Élesen szívem be a levegőt, ahogy keze a testemen lefelé halad, a remegő mozdulatlanságomból érezhető a mély vágyakozásom, a várakozás, majd Lazarus nyakába csókolva fojtok el egy nyögést, amikor ujjaival kényeztetni kezd a legérzékenyebb pontomon. Élvezem mindazt a vadságot, amit nekem adni képes, amivel engem szeret – már a szó jelenlegi, fizikai értelmében – ezt a nyers, szinte barbár szerelmet senki mástól nem kaphattam meg az elmúlt két évszázad során. És én bolond, csak most jövök rá, hogy mennyire hiányzott ez nekem. Lazarus volt az első. Ő tanított meg szeretni a maga sajátos, vad módján, és utána hiába kerestem más karjaiban a vigasztalást, az örömöt, az élvezetet, nem kaptam meg azt, amire igazán vágytam. Az a tátongó üresség végigkísérte az életemet, mert a testem az ő érintéseire vágyott, és ez csak most tudatosul bennem. Ez a felismerés egyszerre felszabadító és ijesztő, egyszerre örömteli és kegyetlen, fájdalmas. De a jelenlegi helyzetben ezt nem tudom másban kifejezni, mint abban a gyönyörben, amit egymásnak nyújtunk. Élvezettel simítom végig a mellkasát, a hasfalát, s nem tudom, hogy az én ujjaim perzselőek, vagy az ő bőre, talán mindkettő. Kezem végül eléri a nadrágját, és annak anyagán keresztül érintem meg keménységét, majd egy újabb elfojtott sóhaj árulkodik a tetszésemről. Szerencsére gyorsan és ügyesen levetkőzteti magát, ledobálja magáról a fennmaradt ruhadarabokat. Muszáj kicsit felkönyökölnöm, hogy lássam is a kapkodó művelet közben, bár így sem csíphetek el sokat a műsorból, mert gyors, mint a villám, még az én vámpírszemeimnek is. A pillanat tört része alatt, hajol vissza rám, tornyosul fenyegetőn fölém, bár igazán fenyegetővé csak elsötétülő tekintete teszi, ahogy a szemei alatt kidudorodnak az erek, szemfogai megnyúlnak. Számíthattam volna erre, de megint túl naiv és kicsit felkészületlen voltam, a levegő kiszorul a tüdőmből megdöbbenésemben, így csak egy néma sikollyal fogadom, ahogy a nyakamra hajol. Ujjaim két karjába marnak, de körmeimmel csak akkor szántom végig, amikor belém is hatol. Fájdalom és gyönyör. Ez a kettő olyan mélyen és szétválaszthatatlanul egymásba fonódik, ha Lazarusszal vagyok. Élesen nyögök fel, majd csípőmet felé lendítve fogadom őt mélyen forróságomba.
- Lazarus – szakad fel belőlem a neve, mire felhúzódik a nyakamról, és ajkaimat csókolja. Érzem rajta a saját vérem ízét. A francba, ez túl jó, észveszejtő. Belenyögök a csókba. Átkarolom a vállait, és szorosabban vonom magamhoz. Csak egyre többet és többet akarok kapni belőle. Fogaim végigszántják, karcolják a nyakát, de csak óvatosan, nem mélyesztem őket a bőrébe. Legalábbis egyelőre nem, majd csak akkor, ha engedélyt kapok rá. Remélem, hogy így lesz.

↠ zene: Show Me | szavak száma: 405

Felpofoztam. Felpofoztam, és még csak meg sem rezzent tőle. Igen, azt reméltem, hogy tenyerem csípős csattanása az arcán kijózanítja őt. Vagy engem. Egyikünket legalább. Hogy visszatérhessünk ahhoz a heves egymással harcoláshoz, amit az előbb műveltünk. Az még aránylag semleges terep volt, a harag és az indulatok nem olyan árulkodóak, mint a forró vágy, mely jelenleg a véremben lüktet. De minden reményem szertefoszlik, amikor dühös tiltakozás helyett elégedett, várakozó pillantást kapok a pofonért cserébe, amikor újabb ütések és rúgások helyett csak sóvárogva végigmér, harag helyett szenvedély ég a szemeiben, mely tovább táplálja, növeli a bennem lobogó lángot, és magamat, a saját eddigi szavaimat teljesen meghazudtolva vágytól felperzselve rántom őt magamhoz. Mit csinálok? Mi a francot csinálok?! Nem kellene… Nem lenne szabad. Talán még megállíthatom, visszafordíthatom, megakadályozhatom… De a néma ellenkezésem, tiltakozásom egyre gyengül, ahogy a vágyam nő. Felpörögnek, felgyorsulnak az események, vagy csak az én fejemben folyik össze minden egy forró masszává. Ahogy a fenekembe markol, szorosan magához húzva, gerincem mellett fut végig az ujja, és kisebb hullámot indít el bennem, mely a hasam alatt ér partot. A felsőm maradéka a pillanat tört része alatt kerül le rólam, de olyan állapotban, amiért többé már nem lesz érdemes lehajolnom. Meglehet, ruha nélkül kell majd hazamennem, és ez a gondolat máskor talán pipacsvörösre színezné arcomat, de most nem tud érdekelni. Élvezem a gyönyörködő pillantását, ahogy végignéz rajtam, és kedvem támad nekem is ugyanezt tenni vele. Olyan régen láttam már a testét. Ellenkezést nem tűrve rángatom le róla én is az ingét, mielőtt bármit tehetne, majd megadón kulcsolom lábaimat a dereka köré. Hátam a falat éri, kezei a mellemet, a hajamat húzza, és az enyhe fájdalom keveredik a kellemes forrósággal, mikor a nyakamat csókolja, hangosan felnyögök. Elszabadult a vadabb, elevenebb énem, a kevésbé szemérmes, egyáltalán nem visszafogott oldalam, amely többet akar Lazarusból. Teljesen akarom őt, egészen, csak magamnak, úgy ahogy van, a sötétségével együtt, mely belőle árad, és engem is átjár, felemészt. Egy újabb röpke pillanat, és már az asztalon vagyok, nadrág nélkül. Felsóhajtok, vágyakozva nyúlok felé, akarom érezni, simítani a mellkasát, marni a bőrét. Ezt is teszem, amint újra visszahajol hozzám, aztán újra csókol, és magamat hozzápréselem, lábaimat a csípője köré kulcsolom, ujjaim a karján és a hátán kalandoznak.
- A tiéd akarok lenni, Lazarus – suttogom ajkaimmal a fülcimpáját érintve, a hangom egyszerre követelőző és vágyakozástól súlyos. A tincseit markolom, kicsit erőszakosan, így biztatva őt, hogy ő se finomkodjon velem. Nem mintha eddig azt tette volna, de tud ő ennél veszélyesebb is lenni, én pedig már teljesen a hatása alatt vagyok, készen rá, hogy befogadjam, minden sötétségével együtt.

