Clara & Adam

If there is one thing, that's true,
It's not what I say, it's what I do.

Felvonom a szemöldökeimet, úgy nézek Clarára. A nyelvemen van, hogy nem, nem okoz sok gondot, bár ez jelen esetben talán nem lenne teljesen őszinte, ezért végül nem mondok semmit, csak elmosolyodok, és legyintek. Persze nem arról van szó, hogy terhet jelentene a számomra, egyáltalán nem. Ha csak teher lenne, akkor nem aggódnék így érte. Most kezd felnőni, lassan talán majd megérti. Aggódom érte, folyamatosan, és felelősséggel tartozom iránta. Az egyetlen rokonom – legalábbis, aki számít, mert az évek óta nem látott farkas anyámról, vagy a soha nem ismert vámpír apámról aligha mondhatom el ugyanezt – Clara a kishúgom, aki mindenkinél fontosabb nekem.
-   Nem fog semmi ilyesmi történni, rendben? Ha tényleg meg is találnám az… az igazit… – nem tudom mosolygás nélkül kimondani ezt a szót. Nem arról van szó, hogy képtelen lennék elképzelni, hogy találjak valakit, akivel teljesen egy hullámhosszon lennék, és akivel le tudnám élni az életem, de tényleg nem hiszem, hogy bármi ilyesmi történhetne a közeljövőben. Semmi vonzót nem látok abban, hogy megállapodjak, családot alapítsak, meg ilyenek. Szinte nevetséges, főleg ebben a városban, ebben a káoszban, ami itt uralkodik, a farkasok elnyomása és a többi mellett. Jó nekem minden úgy, ahogy most van, szabadon, kötöttségek nélkül. De aranyos, hogy Clarissa ilyenek miatt aggódik, és ezzel egyszerűen mosolyra késztet. – Ha úgy adódna, akkor is van mindenre megoldás. Meg fogjuk oldani, hogy mindenkinek jó legyen, oké? De hogy sosem tennélek ki az utcára, arra akár mérget is vehetsz – teszem hozzá a végét teljesen komolyan. Remélem, ráébred, hogy mekkora butaságokat beszélt. Tudnia kell, hogy sosem hagynám őt a sorsára, nem hagynám őt cserben, senkiért. Ami pedig az áldozatokat illeti… érte tényleg sok mindent képes vagyok feladni, és nem hiszem, hogy ez baj lenne.
-   Szerintem… mindkettő. A kamaszkor ilyen, bonyolult, és a gének csak tovább nehezítik ezt az időszakot – lesek oldalra a húgomra, ahogy megindulunk. Próbálom azt is felmérni, hogy mennyire imbolyog, mennyire tud járni a saját lábán. Szerencsére nem tűnik túl vészesnek, de a séta és a friss levegő akkor sem fog megártani neki. Bár ezt a nagy őszinteségi rohamot, úgy sejtem, szintén az elfogyasztott alkohol számlájára írhatom.
-   Hogy mi… ruhákat? A neten? – Megtorpanok, és a homlokomat ráncolom értetlenül. Egy kis időbe telik, amíg minden szavát felfogom, sikerült meglepnie velük. – Várj! A számláinkat? Hű! Először is, ez tényleg nagyszerű! Mármint én eddig is tudtam, hogy ügyes vagy, és szuper, hogy végre mások is láthatják. Okos dolog volt a neten hirdetni. De az a te pénzed, a te zsebpénzed, nyugodtan költsd, amire csak szeretnéd. A számlákkal én megbirkózom, ahogy eddig is. Maradjon az az én dolgom, rendben? – ismét a komolyabbik tekintetemet veszem elő a számára. Örülök, hogy tehetséges, és hogy próbálja ezt kihasználni, nagyon hasznos lehet a jövőre is, hogy már most ki tud alakítani egy vevőkört. Jó tudni, hogy kezd megállni a saját lábán, és büszke is vagyok rá. Viszont évek óta azon fáradozom, hogy amennyire csak lehet, gondtalanná tegyem számára az életet, nekem ez így van rendben, tényleg nincs semmi szükség arra, hogy az ő feje is a számlák miatt kezdjen fájni. Egyelőre tudom fedezni a fizetésemből, meg tudom oldani. Azért kedves tőle, hogy felajánlotta. Újra átkarolom a vállát, előre irányítva, hogy tovább haladhassunk. Már csak néhány méter a motoromig.

- Én is bízom benned. – motyogom magam elé, aztán nagyon elszégyellem magam. Velem mindig csak a baj van, egyszerűen kicsinálom a bátyám idegeit a viselkedésemmel. – Sajnálom, hogy ennyi gondot okozok neked, tudom, hogy megvan a magad baja is. – egy cigicsikket rugdosok a cipőm orrával, ami a járdán hevert mostanáig. Tényleg gonosz és önző vagyok, hogy ennyire önfejűen azt csinálom ami épp az eszembe jut. Többször is meg akartam már szökni, hogy levegyek a válláról valamennyi tervet, de túl gyáva voltam hozzá. Sokszor van bűntudatom amiért nála lakok és ő tart el engem, pedig már olyan idős vagyok, mint ő volt mikor elkezdett gondoskodni rólam. Ideje lenne, hogy a saját lábamra álljak, de nem merek, gyáva és önző vagyok, tudom.
Csak átölelem, és elmondom, hogy mitől félek. Tudom butaságnak tűnhet, de igaz, tényleg rettegek, hogy talál valakit, aki nem fog engem szeretni, és akkor elveszítem a testvérem. Pedig nekem Adam mindennél fontosabb, az egész világ felőlem kinyiffanhat, de ő nem. Megnyugszom attól amit mond, letörlöm a könnyeimet és szipogok is párat. De valamiért nem hiszek neki teljes mértékben. Ezt most mondja, úgy, hogy nincs még mellette egy csaj. Mármint, úgy állandóra. Lehet, hogy nem akarja majd, hogy velük legyek, és én nem akarom, hogy a bátyámnak választania kelljen.
- Jó, de nem akarom, hogy miattam ha megtalálod az igazit akkor elveszítsed. Inkább én megyek majd el, épp elégszer áldoztad már fel magad értem. – azt hiszem, tudja mire gondolok. Arra, hogy kimaradt a suliból, hogy dolgozzon. Mert ha nem teszi, megfagyunk és éhen halunk. Hogy amikor nem volt semmink, de tényleg semmink, még enni sem, akkor összebújtunk. Korgott a hasunk, de az utolsó szottyos kenyércsücsköt is nekem adta, hogy én egyek pedig ő is éhes volt. Hogyan is felejteném el ezt?! Az életem köszönhetem neki. Bár tény, hogy ha inkább állami gondozásba ad, akkor az ő élete is könnyebb lett volna és az enyém is. De testvérek vagyunk, minden nehézséget átvészelünk.
- Sétáljunk. – tudom, hogy most jön majd a fejmosás része a dolognak. Amikor sétálni akar, tuti, hogy kioktatás lesz a vége. Csendesen hallgatom, mert igaza van, ezen tényleg dolgoznunk kell. Leginkább nekem, mivel magamat sodrom veszélybe, ha nem tudok uralkodni az indulataimon.
- Szerinted… ezt a farkasom csinálja, vagy a kamaszkor miatt van? – sóhajtok bizonytalanul, majd megtorpanok. Nem tudom, hogy mi lesz ennek a dolognak a vége, de semmi jó. Ha a farkas azért, ha meg a kamaszkor akkor azért. Előre utálom az egészet. Miért kellett nekem farkas génekkel születni?! Ahogy nézem Adamet, tudom, hogy még valamit el kell mondanom neki.
- Még egy titkom van előtted. – motyogom szégyellősen, és megint a cipőim orrát bámulom. – De nyugi, ez nem rossz hír, csak… eddig nem volt alkalmam megosztani veled. – nyelek egy nagyot, aztán minden bátorságom összeszedve nekikezdek a mondandómnak. – A neten árulok ruhákat amiket én varrtam, és már össze is gyűlt egy kis pénzem és… szeretném mostantól én fizetni a számláink felét. – felpillantok rá, bizonytalanul. Azt hiszem erről fogalma sem volt. Mármint, hogy ennyire jól keresek a ruhákkal, pedig így van. Na nem annyit mint ő, de majdnem, ami azért nem rossz egy tinitől!

Clara & Adam

If there is one thing, that's true,
It's not what I say, it's what I do.

