagyok hülye, akármennyire is annak nézek ki! Jól tudom, hogy mi lenne a vége annak, hogyha beülnék mellé és hagynám, hogy "hazavigyen". Aha... Persze, haza. - Hát, csak eljöttem inni egyet. Kell egy kis kikapcsolódás... - Mondom miközben a pult felé fordulok és kkikérem az italokat. Neki a whisky-t, nekem pedig egy tequilát, ha már az imént úgyis kárba veszett, ahelyett, hogy megittam volna. - Ááá, ugyan! Nem szükséges... Szeretek sétálni, és nem is lakom olyan messze. - Mondom a fejemet rázva. Lehet, hogy a nagy tiltakozás miatt rájön, hogy tudok arról, hogy micsoda is ő, de ez igazából annyira nem érdekel. A lényeg, hogy ne akarjon engem sehová elvinni!
words: 364 szó ••• music: something new ••• note: bénaa
Talán túl sok volt az, hogy bocsánatot kérésre kényszerítettem... Szerintem eszem ágában sem lett volna ezt megtenni, de azért jó, hogy megtette. Bár tényleg lehet, hogy nem volt jó ötlet megigézni... Talán túl gyanús lesz majd neki és szemet szúr, aztán kénytelen leszek őt is megigézni. Lényegtelen, most egyelőre az a lényeg, hogy ne legyen számára szembetűnő, majd ha nagyon érdeklődik, akkor azt mondom, hogy az bemerek képesek átmenni bizonyos változásokon, ha belátják a hibáikat és biztos ez történt vele is... Ezért kért tőle bocsánatot. Aztán ő is bemutatkozik, szóval Marianak hívják... Szép neve van. Egy Maria nevű ismerősöm van, de ő már legalább háromszáz éve halott, de lehet hogy 350 éve is volt már. Egy idő után vámpírként nem számít az idő múlása, csak az évek telését vesszük észre, de mi öröklétűek vagyunk, míg karót nem döfnek a szívünkbe, vagy valami végzeteset nem csinálnak. - Nagyon szép neved van Maria. - Mondom neki egy kacsintás kíséretében. Aztán mikor halvány mosolyt látok az arcán, akkor én is elmosolyodom. Aztán erősködik, hogy ő akar meghívni egy italra.. Hát mit is iygak, mert nem utasítom vissza... Hát legyen... - Igazán nincs mit megköszönni. Egy férfinak aza dolga, hogy megvédje a nőket. Főleg az ilyen par... Szóval nem kell izgulni, nincs semmi baj, de egy whisky jól esne. - Mosolygok rá és kíváncsi lennék, hogy mit keres itt egyedül egy nő... Mellékesen sosem harapnám le senki fejét azért, mert egy baleset történt. Nagyon megértő és együtt érző típus vagyok. Nem igazán zavar a ruhám, mert ezenkívül van még rengeteg... Szóval mosolygok inkább rá és mutatom, hogy üljön le mellé, ne ácsorogjon ott... - Esetleg megkérdezhetem, hogy mit keres itt egyedül ilyenkor, egy ilyen csinos hölgy? Ha gondolod szívesen hazaviszlek majd, hogy ne kelljen sétálnod, bár ez még korai... - Mosolyodtam el és intettem a pultosnak, hogy szeretnénk felvenni a rendelésünket és közben zsebkendővel törölgetem a ruhámat.
note • Bocsi, hogy ennyit késtem • music • - • words • valamennyi✖ K.P ✖
Spencer Fitzgerald
welcome to my world
► Residence :
∫ New Orleans
► Total posts :
96
SOUL MANIPULATOR ☩
Tárgy: Re: Pult Szomb. Feb. 21, 2015 11:05 pm
Jace & Maria
You're never too old to learn something stupid.
Hát nem igazán tudom, hogy mire is számítottam, de arra biztos nem, hogy a védelmemre kel pont az az ember, akit épp az imént öntöttem le tequilával. Ilyenkor tényleg elgondolkozom azon, hogy van még udvarias ember ezen a világon. Ez most tényleg nagyon meglepett, hiszen én inkább azt vártam volna tőle, hogy majd kapok egy jó nagy fejmosást, és egy hosszú prédikációt arról, hogy jobban kellene vigyáznom. A legtöbb ember tuti ezt tette volna, nem pedig felkel és ráförmed arra az idiótára. Igazság szerint először kicsit megijedtem, de csak mert azt hittem majd nekem ugrik. Szerencsére a haragja nem felém irányult. Az sosem jó, ha valaki haragszik rám... Főleg ha a illető egy vámpír. Ezt már nem is egyszer volt alkalmam tapasztalni Alexander által. Hát nem mondom, hogy szerencse, de legalább tanultam a hibáimból. Én egy igazán pozitív ember vagyok, hiszen még ennek is képes vagyok a jó oldalát nézni. Nos, arra viszont azt hiszem sikerült rájönnöm, hogy a megmentőm egy vámpír. Igazából nem vagyok száz százalékban biztos benne, de vannak árulkodó jelek. Túl sok igézést láttam már ahhoz, hogy ne ismerjem fel annak a fickónak a tekintetét. Bár engem Alex szinte soha nem igéz meg, és nincs szükségem semmiféle növényre ellene, mégis most úgy érzem, talán nem ártana védekeznem ilyen téren. Rossz látni, ahogy az az ember már ugrik is a parancsra. Önszántából hülye lenne idemászni és bocsánatot kérni. Márpedig megteszi, én pedig csak bólintok egyet, majd miután elment, gyanúsan méregetem a hősömet. Meglátjuk meddig lesz hős. Na mindegy... Egyenlőre még mindig csak a megmentőm, nem ártott nekem. Talán megpróbálhatnék kicsit jobban bízni az emberekben, vagy jelen esetben inkább vámpírokban. - Örvendek, Jace! Engem szólíts csak nyugodtan Maria-nak. - Mutatkozom be én is, egy halvány kis mosollyal arcomon. - Hát... Azt hiszem, hogy most inkább én tartozom neked egy itallal. Részben a ruhád miatt, részben pedig a megmentésért. Amit nagyon szépen köszönök. Arra számítottam, hogy majd leharapod a fejem, erre... - Alig láthatóan vonom meg vállam, talán egy kicsit még elpirulnom is sikerül, aztán hozzáteszem a következőt is. - Szóval most inkább én kérdezem... Mit szeretnél inni? - Hát nagyon remélem, hogy nem az lesz a válasza, hogy a véremet, mert akkor kiszaladok a világból. Kétlem, hogy örülne Alex ha valaki megcsapolna. Sőt! No, mindegy... Átlagosan kell viselkednem. Bár elég gáz, hogy fogalmam sincs mi az átlagos. Szinte soha nem voltam még emberek között így rendesen... Nem tudom egyáltalán illik-e egy nőnek meghívni, egy férfit italra. Így belegondolva talán kicsit furcsa, dehát nem tehetek róla. És mostmár nem is sokat számít, elvégre meghívtam.