↠ zene: What Now | szavak száma: 425

Kifakadok úgy, mint már nagyon-nagyon régen, kicsit kicsúszik az irányítás a kezemből, elveszítem az önkontrolt, pedig mindig olyan görcsösen vigyázok, hogy még véletlenül se inogjak meg. És most Lazarusnak máris, röpke fél óra alatt sikerült elérnie, hogy elveszítsem a fejemet úgy, ahogy csak mellette tudom. Bárhogy igyekszem kordában tartani az indulataimat, mellette valahogy képtelenség, előbb-utóbb lehetetlen lesz. Mondhatjuk, hogy egy kicsit megvadulok, nekirontok, padokból gyorsan verbuvált karóval támadok rá, mely könnyedén fúródik a mellkasába, akár kés a vajba, hisz a haragom, az indulatom megsokszorozza az erőmet, és a meglepetés is az én felemre billenti a mérleget ezúttal. Fájdalmat nem sokat látok rajta, de azt észreveszem, hogy védekezne, ha tehetné, kihúzná a fadarabot magából, ha engedném, de gyorsabb vagyok, a falhoz taszítom, élvezem a pillanatnyi hatalmamat felette. És ezen van a hangsúly: pillanatnyi. Őt sem kell félteni, nem mintha azt tenném. Eltaszít magától, megtántorodva lendülök hátrafelé, és amíg én igyekszem megtartani az egyensúlyomat, addig ő már sebesen ki is rántja magából a karót. Felszisszenek, mert tudom, hogy ezzel máris oda a helyzeti előnyöm, és tudom, hogy igen, ennyi volt, újra fenyegetőn fölém tornyosulhat. Bár ez nem azt jelenti, hogy ilyen könnyen elé dobom magam. Ellenkezek, ütök-rúgok, miközben már ismét a falnak szorít a nyakamnál fogva, de a sok kapálózástól csak fogy a levegőm, ezért egyelőre megadom magam. Összevont szemekkel hallgatom a szavaimat, homlokomat apró, halvány ráncok tarkítják.
- Ó igen? És mégis mi az, amit akarsz?! – kérdezem dacosan, gúnyolódva. A választ azonban másképpen kapom meg. Karjaimat a levegőbe emeli, majd a fejem felett szorítja hátra a falhoz a csuklómnál fogva. Rántok rajtuk párat, menekülnék, megneszelve, hogy mi is a terve.  Érzem abból, ahogy lefog, ahogy félig nekem nyomódik, ahogy közelít, érzem azokból a parázsló szikrákból, amelyek a feszültséget váltják a levegőben. Érzem a bőröm alatt, a véremben, a gerincemben. Érzem, mi lesz ennek a vége, és szeretnék megszökni előle, nem akarok engedni neki, nem akarok engedni a vágynak, mert félek, hogy akkor végleg elveszek. Még túl jól emlékszem rá, hogy Zarus milyen a szexben, vad, szenvedélyes, én pedig elveszítem mellette a fejem. Ezt nem akarom. Már ártatlan tiniként is tudtam, hogy jó vele, de akkor ez is megijesztett, ahogy minden más. Most már teljesen másképp látom a dolgokat, mint akkor, tudom, hogy milyen hatással van rám. Szeretnék kitérni előle, elfordítani a fejem, miközben úgy közeledik, óvatosan, kivárva, mint egy prédára vadászó, meglapuló vadmacska, mely ugrásra készül. És elakad a lélegzetem, képtelen vagyok mozdulni, csak a szemét nézem, miközben ajkai végre elérik az enyémeket. Finoman próbálkozik először, és nem tudok érzékelten maradni, kicsit megremegek, majd utat engedek a nyelvének, mely végül birtokba vesz, irányít. Keményen csókol, keze az oldalamon kalandozik, és muszáj felnyögnöm, amikor futólag érinti a mellem. Nem hiszem el, hogy a testem ilyen könnyedén elárul engem. Leleplezi, hogy akarom őt, hogy hiányzott. Dühös vagyok magamra ezért, dühös vagyok rá is. Ezt nem teheti! Nem teheti velem! A felsőm kettészakadva lóg rajtam, és elfojtok egy újabb nyögést, amivel a hevességét díjaznám. Helyette ellököm Zarust magamtól, és egy hatalmas pofonnal jutalmazom, de már késő, lángra lobbantam belül, és ezt a lángot nem fogja eloltani egy-két újabb ütés. Tűz ég a szemeimben is, amikor a kabátja hajtókájánál fogva ismét közelebb rántom magamhoz, és ezúttal én tapadok éhesen ajkaira, lecsókolva róla a vért is, melyet korábban felköhögött. Igen, megtörténik, amitől féltem: gyalázatos módon elveszek. Vajon van innen még visszaút?

