Mindenkinek meg lehet a saját véleménye a dolgokról. Nem mondom, hogy nincs igaza, mert az emberek manapság tényleg önzőek és még van, hogy saját magukhoz is fukarak, de az a kis százaléka ami még nem rohadt az emberiségnek összetudna fogni, hogy néhány bajba jutott társunknak jobbra fordulhasson az élete. Nem vagyok olyan ember aki szintén önzetlenül segítene a másik társának, de nem tarom kizártnak, hogy ez megvalósulhat. Igaz az is, hogy szavai rosszul esnek. Kihallom belőle, hogy nem tart másnak csak egy fiatal csitrinek akinek a mesék világán kívül nincs más. Ohh, pedig van. Nagyon is a valóságban élek és szerintem nem álmodozás amit gondolok hanem egy kemény munka eredménye. Valóban szeretem a meséket mert képesek elfeledtetni velem, hogy hol élek, hogy melyik korszakban és, hogy kik vesznek körül. A szüleim le se szartak, még most se tudja az apám mikor van a születésnapom és nem láttam már hosszú ideje. Nagymamám igaz, hogy felnevelt, de nem kötődtem hozzá soha sem. Barátaim nem igen voltak, mert szinte tartottam minden új dologtól és féltem, hogy ha valaki közel kerül hozzám egy idővel később félredob úgy mint a szüleim. Kapcsolataim rövidek voltak és legtöbbször testi vonzódás volt csak köztem és párom közt. Szerelem nagyon ritkán akadt, de akkor is megbántam, hogy a szívemre hallgattam, mert mindig én koppantam a végén. Olyankor szinte még a magány is soknak számított. Egy szóval senki se mondja nekem azt, hogy nem a valóságban élek vagy csak álmodozom. Ha az ember akar valamit azt meg is tudja tenni, ha bele öl egy kis erőfeszítést és kitartást na meg türelmet.
-Látom te kimondottan az önzők táborát erősíted. Tulajdonképpen miért zavar az téged, hogy álmodozom egy jobb világról? Nem tudhatod, hogy egyszer nem valósul-e meg. Ha így lesz majd gondolok rád. - Ha azt mondom elkapott a pulykaméreg elhiszitek? Miért ilyen minden férfi? El tudom képzelni mik járnak a gondolataiba. Sajnos a férfiak észjárása egyforma. Ha éppen nem bosszantanak akkor azon jár az eszük, hogy hogyan is csalhatnának az ágyukba. Nem mondom és nincs is kedvem tagadni sem, hogy ha nem lenne ennyire kötekedő meg stb, akkor talán, le is feküdnék vele. Kimondottan tetszenek az arcvonásai, bár nekem nem az ideálom a barna szem. Ahogy elkezd jóízűen kacagni újra fel megy bennem a pumpa, ma este már ki tudja hanyadjára.
-Egy apró szóval nem mondtam, hogy léteznek, de ha lennének akkor se rád hasonlítanának, ebben biztos vagyok. - Végképp felidegesített. Egyáltalán miért állt velem szóba ha csak kötekszik meg leminősít? Én már nem értem ezt a srácot. Végül még is vele tartok bár vonakodva. Zakója legalább megvéd a hidegtől. Számításaim helyesek voltak, megvárta míg a hideg megteszi a hatását és vele tartok, tipikus férfi. Következő mondatára felkapom a fejem. Na jó, ez már azért tényleg sok.
-Ha nem tetszem akkor mi a fenének álltál le velem beszélni? Te is egy akkora görény vagy mint többiek. - Elfojtom a sírást, ez a pillanat nem alkalmas arra, hogy a lelkemet pátyolgassam. Nem az bánt, hogy nem tart szépnek hanem az, hogy a szemében egy újabb könnyű zsákmány vagyok és nem több. Ő is csak lenéz mint előző kapcsolataimból a többiek. Csak lassan sétálok mellette és szó nélkül majd akkor nézek újra rá mikor felemeli állam és a szemeimbe néz. Hirtelen nyugalom száll meg és kétségeim meg elő törni készülő könnyeim nyomtalanul eltűnnek. Csak annyit érzek, hogy vele akarok tartani legyen a végállomás bármi. Lágy csókot lehel ajkaimra amitől megborzongok. Létezik, hogy ennyire jól essen valami? Engedelmesen követem őt a taxikhoz. Leint egyet és kinyitja a hátsó ajtaját. Nem tudom miért, de beszállok ahogy mondta. Egyszerre menni is akarok meg maradni is. Elvégre ez a fickó teljesen idegen nekem mégis beülök egy taxiba vele együtt. Látom, hogy átad egy papírcetlit a sofőrnek, gondolom a hely címe az ahová megyünk, de sejtem, hogy nem oda ahová eredetileg gondoltam. Ahogy beül mellém és átkarol szinte jobban kezdek fázni. Ölelése már-már birtokló amit nem értek, hisz semmi közöm hozzá. De még se bújok ki karjai közül. Hogy miért, azt magam sem tudom.

Még ilyen naiv lányt nem láttam, pedig elég sokat éltem. Azt hiszi mézeskalács házban lakok? Vagy tollas a hátam? Nem abban a világban élünk, ahol bárki is tenne azért, hogy a sorsa jobbra forduljon. Nem vagyok valami empatikus alkat, ez tény, de akkor is ez a véleményem. Nem hiszem, hogy azzal tennék jót bárkinek is, ha segítek rajta. Mindenki álljon meg a saját lábán.
- Azt hiszem épp eleget láttam már a világból ahhoz, hogy tudjam amiről beszélsz csak álmodozás. Senki nem fog a másikon segíteni, pláne ha neki nincs belőle haszna. Az emberek már csak ilyen gonoszak, önzők. – igen, az emberek ilyenek. Mi pedig kegyetlenek vagyunk. A vámpírok világa ha úgy tetszik egy még inkább önző és gonosz létforma. Látom, hogy egyre jobban bosszankodik, mert tudja jól, hogy a rettenetes modora és irántam való ellenállása büntetése az, hogy most nyugodt szívvel nézem végig ahogy fagyoskodik. Nem az én problémám, magánügy, ha nem öltözik fel rendesen.