words: számolgass ••• music: something new ••• note:
Már napok óta nem mozdultam ki itthonról... Sajnos az egyetem lefoglalta a napjaimat. Hamarosan megfulladok a sok jegyzettől... Kell egy kis pihenő szóval ma csavarogni fogok. Igaz lekéne mennem Mystic Fallsba, de nem ma. Nincs kedvem annyit kocsikázni. Szóval valami közelebbi uticélt keresek magamnak. Egy-két pohár whisky és valami jó csaj társasága nem ártana. Szóval ideje összeszedni magam. Gyorsan elmentem lezuhanyozni és siettem, de valaki kopogott az az ajton. Felcsavartam gyorsan egy törölközöt a derakamra és két pillanat múlva az ajtó előtt voltam. Nem vártam sokáig ki is nyitottam. A szomszéd csaj volt az és lisztért jött... A látványra elpirult és adtam neki lisztet. Igaz minden van itthon, de sosem főzök. Ideje lenne megtanulnii valami hasznosat és mand a távoli jövőben el is terveztem. De időm biztos, hogy nem lesz... Hamarosan kezdődnek a vizsgák és azokra nem árt majd jól felkészülni. Szóval mi legyen az úticél? Hova menjek? Hát ma mondjuk elmegyek Rousseau's bárba egy kicsit szóakozni. Szóval gyorsan felkaptam magamra egy farmert, pólót és indultam is az Audim felé... Mikor bementem a Rousseau's bárba, már automatikusan mentem a pult felé. Már egyből tudták, hogy mit fogok rendelni. Whisky dupla jéggel... Imádom a whiskyt. Kedvenc piám és mindig is az lesz. Épp elmerültem gondolataimban és azt gondtam át, hogy mit kéne még áténzni a vizsgákra, mikor egy csajt az egyik srác majdnem fellökött... Ez alapból probléma, de mikor a csaj poharának tartalma landolt az ölembe már nem perdestem az örömtöl... - Legközelebb ne lökj fel egy hölgyet, te paraszt... Nem zavart különösebben, hogy a srác jóval nagyobb volt náam. Tudtam olyat tenni, amit ő nem. Meg tudom igézni és elküldhetem a búsba. Hallgattam az üres fenyegetését aztán eléálltam és megigéztem... - Oda mész a csinos hölgyhöz és bocsánatot kérsz és utána eltűnsz inne... Úgy is tett, ahogy mondtam. Nem ellenkezetr a szervezetében nem volt verbéna és örömömben mosolyogni tudtam... - Szia Jace vagyok. Esteleg meghívhatlak valamire? Mosolygok rá és kérdezem tőle illedelmesen. Majd leültem egy székre. Nézen a relytéjes idegen csajt éd remélem elfogadja a meghívásomat...
Spencer Fitzgerald
welcome to my world
► Residence :
∫ New Orleans
► Total posts :
96
SOUL MANIPULATOR ☩
Tárgy: Re: Pult Kedd Feb. 17, 2015 4:46 pm
Jace & Maria
You're never too old to learn something stupid.
Itt vagyok huszonhat éves fejjel, és olyan szűk a látásköröm, amilyen szűk csak lehet. Meg tudom számolni egy kezemen, hogy hány városban is voltam az elmúlt éveimben, vagy hogy egyáltalán hányszor hagytam el a házat kíséret nélkül. Igazából ahhoz még csak a kezem sem kellene, hiszen azt hiszem soha nem jött össze. Vagy legalábbis mikor azt hittem, hogy végre sikerült, akkor kiderült, hogy utánam nyomult valami idióta vámpír és végig követett, aztán pedig természetesen mindent elmondott Alexnak. Persze nem kerültem túl nagy bajba, elvégre önszántamból mentem vissza... Meg sem próbálnék elszökni, hiszen pontosan tudom, hogy nem járnék túl nagy sikerrel. Valószínűleg egy órán belül újra a szobámban lennék, és csak még szigorúbb szabályok szerint kellene élnem. Nos, hát most sem az a tervem, hogy megszököm, csupán csak kihasználom, hogy a "gazdám" vagy barátom... Néha magam sem tudom eldönteni, hogy mi is, szóval Alexander nincs itthon. Le merem fogadni, hogy Scarletthoz ment, azt hiszem beleszeretett és ennek én csak örülni tudok, elvégre azt jelenti, hogy neki is van szíve. Szinte teljesen biztos voltam abban, hogy nem megyek egyedül, hogy valamelyik vámpír velem fog tartani, de most mégsem állított meg senki. Jó, persze ez nem jelenti azt, hogy nem figyel távolból egyik idióta sem, de azért így csak jobb, mintha a nyakamban lógna valaki, és minden apró mozdulatomat figyelné. Utálom mikor megfojtanak. Nem tudom, hogy miért nem lehet bennem néha csak egy kicsikét bízni! Soha nem szöknék meg... Ahhoz túlságosan félek, túlságosan megszoktam ezt az életet, és akármilyen furcsa is, de túl sokat köszönhetek Alexnak is. Mikor beérek a Rousseau's bárba, egyenesen a pult felé veszem az irányt. Tudom, hogy nem szabad leinnom magam a sárga földig, viszont azt senki nem tiltotta meg nekem, hogy egy picikét jól érezzem magam, talán életemben először. Így tehát gondolkozás nélkül kérek magamnak egy tequilát, de mielőtt még beleihatnék, egy igen erős lökés jön oldalról, amitől konkrétan az ital kiszáll a kezemből, egyenesen a mellettem ülő emberre. Hirtelen nem is tudom, hogy mit csináljak előbb... Förmedjek rá a "támadómra", aki rohadtul figyelmetlen, vagy kezdjek el mentegetőzni az áldozatomnak. Király! -Óóó! Nagyon sajnálom! Én csak... Nem volt szándékos! - A második lehetőséget választom. Mentegetőzni kezdek, és totál zavarba jövök. Utálom az ilyen helyzeteket.
words: 364 szó ••• music: something new ••• note: bénaa
Amikor szabad utat ad nekem, valamennyire megnyugszom, bár ez túl könnyűnek tűnik. Nem kellene, hogy ilyen könnyű legyen. Pontosabban nem lenne rossz, viszont ez Klaus Mikelson, egy ősi vámpír, és le merem fogadni, hogy nem hagyná ezt az egészet ennyiben. Lassan indulok meg a kijárat felé, próbálom elhesegetni a gondolatot a fejemből, miszerint most valami nincs rendben. Nyugtalan vagyok, és nem hiszem el, hogy ez megtörténhet. Pedig talán mégis... Már majdnem elérem az ajtót, mikor meghallok néhány halk hangot, amik nem túl bíztatóak, de mégsem fordulok hátra. Nem vagyok rá képes. Valószínűleg félek attól amit látnék, pedig lehet nem is történik semmi. Nos, ezt az állítást azonnal kiverem a fejemből, főleg miután mellettem terem a hibrid, és mielőtt még bármit is tehetnék, esetleg elmenekülhetnék, vagy akár csak védekeznék, ő elkapja a torkomat és a falnak szegez. Elég magasra ahhoz, hogy még véletlenül sem érjen le a labám, és még véletlenül sem tudjak levegőhöz jutni. Ebben a pillanatban átfut az agyamon, hogy itt a vége, meghalok, de aztán az jut eszembe, hogy Klaus Mikelson ennél sokkal, de sokkal kreatívabb is tud lenni. Ha tényleg meg akarna ölni, akkor azt nem fojtogatással érné el. Persze nem azt mondom, hogy nem történhet más, de valamivel nyugtatnom kell magam ahhoz, hogy ne kezdjek el kapálózni, vagy ficánkolnim, mint a partra vetett hal, hiszen azzal csakis a saját helyzetemen rontanék. Neki meg sem kottyanna. Ha háromszor ilyen erős lennék, mint most, akkor sem sikerülne vele elbánnom. Hozzá képest az én erőm egy nagy semmi. És én mégis szembeszálltam vele. Büszke vagyok magamra. Simán megkönnyíthettem volna a helyzetem és igent mondok az ajánlatára, de én ehelyett ostoba módon ellenkeztem vele. Ha ezt a szüleim látták volna, ők is büszkék lennének rám. Attól függetlenül, hogy tudom nem érek el semmit vele, én mégis reflexszerűen kapok oda kezéhez és próbálom lefeszíteni nyakamról ujjait. Mi mást tehetnék? Azért küzdelem nélkül nem adnám fel soha. - Ne... - Nagy nehezen kinyögöm ezt az aprócska könyörgést, de jobbra jelenleg nem futja. Konkrétan csodálom, hogy még nem fulladtam meg. A lábam nem ér le, így tehát az egész súlyomat a torkom tartja meg. Hát nem fantasztikus? Mondjuk én könnyebbnek képzeltem magam... Szavaitól nem lepődöm meg. Gondolhattam volna, hogy nem hülye és rá fog jönni minden apró hazugságra, főleg ha én még célzásokat is teszek. Le merem fogadni, hogy tisztában van már mindennel, vagy ha épp nem is mindennel, akkor majd kideríti a részleteket. Úgy érzem ezzel még nem végeztünk, hiába enged el és hiába kapok újra levegőt. Ennek pedig következő mondatában hangot is ad. A fenébe! Mona? -Ugye nem...?- Kérdezek vissza, bár inkább csak a falnak, hiszen szemmel láthatóan már egyedül is vagyok. Lassan ellököm magam a faltól és a nyakamat tapogatva fordulok vissza, hogy megnézzem mi is az az ajándék. Bár nem vagyok benne biztos, hogy szükségem van arra, hogy lássam. Pontosan tudom, hogy megölte Monát. Ezt nem ússza meg a rohadék!