↠ zene: What Now | szavak száma: 555

Kezd ismét összezavarni. Meg akartam adni neki azt, amiről azt hittem, hogy vágyik rá. A gyengédséget, a beleegyezést, a törődést. Megadtam magam, de mintha már egyáltalán nem lennék rá hatással, meg sem rezzent, semmi érzelmet nem csalt ki belőle, helyette megsebzi az arcomat, amit mindig szépnek nevezett, és ugyanolyan kemény és rideg marad, kitartóan szorongatva a nyakamat, köpködve a képembe a szavakat. Ez a rideg közömbösség pedig nem csak hogy megijeszt, de mélyen belül méregként szétterjedő fájdalmat is okoz. Az életem milliószor könnyebb lenne, ha nem érdekelném már Zarust, ha végre örökre békén hagyna, magától kisétálna azon az ajtón, és soha többé vissza sem nézne. Akkor vajon miért ér arculcsapásként, hogy már nem vagyok rá hatással, hogy az egyetlen érzelem, amit ki tudok váltani belőle, a harag? Miért fáj ez? Miért érzem még mindig azt, hogy szeretném előcsalni az emberi oldalát, amit csak nekem tartogatott régen? Ezek az álmodozások és vágyak is csak tovább fokozzák a heves dühömet, amely abban ölt alakot, hogy nekirontok Zarusnak, és ütöm, ahol érem, de nem lepődhetek meg azon, hogy könnyen leszerel. Valljuk be, még csak nem is adtam bele igazán mindent. Csuklóimat elkapva, szorosan megragadva ránt közelebb, hogy az arcunk szinte összeér, úgy vágja hozzám a válaszát. Megdöbbenek. Az ő családja? Soha nem mesélt még róluk. Most döbbenek rá, hogy alig tudok valamit róla. Se az emberi életéről, se arról az életről, amit előttem élt. Nem tudom, hogyan lett vámpír, vagy hogy milyen volt régen. És ez a felismerés mellbe vág, de nem sokáig pisloghatok rá tágra nyílt szemekkel, mert úgy hajít el ismét, mint egy rongydarabot. Fájdalmas nyögéssel érek előtte földet. Meddig akarja még ezt csinálni velem? Nem un rá? Meddig ér vajon a haragja? Talán képes lenne valóban megölni? Eddig olyan biztos voltam benne, hogy nem tenné, és most ér utol a kínosan megdöbbentő felismerés, hogy talán mégis képes lenne rá. Ha már valóban nem maradtak benne gyengéd érzések irántam, ha már valóban nem érez mást magában, csak haragot, és a mindet felemésztő sötétséget, akkor ez a nap nagyon csúnya véget érhet. A számomra legalábbis. De nem akarok meghalni. Nem így, még nem. Küzdenem kell az életemért. Szeretnék talpra ugrani, védekezni, de egyik lábamat hasítja fel a másik után. Ezúttal nem tudom visszafogni magam, a fájdalomtól felsikoltok. Kár, hogy elég jól hangszigetelve vannak ezek a termek. Senki sem fog berontani, hogy mi ez az végtelen robaj és hangzavar idebenn. Viszont Zarus újabb támadása csak tovább növeli a haragomat, és erősíti bennem az ösztönt a túlélésre. Könnyeimmel küzdve, kínok között tapogatózok magam mellett, hisz egy halom rom között fekszem a padok maradványaival körülvéve. Kell lennie itt valaminek, amivel visszavághatok. Végre meg is találom, kezembe akad egy nagyobb fadarab, törött padláb, vagy ilyesmi. Gondolkodás nélkül lendülök előre vele minden erőmet összeszedve, és a tárgy Zarus mellkasában végzi, pár centire a szívétől. A meglepetés ereje.
- Mi lenne, ha végre egyszer és mindenkorra befejeznéd ezt?! - villantom rá dühös szemeimet, és rántok egyet a karón, hogy még több fájdalmat okozzak neki. - Mi lenne, ha végre felhagynál ezzel, hogy megmond mit érzek, vagy mit csináljak?! - Ezúttal ököllel csapok az arcába, egyáltalán nem úgy, mint egy szende lány. Inkább mint egy férfi... vagy egy nagyon dühös, az életéért küzdő vámpír. És végül, ezúttal, én hajítom keresztül a termen, de pillanatok alatt mellette is termek újra. A torkát elkapva emelem fel, mielőtt kihúzhatná magából a fadarabot. Ameddig az ott van, kicsit előnyben vagyok. A falhoz szorítom, szeretném neki visszaadni a kölcsönt, mindazt a kínt, amit nekem eddig okozott, vagy legalább a maiakat kicsit törleszteni.
- Egy őrült vagy - sziszegem közel hajolva az arcához. - Még azt sem tudod, te mit akarsz. Nem hogy helyettem dönts ilyenekről. - Szinte magamat is megijesztem ezzel a vadsággal és erővel, amit hirtelen magamban találtam. Ez az az oldalam, amelytől félek, amelyet nem szívesen engedek ki. De most már nem visszakozhatok, nem hátrálhatok meg. Nincs más választásom, meg kell védenem magamat.