Egy lesújtó pillantással díjazom Clara kommentárját a fiújáról, de inkább nem mondok rá semmit. A jelenlegi állapotomban nem akarok új vitát kezdeményezni, és valóban van néhány kellemetlenebb tulajdonsága is a fickónak, amelyekért nagyon szívesen kitekerném a nyakát, vagy felkenném most a legközelebbi falra. Azzal is oldódna a bennem dúló feszültség. De hadd ne menjek bele részletesebb indoklásokkal, miért nem tetszik az, hogy a húgom idősebb pasikkal kezd. Clarissa még olyan fiatal, bármit is képzel jelenleg magáról. Még a tizennyolcat sem töltötte be, kiskorú, ártatlan. Bármit akarhat tőle egy korombeli srác, az nem tisztességes és nem normális. Nem bánom, ha pasizni kezd, ha szerelmes lesz, ne ilyen gennyládákkal kezdjen. Azt nem hagyhatom.
Kezdek lehiggadni végre, lassan Clara felé fordulok, megállok előtte. Ahogy a fejem tisztul ki, úgy bánom egyre inkább mindazt, amit bent mondtam neki. Dühös voltam, indulatos és egy kicsit sértett is amiatt, hogy hazudott nekem. De ahogy most itt magyarázkodik előttem, szinte sajnálom őt amiatt, ahogy az előbb bántam vele. Kemény voltam, talán még soha ilyen szigorú azelőtt.
- Bízom benned, Clara. Eddig is, ezután is. Csak... örülnék, ha nem hazudnál nekem. Vagy legalábbis ne ilyesmiben – lendítem a karomat a bejárat felé. - Ne ilyenben, aminek következményei lehetnek. Amiből bajod történhet... - Nem kérhetem tőle, hogy mindent mondjon el nekem. Hogy soha ne titkolózzon, de ha azt akarja, hogy bízzak benne, akkor egyenes kell, hogy maradjon velem, nem hazudozhat arról, hogy hová megy, mit csinál. Mármint... mi van, ha egyszer nem érek oda időbe? Én csak... túlságosan féltem őt. Nem követhetem mindenhova, nem vagyok az őrangyala, szeretnék rá vigyázni, amennyire csak tőlem telik.
- Félsz? Mitől? - kérdezek vissza azonnal meglepetten, és felé lépnék kicsit tanácstalanul, hogy valahogy megnyugtathassam, ám akkor hirtelen a karjaimba veti magát. Halványan elmosolyodom, és viszonozom az ölelését. Érdeklődve nézek le rá, hogy vajon mi lesz ebből, mi az, amitől ennyire fél, de a válaszával csak még inkább meglep. Aztán kitör belőlem a nevetés. Nem tehetek róla, próbálom visszatartani, de attól csak rosszabb. Megsimogatom a fejét.
- Ne haragudj, nem akarlak kinevetni, de butaságokat beszélsz – ingatom a fejemet végül vigyorogva. Ebből is látszik, hogy milyen fiatal még. De hogy magyarázhatnám el ezt neki legegyszerűbben, hogy eloszlassam az aggodalmait? - Először is: egy ideig még biztosan nem vágyok semmilyen komoly kapcsolatra, és nem kell tartanod egy csajtól sem, mert nem tervezek senkit hozzánk költöztetni. - Igaz, hogy Estherrel mostanában többet együtt lógunk, és néhányszor nálunk aludt, amikor a városba jött, de ennyi. Egyikünk sem tervez hosszú tárva, éppen ez a szép benne.
- Másodszor pedig: soha nem tennélek ki az utcára. Ha egyszer, valami csoda folytán tényleg meg akarnék állapodni, te akkor is a húgom maradsz, és én mindig vigyázni akarok majd rád, szóval ne is reménykedj abban, hogy egykönnyen megszabadulsz tőlem – tréfálom el kicsit a végét, és felhúzott szemöldökkel nézek rá, mintha tényleg fel lennék háborodva a gondolattól, hogy Clara le akar rázni engem. Bár szerintem hamarabb fog ez megtörténni, hogy eljön majd az az idő, amikor a háta közepére sem kíván engem, és egyszer csak se szó, se beszéd, lelép tőlem.
- Na gyerünk, kisasszony, sétáljunk egyet – teszem a vállára a kezem, és úgy fordítom, ha mellettem haladhasson. Nem akarok messzire mászkálni vele, csak elmegyünk a motoromért, és legalább addig is szellőzik kicsit a feje. Nem tudom, hány koktélt ivott, de több volt egynél, az biztos. - Visszatérve az előbbire... Azt hiszem, meg kellene tanulnod kezelni az indulataidat. Tudom, ebben a korban szinte lehetetlennek tűnik, és a vérfarkas gének sem segítenek ebben, de éppen emiatt lenne jó jobban odafigyelni erre – jegyzem meg elgondolkodva. Van néhány trükk, ami segít kordában tartani az érzéseinket, és ha nem is mindig működik, de néha jól tud jönni egy kis önkontroll gyakorlás. Nem hittem, hogy ez a közeljövőben, vagy valaha meg fog történni, hogy ilyesmiről kell beszélgetnem Clarával, hiszen mindig olyan kedves, türelmes, empatikus. Az örökölt farkasgének azonban úgy néz ki, nála is kiütköznek.

  Nem tudom mi ütött belém. Eddig mindig Adamet kapta el az öt perc, neki szoktak ilyen dühkitörései lenni, nem nekem. Most mégis teljesen hasonlóak vagyunk, ebből a szempontból is, ami eddig képtelenségnek tűnt az most a hideg valóság. Nem értem, eddig azt hittem, a vérfarkas dolog miatt ilyen a bátyám, erre kiderül, hogy genetikus a hülyeség?!
Azért nem tagadom, megijedek tőle. Ritkán látom, hogy ennyire elönti a düh, és nem akármilyen látvány, pláne nem mellette állva. Félelmetes, a legenyhébb kifejezéssel is. Azonnal csillapodok, inkább fülem-farkam behúzva fújok visszavonulót.
- Nem is a kora volt a legnagyobb baja. – mormolom magam elé, mintegy védekezés képpen. Nem csoda, hogy oda vagyok a nálam idősebb pasikért. Apámmal alig töltöttem el időt, szinte nem is ismertem, pár emlékem van csak róla. Adam nevelt fel, miért baj az, ha olyan pasikra hajtok akik rá hasonlítanak? Szerintem nincs ebben semmi meglepő.
- De bízhatsz bennem. Jó, ezt most elszúrtam, de máskor nem lesz ilyen. Én nem tudtam, hogy téged ennyire bánt, ha nem tudod merre járok. De nem mondom, hogy mindig elmondom neked, tudod milyen vagyok. Néha kell nekem egy kis tér. – fejem csóválom, már megint nem jól állok hozzá a dolgokhoz. – Tudom, hogy most mindketten nehéz korban vagyunk és… - nyelek egy nagyot, hogy ne kezdjek el bőgni. Oh, igen, én és az alkohol, mint két idegen küzdünk egymással. Nehéz megfogalmazni, hogy miért csúszott így szét a kapcsolatom a testvéremmel, miért van ma már tele hazugságokkal és titkokkal, indulatokkal.
- Nem fog. Megígérem. De értsd meg, hogy félek! – kitör belőlem a hüppögő sírás, és hirtelen magamhoz ölelem, erősen szorítom. Ez a spiccesek sírógörcse, gyakorlatilag megállíthatatlan. – Mert majd találsz egy csajt és ő majd nem akarja, hogy veled lakjak és… és akkor én mehetek a híd alá és nem leszel már mellettem. Félek ettől nagyon! – hüppögve hadarom el ezt neki, nagyon zaklatott lettem. Biztos az a négy… nem is, öt koktél teszi. Nem értem miért csacsogtam el ezt egyáltalán neki, nem volt okos gondolat. Oké, hogy tényleg ettől tartok, de nem így kellett volna. Abban a korban van, amikor már családra vágyik, megállapodni minden normális ember. És egy igazi kapcsolatba, amiből előbb-utóbb család lesz, sehogy sem passzol egy hisztis kamaszlány, ezt neki is be kell látnia. Előbb utóbb választania kell: vagy normális élete lesz, vagy vigyáz rám, és gondoskodik rólam továbbra is. Tartok tőle, hogy ez a két út létezik csak.

Clara & Adam

If there is one thing, that's true,
It's not what I say, it's what I do.

Nem hat meg Clarissa ellenkezése. Ezúttal nem. Az ő érdekében teszem, amit teszek, miatta kell szorosabbra fognom a gyeplőtt, miatta kell bekeményítenem, és durvábban bánnom vele. Nem akarom bántani őt, távol álljon tőlem, de valahogy ki kell rántanom ebből a pillanatnyi elmezavarból, amibe került. Nem elégszem már meg annyival, hogy leválasztottam őt az állítólag pasijáról, de még attól sem leszek nyugodtabb, hogy a srácok kiviszik hátul azt a barmot. Zavar a tömeg, zavar a füst, a zene. Úgy érzem, meg tudnék most én is támadni bárki, aki csak ferdén néz rám. Bemosnék bárkinek, aki rosszul szól hozzám. Le kell higgadnom, a farkasom nagyon mocorog. Friss levegőre van szükségem nekem és Clarának is. Tudom, csak még jobban ráijesztek a húgomra, amikor kiérve a falat ütöm idegesen. Talán nem is baj, ha megijed. Az ijedtség most sokkal jobb, előnyösebb érzelem, mint a harag és az indulat. Hallom, ahogy megszeppenve beszélni kezd hozzám, de egyelőre nem tudok, képtelen vagyok megszólalni. Csak összeszorítom a fogaimat, és mélyeket lélegzek.
- Én is sajnálom – mondom végül a hajamba túrva. – Felhúzta az agyamat, hogy megláttalak azzal a korombeli barommal, és… - ismét veszek egy mély levegőt, és igyekszem elhessegetni lelki szemeim elől azt a bosszantó képet. – Sajnálom, hogy így kiakadtam, de tudod, hogy aggódok érted. Jó lett volna, hogy ha legalább tudom, hogy hol vagy. Nem akarok folyton a sarkadban lenni, bízni akarok benned. Bíztam eddig is. De abban a korban vagyok, amikor… - felé bökök a kezemmel, de elakadok beszéd közben. Nem is tudom hirtelen, hogy kellene ezt leírnom, megfogalmaznom. Tiniként az emberben tombolnak a hormonok, akiben pedig még farkas gének is vannak, azok duplán kiszámíthatatlanok. Igazából Clarát még soha nem láttam ilyennek, és reméltem, hogy nem is fogom. Mindig olyan kedves, megértő, együttérző, nyugodt. Most meg csak így rátört az öt perc. Ezentúl még inkább aggódhatok érte.
- Ez nem fordulhat még egyszer elő, Clara – intek ezúttal az ajtó felé, amin az előbb kijöttünk. Ha ez a dolog megismétlődne, és nem vagyok ott, az nagyon csúnyán végződhet. Meg kell tanulnia kezelni az indulatait.