Ezer évem alatt megtanultam megőrizni a nyugalmamat. Azt viszont egyáltalán nem szeretem, ha valaki hazudik nekem. Úgy érzem, valamit titkol előlem, és pontosan még ugyan nem tudom, a sötétben tapogatózom, de meg akarom tudni azt, hogy mit titkol előlem. Hogy honnan érzem? Nagyon nyugtalan, és ellenzi az ajánlatomat, amit fel szerettem volna neki nyújtani. Mindenesetre, én is csak arra fognám, hogy a családom nem fogadná el ezt a helyzetet. Azonban, pontosan jól tudom, milyen szaftos titkok szoknak ilyenkor kiderülni. Fél tőlem, és ezt pontosan jól tudom. És teszek is róla, hogy ez a félelem ne is múljon el, különben még a végén a rét kering a sas felett. Figyelmet nyújtottam neki, s ha nem volnék illemtudó, vagy hatszor közbevágtam volna, hogy kiforgassam a szavait. Utálom, ha valaki sajnálkozik, és így próbál bocsánatot kérni. Hát, hol itt a határozottság?! Ó… lesz még itt dolog, bőven! Azonban, inkább magamban gondolkoztam, mint hogy ő rá figyeljek. Inkább a falnak tartogassa meg a sok felesleges szavait. Az viszont már jobban érdekelne, hogy miért ölnék meg a szülei, hogyha egyszer hibrid lenne ebből az okos kis porontyukból? A család ennyire nem szereti az erősebb fajt, vagy a vámpírokat? Sok olyan vérfarkas van, akik nem tűrik meg a vámpírokat, és a legtöbbjük általában vadász életmódot folytat. Ó, már tudom is mi itt a baj! A lány nem tudja, hogy én egy kis információból is megtudok mindent. Nem ismeri az Őshibridet, aki megtud minden sötét titkot. - Értem. – bólintottam rá végül aztán ennyit mindegyik kifogására, aztán csak elmosolyodom a végén, ravaszul. Láttam, hogy a kijárati ajtóval szemezett, és készült is távozni. Az ajtó felé lendítettem egyet kezemmel, hogy nyugodtan távozzon csak. Aztán arra a nőre tekintettem, aki miatt teljesen zavarba jött River. Amikor elindult, egy ideig utánanéztem, aztán gyorsaságom segítségével a nő mellett jelentem meg. Az egyik tenyeremet a szájára tapasztottam, a másikat a vállára, aztán egy könnyű mozdulattal törtem ki a nyakát. Azért fogtam be a száját, hogy ne sikítson, mielőtt kitörném a nyakát. Minden olyan gyorsan történt, hogy alig, miután ezt tettem, de újra csak gyorsaságomat használva jelentem meg River előtt, aki a kijárati folyosón haladt végig, én pedig nyakára szegeztem az egyik tenyerem, majd a falnak nyomtam fel, neki háttal, jó magasra. - Először is…- folytatom még mindig hangnemben, s jó erősen erőlködtem arra a kezemre, amelyikkel nemsokára megfojtom, ha nem hallgat végig. – Jobban jártál volna, hogyha elfogadod az ajánlatomat. Megkaphattál volna mindent. Erőt, hatalmat, sőt, védelmet, és tiszteletet. Nem éltél volna úgy, mint egy kivert kutya. Rossz az élet, nemde? – nézem őt éles tekintettel, szinte szikrákat szórnak a szemeim a dühtől. – És az élet első szabálya, ha élve meg akarod úszni a legrosszabbakat; nem hazudunk a másiknak. – Mosolygok rá, aztán hátrébb lépek, ezzel elengedve őt a földről. - S, ezzel pedig még nincs vége. Ami azt illeti, még hagytam neked egy kis ajándékot ott bent az asztaloknál. További szép napot. – Kacsintok rá, aztán eltűntem a helyszínről, mintha soha nem jártam volna ott. De ezzel még nincs vége
Amikor megszólal, és szavai értelmet nyernek, egy pillanatra még a lélegzetem is eláll. Talán most tényleg kicsit elvetettem a sulykot. Nem kellett volna így fellázadnom, elvégre itt most nem a megszokott "vad és vadász" felállás van... Vagyis éppenséggel lehet az, de pont fordítva. Sokkal inkább érzem magam most vadnak, mint vadásznak. Ez a hibrid egy pillanat alatt megölhetett volna, belém fojthatta volna örökre a szót. Na, persze nem mondom, hogy már biztonságban érzem magam, hiszen még itt van. Nekem pedig hamarosan mennem kell. Nem biztos, hogy örülnék ha utánam jönne. Lehetséges, hogy jobban járnék ezúttal, ha maradnék még itt egy kicsit. De ahhoz túl fáradt vagyok, valamint nem szeretném ha rájönne, hogy tartok tőle. A munkatársamról már nem is beszélve! Furcsa lenne neki, hogy nem akarok hazamenni egy hosszú éjszakai műszak után. Én sem hinném el magamnak. Kicsit hátrahőkölök, legszívesebben elszaladnék olyan messzire, hogy soha ne találjon rám senki. Utálom ezt a hibridet! Réges-régen halott kellene, hogy legyen, de ő mégis itt van és engem fenyeget. Hát nem nagyszerű? Hirtelen nem tudom mit mondjak, vagy épp csináljak. Csak nem szaladok oda Mona-hoz, hogy megköszönjem neki az életem. Vetek egy pillantást a nőre, majd vissza, Klausra nézek. Elengedek valami mosolyfélét, bár mindenre hasonlít csak mosolyra nem. Életem legerőltetettebb mosolya... Amiből leginkább a félelem tükröződik. Fogalmam sincs mit csináljak. Szerencsére munkatársnőm nem áll le vitatkozni az ital miatt, talán észre sem veszi. Egy szó nélkül vonul hátra a személyzeti részlegbe. Ennek most kivételesen nagyon örülök. - Sajnálom. - Ismétlem el az egyetlen szócskát ami az eszemben van jelenleg, majd eltüntetem a poharam tartalmát egy húzásra, ha már nem buktam le vele... - Az én esetem ennél kicsit bonyolultabb. A családom valószínűleg mindent elkövetne annak érdekében, hogy megöljenek, ha én hibriddé változom. - Azt inkább nem teszem hozzá, hogy én is elkövetnék mindent. Nem hiszem, hogy örülne, ha megtudná, hogy szabadidőmben vámpírok öldösésével foglalkozom. Bár nem zárom ki, hogy ezzel sejtéseket keltettem benne. Fogalmam sincs, hogy mi zajlik a fejében... Pedig azt hiszem most igen jó lenne tudni. - Öhm, azt hiszem én amolyan magányos farkas vagyok. De számít ez valamit? - Kissé megvonom a vállam, és egy halvány mosolyt is villantok, majd a közben megérkező Monára pillantok. Miután kijelenti a lány, hogy most már nyugodtan haza is mehetek, Klausra pillantok. -Ha megbocsátasz, ezt a beszélgetést valamikor máskor kell befejeznünk, úgy tűnik ki lettem dobva. - Szélesebbé válik a mosolyom, majd összeszedem a cuccaimat és megcélzom a kijáratot. Csak imádkozni tudok azért, hogy ne jöjjön utánam.