↠ zene: What Now | szavak száma: 649

Gonosz fájdalom hasogatja a mellkasomat alattomosan, halkan, csendben, szinte észrevétlenül, mikor másodszor is úgy döntök, hogy magam mögött hagyom Lazarust. De nincs más választásom, nem adott nekem más kiutat, mint a menekvést, és ezt sincs időm megfontolni sem, cselekednem kell, mielőtt késő lenne. Centik választanak el a kijárattól, ujjaim a kilincsre fonódnak, és az megadja magát nekem, de az ajtó már nem tárulhat fel előttem, mert a hajamnál fogva ránt vissza egy tőlem hatalmasabb erő, és nem sokon múlik, hogy egyensúlyomat veszítve hanyatt essek, de végül mégis talpon maradok. A tüdőmből sipolva áramlik ki a levegő a visszafojtott sikolytól, mely inkább a rémületemet hivatott hangsúlyozni, és nem a fájdalmat, amit ezzel Zarus nekem okoz. A fájdalmat már egész jól megtanultam kezelni az évek során, bár ez nem azt jelenti, hogy tárt karokkal fogadnám, vagy mazochista lennék. És a következő pillanatban már szelem is át a terem felett átívelő légteret, hogy végül fájdalmas nyögések közepette landoljak a padokon. Mindenem sajog, a hátam, a karom, a fejem, de még a mellkasom is. Azt hiszem, az ütődés közben keményen kiszorult belőle a levegő.
- Lazaru… uhh – kezdenék bele valami életmentő védőbeszédbe, és próbálok talpra vergődni, de egyik sem jön össze, mert ismét keresztülvág a helyiségen, ezúttal a másik irányba. Gondolom azért, mert a változatosság gyönyörködtet. Érzem, hogy több csontom is eltörött, a bordáim közül legalább kettő, és már hevesen zihálok, mikor ismét utolér. Menekülnék ismét, de ahhoz sincs erőm, hogy megálljak a saját lábamon, a regenerálódásomhoz ettől azért kicsivel több idő kell.
- Ne… Lazarus, kérlek! – rimánkodok, szemeim nedvesen csillognak. Ezúttal őszinte fájdalom tükröződik belőlük, fizikai fájdalom és rettegés, a kettő kegyetlen elegye. Ezúttal ő állít talpra, és félek a következő lépésétől, egy újabb dobástól, ami összetörne annyira, hogy végleg kiszolgáltatott állapotba kerüljek. De amit tesz, az még ennél is sokkal rosszabb: szembesít a saját érzéseimmel. Remegő ajkakkal rázom hevesen a fejemet ellenkezésképpen, de a szemeimet maró könnyek elárulják, hogy mennyire elevenembe talált. Szívemet mintha jeges kezek markolnák a saját félelmeimmel való szembesítéstől. A sokáig ki nem mondott szavakkal mintha most durván arcul csapna, legalább annyira megdöbbentő és kijózanító, mint az iménti, valódi pofonja. Az arcom ég, a tüdőm szúr, a csontjaim sajognak, a lábam remeg, mégis a képembe vágott igazságokkal okozza számomra a legnagyobb kínt. És már abban sem vagyok biztos, hogy mi rémiszt meg jobban, az hogy igaza vagy, vagy az, hogy ennyire belém lát? Ki gondolta volna, hogy egy érzéketlen démon tud olvasni mások lelkében és érzései között? Látszólag már meg sem rezzenek, amikor ismét a falhoz présel, és csak amiatt sápadok el, mert újból megfoszt az oxigéntől. A szemeimből azonban már megállíthatatlanul csordogál a könny két patakban az arcom két oldalán. Úgy érzem, valóban megtörtem. Hát sikerült neki.
- Iga… igazad van – préselem ki a szavakat, és próbálom legalább egy kicsit eltolni magamtól, hogy levegőhöz jussak, és beszélni tudjak. Nagyon igyekszem összekapni magam, de borzasztóan nehéz feladat. – Sajnálom. Sajnálom, nem akartalak felbosszantani – hebegem, és egyik kezemet bátortalanul emelve arcához óvatosan végigsimítom. Egyrészt próbálom megszelídíteni, mielőtt tényleg valami végzeteset tenni, és karóval a szívemben végezném itt a fal mellett. Másrészt nekem is szükségem van erre az érintésre. A korábbi szembesítés mintha egy gátat szabadított volna fel bennem. Szeretném kifejezni neki, hogy mennyire bánom, hogy ismét megbántottam és felbosszantottam. Annyira dühös. Csak szeretném jóvátenni. Én sem teljesen értem, mi van velem, a lényem egy része hevesen ellenkezik az ellen, hogy így megtörjek, megadjam magam, de a másik felem, mely hozzá köt, felé húz, ez a részem hevesen tiltakozik az ellen, hogy bármivel is tovább hergeljem vagy bántsam őt. Ám félek, hogy ez mégsem fog menni. Végtelenül haragszik rám, engem pedig szinte letaglóznak a saját félelmeim. Kimondtuk a fájdalmas igazságot, de min változtat ez? Kezem bizonytalanul megremeg, majd lehullok az arcáról, és a mellkasán állapodik meg. Érzem a felsője alatt idegesen feszülő izmokat, a bőre melegségét és a szíve heves dobogását. Ez a lüktetés visszhangot ver a fejemben további kuszaságot hozva maga után. A saját érzéseimmel viaskodok, és a Lazarus iránt érzet gyengéd érzéseim felett újra győzedelmeskednek a démonjaim, szemeimbe visszaköltözik a rettegés.
– Igazad van. Fontos vagy nekem – suttogom szinte elhaló hangon, majd a tekintetem megkeményedik. – És félek attól, hogy magaddal rántasz abba a sötétségbe, amiben te élsz. De mégis mit számít ez? Könnyebb lett neked attól, hogy ezt kimondtam? Hmm?! – ütök egyet hevesen a mellkasába. – Ez nem változtat semmin, Lazarus – fogalmam sincs, honnan merítem a haragot, amely vészjóslón gyülemlik bennem, talán a sajgó csontjaimból, a félelmeimből, vagy… vagy a visszafojtott vágyból, de hirtelen féktelenül dühösnek érzem magam. Olyannyira, hogy ez elég erőt biztosít nekem ahhoz, hogy ezúttal én taszítsam el durván magamtól a férfit. – Ettől még ugyanúgy tönkretetted az életemet. A fiatalságomat. A családomat – vágom hozzá a keserű szavakat, mert eszembe jut, mit mesélt nem rég Liam, hogy mit tett a szüleimmel az elvesztésem. És mindezért Lazarus a felelős. Nekirontok a teremtőmnek, és bár tisztában vagyok vele, hogy a bő háromszáz év fölényével könnyedén meg tud állítani, amint felocsúdik az újabb kitörésemből, én addig ütöm a mellkasát, és pofozom, és lökdösöm, amíg csak meg nem állít.