 Döbbenetesen feszültek vagyunk mind a ketten. Ha így folytatjuk egyszer még agyvérzést kapunk mind a ketten, lehet, hogy egyszerre. Oké, én is hajlamos vagyok dolgokat túlreagálni, de azért az mégis csak túlzás volt, hogy egyszerűen kiütötte a majdnem pasimat. Nem volt szép és kész. Inkább kifelé igyekszem, nem esett jól egy kicsit sem, hogy az a szemét azt mondta csak játék voltam. Nem szeretek játék lenni, hát mikor értik már meg, hogy felnőtt nő vagyok, és vannak érzéseim nekem is?!
Ezért is ér annyira váratlanul, hogy ennyire becsmérlően beszél rólam Mike. Jó, nem vagyok tökéletes, azt hiszem tényleg kicsit sokat képzeltem magamról, hogy majd pont velem kezdjen, de azért tényleg nagyon rondán beszélt rólam. Magam is meglepődtem utólag azon, hogy mennyire hevesen reagáltam, hogy egy pillanat alatt már a nyakába is ugrottam. Nem szokásom így kirohanni magamból, nem is értem, hogy most miért csináltam. Karom a nyakánál rémisztő, de nem akarom elengedni. Nem és nem, azt akarom, hogy fulladjon meg amiért ilyeneket mondott rám. Nem vagyok normális, tudom.
- Eressz el!! – sipítom Adam arcába, amikor valahogy lefeszeget róla. A karom már most sajog tőle, olyan erővel kellett húznia. Amikor megráz, nyeklek-nyaklok a kezében mint valami rongybaba. – Felfogtam, hagyj máááár! – nyüszítek miközben toloncol kifelé. Azzal már nem is foglalkozok, hogy Mike köhögve és fuldokolva távozik a hátsó ajtón, azt hiszem Ashtonék sem lesznek vele kedvesek. Ne is kíméljék, mert a végén még őket tépem szét.
Mi ez a tomboló, feneketlen düh bennem? Ordítozni akarok, törni-zúzni, pusztítani, széttépni bármit vagy bárkit. Tudom, hogy anya mondta, hogy a kamasz korban majd nehezebb lesz a dolog, hogy az érzelmek nagyon el tudják borítani annyira az agyam, hogy hülyeséget csináljak, na de ennyire?! Képes lettem volna komolyan megölni Mike-ot? Adam dühös, és jó oka van rá, lehetetlenül bután viselkedtem, felelőtlen voltam már megint pedig megígértem neki, hogy nem fogok balhéba keveredni. Erre tessék… a szeme láttára ölök meg majdnem valakit. Hogy fogom én ezt a kort túlélni? Hogyan tudok jó maradni, hogy ne váltsam ki az átkom?
- Sajnálom, nem gondolkodtam. Valami elöntötte az agyam, és nem tudtam mit csinálok. – sosem láttam még ilyennek, és sosem rángatott meg úgy, mint ahogyan odabent. Utána pedig sosem ütött a falba mellettem, tényleg nagyon kiborulhatott. Ez is az én hibám, az egész nyomorék világ az én hibám lesz lassan! – Tényleg sajnálom ami ott történt.
Tulajdonképpen ez így nem igaz. Egyáltalán nem sajnálom azt a tetűt, csak azt, hogy Adamnek látnia kellett, és hogy ilyen közel kerültem ahhoz, hogy kiváltsam az átkom. Azt is csak miatta bánnám, ha én is farkas lennék, mert tudom, hogy milyen sokat jelent neki, hogy én ember vagyok. Még. Tudok találkozni anyával, igaz csak egy hónapban egyszer de akkor is. És az jó dolog, mindig mesélek neki róla, hogy milyen volt, vagy hogy mit üzent neki. Nagyon szereti ő is anyánkat, de nem lehetünk együtt. Persze, hogy nem akarja elveszíteni az egyetlen kapcsolatot kettejük között. Ha én nem lennék, soha többet egyikünk sem látná a másikat. Borzasztó lenne.
- Adam? – kezem nyújtom felé, de igazából meg akarom ölelni. Tudom, hogy az nem lenne jó ötlet, mivel dühös rám. Majd ha már lenyugodott, azt hiszem beszélhetünk egymással, és megkérdezhetem, hogy miért éget ennyire a düh, nap nap után egyre jobban?

Clara & Adam

If there is one thing, that's true,
It's not what I say, it's what I do.

Clara további szájalására már nem is vagyok hajlandó figyelni. Az se neki, se nekem nem tenne jót. Csak még jobban felhúzom az agyam, és olyat teszek, amit tényleg megbánnék. Nem azt mondom, hogy vele. Soha nem lennék képes bántani őt. A legfontosabb személy az életemben, az egyetlen húgom, az egyetlen családom, akim még maradt. Lehet, hogy indulatos vagyok, ahogy a farkasok általában, és nehéz uralkodnom magamon, a haragomon, de van egy bizonyos határ, amit nem léphetek át. Viszont árthatok másoknak, magamnak bizonyos módon, és valójában neki is, nem fizikai értelemben. Meg tudom állítani a kezem, mielőtt elérhetné, de nem tudom megállítani a szám, mielőtt kimondanék olyan dolgokat, amit nem akarok. És igaza van, az eddigieket sem itt kellett volna. Nem akartam lejáratni őt a barátai előtt, bár ha úgy nézzük, magamat legalább annyira lejárattam ezzel. A legésszerűbbnek az tűnik, ha szépen kivezetem innen, és akkor egyikünk sem tehet itt már több hülyeséget, ráadásul a drága Mike-ja is megérheti a holnap reggelt. Igazán igyekszem kedvesre és megértőre váltani, visszanyerni a teljes lélekjelenlétem, menteni a menthetőt, és először úgy tűnik, hogy sikerül is. Leválasztom Clarát a fiújáról és kifelé terelem, de ez a terv pár lépés után kudarcba fullad. A farkas hallásomnak hála legalább annyira jól hallom az elejtett megjegyzést, mint a húgom, és döbbenettel vegyült harag fog el, amitől nem sikerül időben megállítanom őt.
Kitépi magát a karomból, én pedig csak állok ott ismételten egekbe szökő indulatokkal és fel nem foghatom, hogy ez a féreg mit meg nem enged magának. Képes lennék két lépésben visszatérni, hogy egy újabb balhoroggal kiterítsem, ettől pedig csak az tart vissza, hogy a húgom ér oda előbb. A látvány, ahogy a pasit fojtogatja, szinte sokkol, és kibillent a haragomból. Meg kell állítanom! Meg kell őt állítanom. Mike helyett végül a húgom grabancát kapom el, leszedem a srácról olyan erővel és határozottsággal, amivel ellene még soha nem léptem fel. A kétségbeesés fojtogat, mert tudom, hogy milyen kevés hiányzik egy farkas génekkel rendelkezőnek, hogy eldurranjon az agya, és kiváltsa az átkát.
- Teljesen megőrültél?! Állj le! Megölöd őt! Felfogtad? – rázom meg, Clarát, és egyre messzebb húzom őt a fiújától. – Vigyétek ki őt! Vigyétek ki ezt a rohadékot, mielőtt én tépném le a fejét – sziszegem Ashtonéknak, akik nem haboznak tovább, hála az égnek. Ők eltűnnek a hátsó kijáraton, én pedig minden kedvességet mellőzve rángatom ki a húgomat az épület elé. Ezúttal nincs helye itt finomkodásnak, kirázom belőle az őrületet, ha kell. Észhez fogom téríteni.
- Felfogtad, hogy mit tehettél volna? Felfogod, hogy mit történhetett volna? – állítom meg őt a fal mellett, majd ellépek egy pillanatra, és ideges a hajamba túrok. – Csak másodpercekre voltál attól, hogy tönkretedd az egész életed. Az istenit! – ütök ököllel a falba kétségbeesett dühvel, és véres nyomot hagyok rajta. A francba! Miért kell ilyen elcs*szettnek lennünk?! Az lenne a dolgom, hogy a bátyjaként mellette álljak most, lecsillapítsam, észhez térítsem, én pedig csak itt dühöngök, mert annyira megrémít, és egyben kiborít a gondolat, hogy milyen rosszul végződhetett volna ez az este. És a nagyobb baj az, hogy ez az egész megismétlődhet.

Csalódtam benned.
Azonnal megnyitotta ez a mondat a könnycsatornám zsilipjeit, csak úgy buzog a sós folyadék a szemem sarka felé, hogy ott aztán hatalmas, reszkető könnycseppet formáljon. Miért mond nekem a testvérem ilyesmit? Ilyet nem szabadna, soha, senkinek… Gyerek vagyok, az ég szerelmére! Pislogok, és a könnyek végiggurulnak az arcom két oldalán. Legszívesebben átölelném, kérném, hogy vegyen ölbe, mint régen, és mondja azt, hogy minden rendben lesz.
Ez talán a legnagyobb hazugság, amit egy felnőtt mondhat egy gyereknek. Semmi sem lesz rendben, nem fog varázsütésre problémamentessé válni az élet. Pláne nem csak úgy, magától. Adam igyekszik, hogy normális, vagy ahhoz közeli életet fabrikáljon nekünk. Nem ismerek senki mást, aki ennyi áldozatot hozott volna már, akinek ennyi teher nyomja a vállát. Ha ez nem lenne elég, itt vagyok én, engem is ő nevel, ő tart el, ad nekem fedelet a fejem fölé. Én meg ilyen csúnyán viselkedtem vele, hazudtam, átvertem…
De ilyen vagyok! Sajnos általában úgy működök, hogy könnyebb bocsánatot kérni, mint engedélyt, és csak úgy gondolkodás nélkül szoktam belevetni magam a dolgokba. Butaság volt hazudni és eljönni bulizni, ezt elismerem, de azért nem dőlt a fejünkre a világ.
- Tudom, de mégis mekkora baklövést lehet elkövetni egy biliárdasztal mellett? – elismerem, hogy hibáztam, de ekkora balhét egy ártatlan buli miatt? – Te sokkal nagyobbakat szoktál, ha jól emlékszem, és szerintem nem fair, hogy most itt állsz neki a fejmosásnak. – oldalra pillantok, az összes barátom minket néz. Mint ha egy ovis lennék aki összetörte a kisautót. El ne felejtsem megköszönni Adamnek ha hazaértünk, hogy így lejáratott mindenki előtt. Azt hiszem hosszan el kell majd beszélgetnünk egy csomó dologról. Alig vagyunk együtt mostanában, mindkettőnknek meg van a maga élete, és már nem engedjük be a másikat annyira mint rég.
Jó lenne leülni a szobájában egy tál popcornnal mint annak idején, és megbeszélni kivel mi van. Ha jobban belegondolok, fogalmam sincs, hogy hogyan él a bátyám. Van-e barátnője, vagy hogy kik a barátai. Ashtont ismerem, de most is van itt pár új arc. Meg aztán, ő sem tudja rólam, hogy olyan jól megy már a varrás, hogy megveszik a ruhákat. Vagy hogy be szeretnék iratkozni egy tanfolyamra, ahol megtanítanak ruhákat tervezni. Semmit nem tudunk egymásról, és ez elég szomorú.
- Csinálj amit akarsz, felőlem állhatsz őrt mellettem minden este. – vállat vonnék, de aztán meggondolom magam, mikor a bátyám figyelme Mike-ra terelődik. Aztán én vonom kérdőre, mielőtt még a bátyámmal találná szemben magát. Elég hirtelenharagú tud lenni, az az igazság.
Nem erre számítottam. Azt hittem, hogy majd mint minden rendes romantikus filmben, szépen a hóna alá csap, és követeli a bátyámtól, hogy adjon hozzá feleségül vagy mit tudom én. Jó, nyilván nem gondolok házasságra, de körülbelül annyira tér el a normálistól az a mit mond, mint az én verzióm, ami azért eléggé elrugaszkodott. Pillanatok alatt elönt a méreg, fortyogok. Fejhangon kiabálok vele, de ez csak kétségbeesés. Átvertek, megint átvert egy szemétláda, ráadásul ilyen nyilvánosan aláznak meg… nem élem túl, most már biztos. Előbb Adam éget porig, aztán Mike még megdobálja a hamvakat egy kézigránáttal.
A bárban fojtott nevetés, suttogás hangja. Menten elsüllyedek szégyenemben.
- Nem éri meg, hogy bemocskold vele a kezed. – mormolom félhangosan, hogy Mike is jól hallja. Megyek is kifelé, de még meghallom, ahogy tesz egy megjegyzést mely szerint hisztis kis ribanc vagyok, és több se kell. Adamnek ideje sincs reagálni, már ki is rántottam a karom az ujjai közül, és villámgyorsan rohanok a volt majdnem barátom felé. Elrugaszkodok, és a hátára ugrok, karommal fojtó fogást veszek a nyakán, alkarom az álla alá illesztem, és erősen szorítom, ahogy csak bírom. Terveim szerint el sem engedem amíg szuszog, ez olyan fél perc lenne, ha jól sejtem.
- Na most mondd, ki a ribanc, te gyökér! – sziszegem összeszorított fogakkal. Talán az alkohol miatt vadultam meg ennyire, vagy a megaláztatás miatt, mindenesetre teljesen elborult az agyam. Meg sem fordult a fejemben, hogy ha kinyírom ezt a tetűt, annak milyen következményei lehetnek. Már a börtönön kívül is. Nem lenne vicces vérfarkasként dutyiba vonulni, de sajnos nem vagyok abban az állapotban, hogy ilyesmire is gondoljak.