Hirtelen csak lesek, amikor a lány felcsattan, mintha egy vésztűz ütött volna ki. A szeme szinte szikrákat szórt, én pedig csak ülök ott némán, bár abszolút nem tűröm, ha valaki ellenem felemeli a hangját. Nos, várjuk csak ki a végét, mit fogok erre reagálni. Megvártam türelmesen míg végig mondja, majd mire a falnak nyomtam volna neki, hogy nem tűröm, ha bárki is felemeli ellenem a hangját, valaki belépett az ajtón. A fenébe is... Láttam River arcán, hogy ismeri. Ha nem így lenne, akkor aki belépett az ajtón, annak is kitörtem volna a nyakát szívfájdalom nélkül, utána pedig következett volna River. De, mivel ismeri őt, ezért jobbnak láttam, ha megőrzöm a nyugalmamat. - Azt hiszem, River, szerintem menj oda ahhoz az emberhez... - mutatok hátra egy kézlendítéssel. - és neki köszönd meg, hogy most még élsz.- Rántom fel szemöldökömet egy ravasz mosoly keretében, majd újra a pulton nyugszik mindkét karom a telt pohár mellett. Persze, ijesztgetni bárkit szabad, bár egy pillanatban azt hittem, hogy felállok és a feje a szomszédban fog kikötni. - Úgy vélem, jó magam egész kedvesen próbált neked bókolni, vagy éppen egy kedvező ajánlatot adni. De, gond egy szál se, megoldjuk, hogy ne történjen zűrzavar, és anarchia. - Biztatom, hogy ne keseredjék el, még megmarad a feje. Nem, valóban nem szeretem, ha valaki a semmiért felemeli a hangját. Én megértő ember - jelen esetben hibrid - vagyok, de mindennek meg van a maga határa. Úgy vélem, én csak segítséget akartam nyújtani. - Tudom, milyen a család. A család nem áll az ember mellett akkor, amikor éppen szüksége van rájuk. De, tudnod kell, a vérfarkasokat elég sok minden fenyegeti. Vámpírok, de leginkább a boszorkányok jelentenek rájuk nagy veszélyt. Én pusztán csak azért vagyok itt, hogy megmentsem a menthetőt. - Nyelek egy nagyot a végén, elvégre valóban szüksége van a városnak vérfarkasokra. Ők azok a lények, akik megtudják állítani a vámpírok létszámát. Eléggé elfajultak a dolgok, ráadásul pedig tudnom kell azt is, hogy a lány melyik falkából tartozik. - És, melyik falka tagja vagy? Vagy talán, amolyan magányos farkas? - kérdezem tőle mosolyogva, abszolút lemosva a feszültséget arcomról, ami az iméntiekben még nagyon is látszódott. Nem vitázni jöttem, most az egyszer nem. Bár a türelmemet nehéz megőriznem, hiszen egy pillanatra azt hittem, megölöm őt. Persze, ha nem akarja, akkor én már továbbra sem fogok erőlködni, elvégre ha nem, akkor nem. Van még néhány vérfarkas a környéken, aki élne-halna az ilyen ajánlatért. Nekem nincs szükségem túl sok hibridre, ami azt illeti, csak egyetlen egyre. Ami azt illeti, nem nagyon érdekel az, hogy a vérfarkasok hányasával fognak meghalni, hiába is mondtam neki, hogy "érdekel". Nem, nem érdekel. Nekem csak egyetlen egy hibrid kellet volna, de úgy látszik, még sem jártam túl nagy sikerrel. - De, hát... rendben van. - Mosolygok rá elköszönő szándékban, majd pedig felülök a korongszékről.
Hülye lennék nem el elgondolkodni azon amit mond. Őszintén megvallva... Igencsak csábító az ajánlata abból a szempontból, hogy nem kellene szenvednem. Talán éppen jól jönne az a plusz erő a vámpírok ellen. Viszont nem... Erre még csak gondolnom sem szabadna. Nem tudnék soha többé a szüleim elé menni, bár igaz, hogy van más vámpír is aki szintén vadász... De ez teljesen más lenne. Én a lánya vagyok. Gyűlölne amiért hagytam hogy átváltoztassonak, és tényleg megölne. Ismerem őt... Szóval nem hagyhatom magam rábeszélni! Ámde nem tagadhatom, hogy sokkal rosszabbnak képzeltem el ezt a bizonyos Klaus Mikaelsont. Egyenlőre nem tűnik szörnyűnek. El tudok vele beszélgetni bármi gond nélkül, bár az tény és való, hogy sokkalta jobb lenne, ha nem szeretne mindenáron rábeszélni valami olyanra, amit én egyáltalán nem szeretnék. Ráadásul kicsit tartok tőle, hogy mi lesz akkor ha elfogy a türelme. Márpedig nem fogja végtelenségig bírni... És én nem fogok igent mondani az ajánlatára. Viszont hamarosan lejár a munkaidőm és haza kell mennem. Nem tudom eldönteni, hogy ez nekem jó-e, avagy rossz. Akár utánam is jöhet... De persze én mindig csak a rosszra gondolok. Még az is előfordulhat, hogy nem fog az ég világon semmi sem történni. - Na jó! Állj le! - Csattanok fel morogva... Amit természetesen azonnal meg is bánok. Viszont nem hiszem el, hogy ezt csinálja velem. Ki akarja deríteni, hogy mi bajom a hibridséggel. Hát akkor tessék...- Nem tagadom, tényleg csábító az ajánlatod. Viszont én nem lehetek hibrid! Sem most, sem máskor! Nem tudnék úgy élni tovább... Igen persze öltem embert már, de nem... önszántamból. Én nem olyan farkas vagyok mint a többi. - Mondom kicsit nyugodtabban már. Nem szeretném felhúzni őt... Isten ments! De akkor ő sem akarja mindenáron telebeszélni a fejem. Én is tudok manipulálni! - Nem tudnék többet a családom elé menni, ha megtudnák, hogy ilyesmibe belementem. Valószínűleg neked is fontos a családod... Tudod milyen ez. - Megrántom a vállam, aztán bocsánatkérő pillantást vetek rá a kirohanásomért. - Sajnálom, ez csak... Fáradt vagyok! - Sóhajtok fel, hogy ezzel is megnyugtassam magam. Szerencsére ez jó magyarázat lehet a hülyeségemre, elvégre valóban egész éjszaka dolgoztam. Fogalmam sincs mit értem ezzel az egész előadással el, de mindenesetre annak örülök, hogy tulajdonképpen még véletlenül sem csúszott ki semmi a számon arról, hogy vadász vagyok. Ámde ebből már sejthet valamit. Amikor felém emeli poharát, inkább nem ellenkezem, én is megfogom a wiskey-met és felé tartom. Szívesen mondanám azt, hogy nem kell a tőle kapható "boldog élet" de most jobbnak tartom inkább a hallgatást. És azt hiszem ez jelen esetben nagyon bölcs döntés. Alig múlik el néhány másodperc, mikor kinyílik a bejárati ajtó és belép rajta a megváltás. Vagy nem... Arcomon egy másodperc alatt átfut mindenféle érzelem. Először is mert a kezemben épp egy ital van, és fogalmam sincs, hogy fog reagálni az iszogatásomra. Másodszor azért, mert előttem egy hibrid foglal helyet... Nagyon veszélyes hibrid. Harmadszor pedig azért, mert éppen egy igazán érdekes beszélgetés kellős közepén jártunk, amelyet nem szívesen folytatok az ember munkatársnőm mellett. Ha jobban belegondolok, máshol sem. Legszívesebben lezárnám ezt a beszélgetést, de úgy érzem ennek még messze nincs vége. Igazából most fogalmam sincs mit tegyek. Miért nem tudott, Mona most az egyszer késni? Csak biccentek a lánynak köszönésképpen, aztán tekintetem visszacsúszik a hibridre, miközben lassan kicsúsztatom kezemből az italt, hogy az a pultra kerüljön, mintha misem történt volna. Akárcsak egy gyerek!