Meg kell hagyni, hogy csinos lány, és tetszene is nekem, ha éppen nem lenne ilyen végletekig makacs. A könyvét még mindig szorongatja, szinte kapaszkodik belé. Pedig hát ide jár, okos kellene hogy legyen, tudhatná, hogy mielőbb el kell kezdenie élni. Ha így folytatja, pókhálós sokmacskás vénlány lesz, és egyedül fogja nézni a tévében a szerencsekereket. Ha ezt akarja, hát rajtam nem múlik, én ehetek másból is. Az már egy másik kérdés, hogy mennyire hiányozna neki az érintésem, az a rengeteg dolog, amit evésen kívül tennék vele. Nem egyből harapnám meg, az olyan faragatlan dolog. Előbb játszani kell velük egy kicsit, különben oda az élvezet. Bizonyára volt már számos udvarlója, de bármibe fogadok, hogy mindet lerázta valami mondvacsinált indokkal. Magányos farkasnak hiszi magát, akit senki sem ért meg, de ahogy elnézem őt a könyvével, meg hogy egyedül fagyoskodik mikor odabent báloznak… már-már megsajnálom. Fejem csóválva tekintek le rá. Még az sincs kizárva, hogy magam mellett tartom, és tanítgatom majd kissé. Persze ha túléli a ma éjszakát.
Élesen felnevetek, őszinte derű száll rám. Vámpírok! Egyre jobban röhögök, képtelen vagyok visszafogni magam, hátam a fa törzsének vetem, és csak kacagok. Ez a lány aztán bele tud nyúlni a dolgokba! Miért épp a vámpírokat említette, nem tudom, de jókedvtől csillogó szemekkel nézek rá.
- Vámpírok. Gyermeteg elképzelés. Csak nem gondolod komolyan, hogy léteznek? És honnan tudod, hogy ha vannak egyáltalán, akkor nem pontosan olyanok, mint én? – megkönnyebbülök, amikor végre beleegyezik, hogy velem jön. Nem mintha nem tudtam volna megigézni, de szeretem érezni a személyem hatalmát, a saját vonzerőmet.
Vállára terítem a zakót, és kedélyesen lépkedek mellette. Látom rajta a csalódottságot, mintha nem ezt várta volna, vagy mintha pont ezt várta volna. Valószínűleg rengetegen zsibbasztották már szép szavakkal, unalmas vallomásokkal vagy elcsépelt, hazug ígéretekkel. Nos, én nem fogom.
- Mielőtt még az eget súrolná az orrod, elárulom, hogy egyáltalán nem tetszel nekem. – minden érzelem nélkül, egyenesen a szemébe mondom. Csak így a miheztartás végett, hogy tudja merről fúj a szél, és én találnék mást is, aki nyilván sokkal kedvesebb lenne hozzám mint ő. Persze nem igaz, hogy nem tetszik, egyedül a színeivel van bajom, sosem szerettem a szőkéket. Az alakja viszont rendben van, és ha valahogy elhallgattatom, akkor semmi probléma nincs vele. A feltűnésmentes utazáshoz a legjobb, ha megigézem, így alapos szaglászás után már meg is próbálom a dolgot. Legnagyobb döbbenetemre sikerrel járok. Aki ilyen paranoiás, az hogyhogy nem verbénázik? Érthetetlen ez a dolog, tényleg nincs benne ráció. Viszont én ennek csak örülök, Aisha álla még mindig ujjaim közt van, amikor lehajolok hozzá, és lágyan megcsókolom. A taxiban jól fog jönni némi szétkenődött rúzs mindkettőnk ajkain.
- Jó kislány. Most pedig kövess. – hüvelykujjam végighúzom az alsóajkán, aztán ismét mosolyt csal az arcomra a lány engedelmes arca, és gomb szemei. Miért nem tud mindig ilyen lenni? Egyébként határozottan finom íze van, alig várom, hogy a vérét ízlelhessem végre. Hála a bálnak tele a campus taxikkal, akik a részeg diákokat szállítmányozzák haza. Megragadom a lány kezét, vállát átkarolom, és úgy célzom meg az egyik járgányt. Mindenkinek kevesebb macera, ha egyszerű szerelmes párocskának hisznek, meg aztán könnyebb is törölni a sofőr emlékeit, ha nem gyanakszik. Kinyitom a hátsó ajtót, amikor odaérünk, és előzékenyen terelem befelé Aishát.
- Huppanj be, édes! – duruzsolom úgy, hogy a taxis is jól hallja. Mikor már én is beszálltam, a kezébe nyomok egy cetlit, amin a cím van, aztán látványosan, birtoklón ölelem magamhoz a lányt. Ne nézze, nem az övé. Senkinek nem adom a frissen szerzett játékomat!

Szerintem nem meglepő, hogy kicsit megsértődöm mikor csak úgy hozzám vágja szavait. Biztos vagyok benne, hogy jobban tudom ki nekem az érdekes és ki kevésbé. Valóban szeretem a könyvek világát ahol szintén van rossz ás jó is egyaránt mégis mindent meg tudnak oldani. A való világban egyszerűen mintha minden csak probléma volna, semmire sincs megoldás.
-Szeretem a könyveket ez tény, de még mindig jobban tudom nálad ki számomra annyira érdekes, hogy legalább egy szóra méltassam. – Hogy jön Ő ahhoz, hogy kioktasson? Jó, bevallom én se voltam a kedvesség mintaképe, de akkor is. Most komolyan azt várja, hogy mert csak úgy itt termett a semmiből majd flörtölök vele és bájcsevegünk? Ez még viccnek is rossz. Nem szoktam udvariatlan lenni az emberekkel, de nem is szoktam olyan hamar a bizalmamba engedni egyet se.  Tegyen azért, hogy beengedjem a belső köreimbe. Oké, ez most fura mert kb 10 perce ismerjük egymást, de akárhogy is nézem a dolgot nem szándékozik elmenni tehát akar valamit, így hát nincs más hátra mint, hogy pedálozzon a céljáért. Szinte már a fogaim is összekoccannak a hidegtől. Most már biztos vagyok benne, hogy élvezi amint teljesen jéggé fagyok itt előtte. Sőt, azt is meg merem kockáztatni, hogy büntetésnek szánja amiért ilyen „gonosz” voltam vele. Amiket mondd nagyon is arra utal, hogy cseppet sem érti mire mit mondtam.