↠ zene: What Now | szavak száma: 835

Szemeim elkerekednek, ajkaim is kicsit elnyílnak apró o-betűt formálva, és tekintetemben csipetnyi megdöbbenéssel vegyes félelemmel nézem a férfit. Nem tudom, mennyire vehetem komolyan a keserű kifakadását, a sértettségét, felháborodását. Nem tudom elképzelni róla, hogy valóban kicsit is érdekelték volna azok a fickók, de ahogy a szavait a szememre veti, elbizonytalanodom, és elönt némi bűntudat. Itt állok, szemben ezzel a sötét alakkal, aki annyi rosszat tett már az elmúlt évszázadok alatt, tönkretette az életemet, és most mégis én érzem magam a fő gonosznak, a bűnösnek, amiért megöltem a barátait, és valóban, hidegvérrel, ahogyan tőle tanultam. Csak szívességet tettem ezzel a világnak - nyugtatgatom magam - hisz kinek hiányozna az a két féreg. Lazarusnak - válaszolom meg a saját kérdésemet szintén csak fejben, de továbbra is enyhe hitetlenséggel. Mégis mindenhova nézek, csak rá nem. Fájdalmas felismerésként érnek a vádjai. Megöltem őket, majd éltem tovább boldogan, mintha mi sem történt volna. Elborzadok magamtól, és ismét egy növekvő gombócot érzek a torkomban, egyik lábamról a másikra billenek zavart kínomban. Szeretnék elmenni, megszabadulni tőle, meg az emlékektől, nem akarok ebben az egészben részt venni. Csak hagyjon engem békén. Miért olyan nagy kérés ez?
- Istenem, Lazarus! - fakadok ki, majd idegesen a hajamba túrok. - Nem tudom, milyen szemellenzőt hordasz, de borzalmasan el vagy tájolva. Szóval csak hogy felvilágosítsalak: igenis gyűlöllek. Jobban mint bárkit az életemben. És megvetlek, és örülnék, ha örökre megszabadulnék tőled. Felfogod végre, vagy akarod, hogy ragozzam is? - kérdezem gúnyosan, és elszántan meredek rá, de legbelül mégis rettegek, hogy ezzel csak magam alatt vágom a fát, és félek attól is, hogy észreveszi, meglátja rajtam, hogy a dühös és magabiztos szavaim ellenére mennyire tartok tőle.
- Ha ez kicsit is vigasztal, te is ugyanezt tetted velem. Szóval kár fáradnod azon, hogy megkeserítsd az életem, mert ez már megtörtént - tárom szét a karomat, mint egy kényszermozdulat, hogy kiadjam magamból a feszültséget. - De döntsd el végre, hogy mit akarsz tenni, megölsz, halálra kínzol, vagy mit tudom én... Mert nekem ebből a szócsatából kezd nagyon elegem. Vagy tudom mit? Majd keress meg, ha döntöttél, én meg inkább most megyek - vágom oda gyorsan, majd vámpírsebességgel a kijárat felé iramodok, mielőtt egyáltalán felocsúdhatna a szavaimtól, és magamban imádkozom, hogy sikerüljön is időben kijutni, akkor talán megúszhatom ezt a találkát.