Kimondottan tudom szeretni, hogyha valaki az igazat mondja, bár nem nagyon szeretem, ha bárki is ellenkezik. MInt ahogyan azt sem, hogy a lány nemet mondott az ajánlatomra. Apropó... Végül kiderült, a lányt Rivernek hívják. Hm, egész becses nevet kapott. A jelentése a folyó, és ennek köszönhetően már el is árulja talán a lány jellemét, ha a nevét tényleg arról kapta. Mindenki tudja, hogy egy folyó miként reagál dolgokra, s talán ez is igaz lehet a lányra. - Ki mondta, hogy neked akkor embereket kell ölni? - kérdezek rá felkapott fejjel, elvégre nem mostanában hallottam ilyen ostoba kifogást. Ha nem ölt volna embert, akkor nem lenne most, aki. Még is milyen kifogás volt ez? Ó, az első vérfarkas, aki nem szeret ölni. - Legalábbis, nem embereket. - próbálom megfejteni némi ügyes trükkel. Egy természetfeletti élete mindig felfordult, és mindig öl. pont ez a lány ne tenné? Én elhiszem neki, hogy nem öl embereket, de azt már sokkalta nehezebben, hogy abszolút ártatlan. De már elég közel járok a válaszhoz. Inkább csak a hozzá hasonló lényekre vadászik? Na, majd ez is kiderül. Elvégre, mindent amit tudni szeretnék, előbb, vagy utóbb, de fény derül. Előttem nem túl szerencsés titkolózni. Úgy vettem észre, hogy abszolút nem bízik meg bennem. Tudja jól, hogy eddig miket tettem, és igen, jól teszi, hogyha tart tőlem, ugyanis nem a türelmemről vagyok híres. - Nem akarlak leitatni, kedvesem. - Mosolygok rá szelíden, és tekintetemet az ő szempárára vezényelem, elvégre a szem a lélek tükre. Nos, nem hinném, hogy nekem e téren magyarázattal tartozom, hiszen az már csak ő tőle fog függeni, hogy ez a napunk hogyan fog végződni, illetve, az övé, hogyan fog végződni. - Ugyan, River, nem fog a te lelkeden semmi sem száradni, arról gondoskodni fogok. - Helyezem jobb tenyeremet a szívem helyére, mintha esküdöznék az életemre is. Nos, ez valóban így volt, és e felől nem aggódom, ugyanis amit ígérek, általában mindig betartom. és ezt egyaránt kétértelmű volt. Egyrészt azt értettem ezalatt, hogy a főnöke nem fog neki szólni, ha pedig még is, akkor addig élt. A másik pedig az, hogy hibridként se fog a lelkén semmi sem száradni, legfeljebb néhány természetfeletti. Egy hibrid maga dönti el, mit szeretne a sorsának. Én nem szabályozom le az életüket, mivel a kötelék visszahozza őket hozzám, de a nélkül is teljes életet élhetnek. A telt poharat, mit kiöntött nekem, három ujjam közé csippentem, majd felé tartom egy koccintásra. - A boldog életedre, River. - mosolygok rá szelíd arcvonásokkal, és várom türelmesen az ő reakcióját. Bár, ahogyan elnézem, abszolút nem nyílik arra, hogy hibrid legyen, holott tudhatná, hogy egy hibrid nem minden áron öl embert. Nem kötelező, elvégre egy hibridben vérfarkasgének is lapulnak, és nem csak a vámpír tulajdonságok jutnak a felszínre. Sokkalta biztonságosabb élete lehetne, és csak pár természetfeletti segget kéne szétrúgnia, velem az élen. De persze, nem mindig, hiszen van nekik is saját magánszférájuk. A legkevésbé sem akarom megkeseríteni az életét, ha csak nincs egy erős belépőm, hogy tönkretegyem őt. Ameddig ő tisztel, én is tisztelni fogom őt, ez evidens.
Szavai hallatán kissé szégyenlősen megvonom vállamat, jelezve, hogy erről nem én tehetek, hanem a főnököm. Persze ő most nincs itt, de bármelyik pillanatban itt lehet. Jó... Tudom, hogy ez inkább csak egy kifogás lenne, hiszen semmi kedvem egy vámpírral kettesben iszogatni, nem is csak hogy veszélyes lenne rám nézve, de az eszem a helyén kell, hogy maradjon. Tudom, hogy egyetlen italocska nem okozna nagy gondot, de tartok tőle, hogy az egy után jönne a kettő, majd a három, és így tovább. Aztán lenne egy filmszakadás, ami után hibridként ébrednék fel, én pedig nem emlékeznék az ég világon semmire. Hát ez az ami nem hiányzik a nyomorult kis életemből! - Sajnálom. - Mondom egy halvány kis mosollyal, és csak remélni tudom, hogy ezen nem sértődik be annyira, hogy egy az egyben kitörje a nyakam. Mondjuk tőlem már az is csoda, hogy tudok vele morgás és miegymás nélkül beszélni. Általában ha találkozok egy hozzá hasonlóval, szinte automatikusan eltűnik belőlem minden kedvesség és udvariasság. Vele viszont tudok normális lenni... Valószínűleg ez annak köszönhető, hogy ellene nincs semmi esélyem, és azért az élni akarás még megvan bennem. Kivéve ha arról van szó, hogy hibridként élem tovább az életem. Viszont azt nem mondom, hogy egy pillanatra sem gondolkozom el azon amit mond. Természetesen átfutok a lehetőségeken, és valóban nem lenne rossz ha elkerülhetnék minden teliholdkor egy szenvedést. Viszont akkor is azt mondom, hogy megéri a szenvedés ha ezzel több és több emberi életet tudok megmenteni. - Nem!- Vágom rá a választ, de aztán rájövök arra, hogy ha nem mondok többet, csak folytatni fogja ezt a... Nem is tudom micsodát. Nem hagyhatom, hogy rábeszéljen! - Nem élvezem. Ki is élvezné azt a szenvedést? De... - Elakadok egy pillanatra, majdnem kibukott belőlem, hogy miért is nem szeretnék hibrid lenni. Márpedig ha megtudja, hogy vadász vagyok, valószínűleg azonnal megöl, itt helyben. - De én nem szeretnék embereket ölni. - Mondom végül a szemeibe pillantva. Elvégre a szemkontaktus sokat számít... Ezzel láthatja, hogy nem hazudok, hiszen az elakadásom igencsak annak tűnhetett, hogy nem az igazat mondtam. Pedig valóban nem szeretnék embereket ölni, még ha azt el is titkolom, hogy vámpírokat viszont igen. - Oh, elnézést, el is felejtettem. A nevem River. - Felelem kérdésére, bár nem mondom, hogy túl szívesen árulom el neki a nevem. Dehát mit tehetnék? A fenébe is! Miért nincs valami csudajó képességem, amivel eltűnhetnék a föld felszínéről, csak néhány órára? Ilyenkor olyan jól jönne. Egyelőre még nem tűnik sem idegesnek, sem éhesnek, sem bármi másnak, szóval látok némi reményt arra, hogy túléljem ezt a napot még farkasként. Bár ha így haladok, nem valószínű. Muszáj lesz egy átkozott italt meginnom vele, mert addig nem fog leállni, amíg nem teszem meg. Jól van... Csak egy ital, semmi több! - Valóban nem te lennél az első, viszont másnak is nemet mondok. De... Talán tehetek egy kivételt. - Jól láthatóan forgatom meg a szemem, viszont inkább viccelődve mint bárhogy máshogy, és erről a mosolyom is árulkodik. - Csak egyetlen ital, mert reggel van, és ilyenkor talán nem jön senki, és mert szépen kértél. Ám ha lebukom, a te lelkeden szárad! - Na én is jóval fenyegetek, egy olyan lényt, akinek természetesen lelke sincs! Egy ital nem a világ vége... Éppen ezért fogok egy újabb poharat, majd azt is megtöltöm itallal.