Clara & Adam

If there is one thing, that's true,
It's not what I say, it's what I do.

Azok a hatalmas, könnytől csillogó szemek mindent megnehezítenek. Nem mintha egyébként annyira könnyű és cukormázas lenne ez az este. Továbbra is dühös vagyok, de az indulataim már csillapodnak, inkább keserűséget érzek, és rájövök, nem mondtam teljesen igazat Clarának. Csalódtam benne, való igaz, mert rosszul érint, hogy titkolózik, hazudozik, és minden figyelmeztetésem ellenére veszélybe sodorja magát. Ha szórakozni akart, miért nem ment egy nyugodtabb környékre, valahová, ahol nem hemzsegnek a természetfelettiek, és főleg a vámpírok? De az az nagy büdös igazság, hogy nem csak benne csalódtam, hanem saját magamban is, a saját képességeimben, abban, hogy valóban tudok rá vigyázni, fel tudom őt nevelni. Ilyen mély kudarcot ezzel kapcsolatban még nemigen éreztem. De hát hová gondolok? Én is csupán huszonnégy éves vagyok, és néha ezerszer gyerekesebb, mint ő. Meggondolatlan vagyok, indulatos, imádom a veszélyt. Ma is egy kis balhé reményében csődültünk ide a srácokkal, a vérszívók területére. Pedig hányszor megfogadtam magamnak, hogy Clarissa kedvéért felelősségteljesebb leszek. Reménytelennek tűnik. Én is, ő is. Kezdem sejteni, hogy mindketten anyánk természetét örököltük, akit sajnos nem volt lehetőségünk elég jól megismerni, hisz egy szófordulattal élve, a hold elragadta tőlünk. Úgy nőttünk fel, hogy havonta egyszer egy éjjel találkozhattunk vele, nem sikerült ez idő alatt minden jellemvonását kiismernünk, de azt hiszem, ha lett volna rá esélyünk, most ugyanazokat látnánk egymásban Clarával is. Ugyanúgy fittyet hány a veszélyre, mint én, és ez nem csak amiatt rémiszt meg, mert baja eshet, megsérülhet, elveszíthetem őt, hanem mert elég egy rossz pillanat, hogy végül olyanná váljon, mint én: vérfarkassá. Az pedig minden tovább nehezítene.
Minden aggodalmam és haragom ellenére megesik Clarán a szívem, azt hiszem, talán mégis kicsit túl szigorú voltam most vele. De úgy éreztem, tennem kell valamit, mondanom kell valamit, hogy megérezze a tettei súlyát. Hát úgy néz ki, sikerült. Megérintem a vállát, és azon töröm az agyam, hogyan enyhíthetnék a helyzeten, mivel adhatnám a tudtára, hogy csak az aggodalom és az indulataim beszél belőlem, és mindez azért, mert túlságosan szeretem. Ám mielőtt ezt elmondhatnám neki, ismét megszólal, én pedig a szavaitól azonnal megfeszülök. Pontosan tudom, hogy nem kislány már, de nem is felnőtt még. Messze nem az, a mai tettei is ezt bizonyítják.
- Nem akarom folyton a kezed fogni. El kell követned a saját hibáidat – bólintok egyetértően, bár a hangom inkább fagyos, mint megértő. – De nem mindegy, hogy mekkora baklövéseket csinálsz. Ha túllősz a célon, az az életedbe kerülhet. Vagy valaki máséba. Nekem pedig az a dolgom, hogy ezt megakadályozzam, akár tetszik neked, akár nem – nézek komolyan a szemeibe. Lehet, hogy nem könnyű megértenie, megemésztenie, de ő nem olyan, mint egy átlagos tini. Nem olyan, mint azok, akikkel lóg. A fél életünket a mocsárban töltöttük, mert a családunkat oda száműzték. Anyánkat elvették tőlünk, apánkat szintén. Én túl fiatalon váltottam ki az átkomat, mert ez a vámpírokkal teli város rákényszerített, hogy olyat tegyek, amit soha nem akartam, de Clara még mindig csupán egy évvel idősebb, mint akkor én voltam. Nem akarhatja ugyanazt végigcsinálni. Nem engedhetem.
A figyelem hamarosan a Mike-nak nevezett fickóra terelődik, és a dolgok gyorsan érdekes fordulatot vesznek. A srác még csak meg sem próbálja leplezni a szándékait. Ha jól sejtem, a sértett büszkesége miatt nem habozik kiteríteni a kártyáit, és bevallani az igazat. Nem vagyok meglepve, a húgom viszont annál inkább. És ahogy látom, milyen indulattal készül rávetni magát a pasijára, ismét elfog az aggodalom, hogy túl hasonlóak vagyunk. Szerencsére ott vagyok, sokadmagammal, hogy megállítsam őt, mielőtt butaságot tenne. Attól félek, nagyobb kárt tenne saját magában, mint ebben a rohadékban.
- Hé, nyugi – fogom át a vállát, és intek a többieknek, hogy engedjék el őt. – Nem ér annyit. Ne foglalkozz vele, majd nekem gondom lesz rá – súgom neki sokkal megértőbben, mint korábban. Persze megtehetném, hogy az orra alá dörgölöm, ebben is igazam volt, felelőtlenül viselkedett, de szerintem többszörösen megtanulta már a leckét, és eszem ágában sincs büntetni. Csak meg akarom védeni, saját magától és másoktól, kivinni innen.
- Gyerünk ki a levegőre – terelem kifelé, mert már így is túl nagy közönséget kaptunk, erre pedig semmi szükségünk. Clara feje felett találkozik a pillantásom Ashtonéval, és egy aprót bólintok. Biztos vagyok benne, hogy érti az üzenetet. Nem is kell csalódnom. A srácokkal néhány pillanat alatt körülveszik Mike-ot, majd diszkréten velünk ellentétes irányba, a hátsókijárat felé vonulnak vele.