- Egyáltalán nem arról van szó, hogy minden gazdag azért gazdag mert lopott, csalt, hazudott és persze nem minden szegény kizsigerelés áldozata lett. Senkinek sem kötelessége segíteni és ha segít akkor sem kell mindenkinek, de a világ sokkal jobb lenne, ha tennék is azért  a kicsi jóért amire vágyunk. - Most vagy tényleg nem érti amit mondtam vagy csak szimplán fel akar bosszantani. Belőle bármit ki tudok nézni. Mióta csak beszélni kezdett vagy hazudott vagy túl szépeket mondott ahhoz, hogy igazak legyenek egyszóval visszakanyarodtunk az első opcióhoz a hazugsághoz. Fogalmam sincs mit gondolhat rólam, általában minden fiúnak addig tetszem míg meg nem ismer igazán. Egyetlen egy hímnemű egyednek sem kell olyan lány akit nem mutogathat bulikon, mert inkább otthon maradna olvasna, vagy csak szimplán élvezné a barátja áltan nyújtott szolgáltatásokat. Én ilyen vagyok, nem tudok magamon változtatni, de nem is bánom, hogy nem vagyok a fiúk prédája. Voltak futó és rövid kapcsolataim amikből általában én kerültem ki zokogva mert az aktuális srác szerint rém unalmas vagyok és neki nem ilyen lány kell. Körülbelül az 5. ilyen eset után már feladtam és nem engedtem közelebb magamhoz senkit. Tehát maradtak a  mesék és a lovagok akik a saját elképzeléseim szerint hősiesek és nem törik össze egy egyszerű lány szívét. Kezdem kimondottan megutálni Őt. De amiket mond és a komolyság szavai elején kicsit megdermesztenek. Ilyenkor ugranak be a vámpírokról szóló könyvek és filmek történetei. Hiszem, hogy léteznek és ha tovább mondogat ilyeneket biztos, hogy a képzelőerőm valami csúnya dolgot fog elültetni a fejecskémben. Pedig ez a srác nem lehet más csak egy kötekedő, tapló illető akinek szórakozás, hogy beleköthet abba amit nem is ért vagy nem is akar érteni.
-Rosszabb vagy mint a szörnyek hidd el, azok nem jártatják a szájukat hanem gyorsan vagy éppen lassan végeznek áldozataikkal, pont mint a vámpírok. – Jó ez az utolsó szó kicsit meredek, de ha már annyira a mesék világába sorolt akkor miért ne tegyek eleget állításának? Ahogy hátrálok Ő úgy tesz egy lépést előre. Most már tényleg nem tudom mit akar tenni, mert ha rám akar ijeszteni akkor azt rosszul csinálja. Nem félek tőle. A fagyás gondolata vetekszik  azzal, hogy elviseljem Őt még egy darabig, és aztán lesz ami lesz. Gondolataim csak ide-oda cikáznak végül döntök vagyis inkább maga az átfagyott testem dönt. Hűvös hangja ahogy csak úgy közli „akkor induljunk” kicsit rosszul esett, de ezt nem mutatom. Bár nem lepődöm meg hisz gyanítottam, amint vele tartok biztos megkapom a zakóját, de azért egy kicsit csalódtam, azt hittem végül kiderül, hogy rosszul gondolom és ez a srác valójában más mint a többi, de nagyot tévedtem, megint. Kicsit ismét reszketni kezdek ahogy kezével felemeli az állam. Majd mondatára hirtelen megváltozik a véleményem és már nem tartózkodom az este további alakulásától. Mintha egy belső hang azt mondta volna jól fogom magam érezni, így lesz.
-Jól fogjuk magunkat érezni, veled tartok.

Alig tudom elnyomni a vigyoromat, amikor látom, hogy milyen látványosan vacog a lány. Igen, elég hideg van, neki pedig semmit sem melegít a ruhája. Látom, ahogy egyre jobban dörzsöli magát, és nagy fehér párafelhőket lehel a levegőbe. Már-már megsajnálom, amikor megsért, belém köt. Bátor kislány, igaz fogalma sincs, hogy kivel áll szemben. Várnia kell hát a zakómra, büntetése még egy kis fázás lesz. Kibírja, ha minden jól alakul nemsokára úgyis már a lakásomban lesz, ott meg kellemes az idő.
- Azt hiszem, túlságosan is belefeledkezel a könyvek világába. Így nem is veszed észre, hogy mennyi érdekes ember van ezen a világon. Érdekesebbek, mint Robin. – elfordítom a fejem, és az udvart kémlelem. Nincs még itt senki, de ez változhat akármikor. Minél előbb el kell csalnom innen a lányt. Nem lesz könnyű dolgom, mert túl okos, de a nevelőanyám mindig azt mondogatta nekem, hogy nincs lehetetlen, csak tehetetlen. Márpedig én tenni fogok a mai vacsorámért, és tény, hogy egyéb terveim is vannak Aishával. Szép, okos lány, épp ezért azt hiszi, hogy rá nem hatok semennyire sem, és nem tudnám behálózni. Ugyan már… az ilyen lányok pont arra jók, hogy megszerezzem őket. Régen imádtam, ahogy fájdalmukban sikoltozták a nevem, és könyörögtek, hogy hagyjam abba. Igencsak szeretem a késeket, és kitanultam, hogy hogyan lehet vele fájdalmat okozni. Nem, nem gyilkolni, hanem megsebezni úgy, hogy az a lehető legjobban fájjon. Ha még sokáig szájal velem, akkor megismeri azt az oldalamat is. Kedvemre lenne, ha láthatnám őt megtörni, az életéért könyörögni. Ha minden jól alakul, látom is, nem is olyan sokára. Tudom, hogy előbbi megjegyzését burkoltam rám értette, nem vagyok hülye, azért erre rájöttem. De most mi baja van velem? Az, hogy nem terítettem még a vállára a kabátomat? Azért ez mégis csak túlzás… neki kellett volna gondoskodnia valamiről, ami melegen tartja. Nem fair, hogy engem kárhoztat azért mert (elméletileg) én sem akarok fázni. Nem mintha ez lehetséges lenne, mármint hogy én fázzak.