↠ zene: What Now | szavak száma: 375

Nyelek egyet, lesütöm a szemem. Hogy magyarázzam ezt el neki? Hisz úgysem értené. Ő olyan őrült, hideg, kegyetlen, és ha volt is még benne némi jóság, attól tartok, kétszáz éve kiirtottam belőle az árulásommal. Vagy ez idő alatt halt ki belőle minden. Nem fogja megérteni, mennyire irtózom, rettegek, undorodom, menekülnék attól a sötétségtől, ami belőle árad. Nekem ez csak... túl sok.
- Nem akartalak megbántani - ismétlem, mint valami mantrát. Vajon el tudja ezt hinni nekem valaha? És vajon miért tűnődöm ezen én egyáltalán? Miért érdekel engem, hogy ő mit érez, vagy mit gondol velem kapcsolatban? Butaság.
Fejemet felemelve egyesen sötét szemeibe bámulok, és tekintetem megkeményedik, amikor a régi cinkostársait említi. Azok is őrültek voltak, és legalább annyira élvezték a kínzásaimat, mint Zarus, azzal a különbséggel, hogy ők soha egy pillanatig sem mutattak felém kedvességet. Annyi gyűlölet, fájdalom, harag gyűlt fel bennem azokban az években, melyeket velük töltöttem, le kellett ezt valahogy vezetnem, és ők voltak erre a megfelelő személyek. Kegyetlenül. Lazarus szájából olyan különösen cseng ez a szó. Összehúzom a szemeimet, furcsán érzem magam. Hidegség terjed szét a mellkasomban, és nem tudom, vajon attól, ahogy fejben felidézem a pillanatokat, amikor végeztem azzal a két fickóval... és ezt ráadásul élveztem is...? Vagy inkább attól tör rám ez az érzés, hogy Zarus ilyen közel van? Éppen ez az az oldalam, amit el akarok nyomni, aminek soha nem akarok engedni, mert még magamat is megrémisztem vele. Komoly, dacos, bár kissé zavart tekintettel nézem a férfit, aki látszólag a két régi cimboráját hiányolja, de én túl jól ismerem őt ahhoz, hogy ezt most valóban el tudjam hinni neki. Keserű gúny terül szét az arcomon.
- Ugyan, Lazarus! Ne mondd már, hogy egy percig is igazán gyászoltad a "barátaidat" - nyomom meg az utolsó szót, hangsúlyt adva a hitetlenségemnek. - Hisz soha senki nem érdekelt téged saját magadon kívül - vetem még oda, és komolyan is gondolom. Nehezen hinném el neki azt is, hogy engem valaha is tényleg szeretett. Egy játékszer voltam a szemében, érdekes kis csecsebecse, amihez ragaszkodott, mert különlegesnek talált, vagy nem is tudom... De a haragja is csupán a sértettségéből fakad, abból a csorbából, melyet a hiúságán ejtettem. Ennyi és semmi több.
Hátrálnék ismét, de csak enyhén megrezzenek, amikor minimálisra csökkenti a közöttünk levő távolságot, majd ujjait az arcomhoz emeli. Puha érintése rég elfeledett emlékeket és érzéseket ébreszt bennem azokról az alkalmakról, amikor képes volt gyengédséget mutatni felém, és muszáj egy pillanatra lehunyni a szemeimet.
- Úgy csinálsz, mintha nem lehetne elég okom gyűlölni téged - suttogom magam elé ügyesen kitérve az egyenes válaszadás elől, majd felpattanó lélektükreimet azonnal az övébe fúrom, és próbálok kemény maradni a kavargó érzelmeim ellenére is. - Elvetted a gyerekkorom, elválasztottál a családomtól, évekig fogva tartottál, kínoztál, és végül megöltél - szúrom oda elvékonyodó ajkaimmal, majd bár ezúttal sem húzódom el, de a fejemet elfordítom, így jelezve, hogy nem kívánok tovább társalogni vele erről, és remélem, veszi a lapot, és hátrál. Ha újra kellő távolságban leszünk egymástól, akkor talán csillapodhat a remegésem, a szívem heves kalimpálása.

↠ zene: What Now | szavak száma: 500

Ereimben elhűl a vér is a fenyegető szavaitól. Hiába tudom, hiszem, hogy nem ölne meg engem, hisz a kínzásom okozta örömtől, áhított bosszújától fosztaná meg magát azzal, mégis megrémiszt a komolysága és az eszelős tekintete. Nála az a baj, bár azt hihetem, hogy a közös múltunknak köszönhetően már ismerem őt eléggé, valójában soha nem lehetek biztos benne, hogy mi lesz a következő lépése. A nagyobb gond azonban mégis inkább az, hogy mellette magammal kapcsolatban is ezt érzem. Félek, hogy mit válthat ki belőlem, hogy mire képes rávenni, hogy mi mindent el tud érni nálam. Most például teljes értetlenséggel állok saját magam előtt, amiért tetszéssel fogadom a dicséretét. Igen, még mindig heves vagyok, szenvedélyes, akaratos, főleg ha egyszer ezt váltják ki belőlem.
- Én ne… - enyhén megrázom a fejemet újabb ellenkezésképpen, a tagadás mégis az ajkaimra fagy. Hogy hiányoltam-e? Ugyan már! Hisz nem kaptam tőle mást, csak szenvedést évekig. Legalábbis szeretem ezt mondogatni magamnak, és olykor teljesen el is hiszem, de mindketten tudjuk, hogy ez nem teljesen így igaz. Gyűlölhetem őt mindazért a rémségért, amit tett, a fájdalomért, amit nekem okozott, de tudom jól, hogy nem csak rosszat kaptam tőle. És valahol mélyen legbelül tudom azt is, hogy mit jelentett számára a szökésem, az, hogy magára hagytam. Az akkori ártatlanságommal, tisztaságommal, eleven élni akarásommal fényt hoztam az életébe úgy, mint előttem soha senki. Elő tudtam hozni a kedvesebbik énjét, tudtam hatni rá, de egy idő után kimerített ez a felelősség, ráadásul… ez a dolog visszafelé is működött. Ő is hatással volt rám, csak épp ellentétesen. Úgy éreztem, hogy beszennyez, megmérgez, engem is hozzá hasonlóvá tesz a rám vetülő sötétsége, amíg mellette vagyok. Nem akartam olyan őrültté és kegyetlenné válni, mint ő. Sok kínban volt mellette részem, de nem ez volt az elsődleges oka annak, hogy elhagytam. Fájdalmas felismerésként ért az, hogy igézések és kényszer nélkül is képes vagyok vele lenni, sőt, jól tudom érezni magam vele. Nem hagyhattam, hogy kibontakozzon mellette a gonoszságom, kinyíljon, mint egy sötét, mérgező rózsa. És azóta is, kétszáz éve ragaszkodom görcsösen az emberségemhez, és még ha néha borzasztóan nehéz is, sosem kapcsoltam még ki az érzéseimet. Láttam másokat ezt tenni, láttam azt a szabadságot és gondtalanságot, amit ez magával hozott, és éreztem a csábítást, de nem tehettem. Nem engedhetek a sötét vonzásának, rettegek attól, hogy akkor végül örökre olyan lennék, mint ő.
- Nem akartalak megbántani – sütöm le a szemeimet, de most legalább végre őszinte vagyok vele is, magammal is. Tudom, hogy fájdalmat okoztam neki azzal, hogy eljöttem, de csak magamat védtem, és nem azért tettem, hogy neki ártsak. Így belegondolva most kissé önzőnek érzem ezt a tettemet, de akkor sem bánom, hogy így tettem. Ez volt a helyes.
Az újabb fenyegetőzésekre felkapom a fejem, és riadtan rázom meg. Nem, nem, nem. Az egy dolog, ha nekem árt, engem kínoz, de ne keverjünk bele senkit, könyörgöm. Azok a lányok nem ártottak senkinek, és nem engedhetem, hogy mások bűnhődjenek miattam. Tudom jól, hogy most megtörni látszom, de muszáj összeszednem magam, és keménységet erőltetni a tekintetembe. Most Lazarusszal játszom, és vele sosem könnyű, éppen ezért fontos, hogy erős maradjak, nem engedhetem neki át teljesen a gyeplőt, így is túl nagy hatással van rám.
- Erre az égvilágon semmi szükség, Lazarus – mondom komoly határozottsággal, remélve, hogy sikerült minden félelmet eltüntetnem az arcomról. Nyelek egyet, visszafojtva a rettegésemet, és tovább folytatom szilárdnak tűnő magabiztossággal. – Nincs értelme belekeverni ebbe másokat, engem akarsz, rendben – bólintok, és egy pillanatra lehunyom a szemeimet. Istenem, mibe keverem magam ezzel ismét?! De együtt kell működnöm vele, legalábbis látszólag, aztán ismét meglépek, amint alkalmam nyílik rá.
- Tégy velem, amit akarsz. A tiéd vagyok. De azt ne várd, hogy valaha is szeretni foglak – mondom dacosan, minden szóval kicsit közelebb lépve hozzá, hogy láthassa az elszántságom, és hogy tényleg nem menekülök előle. Ezt a kört neki adom, ő nyerte. Remélem, ez egyelőre kielégíti.