A legtöbb ember mit csinál, ha meglát? Általában megijednek, és próbálnak elszaladni, védve ezzel a szánalmas, és rongyos életüket, de ez a nő nem. Igaz, lépteimben, és megjelenésemben látszódott, hogy nem ölni jöttem, hanem inkább csak inni egy pohárral, de aztán nem tudni, mivé fognak fajulni a dolgok, ha ennyire visszautasító. Tiszteletet nyújtva végighallgatom minden egyes szavát, bár tekintetemen nem látszik, de nagyon is meglepett a beszéde. Most biztosan arra fog számítani, hogy egyre türelmetlenebb, és dühösebb leszek, de ezek a téveszmék nagyon is elkóboroltak már. Én nagyon türelmes vagyok, és egyaránt megértő is, nem kell tőlem tartania. Már ameddig engedi mindezt a türelmem. A meghívásomat azonban nem fogadta el. - Megtisztelve éreztem volna magamat, ha elfogadtad volna.- Sóhajtok fel bánatosan a végén, majd két karom felteszem a pultra, ujjaimat egymásba fonva. Mindennek két értelme volt. Megtisztelt volna azzal is, hogyha elfogadja azt, amivé tenni akarom. Na de várjuk csak ki a végét! Nem csak New Orleans királya vagyok, hanem egyaránt a manipulálás királya is. Evidens. - Csak nem ennyire élvezed azt, hogy minden teliholdkor átváltozol? - teszem fel neki e bűvös kérdést, és már meg is kezdtem a hölgy manipulálását. - Viszont, szeretném a nevedet tudni, kedvesem. - Hagyok a nevező végén egy szünetet, s aminek neveztem, lágyan engedtem ki annak a kimondását. -- Szeretem az embereket a nevük szerint szólítani. - Teszem hozzá mellékletként, hogy még is csak jobb, hogyha tudom a nevét. Én már nem fogok bemutatkozni, elvégre, engem ki ne ismerne? Rengeteg ellenségem van, és erre mind-mind felfogok készülni, bárhol is érjen támadás. Ezért van szükségem bajtársakra, a hibridekre, akiket én is megtudok védeni! A vérfarkasokat előbb, vagy utóbb, de mind megölik a vámpírok, és ameddig tehetem, még megpróbálom megvédeni azokat a vérfarkasokat, akik megérdemlik azt a posztot, hogy hibridek lehessenek. Ha a lány nem fog belemenni, őt is megölik. De ha átváltoztatom, már nem mer hozzányúlni senki sem. A vérfarkasokat világ életemben utáltam, még akkor is, hogy ha az én ereimben is az a gén folydogál. Sok bajt okoztak, de legalább erősek, és kitartóak! Nem úgy, mint Marcel emberei, akik régen voltak, a vámpírok. Mindegyik faj teljesen más történelemmel rendelkezik. A vámpíroknak én, és a testvéreim a történelmük, de a vérfarkasoknak kitudja? Bár, nem is szeretném ezt tudni, jobb is. A lényeg, hogy nagyon kevesen vannak, és akkor fog ez még nagyobb veszteséggel járni, ha megpróbálják őket megölni. Illetve, engem ez egyáltalán nem zavar, mindössze nekem pár hibridre van szükségem. A többi vérfarkassal azt csinálnak, amit akarnak, sőt, ha kell, még én is besegítek abba, hogy eltűnjenek a felszínről. - Nem iszok annyit. Nekem elég egy pohárral. Mindenesetre örültem volna, ha elfogadod, hiszen biztos nem én voltam az első olyan férfi, aki meghívott téged egy italra munka közben. - Jelentettem ki, bár nekem mindegy, csupán csak kedveskedni akartam, ami igen csak ritka. Egy nő érzékeny, szerény, őket nem szabad megbántani, sem gonosz módon bánni velük. Ők az élet ajándékai, és vigyázni kell velük, nehogy összetörjenek.
Elég nehéz még magamnak is bevallani, de tény és való, hogy egyre feszültebb vagyok a társaságában. Próbálok átlagosan viselkedn, mintha semmi bajom nem lenne, de egyszerűen nem tudok úgy csinálni mintha nem tartanám őt veszélyesnek rám nézve, mintha nem félnék tőle. Mert igenis félek tőle, hiszen ő olyasvalaki, akivel semmit nem tudok kezdeni. Gyűlölni tudom, amiért egy hibrid, és amiért naponta öl meg embereket, de iszonyatosan irritál, hogy semmit nem tehetek ellene. Ráadásul pontosan tudom, hogy nem hülye. Valószínűleg már az első pillanattól tudja, hogy valami nincs rendben velem, hogy legszívesebben fognám magam és magára hagynám. Na, és ez a legrosszabb az egészben. Kettesben vagyok vele. Mintha csak direkt időzített volna így, hiszen egy szempillantás alatt rájöhetett, hogy vérfarkas vagyok. Ő pedig... Inkább nem is akarok belegondolni, hogy mit művel a magamfajtákkal. - Az emberek többsége ilyenkor még alszik. Én sokkal inkább dísznek vagyok itt... Nagyon ritkán tévednek ilyen korán be. - Igazából nem kötözködni szeretnék vele, inkább csak nem szeretem ha félrehesegetnek. Nem vagyok én légy! És ennek a fickónak valószínűleg fogalma sincs arról, hogy milyen lehet itt dolgozni, vagy hogy mennyi munkám is akad... Ezer év ide, vagy oda. Biztosan vannak olyan helyek, ahol a nap huszonnégy órájában forgalom van, de sajnos ez itt nem így van. Pedig most tényleg jól jönne ha néhány ember besétálna azon a nyomorult ajtón. Bár nem valószínű, hogy akkor megúsznám. Simán kiüt pár ártatlan embert, vagy épp belepiszkál a fejükbe. Sajnos pontosan tisztában vagyok vele, hogy valójában miféle életmódot is akar nekem felajánlani. A fenébe is! Mégis mit képzel ez?! Most mit mondjak neki? Annyira de annyira szívesen elásnám magam itt helyben. Semmiféleképpen nem hagyhatom neki, hogy egy hibridet csináljon belőlem. Inkább öljön meg, bánom is én... De nem fogok vámpírként élni tovább. Hogy mennék úgy a szüleim elé? Valószínűleg megölnének azonnal. Nem! Ezt nem fogom hagyni neki, keressen szépen magának más farkast! - Köszönöm, de én nagyon meg vagyok elégedve ezzel az életmóddal! Nem hiszem, hogy szükségem lenne a segítségedre.- Hangom, akaratom ellenére, sokkal ellenségesebbé válik, és talán egy kis rémültség is cseng belőle. Mostmár aztán tényleg legszívesebben elhúznék innen a fenébe. Mindennek tetejében, neki fogalma sincs arról, hogy ha én úgy akarnám, akkor nem kellene itt dolgoznom. Egyáltalán nincs szükségem arra a pénzre amit itt kapok, inkább csak beilleszkedés céljából vagyok itt, és ez eddig nagyszerűen be is vált. De ez a nap után, valószínűleg meggondolom, hogy maradni akarok-e még. Talán nem kellene kockáztatnom. Mikor felveszem a pultról a pénzt, persze azonnal kiszúrom, hogy több van, mint amennyinek kellene lennie. Azt akarja, hogy én is igyak vele... Na még mit nem! Most olyan józan kell, hogy legyek, amennyire csak lehetséges. - Amíg dolgozom én nem ihatok, de ha gondolod töltök mégegyet neked...- Nem szívesen fogadok el tőle semmiféle borravalót, sőt, még italt sem. Próbálom a tisztességes távolságot megtartani tőle, bár nem szeretnék feltűnő se lenni. Utálom ezt a helyzetet!