- A gazdagoknak miért kötelességük segíteni a szegényeken? Nem lehet, hogy oka van mindkettőnek? – nem várok választ a kérdésemre, inkább elfordítom tőle az arcom, mintha nem is érdekelne egyáltalán. Pedig dehogynem! De nem rohanhatom le csak úgy. Bár… miért is ne? Miért ne tehetném? Túl bizonytalan, bizalmatlan ez a lány, szerintem tényleg a könyvei álomvilágában él, és nem is tud onnan kiszakadni. Pedig ha egyszer az embereket választaná a könyvek helyett, akkor rájönne, hogy mennyi érdekesség van idekint, a kis elefántcsont tornyán kívül is.
Egy mosoly-fintor kíséretében csóválom a fejem, amikor megint elkezdi ezt a bizalmatlankodást.
- Akkor nem is szeretnélek megingatni ebben a hitedben. Bizonyára én is csak olyan vagyok, mint a rémálmaid szörnyetegei. És meg foglak enni! – nézek rá komolyan, de aztán elvigyorodok. Tulajdonképpen elmondtam neki az igazat, de a csomagolásnak köszönhetően tréfának is veheti. Azért ez még tőlem is kiemelkedően aljas volt. Összevonom a szemöldököm, ahogy hátrál előlem. Vonzó képemnek senki nem tud ellenállni, legalábbis nagyon kevesen. Mit képzel, hogy majd pont ő lesz az a bizonyos kivétel? Még a feltételezés is nevetséges. Nem hátrálok, és még egy lépést teszek felé.
- Oké, akkor fagyoskodj itt egyedül. Nekem mindegy. – hanyagul, nemtörődöm módon rántok egyet a vállamon. Nem különösebben érdekel, hogy mit gondol rólam vagy a modoromról, mert nem ismerem és valószínűleg nem is fogom a továbbiakban sem ismerni. Hátat fordítok neki, és már indulnék is, mert eléggé felhúzott. Nem szeretem, ha a nyúl viszi a vadászpuskát, ez van. Aztán megszólít. Na, ez már mindjárt más. Tudtam én, hogy egy kis fagyoskodás elég lesz neki ahhoz, hogy velem tartson. Előre kell tervezni, ez minden. Visszafordulok hozzá, és teljesen érzelemmentesen nézek le rá. Ha az elérhetetlent akarja játszani, akkor én előveszem a közömböst. Mert bármennyire is erősnek mutatják magukat ezek a lányok, tudom, hogy az önérzetük megsínyli, ha figyelemre se méltatják őket.
- Akkor induljunk. – oldalra sandítva nézem, ahogy telefonálni próbál, aztán látom a csalódottságot is az arcán. Szerencsém van, hogy nem vette fel akit megpróbált elérni. Ha el tudom innen csalni, akkor egészen biztosan az este többi része is alakulhat úgy, ahogy én akarom. Most, hogy beleegyezett, hogy velem tart, leveszem a zakót, és a vállára terítem.
- Egész jó hely, majd meglátod. – mivel ilyen közel kerültem hozzá, ki tudom szaglászni, és nem érzek benne verbénát. Jó, nagyon jó. Sőt, tökéletes! Álla alá nyúlok, és mélyen a szemeibe nézek. – Tarts velem ma este, és meglátod jól fogunk szórakozni! – súgom, és megpróbálom a hatásom alá vonni, megigézni őt.

Hazudnék ha azt mondanám nem félek egy kicsit sem. Igen is tartok ettől a férfitól. Nekem azt tanították ne bízzak az idegenekben, hát szép kis tanítás jó lesz betartani. De ha a szemébe nézek egyszerűen képtelen vagyok távolságot tartani és csak úgy itt hagyni. Könyvem továbbra is mellkasomhoz szorítom. Mintha a benne lévő lovagok előugranának kardot rántva és megvédenének, ha esetleg nekem támadna ez a srác.
-Nem vagyok az a bulizós fajta. Jobban szeretek magamban olvasgatni, ez a ma este is csak egy kivétel volt. – Nem akarom, hogy közelebb jöjjön hozzám. Szeretném lerázni, de bármit is mondok még mindig itt van. A férfiak jobban szeretik a nyitott, bulizós particicákat így talán könnyebb dolgom lesz megutáltatni magam vele. A baj csak az, hogy azok a  szemek szinte elvarázsolnak. Mintha  beleesnék egy feneketlen mélységbe, pontosan ugyanúgy érzem magam ha rápillantok.  
-Köszönöm, a te neved se rossz. Olyan elegáns mintha nemesi családból származnál… - Itt elharapom a mondani valóm folytatását. Mit csinálok én? Azt akarom, hogy elmenjen erre beszélgetést kezdeményezek? Normális vagyok egyáltalán? Már azt se tudom mit akarok. Bárcsak ki se mozdultam volna ma a szobából. Ha túl leszek ezen az éjszakán az biztos, hogy megnyúzóm Betty-t. Egy nagyot sóhajtok. Nem Betty hibája, hogy felelőtlen voltam, gondolnom kellett volna arra az átkozott kulcsra. Most itt didereghetek. Legalább egy dzsekit hoztam volna magammal. Leheletem meglátszik a sötét éjszakában, ráadásul a férfi még mindig ragaszkodik ehhez az „érdekel mit olvasol” témához. Sajnálom kicsit, hogy nem olyan lányt fogott ki aki be is dől a mondanivalójának. Hazudik mint a vízfolyás. Kicsit beleborzongok, hogy mi lesz azután ha már nem fog hülyíteni, akkor mit fog tenni, velem? Borzongásom szerencsére nem veheti észre hisz így is didergek a hideg miatt. Kezeim szinte már alig érzem pedig folyamatosan dörzsölöm, hogy a vérkeringés működjön rendesen. Látszik, hogy a lovagok csak a középkorban éltek, ha ma is lenne lovagiasság akkor nem hagyná, hogy itt fagyjak halálra. Még azt is megmerem kockáztatni, hogy magában még élvezi is a helyzetet. Szerencsémre nem vagyok az a könnyen elcsábítható fajta, tehát ha bármi ilyesmi járna a fejében akkor jobb lesz ha kiveri onnan.