↠ zene: What Now | szavak száma: 635

Óvatosan végigmérem. Igaza van, megváltozott. Sokkal jobban néz ki, mint az emlékeimben. Akkor kicsivel hosszabb haja volt, és nem sokszor adott a megjelenésére. Most azonban… Valahogy más. Jobban néz ki, jól öltözött, és… nem tudom, talán csak megkoptak már az emlékeim. Tényleg régen volt. Nyelnem kell.  Vonzó, de azt hiszem, ezt mélyen legbelül már akkor is tudtam. Viszont jobban áhítottam a szabadságom visszaszerzését, mint bármi mást. Dühös voltam rá, amiért évekig fogva tartott, amiért kihasznált és kínzott. Amiért folyton megigézett, hogy mindent a kedve szerint tegyek. Gyűlöltem, és gyűlölöm még most is. Szinte émelygek az érzéseim hevességétől, ahogy nézem őt, és azok újra előtörnek. De szinte fájdalmasan ér a felismerés, hogy valami érhetetlen oknál fogva minden ellenérvem és viszolygásom ellenére is kötődöm hozzá, még mindig. Mintha Lazarus a lényem egy része lenne. Hisz ő tett azzá, ami vagyok, és valahogy… nem vagyok egész nélküle. Csak mint egy törött, csorba csésze. Fájdalmas ez a gondolat, de még kellemetlenebb mindaz, amit ő velem tehet, és ezt is jól tudom, éppen ezért szeretnék menekülni. Valahogy ki kell játszanom, hogy megléphessek előle, de egyelőre nincs kiút. Ajkam megrándul arra a kijelentésére, hogy talán még élvezni is fogom, amit velem tesz. Erős vágyat érzek, hogy ellenkezzek ez ellen, hogy az arcába mondjam, hogy nem lennék képes élvezni semmit, ami vele kapcsolatos. A képébe vágni, hogy hányingerem van a közelségétől, az érintéseitől. De mégsem mondok semmit, mert a torkomban keletkező gombóc megakadályoz ebben. Csak dühösen meredek rá, összeszorított fogakkal. A dühöm azonban hamar riadalommá alakul át, megriaszt a tény, hogy követett, hogy figyelt, és ki tudja, miket látott az elmúlt kétszáz évben. Dolgokat, amelyek kiváltották a nem tetszését, és amelyeket még le fog verni rajtam. Még inkább menekülni támad kedvem, és tudom, hogy hiába fenyegetem most azzal, hogy bosszút állhatok rajta akár rögtön is, ezúttal sem lennék rá képes. Csak lesütöm a szemeimet, mint egy bűntudatos lányka, és mire feleszmélek, már végig is sodor az egész előadótermen, hogy a falhoz préselve nyakam köré fonhassa ujjait. A levegő lassan kiszorul a mellkasomból, a tüdőm szinte ég, de ez nem ölhet meg, csak kellemetlen. Lazarus nem is ölne meg, annál jobban élvezi a kínzásomat. Nem mintha ez számomra olyan nagy öröm lenne. Megpróbálom magamról lefejteni a kezét, szeretnék szabadulni, de attól tartok, inkább a szavai azok, melyektől menekülni akarok. A beismeréstől, amit tőlem vár. Hisz őrültség. Őrültségeket beszél. Életem legjobb döntése volt, hogy ott hagytam, hogy megszöktem, és a szabadságomat választottam helyette. Szeretném megmakacsolni magam, és ragaszkodni ehhez, de… ismét képtelen vagyok az ellenkezésre.
- Lazarus, kérlek… - Könyörgök a maradék kevés levegőmmel, de nem vagyok benne biztos, hogy mire is kérem. Azt szeretném vajon, hogy elengedjen, vagy hogy kíméljen meg a szembesítéstől, és ne kelljen kimondanom, amit vár tőlem? Apró, árulkodó könnycseppek marják a szemeimet, de nem tudnám megmondani, hogy mitől bújtak elő. Dühömben, kínomban, vagy a legmélyebb, legfájdalmasabb, legeldugottabb és legleplezettebb érzelmeim bolygatása következtében. Az elsőre koncentrálok, és összegyűjtve minden csepp maradék erőmet, keményen ellököm magamtól a férfit. – Nem tudod, miket beszélsz – nyögöm a nyakamat tapogatva. Oké, egyben vagyok. – Soha, egy percig sem bántam meg, hogy visszaszereztem a szabadságomat – sziszegem mélyen a szemeibe nézve. Remélem, tényleg látja, hogy már nem vagyok az a védtelen lányka, aki egykor voltam, és felfogja, hogy nem fogom hagyni, hogy a múlt ismét bekövetkezzen.