Olyan jól elvontam, tényleg. Csak egy kis baráti iszogatás, biliárd, mi baj lehet belőle? Aztán mégis, itt a baj, nyakamon egy újabb botrány. Szerencsére most nem kerültem veszélybe, ha Adam megint valahol félholtan találna, azt hiszem ő maga tekerné ki a nyakam. De nem értem, miért olyan nagy ügy, hogy pár haver meg én leugrottunk a bárba egy kicsit. Holnap nincs suli, és amúgy is, jól tanulok, most tényleg az a baja, hogy nem a könyvek fölött görnyedezek szombat este?
Aztán végre kezdem felfogni. Láttam az arca rándulását, és egészen összeszorult tőle a torkom. Legszívesebben a nyakába ugrottam volna, és szorosan átölelem, könyörgök neki, hogy menjünk haza, el innen. De tudom, hogy ez most nem opció. Nem kellett volna feleselnem, nem kellett volna ide jönnöm, ebben igaza van. Csak… én élni szeretnék, képtelen vagyok a lakásban kuksolni. Miért nem visz ilyenkor magával, vagy ha legalább a koncertjeikre elengedne, de újabban az is tabu lett.
- De én… - kezdeném a magyarázkodást reszkető, elfojtott sírástól karcos hangon. Rosszul esik, hogy már nem bízik bennem, de igaza van. Lehajtott fejjel hallgatom, ahogy osztja nekem az észt, miközben gyűlnek a nagy, krokodilkönnyek a szemeimben. – Adam, kérlek! – motyogom, és tudom, hogy jogos a fejmosás, de ennyi lassan elég is lesz belőle. Felfogtam, hogy mennyire félt, és én mennyire buta voltam. Tudom, hogy a múltkor mi történt, nem vigyáztam eléggé, és ha ő meg a barátnője nem rángatnak ki a szószból, akkor valószínűleg benne is rekedek, kábé örökre, mert azt a bulit valószínűleg nem éltem volna túl. Tényleg csak most kezdem felfogni, hogy mi történt akkor, és mi lett a következménye.
Hallom Adam hangján, hogy fél. Miattam, fél, hogy elveszíthet a saját kamaszos őrültségem miatt. Nem akarom, hogy ha velem bármi történik, magát hibáztassa, ha bajom esik arról csak én tehetek. Elvégre én vagyok az a bolond kis csitri, aki képtelen vigyázni magára.
- Ne mondd ezt, kérlek! – nyekergem elfúló hangon, és pislogok egyet, mire legördül az arcom két oldalán egy-egy gigantikus könnycsepp. Persze lehet, hogy csak az ital miatt vagyok ilyen pityergős kislány, de ezzel a „csalódtam benned”-del az elevenembe taposott. Elismerem, hogy hibáztam, de ez nagyon erős volt, a szívem is majdnem megállt tőle itt helyben. Már nem is szeret? Egyáltalán?
Fájdalmasan nyögök fel. Most tényleg itt fog nekiállni vallatni, hogy hogy jutottam ide be, meg a többi?
- Nincs hamis személyim. Beengedtek. – végre fel merek nézni, és a könnymaszat ellenére keményen bámulok bele a szemeibe. Engem is hasonló fából faragtak mint őt, és nehezen viselem, ha gyanúsítanak olyasmivel, amit nem követtem el. Az italtól mondjuk, nem szólok.– Egyébként meg, elég idős vagyok ahhoz, hogy egy mosollyal elérjek pár dolgot, csak ez neked nem tűnt még fel. Nem vagyok kislány. Ha fogni akarod a kezem, akkor csináld, de úgy soha nem állok a saját lábamra. – egyre halkulok, már szinte csak mi ketten halljuk, meg akik az illetlenség határán egyensúlyozva araszolnak közelebb. A könnyeim megint gyűlnek, de nyelek egy nagyot, én nem fogok itt bőgni és jelenetet rendezni, azt már nem! – Ha nem követem el a saját hibáimat, nem lesz miből tanulnom. Te sem állhatsz ott örökké mellettem, hogy megvédj, te is tudod. Nagyon szeretlek, de ezt te is tudod, ugye?

A bátyám dühe nem csillapodik, ismerem már ahhoz eléggé, hogy ezt tudjam. Meg is találta az új célpontját, Mike épp most kászálódott le az asztalról, és még ő is megdobott egy haragos pillantással. Mert miért is ne lenne mindenki rám zabos?! Élő pajzsként állok meg félúton Adam és Mike között, mert tudom, hogy a testvérem így nem ront neki ész nélkül, mert attól tartana, hogy elsodor engem is, és megsérülök. Hogy honnan tudom? Volt már rá példa, hogy az agyában a kaka-tenger odáig ért, hogy nem tudta visszafogni magát, és mikor megpróbáltam csillapítani, a lendülettől ahogy fordult, engem is ellökött. Tudom, hogy vagy egy hétig lelkiismeret furdalása volt, mert egy törött pohár megvágta a kezem, és össze kellett varrni. Hát ezért állok be most közéjük, mert szerintem nem kockáztatja meg még egyszer azt, hogy véletlenül bajom essen. Aztán ki tudja, lehet, hogy annyira haragszik rám, hogy már ez sem érdekli.
Már éppen venném védelembe a reménybeli pasimat, amikor az válaszol a kérdésekre, totál blazírt arccal. Nem tudom, hogy hazudik-e, vagy igazat mond, tulajdonképpen mind a két eset borzalmas. Leesett állal pördülök meg, és bámulok rá, mint az a bizonyos borjú.
- MI?!?! – a hangom csak egy dühös kis vakkantás, de olyan, amitől a gyengébb fajta üveg reped. Ez a szemétláda! Menjünk haza, jaj, menjünk haza mielőtt kiborulok és bőgök de irdatlanul. – Tényleg ezt akartad?! Leitatni? Te s*ggfej! – az utolsó szavakat már szinte sipítom, őrjítő a hangom ilyenkor, ezzel tisztában vagyok. Mint egy baromira félre hangolt hegedű, amiből a lehető legmagasabb hangot préselik ki. Nagyon nagyon hangosan. Már mennék is neki, kezem ütésre emelem, a kézfejem ökölben, és tisztán látszik, hogy gyomorra megyek. De Milla, és az ő barátja lefognak. Nem érem el ezt a tetűt, akit pedig az előbb még én védtem meg attól, hogy a testvérem laposra tapossa.
- Adam! – nyögöm, mert a szorítás a karomon valamivel erősebb, mint az indokolt volna. Kapálódzok, egyrészt szét akarom verni Mike fejét, másrészt zokogva ölelném át a bátyám, hogy már megint átvertek. Remélem érti a célzásom, és kiveri ennek a mocsoknak a fejéből, hogy valaha is a közelembe vagy más fiatal lány közelébe merészkedjen.

Clara & Adam

If there is one thing, that's true,
It's not what I say, it's what I do.

Dühös vagyok, nagyon dühös, és nem véletlenül. Bár nem vagyok biztos benne, hogy Clara viselkedése dühít e jobban, a hazugsága, titkolózása, felelőtlensége, vagy az, hogy egy nagyjából korombeli fickóval kell látnom, aki nyilvánosan rá mászik. Ilyenekkel tölti az idejét. Ezt a mocskot fel kéne jelenteni, és akkor még nagyon kegyes lennék vele, hisz még mindig jobban jár a zsarukkal, mint ha még egyszer a kezeim közé kerülne. Amíg a pasas felkászálódik a billiárdasztalról, én a húgomra is zúdítok egy adagot a haragomból. A feleselése azonban váratlanul ér, és ugyanannyira felháborít, mint amennyire mélyen érint. Nem mutatom, de rosszul esik, hogy így visszaszájal, függetlenül attól, hogy épp most terítettem ki az udvarlóját. Először csak elhúzott szájjal bólogatok, míg egy kicsit sikerül rendeznem a gondolataimat és az érzéseimet. Ajkaimon egy kis fintor játszik, miközben a tekintetem a pasija és közötte jár, végül ismét a szemeibe nézek.
- Követlek? – horkanok fel. – Talán azt kellett volna. De megbíztam benned – hangsúlyozom élesen a múlt időt, és a hangom most már inkább fagyos, mint hangos. Nem fogok kiabálni, így is mindenki bennünket bámul. – És ahogy te is mondtad: szombat este van. Lejöttünk lazulni a srácokkal, de ha valami, hát erre biztosan nem számítottam ma este – jár mutatóujjam közte és a faszija között.
- Azt hittem, ennél azért több eszed van a múltkori után. Hogy tanultál abból az esetből, és megtanultad, hogy mennyire veszélyes ez a város – egészen halkan, mégis elég hallhatóan ejtem ki a szavakat. – Ehelyett… titkolózol? Hazudozol nekem? Csalódtam benned – ejtem ki a szavakat úgy, hogy az még nekem is fáj. Komolyan nem volt elég neki a múltkori, amikor úgy kellett összekaparnunk Estherrel abban a sikátorban? Nem sokon múlott, hogy elveszítsem őt. Már csak mi maradtunk egymásnak, ő is tudja, hogy mennyire fontos nekem, és hogy mennyire aggódok érte. Összeszidott a múltkor, amiért verekedtem, és megkéselve mentem haza, de én rendbe jövök, és tudok vigyázni magamra. Ő viszont még túl fiatal és védtelen, és egyáltalán nem örülök, hogy a hátam mögött ilyen helyekre jár. Vámpírok közé. – Egyáltalán hogy engedtek ide be? Hogy szereztél italt? Hamis személyid van? – emelkedik fel ismét a hangom, de visszafogom magam, és mielőtt ismét kiabálni kezdenék, az udvarlója felé fordulok.
- Le akartad itatni? Egyáltalán tisztában vagy vele, hogy még a tizennyolcat sem töltötte be? – sziszegem idegesen a fogaim között, és megindulok a fickó felé, mire ketten ismét mellettem teremnek. Nem érnek hozzám, de érzem a feszültségükből, hogy készen állnának ismét lefogni, ha kell. Pedig most nem akarok újra ütni… egyelőre. – Fel kéne jelentenem téged! – vetem oda a szavakat ingerülten, és mint egy végszóra, Ashton és a srácok kerülnek elő. Biztos idecsalta őket a csődület. Egyik sem szól semmit, de Ashről tudom, hogy bármikor bárki ellen a pártomra állna, most is szúrós szemmel figyeli a társaságot körülöttem. Szerintem hamar kitalálja, hogy miről van szó, és mivel a falka majdnem egyenlő a családdal, ő is kész lenne megvédeni Clarát, vagy kimenekíteni innen, ha az kell.