-Robin Hood egy olyasfajta embernek van megalkotva, akiben több a tisztesség és a becsület, mint egyes emberekben. Igen, sokkal érdekesebb mint néhány ember társasága. – Értse úgy ahogy akarja, gondolhat a bálozókra is, de én pontosan rácéloztam ezzel. Egy részem amire nem vagyok büszke szeretne még a társaságában lenni, de a józanabbik tudja, hogy ennek nem olyan lesz a vége mint a mesékben. Átlátok ezen a férfin. Pofátlanul hazudott az előbb is. Még, hogy olvasta, lemerem fogadni, hogy egyszer sem fogta még e könyvet a kezébe. Az lehet, hogy halotta már a történetet, de biztos nem olvasta. Egy ilyen korú férfi nem könyveket szokott a kezeiben tartani ha értitek mire gondolok.
-Igen szimpatizálok ezzel a gondolattal, nem lenne lehetetlen a mai világban, hogy egy gazdagabb ember segítsen a szegényebbeken. De a világ nem ilyen ezt tudjuk mind jól. – Képes néhány szavával beszélgetésre késztetni. Hiába határozom el, hogy nem mondok csak tőmondatokat valahogy mindig kicsikarja belőlem a válaszokat. Mosolya és vállrándítása annyira hétköznapi és mégis elvarázsol ez a lazaság. Szavai hallatán mintha saját gondolataimat pörgetném vissza. Szinte ugyanezeket hittem én is és hiszem most is. Bár ahogy mondja valójában logikátlan ez a feltevés, ha az lenne akkor már rég nem beszélgetnék hanem…öhh…nos , éppen leteperne valahol és kielégítené szükségleteit és aztán kitudja, lehet meg is ölne. Akaratlanul is elképzelem ahogy meztelen testünk összeérne, persze nem a darabolós gyilkos elméletben. Miket is gondolok? Most már tényleg elég legyen.
-Nos, ez az elmélet nevetséges, de ami nevetséges általában igaz is. – Mondom el véleményem. Lehet nem az aminek gondolom, de attól még nem bízom benne. Na meg ez a sztori amit most mond. Higgyem is el, hogy egy részeg lányt kísért vissza a kollégiumba? Még talán hihető is lenne ha éppen nem egy fa mögött láttam volna meg mint egy leselkedőt vagy egy lesben álló ragadozót. Nem is tudom ez miért jutott eszembe. Ahogy közelebb lép akaratlanul is hátrébb lépek. Ajánlatára szívesen mondanék igent ha nem lennék normális, de még szerencsére az vagyok.
-Fázom, de nem hiszem, hogy jó ötlet lenne ha mi ketten mennénk bárhová is. – Felnézek a kollégium épület azon szintjére ahol a puha ágyam és a meleg radiátor van. Még jobban elkezdek vacogni és tudom nem maradhatok itt kint a hidegben. Végül nagyot sóhajtok és megszólalok.
-Rendben menjünk. – Ezt az egészet nem így terveztem. Most gondolkodhatok, hogy ugyan, hogy is fogok bejutni az épületbe. Utoljára még megcsörgettem Betty-t, de még mindig ki van kapcsolva.  

Karcsú, finom kis jószág. Egy kissé alul öltözött, szerintem idővel fázni fog, de meg kell hagyni, mesésen néz ki. Én ha egy szál semmiben rohangálnék akkor sem érezném a hideget. Néha hiányzik, hogy fázzak, de nem lehetséges. Semmi emberi nem maradt már bennünk. Így bennem sem, nem érzek semmit. Csak nézem a lányt, ahogy a falnak dől, aztán azt is, amikor a táskája tartalmát a poros járdára szórja. Mennyi kacatot hurcolnak magukkal a nők! Nekem minden ami kell, elfér a zsebemben. Minek az a sok kence meg más szutyok amikkel azokat a táskákat megtöltik? Persze, hogy nem találja közte, amit keresett. És most még jól össze is koszolta a ruháját.
Azt hiszem bejött a kis telefonos elterelő hadműveletem, és ideiglenesen bár, de meggyőztem a lányt az ártalmatlanságomról. Közelebb jön, én pedig továbbra is kedélyes maradok. A bizalmába kell férkőznöm, csak így tudom majd rávenni, hogy velem jöjjön a lakásomra. De miért nem vesz már fel valamit? Így meg fog fagyni! Érzem a félelmét, a gyorsuló pulzusát. Kissé talán paranoiás, de milyen jól teszi. Okos lányka.
- Az estiek nem? És a nappaliak? – érdeklődve nézek rá, továbbra is meg akarom fejteni a könyvének címét, de nincs vele könnyű dolgom. Miféle lány az, aki egy buliba könyvet visz, azért, hogy a sötétben egyedül olvasgassa? Nagyon különös ez az egész, és leginkább a lány az, aki miatt szokatlan.
- Aisha. Szép neved van. – húzódik őszinte mosolyra a szám. Szeretem az ilyen különleges neveket. Sosem hallottam még, különleges, európai hangzása van. Persze az is lehet, hogy az én fülem van így félrehangolva, és valami egészen más eredetű. Talán török, ki tudja. Mindenesetre illik a lányhoz, épp oly szép a csengése, mint amilyen formás ez a fiatal nő. Tekintetem az egyre sápadó arcára és a kékülő szájára téved. Odaadhatnám a zakóm, de nem teszem. Még nem, és később sem valószínű. Nem kell hozzá nagy logika, hogy kitaláljam: nincs meg a lakáskulcs. Ezért nem vett még fel semmit, és ezért nem jut be az épületbe sem. Márpedig a semminél, a fagyos éjszakánál jobb lenne szinte bármi. Ha hagyom fázni talán eljön velem, ahová csak akarom.