↠ zene: What Now | szavak száma: 543

Már nem kérdéses. Megölte. És nyilván nem a professzorom volt az első és egyetlen áldozata, amíg megszerezte magának ezt az állást. Amivel egyébként nem is értem, miért erőlködik. Mit akar itt? Mire jó ez? Tanítani akar? Nevetséges.  Most azonnal leadnám ezt a tárgyat, ha nem lenne kötelező a következő szemeszter beírásahoz. Lazarus nyilván nem hiába válaszotta éppen ezt. De menekülni újra nem fogok, egyébként sem lenne sok értelme.
Lepillantok a kezére, amivel a vállaimat érinti, és hátrébb tol. Befurakodik az életembe, aztán meg nem bírja a közelségemet? Egyre jobb. Nem mintha nekem hiányozna, hogy belemásszunk egymás intim szférájába, szóval nem bánom a távolságtartást. Legalább ebben az egy valamiben egyetértünk, mert nyilván az égvilágon semmi másban nem fogunk.
- Most csak viccelsz velem, ugye? Politológia professzort akarsz játszani? Ez több, mint szánalmas – nézek vele dacosan farkasszemet, és remélem, nem fogja kiolvasni tekintetemből a félelmet. Azt az élvezetet nem akarom megadni neki. Nem ér annyit. Nem. Erős fogok maradni. – Látom, az önbizalmad a régi. Semmit nem változtál kétszáz év alatt – mondom egy nyájas mosollyal, mintha tényleg csak két régi jó barát lennénk, akiket hosszú idő után újra egymás mellé sodort az élet. És akár ha a fejemben olvasna, ő is épp arról tesz említést, hogy mikor is találkoztunk utoljára. Születésnapja van? De jó neki. Meg nekem is. Csak tudnám, pontosan mit ért az alatt, hogy én vagyok az ajándéka.
- Szóval évfordulózol? Hát gratulálok, meg isten éltessen még sokáig – köszöntem fel gúnyosan mosolyogva. – Milyen aranyos, hogy engem álmodtál meg ajándékodnak, pedig esküdni mertem volna, hogy már biztos régen elfelejtettél. Nyilván volt még vagy száz másik ártatlan lányka, akiket szórakozásból kínoztál, és magad mellett tartottál – ingatom a fejem rosszallón, majd újra a kedvesebbik mosolyomat erőltetem az arcomra. – Bocs, hogy nem vagyok átkötve egy nagy piros masnival, de most már láttál, szóval az álmod teljesült, így akár tovább is állhatnál – mondjuk egy örökké válóságra, teszem hozzá fejben, és közben az ajtó felé legyintek a kezemmel. Következő szavaitól azonban szinte szó szerint kiráz a hideg, és úgy olvad le az arcomról minden megjátszott kedvesség, mintha leforráztak válna. Csak állok ott, nagy, döbbent szemekkel, melyekben a félelem is meg-megcsillan. A hippi korszakom? Ott volt a koncerten? Követett, szemmel tartott engem? Borsózik a hátam a gondolatra is. Lefagytam, a további megjegyzéseire sem tudok már reagálni, csak megrezzenek minden erőteljesebb hangra. Nem is értem, miért mondja most ezeket.
- Komolyan az a bánatod, hogy nem próbáltalak levadászni? – vonom fel a szemöldökeimet. Igazából próbáltam… de valahogy a cél előtt mindig visszakoztam. A fene tudja miért. Pedig akartam. Meg akartam ölni őt is, a lehető legfájdalmasabb módon, amit csak el tud képzelni.  Annyira szenvedélyesen gyűlöltem, és gyűlölöm még most is. Fogalmam sincs, mi tartott vissza mégis attól, hogy végezzek vele. A félelem talán? Nem. Annak inkább erősítenie kellett volna a szándékomban. – Most itt a lehetőség. Ha akarod, még bepótolhatjuk – vonok vállat lazán, de érthetetlen módon kerülöm a pillantását, inkább a táblát nézem, amit korábban összefirkált.

↠ zene: a part | szavak száma: 485