     Szerencsésnek is mondhatnám magam, hogy a múltkori bulit megúsztam. Csodák csodája, sikerült elkerülnöm a bátyám, kikapcsolódhattam egy kicsit végre, felügyelet nélkül. Kezd az agyamra menni, hogy ha nem ő őriz, akkor a nyakamra küld valami bébiszittert, egyedül már alig mehetek ki az utcára is. Hát most komolyan, ekkora balhét kell csinálni néhány botlásból? Azért nem áll meg a világ, más tinik is eljárnak szórakozni. Én is el fogok, ebből nem engedek. Az egyik barátnőm szerencsére segít, egy osztályba járunk, és hol együtt, hol pedig külön járjuk a magunk útját, alibit biztosítunk egymásnak. A tipikus "nála alszom" még szerencsére elegendő, nem nézik ki belőlünk, hogy van annyi agyunk, hogy hazudjunk. Meg aztán, két jókislány vagyunk. Ki ne hinne nekünk?
Ma is nála alszom, mármint, elméletileg. Gyakorlatilag leugrottunk pár haverral biliárdozni. Na jó, köztük van a barátom is, illetve egy srác, akivel már majdnem összejöttünk. Eszméletlenül jófej, teljesen oda vagyok érte meg vagy tízszer vissza, el se hiszem, hogy volt akkora mákom, hogy valahogy észrevegyen. Persze nem Rune, nem az a fiú, akire vagy egy éve csorgatom a nyálam, de kicsire nem adunk. Milla szerint aki a kicsit nem becsüli… Jó a hangulat, Milla meg én bedobtuk az együtt tanulunk és egymásnál alszunk kártyát, szóval nem lehet gond. Adam gondolom ma végre pihen, rá is fér. Tudom mekkora teher nyomja a vállát, hogy neki kell eltartania mindkettőnket. Ami azt illeti, az utóbbi időben szaporodnak a kis titkaim előtte. Ott van ugye Mike, a srác akivel majdnem járok, Milla akivel "együtt tanulunk", és az is, hogy a kreálmányaimat, azaz a ruhákat amiket varrok újabban eladom a neten. Jó ötlet volt, az anyag árát bőven behozzák, és valahogy egész kapósak lettek. Szinte minden időmben a varrógépem mellett kuksolok otthon, zsebpénz kiegészítésnek tökéletes ez a varrogatás. Elindultam az úton, hogy megvalósítsam az álmom és tervező legyek, de még nem mertem elmondani a bátyámnak. Nem tudom hogy reagálna. De talán már feltűnt neki, hogy az utóbbi hónapban nem kértem tőle zsebpénzt, egy árva dolcsit sem. Csak remélni tudom, hogy nem gondol semmi rosszra, hajlamos gyártani az összeesküvés elméleteket, ha rólam van szó.
A biliárd jól megy, sokat nevetünk. Nem mondom, egy-két koktélt is benyakaltunk már Milla barátnőmmel, és vigyorgunk egymásra mint a tejbetök. Hogy a cosmopolitan milyen finom cseresznyés! Egyre többet hibázok, és egyre jobban kuncogok. Mike is felbátorodott, amikor nem én vagyok soron, magához húz, és a derekam karolja át. Kicsit izgulok is, bevallom, hiszen nem jártam még senkivel, és talán a bátyámmal egyidős lehet. Nem túl öreg hozzám? …kit érdekel! Tetszik nekem!
A következő pillanatban valaki elrántja tőlem, és mint ha lassítva látnám a jelenetet, lehet az ital miatt is. Adam mosott be neki egy irdatlan nagyot, szegény srác kiterül az asztalon, a golyók a posztón kocogva gurulnak szerteszét. Hát, ebből sem lesz semmi. Egészen megrémülök tőle, hogy ilyen dühös, ritkán látom így kikelni magából, pedig tudom, hogy heves természet.
- Adam! Normális vagy? – sikkantom, és Mike meg a bátyám közé állok. Még csak az kéne, hogy laposra verje csórit. Ezek után biztos nem akar majd járni velem. Csak nézem ahogy ketten fogják vissza Adamet, de tudom, hogy hasztalan. Ha akarna, simán nekimehetne a totálisan kiütött Mike-nak. Le is rázza magáról a karokat, kezdek komolyan aggódni, amikor a dühe célpontja én leszek.
Még hogy így szoktak-e tanulni?! Mit gondol, melyik évben vagyunk? Százötven évvel ezelőtt, amikor egy nő csak garde dame társaságában hagyhatta el a házat?! Hát én nem fogok otthon ücsörögni és gubbasztani mint valami hülye pók, csak hogy örüljön.
- Szombat van! Te meg mit követsz engem, miért kell állandóan ellenőrizgetni? – úgy kiáltok rá, hogy az iménti verekedés nélkül is már mindenki minket figyelne. Tudom, hogy engem nem bántana, legalábbis remélem. Most az egyszer, azt hiszem úgy úszhatom meg a dolgot, ha ellentmondok neki.

Clara & Adam

If there is one thing, that's true,
It's not what I say, it's what I do.

Pontosan a terveim szerint cselekedtem aznap. Nem akartam beleavatkozni Esther ügyébe, nem jobban, mint az már megtörtént, az ő bosszúja volt, és a zsigereimben éreztem, hogy ez fontos neki. Persze arról fogalmam sem volt, hogy mennyire, amíg nem láttam, hogy végezte a fickó. Keserű sors, én a magam részéről a legádázabb ellengéseimnek sem szánnék hasonlót, de nyilván nem vagyunk egyformák. Nem azt mondom, hogy sajnálom azt az alakot, erről szó sincs. Egy utolsó féreg volt, és fellélegezhet a világ, hogy megszabadult tőle. Mégis, látva, ahogy Esther céltudatosan megszabadította a nemesebbik felétől, elgondolkodtatott a lányról. És arról, hogy mennyire nem ismerem még. Amit tett, arra enged következtetni, hogy kiemelt oka van szembe szállni az erőszaktevőkkel, de ez nem az a téma, amit egy délutáni sörözés mellett fel akarnék hozni neki, nem mintha azóta meglett volna erre az esélyünk. A srácok később szétszéledtek, Esther pedig eltűnt a fák között, és azóta nem is láttam. Nem félek attól, hogy nem fog újra előkerülni. Dolga van a saját falkájával, vagy mással, semmi közöm hozzá. Nekem is van mivel foglalkoznom. Aznap este még vissza kellett érnem dolgozni, és a szívességért cserébe megígértem Ashtonnak, hogy segítek neki költözködni a hétvégén. A korábbi lakásából kitették a szűrét, mert nem tudta rendszeresen fizetni a lakbért. Ez van, az élet szívás.
A határidő pedig hamar lejárt, szóval egy kölcsön teherautó, két láda sör és a banda meg is jelent ma délután a megbeszélt helyen. A munka ennyiünknek nem tartott sokáig, az energiánknak sem igazán voltunk még a híján, amikor az italok is elfogytak, ezért végül megbeszéltük, hogy benézünk a Cromwell’s-be. Köztudottan olyan bár, ahol gyakran lebzselnek vámpírok, szóval egy csapatnyi felhergelt vérfarkasnak ennél nem is kellhet jobb hely egy kellemesen zűrös estéhez. Megfordult a fejemben, hogy előtte hazaugrok megnézni, hogy a húgom rendben lesz-e, de végül elvetettem az ötletet, mert úgy rémlett, ma estére kimenőt kért. Az éjjelt egy barátnőjénél tölti, akivel pizsipartival egybe kötött tanulást terveznek. Legalább miatta nem kell ma aggódnom, és megengedhetek magamnak egy kis kikapcsolódást.
Megérkezünk, és Jim azonnal kiszúr három-négy csajt, akiket elvileg ismer, és oda is invitál a köreinkbe. További italok után a hölgyeknek táncolni támad kedvük, egyikük engem is csábítgat, de csak a fejemet ingatom. Inkább levegőznék egyet, bár ezzel a szöveggel aligha engednének el.
- Hozok még piát. Kérsz még egy sört? – szólok oda Ashtonnak, aki homályos tekintettel mered rám, és megkönnyebbülök, amikor a fejét ingatja. Nem csak amiatt, mert a zsebem nem bírná, de azért is, mert attól tartok, hazáig támogathatom utána.
- Nekem hozhatsz még egy tequilát – karol belém a korábbi táncos kedvű csaj, ő sem tűnik sokkal józanabbnak, mint a barátom. Esküszöm, már kár beléjük az ital, haszna nem lenne, csak kifelé jönne. És amúgy sem fog emlékezni később, hogy hoztam-e neki még egyet, vagy sem.
- Aha – kacsintok rá, majd lefejtem magamról a karját, és ott hagyom a társaságot. Örülök, hogy kicsit megszabadulhatok tőlük, engem nem fog eléggé a pia ma este ahhoz, hogy passzoljak hozzájuk kábultsági szinten. Teszek egy kört a bár előtt, aztán odabenn is, mielőtt visszaindulnék a csapathoz. És ekkor szúrom ki Clarissát a billiárd asztalok közelében. Első pillanatban csak nem hiszek a szememnek, bár a meglepettségem szerintem érhető. Hát nem valami babazsúron lenne a helye? Vagy olyasmin. A következő fázis a felháborodás, bár mire melléjük érek, már egyenesen dühös vagyok. A húgomra is, és a faszira is, aki körülötte lebzsel. Egy kis féreg, aki nagyban karolgatja, és a keze a szemeim láttára csúszik le a hátán a fenekéig. Na, itt durran el az agyam. Nem érdekel, ki vagy mi ő, két másodperc alatt választom le a húgomról, és mosok be neki egy akkorát, hogy végigterül a zöldbársony asztalon.
- Még egyszer hozzáérsz a húgomhoz, és egyenként tépkedem ki a mocskos ujjaidat – mutogatok felé ingerülten, és újra lendülök, de két fickó lefog két oldalról. Ez a srác szerencséje, mert van időm egy-két mély levegőt venni, hogy kitisztulhasson a fejem, és már ne akarjam letépni a fejét. Helyette Clara felé fordulok.
- Te mégis mi a fenét csinálsz itt? A mai tinik így készülnek az iskolára? – kérdezem, miközben lerázom magamról az alakokat, akik lefogtak. Halandók lehetnek, mert nem olyan nehéz megszabadulnom tőlük.

Elijah & Marcel

- Megölni? – tártam szét karomat értetlenül de mosolyogva – ki beszélt itt ilyenről? Ne viccelj Elijah. A testvéred jól kitanított, ne aggódj. Pontosan tudom, hogy nem tudok végezni veletek. De van rosszabb is a halálnál. Ezer év után, azt gondolná az ember, hogy te és a testvéred ezt pontosan tudjátok, hisz hány alkalommal büntetett titeket az én teremtőm? – kértem számon a vámpírt majd hagyva, had lépjen el tőlem, a bárpultnak dőlve sóhajtottam fel. – Menj, tedd a dolgod Elijah. Én is teszem az enyémet. – elég volt csak intetem, hogy azonnal megkapjam a szokásos kristálymetszésű poharat és benne az aranylóan csillogó, több mint harminc éve érlelt whiskyt. Jóízűen kortyoltam belőle miközben gondolataimmal még mindig a beszélgetés közepén jártam. Ha Elijah újra öl, meg kell büntetnem. Anélkül már nem mehetek el szó nélkül, különben kitör a lázadás, amit nem engedhetek meg. Az engedetlenség káoszhoz vezet, a káosz pedig rendszerint lefejezi az uralkodót. Szeretem a fejem, nem áll szándékomban elveszteni és főleg nem egy öntelt hólyag miatt.
- Amelia! – ejtettem ki öblösen nevét és pár pillanat múlva máris előttem termett a karcsú teremtés. Csillogó tekintettel figyelte ahogy derekára fonom karom és éhesen, mohón csókolt meg mert végre megtehette. Ritkán volt alkalma megcsókolni, egyszerűen azért mert emberi mivoltát mélyen megvetettem. Tökéletes vérszolga volt de semmi több annál. Mégis olykor, ha nagyon jó kedvem kerekedett, megengedtem neki ezt-azt. Ez pedig egy ilyen nap volt. Persze pár perc múlva eltoltam magamtól, lehajtottam a maradék italom és ahogy a nap elköszönni kezdett, úgy én felráztam magam. Most jön a nap legjobb része! Visszatérek otthonomba ahol hamarosan elkezdődik majd a harc. A harc melynek győztese, megkapja a gyűrűt melynek segítségével a fényben is képes lesz majd járni… melynek hála ismét érezheti majd a napfény melegét a bőrén. Vannak, kik már nyolcvan-száz éve élnek az égitest fénye nélkül még mások egészen fiatalok és mohón törnek felfele. Nekem pedig vezetnem kell őket. Elvégre is… miért ha nem ezért vagyok a királyuk?