- Robin Hood? Érdekesen hangzik. Mármint… olvastam, de elég rég. – Ja, hát így is lehet fogalmazni… a történetet még a nevelő anyám ismertette meg velem, számtalan estén keresztül fűzte, húzta-halasztotta a befejezését. Mindig új kalandok vártak Robinra, és ez akkoriban nagyon tetszett. – A hős, aki elvesz a gazdagtól, ad a szegénynek. Gondolom szimpatizálsz ezzel a gondolattal. – oldalra biccentett fejjel nézem, ahogy magához öleli a régi könyvet. Úgy kapaszkodik belé, mintha egy hajótörött utolsó mentőöve lenne. De egy könyv nem véd meg a szörnyektől.
A lány kollégium? Oo, a francba, elfelejtettem. Elmosolyodok, és lazán megvonom a vállam.
- Hát, igen. Biztos furcsa, hogy itt vagyok. Sőt, azt is gondolhatod, hogy valami perverz molesztáló darabolós gyilkos vagyok. Elvégre egy pasi ezen a helyen, nem feltétlenül "sántikál jóban". – elmosolyodok, és leveszem magamról a maszkot. Nem mintha sokat takart volna el eddig belőlem, de tudom, hogy ha nem rejtőzök álarcok mögé, akkor talán jobban bízik majd bennem. A zsebembe csúsztatom a kis darabka bőrt, jó szolgálatot tett ma. A zakóm zsebe tele van cetlikkel és névjegykártyákkal, lányok telefonszámaival. A következő hetekben lesz mit ennem, ez ezt jelenti.
- Nem azért vagyok itt mert bárkit is bántani akarnék. – óóh, az évszázad csúsztatása volt, de tényleg! – Egy lány elég sokat ivott, és előtte velem beszélgetett. Gondoltam nem lenne lovagias, ha csak úgy magára hagynám, szóval hazakísértem. Ennyi a sztori. – közelebb lépek hozzá, és barátságosan pillantok le rá. – Nem fázol? Van itt egy éjjel nappali, és egész jó a forró csokijuk. Hm?

Végig nézek a ruhámon és egyáltalán nem csodálom, hogy fázni kezdtem. Egy hosszú sellőszabású vajkaramella színű ruha volt csupán az egész öltözetem. Utólag mindig tudom mit is kellet volna még magammal hoznom. Előveszem a mobilom és világítani kezdek vele a táskámba a kulcsom után. Átkutattam minden zsebet, de papír zsebkendőn és általános női dolgokon kívül nem volt benne semmi más. Kiborítottam a földre a táskám tartalmát, de így se akadtam a szobakulcsomra. Pánikba estem hisz ez azt jelenti, hogy meg kell várnom míg drága szobatársaim vissza nem evickélnek a szobánkba, ami a jelen helyzetben holnap reggel körül is lehet. Ahogy Betty-t ismerem már rég valahol élvezi egy srác társaságát, lehet pont azét akivel karöltve láttam elmenni a partyról. Megdörzsölöm a karjaimat egy kis melegségre áhítozva, de az még sem érkezik. Leporolom a  könyvem ami a többi holmival a porban kötött ki. Mindent szép lassan visszapakolok és a vállamra helyezem a táskát, a könyvet pedig szorosan magamhoz ölelem. Nekidőlök a kollégium falának várva a csodát vagy inkább Betty-t. Néhány percig csak állok a nagy csendben behunyt szemmel, de hamar aggasztani kezd a sötét és a síri csend egyvelege. Előveszem a mobilom és hívni kezdem Betty-t. csak a hangposta szólal meg, ezen vajon miért nem lepődök meg? Egy ág reccsenését hallottam nem messze tőlem, fejem a hang irányába kapom, de semmit sem vélek felfedezni. Egyre jobban aggaszt annak a  gondolata, hogy itt kint kell töltenem az éjszakát. Az egyik fa felé pillantok és egy kicsit hátrébb is lépek. Egy alak van a fa mellett, tisztán látom, biztos, hogy nem képzelődöm. Félelmemet ismét legyűri túlzott kíváncsiságom és elindulok a fa irányába. Egyszer még ez lesz a vesztem. A szívem erőteljesebben dobog szinte kiugrik a mellkasomból. Most ha egy horrorfilmben lennénk akkor én lennék az egyik személy aki elsőként a gyilkos karmaiba sétál. Tudom, túl sok horrorfilmet nézek és túl sok könyvet olvasok gyilkosságokról. Megállok a fa előtt két méterrel és figyelek. Telefon fényét pillantom meg. Majd egy elég magas és tökéletes testalkatú srác lép elő az árnyékból. Nem emlékszem, hogy valaha is láttam volna a környéken, ebben biztos vagyok, hisz Betty már az összes jóképű srácra csorgatta a nyálát és persze mindet meg is mutatta nekem, Ő nem volt köztük. Jó a memóriám és épp ezért lepődöm meg mikor azt hallom tőle, hogy "te is meguntad a bulit?" Van ebben a férfiban valami fura, mondjuk az, hogy hazudik, bár nem tudom miért vagyok ennyire negatív, hisz lehet, hogy csak később kezdte a fősulit vagy csak most jött ide, nem kell egyből a legrosszabbra gondolni...pedig mindig ezt teszem. Kicsit halkan és elég félénken megszólalok én is. Ne tűnjek már teljesen kukának.
-Igen, nem nekem valóak ezek az esti bulizások. - Ha voltam is bulizni sose egyedül mentem és mindig órákig kellett előtte győzködni, hogy végül kénytelen keletlen elmenjek. Most pedig itt vagyok egyedül a sötétben, szobakulcs nélkül egy igen jóképű vadidegen férfival. Ennyit arról, hogy elővigyázatos leszek. Kezet nyújt amit elfogadok már csak az udvariasság miatt. Megrázom a felém nyújtott kezet.