Nagyon tudom utálni, amikor az ember nem saját magát adja elő. Mindenesetre, aki ismer, biztosan tudja, hogy szeretem, ha valaki csak is a maga ura, és elég tökös ahhoz, hogy kimutassa, amit érez. Mindazonáltal, akivel most van szerencsém, nagyon jól tudja, mit szokás tenni akkor, amikor betoppanok egy helyiségbe. Most olyan kedvemben vagyok, hogy bármit elviselek addig, ameddig az illetőnek a gerincét nem az orrán keresztül tépem ki. Ennyire egyszerű. - Feltehetően egy egész régi borra, vagy whiskyre értettem, kedvesem. - Pontosítom precízen a szavaimat, mire a végén a nevezőre jobban megnyomtam a szót. Kölcsönösen elmosolyodom szelíden szavaira, elvégre min kéne most hőbörögnöm? Észleltem, hogy ez a mosoly egész őszinte volt, így már jobban haladunk a felé, hogy bizalmat keltsünk egymásban. Ami azt illeti, jobb, ha velem óvatos. Amikor mélyen beszippantom a külvilágból áramló, hideg levegőt, orrom minden érzékét megtölti valami bűz, amiről mindig is tudtam, hogy mi az. Vérfarkas. Ekkor a lányra tekintek vissza csípős tekintettel, elvégre nagyon nehezen tűröm meg a vérfarkasokat, sőt, egyáltalán nem szeretem őket! Hiába vagyok én magam is az kis részben, de látott engem valaha is bárki átváltozni? Dehogy! És ezeket a csúnya vérfarkasokat valami erősebbé kell tenni, hogy olyan nemesek legyenek, akárcsak a vámpírok, vagy annál nagyobbak! Hibrid. Tudják kontrollálni az átváltozásukat, és számtalanszor megsokasodik az erejük, na meg persze a hatalmuk. DE! Mindezt csupán én irányítom. Elvégre egy hibrid azt teszi, amit én mondok, miszerint én vagyok a teremtőjük. Más esélyük különben sincs, elvégre a kötődés... szinte megszakíthatatlan. De senki ne higgye azt, hogy én csupán kihasználom őket! Dehogy! Nekem ők bajtársak, és ők is tudják, hogy a győztes oldalon kell állni, és nem a vesztesén. Tehát az én oldalamon, én pedig cserében erőt kínálok nekik, amit én irányítok, csak is én! De ezáltal ők is erősebbek. Biccentek egyet jobb oldalra tekintetemmel, ezáltal megköszöntem, hogy kiszolgált némi itallal. Körbenézek némi fintorral ezután, és csak az kongott a fülemben, hogy mekkora itt az unalom, és a csönd. Aztán visszanézek újra az ismeretlen pultosnőre, majd sajnálva őt, csóválom a fejemet jobbra-balra. - Hát, ha szokatlan lenne ilyenkor inni, magácska sem dolgozna most itt hajnalban. - tekerem meg a szót, tehát, hogy ez fölösleges kérdés volt. - Merem fogadni, milyen unalmas lehet itt nonstop huszonnégy órát itt dekkolni. - veszek egy jóleső sóhajtást a végére, de persze nem hegyi beszédnek szántam ezt a kijelentésemet. - Én feltudok ajánlani ennél sokkalta szórakoztatóbb életmódot. - nézek rá, ezzel nyújtva neki tiszteletet, s még nem kortyolok bele a pohárba, amit töltött. A farzsebembe csúsztatom tenyeremet, és két whisky árát húzom elő, majd az asztalra teszem, hogy tegye el a kasszába. Azért adtam kétszer ugyanannyit, hogy jelezzem, meghívom egy italra. - Már, ha érdekel. - Biccentek egyet, majd rá mosolygok újra. Kíváncsian várom a válaszát, elvégre egy vérfarkasból nagyon sok mindent ki lehet hozni. És az sem mindennapi, ha valakinek felajánlok egy ilyen hatalmat. Legalábbis, nem minden nap fut össze az ember egy hibriddel. A helyében egy határozott igent mondanék az egészre.
Az ember azt hinné, hogy a sok munka a fárasztó, amikor reggeltől estig csak robotol. Pedig nem. Persze nem azt mondom, hogy egyáltalán nem fáradhat ki az ember az ilyen munkában, viszont ami még ennél is fárasztóbb és kínzóbb, az a semmittevés. Én már csak tudom. Az éjszakai műszak, egyik legrosszabb időszaka, mikor már az ég világon nem jön be senki, de nekem mégis itt kell lennem anélkül, hogy bárki szórakoztatna, vagy bármi dolgom is lenne, és persze arra is ügyelnem kell, hogy még véletlenül sem aludjak el. Ez idő alatt szerencsémre nagyon sok időm van gondolkodni, terveket szövögetni, és minden egyéb hülyeséget tanulni. Bár valljuk be... Egyik sem túl érdekfeszítő. Éppen ezért örültem volna nagyon annak, hogy az utolsó fél órát nem egyedül kell eltöltenem. Persze ez a nagy öröm és lelkesedés csak addig tart, amíg rá nem jövök, hogy valójában ki is sétál be azon a nyomorult ajtón. Igazából nem is tudom miért számítottam másra, hajnali hatkor. Az emberek többsége alszik, de ha épp nem, akkor meg munkába készülődik, és biztos nem jön be meginni egy italt, meló előtt. Ahogy felveszem azt a műmosolyt, nem teljesen vagyok benne biztos, hogy ezzel a hírhedt Klaus Mikaelsont is félre tudom vezetni. Tisztában vagyok vele, hogy éppen elég tapasztalata van ahhoz, hogy rájöjjön, semmi kedvesség nincs ebben a mosolyban, de talán ezt sikerülhet azzal magyarázni, hogy fáradt vagyok. Még ő is simán letudhatja ennek, hiszen egész áldott éjszaka itt voltam, és semmit nem aludtam. Csodálkoznék is ha sikerülne ennél élethűbb vigyort elereszteni. No, mindegy. Válasza hallatán halkan felnevetek. - Hát... Ha jól sejtem, jelenleg itt a legöregebb te vagy! De valószínűleg nem magadra gondoltál... - Mondom egy újabb kis mosollyal, bár most nem kell megerőltetnem magam. - Tehát akkor... Egy whisky megteszi? - Nézek rá kérdőn, majd meg sem várva a válaszát, már készítem is az italt. Merem azt gondolni, hogy nem ellenkezik, főleg miután nem volt konkrét kérése. Miután teletöltöttem a poharat, odateszem a vendégem elé. - Tessék! - Próbálok minél kedvesebb lenni, de ilyen állapotban már tényleg van némi probléma ezzel. Ráadásul el sem tudom képzelni, hogy mi lehet az oka annak, hogy Klaus reggel hatkor alkoholt iszik. Senki nem kezdi ilyen korán, vagy ha épp mégis, akkor ott tényleg komoly baj lehet. Viszont nála biztosan nincs baj. Ha jól sejtem, akkor inkább valamire készül. De talán ki is tudom deríteni. - Egyébként nincs korán egy kicsit az ivászathoz? - Ismét felnevetek, csak hogy ne érezze számonkérésnek, hiszen nem annak szántam. Na, meg nincs is túl nagy kedvem felbosszantani egy több, mint ezer éves vámpírt. Valószínűleg én járnék rosszabbul.