Egy pillanatra elkalandozom, s már nem figyelek Marcel szavaira. Mintha gondolataim ismét elragadnának és egy olyan helyre vinnének, mely távol van innen. Összezavarodtam. Érzem, hogy élek, mégsem érzem magam igazán élőnek, s ismét hatalmába kerít az a bizarr érzés, mikor Elenához kötöttek erősebb érzelmi szálak, mikor el akartam lökni, s mint látszik, sikeres volt, amit akkor akartam. Mégis üresnek éreztem magam, megsemmisültnek. Ahogy most is. Hiába a ridegség álcája, ha én tudom az igazságot, nem igaz? Más nem láthatja mi zajlik bennem, csak én tudom, min megyek keresztül, és hiába próbálom azt mutatni, hogy minden rendben van, ha én nem érzem úgy, semmi sincs rendben. A hazugság álcája, a ridegség és a kegyetlenség mind csak álca, melyet mindenki elhisz, mert azt akarom, hogy elhiggyék. Addig el is fogják. Most sokkal fontosabb dolgok vannak, minthogy az én sokadszorra összetört lelkem ápolgassam. Majd elmúlik, de most Klaus mellett kellene lennem, nem itt ezzel a kölyökkel, aki azt hiszi, hogy övé a város, ami sosem volt az övé, maximum "vigyázott" rá.
- Örülök, hogy azt hiszed, hogy képes vagy megölni egy Eredeti vámpírt, Marcel, de hidd el, sokan gondoltak már erre, meg is próbálták, mégis itt vagyunk... Talán az embereid nem tudták, kibe kötnek bele! - Jelentem ki unott hangon, még a vállamat is megrándítom, hiszen az a két vámpír nem jelent nekem semmit. Lehet, hogy én vagyok a legmorálisabb a családban, akivel a legelőször kompromisszumot lehet kötni, de ugyanakkor ha kell, ölök, fenyegetek vagy kínzok. Ha kell ismerem a kegyetlenség sok formáját, annak ellenére, hogy nem mindig szeretek ezekhez a módszerekhez folyamodni. A családomért viszont képes vagyok tűzbe menni. Még akár Marcel-t is képes lennék megölni, ha ez után béke lehetne, ha ez után nyugodtan tudnánk élni. Mindig is ezt akartam, túl naiv vagyok, ha azt hiszem, hogy ez sikerül, mégis ez volt az a város, ahol mind Klaus mind Rebekah boldog volt. Talán ez ismét így lehetne.
- Tudod Marcel, bármennyire is szeretnék veled nyugodt társalgást folytatni, jelenleg erre képtelen vagyok, tudod, igen elfoglalt vagyok mostanában... - Veszem elő a telefonom, mely éppen az imént kezdett rezegni. SMS érkezett, s miközben beszélek, a kijelzőt figyelem, majd elteszem a készüléket. Köszönés nélkül tűnök el a semmiben, mire felnézne esetleg a férfi, már nem láthat a bárban, tulajdonképpen csak a becsapódó ajtó jelzi, hogy alig fél perccel ezelőtt még ott voltam.

szavak: 387 zene: [You must be registered and logged in to see this link.] megjegyzés: Köszönöm a játékot, részemről VÉGE, és bocsi a késésért! credit: [You must be registered and logged in to see this link.]

Elijah & Marcel

Rettentő jó kedvem lett, ahogy ezt az öntelt alakot hallgattam. Sőt, nem is tudtam, bár őszintén szólva nem is akartam leplezni ezt az örömöt, főleg most, hogy egy cseppnyi tiszteletet nem képes mutatni. Jobb híján hát, belevigyorogtam a képébe.
- Hadsereg? Hívtam én egyet is? – tártam szét újra a karom, hisz nekem megvolt az a kiváltságom, ami neki sosem. Még csak a kisujjamat sem kellett megmozdítani ahhoz, hogy egy egész vámpírhad lépjen fel mellettem, ha úgy érezték, királyuk, aki annyi szabadságot adott nekik, veszélyben van. Arcom megkomolyodik mikor alkut emleget, tekintetem rá emelem. Ugyan mégis mi a francot képzel, ki ő? Mielőtt azonban reagáltam volna, állva éles pillantását vártam, hogy befejezze mondandóját.
– Nyertél, mert én úgy akartam. – Elég lett volna egy golyónak bemennie és nekem be is ment… de én kettőt akartam a helyén látni. Az én akaratomnak köszönhette, hogy játszhatott. – Eljöttél a városomba Elijah és megölted két emberemet, hogy megóvj egy boszorkányt. – előttem semmi nem marad titok és ezt Elijah már tudhatná – Eljöttél a városomba és a kezem nyújtottam feléd, azután, hogy nagylelkűen – néztem körbe – megkíméltelek a következményektől de te elutasítottad… - még nem fejeztem be de nem ám csupán kortyoltam egyet az aranyló italból – Megkíméltelek mert tisztelem a családod, mert a mentorom bátyja vagy aki épp eleget veszített már az évek során. Eljöttél a városomba és megfenyegettél Elijah! – most már izzott a tekintetem ahogy pofátlanul közel léptem a legmorálisabb testvérhez aki mindig is józan eszéről és nyugalmáról volt híres. – Ezek után még azt várod tőlem, hogy holmi gyermekded alkukba bocsátkozzak a te kényed-kedved szerint? – elvigyorodtam ahogy a körülöttünk álló vámpírok csóválni kezdték a fejüket és méltatlan hangokkal nyilvánították ki véleményüket. Őszintén szólva fogalmam sincs miért is vet meg engem ennyire Elijah. Várat építettem a szarból, mellyel együtt engem is hátrahagytak, mikor ismét elmenekültek apjuk elől. Felemelkedtem a rabszolgaságból, felemelkedtem a nyomorból és királya lettem New Orleans városának.
- Mindig is szívesen láttalak benneteket itt de sosem jöttetek… most itt vagytok és a rosszindulatod beszennyezi a városomat Elijah. – intettem a fejemmel a többieknek, hogy oszolj és mikor ketten maradtuk, oldalra ejtettem a fejem – akármi sérelem is ért Elijah, nem gondolom, hogy ez a harsány és hirtelenharagú alak lennél. Igyál még egyet és beszélgessünk. Nagy terveim vannak ezzel a várossal és nem véletlen nem temettem a földbe a házatokat. Vártalak titeket. – azzal elfordultam. Innen már rajta múlott, hogy csatlakozik-e hozzám vagy továbbra is eljátssza bátyja halovány árnyékát. Elijah kétség kívül indulatosabb volt mint valaha de ha van egy csöppnyi esze akkor nem engedi, hogy egója felülemelkedjen rajta és csatlakozik hozzám a bár túlsó végében, hol nyugodtabban beszélhetünk.