-Aisha Clark. De a barátaimnak csak Ais. - Mondom ki nyomatékosan, hogy se nem a baráti körömbe nem tartozik se az ismerőseim közé. Nézzen ki bármennyire is jól nem vagyok olyan hülye, hogy máris a bizalmamba fogadjam. Meglepődöm mikor a könyvem felől érdeklődik, de a döbbenet hamar átvált gyanakvássá. Minden pasi ott próbálkozik ahol tudja, hogy a lánynak a gyenge pontja van. Nekem mindenképp a könyvek a gyengéim. De azért válaszoltam neki ismét az udvariasság miatt...meg talán mert...nem, nem tetszik egyáltalán nem! Makacsolom meg magam.
-Robin Hood-ot olvasom. - Az egyik kedvenc könyvem, még nagymamámtól kaptam a 10. születésnapomra. Az első könyvem volt és ennek köszönhetően szerettem meg a mesék világát. Már százszor kiolvastam, de még nem tudtam megunni. Még inkább magamhoz szorítottam a könyvem egy olyasféle biztonság érzetet kölcsönzött a vadidegen és szívdöglesztő idegennel  szemben.
-És mit keresel a lány kollégium résznél? csak nem itt van a barátnőd is. - Gratula Aisha most nem tűnsz éppen egy féltékeny libának. Nem akarok semmi mást csak az ágyamban feküdni és aludni...és elfelejteni ezt az idegent.

A főiskolákban az a jó, hogy rengeteg ott az ember, az ostoba, felelőtlen fiatal ember. Ennél fogva sok itt a táplálék is, különösen akkor, amikor csoportosan gyülekeznek valahol. Mint például most, itt. Valami ostoba bál van, szóval itt a helyem. Mindig utáltam a társasági eseményeket, különösen a táncos-zenés-csinosan-öltözz-fel jellegűeket. Fölösleges időpocsékolás, de sajnos itt van a legnagyobb esély arra, hogy jól lakjak ma este. Igaz ami igaz, módfelett hiú volnék, és mint ilyen, igen csak jól felszerelt a gardróbom. Nem estem hát pánikba, amikor tegnap megtudtam, hogy álarcos bál lesz itt a szomszédos főiskolán. Csak egy kicsit kellett túrnom, és találtam is mindent.
Szerencsére nem az az igazi, beöltözős jelmezes baromság, ha az lenne akkor inkább éhen halnék. Nem, ez a régi időket idéző, kellemes, öltönyös, álarcos fajta, ami még elviselhető. Bár kifejezetten szeretek tetőtől talpig feketében feszíteni, azért vannak kivételes esetek, amikor kénytelen vagyok hagyományosabban, és jobban az alkalomra koncentrálva felöltözni. De ez most szerencsére annyira nem olyan eset. Gondosan megválogattam minden egyes ruhadarabom, elvégre ez a legfőbb fegyvertárunk, a testünk, ezzel a legkönnyebb táplálékot szerezni. Szűk szabású, fekete öltöny nadrágot, és hozzá illő sportos, karcsúsított zakót viselek. Fehér, puha egyiptomi pamut inget választottam, most nincs szükségem a kasmírra, és egyébként is, ez ezerszer kényelmesebb. Ezek a lányok már valószínűleg a sárga földig leitták magukat, mit érdekelné őket, hogy mennyire puha anyagot érintenek. Meg aztán az egyiptomi pamut drágább, és ez, kivételesen finom szövésű. Valamiért szeretem az ingeket, és nem sajnálok rájuk bármennyi pénzt sem. Nem érzek vonzalmat a saját nemem iránt, félreértés ne essék… de mint említettem, szörnyen hiú vagyok. Az öltözéket egy egyszerű, fekete selyem nyakkendő teszi teljessé, és egy maszk, ami épp hogy a szememet és környékét eltakarja. Természetesen ez is fekete, és puha borjúbőrből készült.
Elégedetten néztem bele indulás előtt a tükörbe, és még biccentettem is. Hogy ma éhen nem maradok, az biztos! Sőt, igaz ami igaz, az ágyamba sem ártana már végre valaki. Mert ugye nem csak egy féle éhség gyötörheti az embert – bocsánat, vámpírt. Férfiból volnék én is, így a mai kiválasztottam kivételesen szép lesz, igazi gyönyörűség. Az egész csak elhatározás kérdése.

Maga a bál unalmas, mint az ilyenek általában. Egy rakás szerencsétlen, ostoba ember, akik leitták magukat, és a részegen elkövetett ostobaságaikon hahotáznak, vagy egymást biztatják még nagyobb hülyeségek elkövetésére. Képtelen vagyok elnyomni a fintort, és a rettenetes kotyvalékból, amit ezek puncsnak csúfolnak kortyolok egy nagyot. Bláááh, azért ez mégis csak túlzás. Ezeknek aztán tényleg mindegy csak folyékony legyen és legyen benne alkohol!
Egy igazi kis gyöngyszemen akad meg a szemem. Más mint a többi. Látszik rajta, hogy még nem ivott, és nem is akar. Nem köti le a többiek szórakozása, nem is igazán akar velük vegyülni. A táskájából egy könyv kandikál ki. Vajon mit olvas? Kedvem lenne kideríteni, de még korai. Túl sok a szemtanú. Osonva, árnyékként követem, oszlopok közül és falak takarásából figyelem. Egyre jobban elvarázsol, már minden mást kizártam a teremben, egyedül őt látom. Megbabonázott, igen, talán ez rá a jó szó. Annyi baj legyen, pár óra múlva majd én teszem ezt vele, már ha elél addig. Sajnos amikor az ágyamban ölelek valakit, és közben harapom meg, akkor hajlamos vagyok megölni. Lehet, hogy rá is ez a sors vár. Nem fogom telesírni érte a párnám, elvégre soha nem szerettem a szőkéket. Ebben a lányban is inkább az vonz, és arra figyeltem fel, hogy más.
Kimegy az udvarra, követem. Némán lesem a mozdulatait, és elbűvölten nézem, ahogy a gyér fényben előveszi a könyvét, hogy olvasson. Még soha nem láttam egy lányt sem, aki inkább egyedül olvasgatott egy buliban, mint hogy leigya magát a többiekkel. Szerencsére nincs kotnyeles kis barátnője, akiről le kellene választanom, így viszonylag könnyű prédának ígérkezik. Mit nem adnék, hogy tényleg az legyen…!