A gyász voltaképpen csak egy megemlékezés. Jó magam is csak emlékezem, hogy mik történtek a múltban, és egyáltalán nem gondolok arra, hogy mi fog történni a jövőben, mert azt én magam is tudom. Elvégre, mindig én győzök minden történet végén, még ha a közepén veszni is látszódok, DE! Nem bukok el, olyan soha nem fog megtörténni! Ameddig én életben vagyok, és a föld levegőjét szívom a tüdőmbe, addig soha nem bukok el, s addig még mindig én vagyok a győztes! Akkor leszek vesztes, ha valaki megöl. No de, ilyenre soha nem fog sor kerülni, tehát ez a félelmem voltaképpen egyáltalán nem okoz álmatlanságot. Az "álgyász" alól úgy döntöttem, hogy egy kis időre kibújok, és egy sétát veszek New Orleans járdáin, elvégre, egy királynak mindig tudnia kell, hogy mi történik a népével. A lehető legnemfeltűnőbb útvonalon sétálok végig nagy nyugodalomban, nem törődve azzal, hogy bármikor feltűnhetnek a vérfarkasok akik ellenem vannak, vagy éppen azok a boszorkányok, akik az aratás rituálé miatt vannak annyira oda. Újabb terveket akarok szőni, amibe természetesen nem avatom bele a bátyámat, Elijaht. Ugyan! Eddig is a saját elméleteim szerint mentem. Tudtommal senki sem nevezte őt ki főnöknek. Abba pedig biztos nem menne bele, hogy hasonló lényeket teremtsek, mint amilyen én vagyok. Pedig aztán, mit vesztenénk vele? Amelyik hűtlen lenne velem szemben, mind halált kapnak végkielégítésül. Ezt tudja igazolni pár régmúlti hibridem. Apropó, de ostoba vagyok! Már nem, mivel megöltem őket. És persze, helyettük sokkalta hűségesebb bajtársa lesz szükségem. Ez a város pedig tele van ilyen emberekkel! Mielőtt nekiállnék ennek az egész folyamatnak, úgy döntöttem, kéne valamit innom. Kissé kiszáradtam alkohol téren ebben a pár hónap gyászban. Egy jó öreg bor, whisky, vagy bármi ami alkohol, eléggé jól tudja serkenteni az agysejteket. Legalábbis, nekem jobban megy a gondolkozás olyankor. Kényelmes, nyugodt környezet... ah, mikor volt olyan utoljára! De mindegy is. Szeretem a veszélyt, és a feszültséget. Az egyetlen egy olyan bár van erre, ahol egész finomak az italok, bár nem Cami miatt jöttem. Ő most hidegen hagy engem, különben is. Nincs túl sok kedvem bárkivel is beszélni, azon kívül, aki szívesen csatlakozik az én "hadseregemhez". Hayleynek ott vannak a vérfarkasai, akik mind elárulják őt. Még is, mit hisz? majd térdre fognak neki borulni? Na ne! Vannak ott bőven árulók, akik képesek eljátszani a talpnyalót pusztán pár holdgyűrűért. Bár a vérfarkasaktól nem vártam ennél többet. Nekem viszont olyan vérfarkas kell, aki az ottani korcsoktól nagyon is távol áll. Aki semleges minden befolyás alól. A bárba beléptem, és amire számítottam, és amit elvártam, természetesen nem volt szinte senki sem. Hát, hajnali hatkor nem szégyen még aludni. Azért jöttem ilyenkor, mert még ekkor mindenki az édes álmait alussza. Mily csodálatos... még pár ember élvezheti egy kis ideig, bár, nem sokáig. A pultnál egy abszolút csinos, elegáns nő állt, várva szorgosan a vendégeket. Nos, most egyenlőre csak én vagyok ebben az épületben, így nem kell magát túlzottan megterhelnie. Noha arcvonásain észlelek valamiféle erőltetett mosolyt, miszerint a szeme másról árulkodik, mint a mosolya. Ó, édesem... ha tudnád, hogy ezzel hányan próbálkoztak nálam! Az álarc nálam nem lepel a gondolataid alól! Elégedetten mosolygok, miközben végig a szemébe nézek teljes merészséggel. A pult előtt helyet foglalok az egyik korongszéken, és elkapott a gondolat, hogy a lány biztosan hallotta a híremet. ha igen, tud a természetfelettiekről is, és mi van, ha ő is az? Nos, mindenesetre ki fogom ezt deríteni. - A legöregebbet, kedves. - kacsintok rá egy ravasz mosoly kíséretében. Játék kezdődik.
Lassan nem tudom eldönteni, hogy mi számít átlagos napnak. Ha itt gürcölök egész áldott nap, és próbálok minden embert, vagy épp nem embert, kiszolgálni. Vagy ha esetleg a másik munkámat végzem, és igyekszem minnél több természetfelettit elpusztítani. Na mondjuk nem mintha én nem lennék az, de legalább elmondhatom magamról, hogy sok-sok embert megmentettem már, és nem pedig megöltem. Soha nem is tudnék bántani senkit. Legalábbis azt hiszem. Végülis nem véletlenül lett belőlem vadász. Szerintem ritka szerencsés vagyok, hogy egy olyan családba születtem, akiknek ennyit számít az emberi élet. Elvégre a legtöbb farkas nem igazán törődik azzal, hogy mi van a halandókkal, sőt... Némelyikünk van olyan rossz, mint egy vérszívó. Semmi kétségem efelől! Miközben egyre unottabban várom, hogy akadjon végre valami munkám, valami igencsak érdekesre figyelek fel. Vagy inkább, valaki igencsak érdekesre. Szinte alig tudom levenni róla a tekintetem. Nem tart túl sokáig, hogy rájöjjek ki is sétált be a bárba. Valószínűleg az egész város ismeri, vagy éppen az egész világ. Legalábbis az embereken kívül. Ahogy figyelem, egyre inkább erősödik bennem az érzés, hogy milyen jó is lenne egy tőrt döfni a szívébe, csak kár, hogy ez nála semmit nem ér. Egyszerűen csak gyűlölni tudom ezt a fickót. Vajon hány embert ölhetett meg az elmúlt ezer év során? Rengeteget! És nagy a valószínűsége, hogy mind ártatlan volt. Nem tudom felfogni, hogy a hozzá hasonló vámpírok, vagy az ő esetében hibridek... Szóval nekik, hogyhogy nincs bűntudatuk? Miért nem gondolnak arra, hogy valaha ők is voltak emberek? Én nem tudnék így élni. Valószínűleg azonnal végeznék magammal, attól függetlenül, mennyire is szeretek élni. Igaz, hogy aligha mondható erről az életről el, hogy mennyire nagyon fantasztikus, de ettől függetlenül imádom, hogy milyen sok embernek segíteni tudok. Amikor Klaus a pulthoz ér, én próbálom rendezni arcvonásaimat és eltüntetni minden undort róla, mielőtt még bármit is megsejthetne rólam. Arra már igazán nincs szükségem. Miután összeszedem magam, odalépek hozzá és felteszem a jól megszokott kérdést. - Helló! Hozhatok valamit? - Arcomra varázsolok egy hamis mosolyt, miközben gyorsan felpillantok az órára is, hogy megállapítsam, már nem sok van hátra a munkaidőmből. Máris jobb kedvre derülök. Ritka egy unalmas nap volt ez a mai.
Szórakozottan ingatom a fejemet, ajkaim pedig lassan felfelé görbülnek. Alkoholmámorosan kicsivel nehezebb Victor szavaira koncentrálnom, így pedig a kelleténél is viccesebbnek találom, amiket magyaráz az okostelefonokról, de lényegében sikerül nem felnevetnem. Valahol szánom is őt. Nekem legalább sikerült időben hozzászoknom, alkalmazkodnom mindahhoz, amit a mai, modern civilizáció kitermelt. Együtt haladtam a technika vívmányainak fejlődésével. Nem úgy, mint a testvéreim, főképp Kol és Rebekah, akiktől ezt a lehetőséget megfosztottam, amikor évtizedekre koporsóba fektettem őket. De ahhoz képest igazán gyorsan feltalálták magukat, menni fog ez Victornak is. Valaki, aki már annyi minden megélt és látott, mint mi, a mögöttünk levő évek sokaságával, igazán nem lehet szűk látókörű, nem igaz? A nyitott elme pedig könnyen tanul.
A kézhez kapott, friss, meleg vérrel teli poharam fölött ismét egykori bajtársam arcára fókuszálok, érdeklődéssel szemlélve a határozottságot, ami kirajzolódik rá. Hmm... Milyen kevés olyan személyhez van és volt szerencsém eddig, aki valóban ilyen töretlen hűséggel áll hozzám. Legalábbis Victor most megtörhetetlennek tűnik, de hát a fene tudja! Ezt gondoltam a hibridjeimről is, ezt akarom hinni a családtagjaimról is, ezt feltételeztem egy szem nevelt fiamról is, és mégis mindig, újra és újra csalódnom kell. Azt mondják, paranoiás vagyok, de én inkább túl naivnak érzem olykor magam.
- Sajnálhatod is, barátom. Mikael halála történelmi pillanat volt - vigyorodom el, és a belsőmig megmelenget a kellemes emlék. Ezer év keserűség után életem legnagyobb diadala volt karót döfni annak az embernek a szívébe, aki tönkre tett engem, és mindent elvett tőlem, ami számított. A rossz példából kiindulva azonban sokszor elfog egy mélyről burjánzó rettegés: mi van, ha én is ugyanezt teszem majd a lányommal? Marcellusszal sem végeztem épp jó munkát. - Várom az újbóli jelentkezésedet - bólintok, és útjára engedem Victort. Kíváncsi vagyok, mikor hallat majd újra magáról. Tekintetemet visszafordítom a pultra. Kellemesen kitisztult a kép. A friss vér egyértelműen józanítóan hat rám. Talán nem is baj. Túl sokat időztem már így is itt.
Kezdőlap
Tárgy: Re: Pult 
|| 
• music • - • words • valamennyi
▼ 