Elrakja a könyvet, és indulni készül. Nem veszíthetem szem elől, nem akarom, és nem is fogom. A sötétség jóbarátom, különösen akkor, amikor feketébe öltöztem. Finomnak tűnik, és alig várom, hogy végre megkóstoljam! Hangtalanul követem, szinte suhanok az árnyak közt, de a lány szemfüles, és észlel valamit. Túlságosan óvatosnak tűnik, túl okosnak. Kénytelen leszek taktikát váltani. Vámpír erőmnek és gyorsaságomnak köszönhetően néhány méterrel előtte, a sötétbe, egy fa mellé sietek. Az egészből talán csak egy enyhe szellőt érzett meg. Előveszem a telefonom, és úgy csinálok, mintha egy üzenetet írnék valakinek, távol a bálozók zajától. Az álcám valószínűleg tökéletes, nem hiszem, hogy gyanakodna. Megvárom míg mellém ér, és barátságosan rámosolygok. Ebben a félhomályban mást nem is láthat, csak a sötét álarc alól elővillanó borostyán szín szemeimet, és kellemes, csupafog mosolyomat. Mindig tudtam, hogy világos barna hajam bizonyos fényviszonyok közt már-már vöröses, mint például most is. Igyekszem hozni a szívtiprót, de nem azt a kigyúrt macsó figurát, mint általában. Nála az nem jönne be, ahogy elnézem ő a mesebeli hercegre vár, aki eljön érte hófehér lován, megmenti a gonosz sárkánytól, aztán boldogan élnek míg meg nem. Mindezt a mai körülmények közé átültetve persze. Ezt a lányt nem lehet lenyűgözni pár formás izomköteggel, sokkal inkább szavakkal, és intelligenciával. Élvezni fogom, ahogyan elcsalom magamhoz. Már látom is magam előtt, ahogy az ágyon hever, bénultan… talán holtan. Mmm! Túlságosan előre szaladtam az időben. Csak mindent szép sorjában! Teszek felé egy lépést, és elrakom a telefont a zsebembe.
- Te is meguntad a bulit? Szörnyűek, nem? – sóhajtok színpadiasan, és fejem csóválom. Szerencsém, hogy fiatalon lettem vámpír, hisz száznál is több évemből csak huszonegy látszik rajtam. Azt is gondolhatja, hogy én is diák vagyok, csak épp eddig még nem kerültünk össze. Lehet, hogy jó lenne neki ezt megemlíteni.
- David Rhett Dicker. – nyújtom neki a kezem, miközben még mindig ártalmatlanul mosolygok – De mindenkinek csak Dave. – biccentem oldalra a fejem, és a könyve felé siklik a tekintetem, de a kezétől nem látom se a szerzőt se a címet. – Mit olvasol? – azt hiszem, ha elég élénk érdeklődést mutatok, de nem nyomulok, akkor hamarabb célba érhetek. Legalábbis nagyon remélem, mert ritka étvágygerjesztő ez a lány!

Sose voltam az a nagy társaság kedvelő személy. De ha az ember főiskolára jár és kollégium szobában lakik két szobatársával akkor bizony elkerülhetetlen a beszélgetés vagy az ilyenkor szokásos "láttad azt a pasit az udvaron? nagyon helyes" téma. Udvariasan bólogattam olykor még mosolyt is erőltettem magamra. Ugyan kinek van ideje a fősulira járó pasikat nézni, nekem sokkal több dolgom van annál. Minden este a tőlem telhető legjobb modoromat elővéve általában kibújtam a beszélgetések alól vagy ha éppen piknikre hívtak szolidan nemet intettem és inkább a következő óra anyagát néztem át vagy éppen egyik kedvenc könyvem - igazából mind az - olvasgattam. De tegnap hiába is kerestem kibúvót sajnos nem sikerült. Addig addig nyaggattak míg végül belementem, hogy elkísérem őket abba a bálba vagy mibe ami itt lesz a fősulin. Semmi kedvem nem volt igent mondani, de annyira lelkesek voltak, hogy nem lett volna szívem nemet mondani. Hát így kerültem ide a fősuli udvarára ahol most egy padon gubbasztok és a gyér fényben olvasgatom a könyvem ami a lovagokról és sárkányokról szól. A zene hangosan üvölt az épületben és részeg hallgatók özönlik el az udvar azon felőli részét ahol a sötétben elbújhatnak és szórakozhatnak kicsit. Nekem egyáltalán nem nyerte el a tetszésem se a zene se maga a rendezvény. Szobatársaim már rég elvegyültek a tömegben és fél órával ezelőtt mintha Betty-t láttam volna egy sráccal karöltve. Ha fel meri vinni a szobánkba én elevenen megnyúzom. Jó nem a szó szoros értelmében, de ki nem állhatom ha idegen van fent a szobánkban ahol a féltett kutatási aktáim is rejtőzködnek. Összecsaptam a könyvet és felálltam a hideg padról. Részemről ennyi volt a party. Még sok is volt belőle. Kisimítok egy tincset a hajamból és elindulok a kollégium felé. Elnézek az árnyékos épület oldal felé ahol egy alakot pillantok meg, jobban mondva inkább csak egy árnyat, de valahogy mintha engem nézne, áhh, túl sokat olvasok kezdek paranoiás lenni. De ahogy megyek tovább csak nem tudom kiverni a fejemből az árnyat. Visszanézek, de már nem látom ott ahol eddig. A kollégium körül nagy a csend, minden diák a bulin tartózkodik és eszük ágában sincs még abbahagyni a szórakozást. Itt az épület mellett még egy kisebb lámpa sincs így minden árnyra ami megmozdul azt hiszem az az alak aki ott állt a fősuli mellett.  Nem vagyok egy könnyen ijedős lány, de azért rám is rám lehet hozni a frászt. Mondjuk így. Felnézek a kollégiumi épület azon szintjére ahol a szobánk van, de lámpa fényt nem látok, valószínű még a szobatársaim is javában buliznak. Kellett nekem elkísérni őket, inkább maradtam volna a szobában és akkor most nem ijedeznék minden nesztől és árnytól hanem olvashattam volna vagy már rég aludnék.