Nehéz nyugodtnak maradnom, de nekem a családom az első, így nem hagyhatom, hogy elragadjon a hév. Nem hagyhatom, hogy Marcel ki tudjon hozni a béketűrésből. Nem érdekel a körénk gyűlő tömeg, gúnyos mosolyra rándul a szám, épphogy észrevehető. Már azt is tudom, hogyan fordítsam az én javamra a dolgokat anélkül, hogy rosszul jönnék ki belőle... Nem, én sosem jövök ki rosszul semmiből. Persze volt egy-két alkalom, de most nem lehet.
Hayley és a kisbaba új esélyt adhat a családunknak, új lehetőséget arra, hogy visszakaphassam a bátyámat, akit elvett tőlem a kegyetlen élet. De ahhoz vissza kell fognom magam.
- Tudod... Mivel úgy látom, hogy egyedül nincs merszed velem beszélni, legyen! - Sóhajtok lemondóan, miközben végigmérem a tömeget rideg tekintettel. Páran lesütik szemüket, a többiek állják a pillantásomat. Talán vannak itt, akik nem tudják, ki is vagyok, de így egyszerűbb. - Mivel te is a hadsereged mögé bújva akarsz naggyá válni, nincs miről beszélnünk, csupán... - Akadok el egy pillanatra, úgy téve, mintha egyetlen szavát sem hallottam volna meg. Nagyon is hallom. Minden egyes szavát megjegyeztem, és tényleg megérdemelné, hogy meghaljon. Gondolati síkon talán el is játszom Marcel kínzását, de ez mind ott marad a gondolataim között. Nem hozzám méltó viselkedés lenne, de gondolataimat senki sem láthatja.
- ...Békében akarok itt élni! Ezért alkut ajánlok - Emelem vissza a férfira a tekintetem ridegen. A hatásszünet is szándékos volt, attól mert nem mutatja, tisztában vagyok vele hogy kíváncsi mit váltanak ki belőlem a szavakból összerakott mondatai, de őszintén feleslegesen pazarlom itt az időmet. Kiiszom a whiskey-met, majd mikor én jövök, nem hagyok számára több lehetőséget. Mikor lelököm az utolsó színes golyót, és csak a fekete marad, kiegyenesedem. - Úgy tűnik nyertem - Jegyzem meg, mielőtt folytatnám a mondataimat. Rebekah említése sem vált ki reakciót belőlem, majd később visszatérek erre a részére is, ha alkalmasnak találom a lehetőséget rá,  most viszont szinte célzás nélkül lököm be a fekete golyót a lyukba, majd a dákót egyenlőre az asztalra rakva nézek ismét Marcel szemébe. - Rebekah élni szeretné az életét, és nem Klaus életében akar tovább asszisztálni. Nekem pedig ez nincs ellenemre. Nem fog a városba jönni egyenlőre - Zárom le a témát röviden, bár titokban bolond ötletnek tartom, hogy Rebekah Mattel akar világ körüli utat, nem vagyok Klaus. Nem fogok tőrt döfni a szívébe, hanem hagyom, hogy tegye, amit jónak lát, tegye amit akar. Az ő élete, és igazat kellett adnom neki, hogy eddig Klaus mellett állva nem volt egy perc szabadsága sem, hiszen amint ellent mondott neki, már a koporsóba került. Mély levegőt veszek, és miután ismételten végignéztem a tömegen, ideg tekintetem visszatér Marcelre.
- A szavamat adom, hogy nem esik bántódásod a kezeim által, ha sem az embereid, sem te nem próbálkoztok semmivel ellenem, és nem szóltok bele az életembe! Ellenkező esetben semmisnek tekintem az alku rám eső részét! - Tisztességes alku rengeteg kiskapuval, de Marcel azt az egyet tudhatja rólam, hogy mindig tartom az adott szavam, amíg az érdekeim máshogy nem kívánják, vagyis az alku egyik pontja nem teljesül. Ez az egy dolog, amiben velem kapcsolatban bízni lehet. Ellenben azt már kevesen tudják, hogy mindig megválogatom a szavaimat. Marcel nem ismer, és soha nem is fog. Hallott rólam pár dolgot, nem fogok elmenekülni, mert felállt nekem pár ember.
- Szóval? - Nem nyújtok kezet, hanem gondolataimba merülve figyelem a férfi arcát. Klaus az öcsém, Marcel az ő tanítványa. Ha figyelt, akkor talán rájöhetett pár dologra velünk kapcsolatban. Nem fogok magyarázkodni, ha nem tetszik a viselkedése, szimplán faképnél hagyom az önbecsülésével és a magabiztosságával együtt. New Orleans elég nagy ahhoz, hogy észrevétlen maradhassak, ha úgy akarom...

szavak: 591 zene: [You must be registered and logged in to see this link.] megjegyzés: Kedvenc játékom credit: [You must be registered and logged in to see this link.]

Elijah & Marcel

Próbáltam nem unott fejet vágni… esküszöm próbáltam… de mikor az ember már a milliomodik alkalommal hallgat végig féltékenység szülte szavakat, roppant nehéz nem unott fejet vágni és nekem nem is sikerült. Mikor befejezte a nagy és nagyon ijesztő beszédét, felvont szemöldökkel emeltem el a poharat az ajkaimtól.
- Befejezted? – kérdeztem sóhajtva úgy mint aki épp egy hisztis óvodással folytat komoly tárgyalást és ez már a sokadik alkalom amikor a kis tipegő ordibál a játéka után amit nem kaphat meg. Jókedvűen kaptam el a dákót, nem, még csak meg sem rezzentem. Sokkal erősebb voltam mint azt Elijah hitte. Lehet, hogy idősebb volt nálam én viszont az idő alatt amióta élek, kétszer annyi embernek adtam meg a végső halált. A vérfarkasok nem mernek belépni a városomba, a boszorkányok rettegnek tőlem. Egy egész városnyi vámpír állna a seregembe ha úgy akarnám és idejön Elijah és azt hiszi csak mert ezer év áll mögötte, elveheti amit én felépítettem? Mosolyogva csóváltam meg a fejemet és mikor az én köröm jött, továbbra sem méltatva válaszra fenyegetéseit hajoltam az asztal fölé. Három golyót küldtem a helyére egyetlen lökéssel és mikor felemelkedtem, elvigyorodva néztem a körénk gyűlő vámpírokra. Egyrészt érdekelte őket, hogy ki az idegen, másrészt a soraikba nem egy vámpír pihent aki a testőrömként volt jelen. Nem kellett hívnom őket és ki vagyok én, hogy megvonjam tőlük az információt arról, hogy ki magasodik feléjük öntelt egoizmussal?
- Hölgyeim és Uraim! Elijah Mikaelson! – mutattam be kitárt karokkal a másikat épp úgy mint egy porondmester – A teremtőm, a megmentőm, Klaus Mikaelson, ő pedig a bátyja! – provokáltam-e? Nem. Egyszerűen szeretettel beszéltem Klausról még azok után is amit tett, mert ismertem a szeszélyességét… és persze azt is jól tudtam, hogy mennyire bízhatok meg benne… S persze annak is célja volt, hogy egész tömeg tudta már ki is az aki épp megfenyegetett. Miután bemutattam, visszatértem az asztalhoz és újabb két golyót küldtem vissza a helyére. Nem kellett ezer év tapasztalata, hogy jó biliárdos legyen valaki. Újra felemelkedtem, aprót kortyoltam az aranyló italból és mikor letettem a poharat, Elijahra emeltem a tekintetemet.
- A gyönyörű Rebekah is csatlakozni fog hozzánk?- Ha valakit igazán vártam végre hát az a szőke szépség volt akivel annyi évvel ezelőtt ismerkedtem meg – vagy megint elzártátok őt a fény elől? – kérdeztem teljesen jogosan hiszen pontosan tudtam róluk, hogy miképp bántak egyetlen húgukkal. Őszintén, soha nem is értettem mivel érdemelte ki ezt. Mi fogott meg a nőben? Ő volt az első vámpír akivel találkoztam és heves vérmérséklete azonnal felkeltette az érdeklődésemet. Gyönyörű, eszes nő, arról nem is beszélve, mennyire erős. Újra löktem egyet de az elvárt kettő helyet, egy ment csak be.
- Á csak az egyik… ez nem elég jó. – léptem félre, hogy őt is játékba engedjem.

Nem szándékozom elrontani a boszorkányok terveit, de mégis maradok, s hagyom, hogy ez a fiatal kölyök táncoljon az idegeimen mindezt úgy, hogy ő ebből semmit sem sejt. Sosem látott belém, a gyűlöletemet iránta is csak onnan tudja, hogy nem egyszer fejeztem ki irányába szavakkal. Mindig is azt hitte talán, ha Klaus-szal jóban lehet, akkor velem is, nem tudom, nem is érdekel. Sosem érdekelt. Lenéző fölényes tekintettel figyelem, ahogy közelebb jön, ahogy ajkai közül szavakat intéz felém.
- Ha én a városban vagyok, számíthatsz a véletlenekre... Mellesleg - Emelem fel mutatóujjamat, mintha most jutott volna eszembe valami. - ...attól mert elfoglaltad a várost, nem lesz a Tied, "Barátom"! - Köpöm elé a szót, melyben több a gúny és megvetés, mint bármelyik másik szavamban. Nem vagyok rest éreztetni vele a fölényemet. Ideje visszatérnem a régi, rideg és fölényes énemhez. Gúnyos félmosoly játszik szám sarkában, mellyel azt mutatom csak ki, mennyire nem érdekelnek a szabályai, ahogy az sem, hogy hány csicskását küldi rám. Klaus is megpróbálta, a drága hibridjeivel, de neki sem sikerült elérnie, hogy fejet hajtsak, akkor miért tudná megtenni Marcel?
Egyetlen dolog tart vissza attól, hogy ne tépjem le a fejét, az pedig a boszorkányok. Ez az egy szerencséje ennek a kölyöknek, és még csak nem is tudhat róla. Leteszem az billiárd asztal szélére a whiskey-met, miközben rendel számomra is.
- Igazán nagylelkű, hogy azt hiszed, hogy egy whiskey és egy üdvözlés semmissé teszi azt, amit irántad érzek! Én nem vagyok Klaus, Marcel! - Figyelmeztetem lenéző fölényes mosollyal a poharamat meg sem emelve felé ürítem ki, és intek, hogy kérek még egyet. Ehhez a beszélgetéshez kell az ital . A dákók felé veszem az irányt, amik szépen sorakoznak a falra felszerelt állványukban. Egyet elő is veszek, és szinte teljes erőből vágom Marcel felé, ami nálam annyit tesz, hogy a férfi valószínűleg hátra fog lépni, hogy megtarthassa az egyensúlyát. A kezembe veszek egy dákót magamnak is, miközben a fehér golyót a kezembe véve jelzem, hogy most én fogok kezdeni.
- Igazad van. A fontos a jelen és a jövőd, de ugye nem gondoltad, hogy a véleményem, és az érzéseim rólad megváltoztak? - Kérdezem, miközben leemelem a többi golyóról a háromszöget, a fehéret a helyére téve hajolok le és lököm el. Egy teli megy le, lököm még egyet, a harmadikat is, a negyediket viszont leplezetlenül rontom el. - Esély az esélyteleneknek - Nem a győzelemért játszom, csak unatkozom, s ami a legfontosabb, szeretnék elhitetni vele valamit, ami az én kis játékom. Azt akarom, hogy higgye, neheztelek Klaus-ra, hogy azt higgye azt, hogy fölényben van.
- Azért a biztonság kedvéért elmondom, hogy tudd - Lépek egészen közel hozzá, mielőtt lökne. Verbénát szed... Akkor mégiscsak tart tőlünk. Gúnyos félmosoly bujkál szám sarkában. - Te nem szabsz feltételeket nekem! Nem félek tőled, és remélem nem felejtetted el, hogy engem sem vagy képes megölni igaz? De az embereid sem! - Lépek távolabb, hangomban semmi érzelmet nem lát, ahogy arcomon sem a gúnyon kívül. Felemelem a poharam, és várom, hogy lökjön, addig iszom egy kortyot. Szívem szerint több mindent vágnék a fejéhez, sőt, legszívesebben itt nyársalnám fel a dákóra, de mivel még nem tett ellenem, így nem érdekel. Ahogy az emberei sem, akik közül kettőt meg is öltem már. Tudom,hogy minden szavunkat hallják, de nem nagyon tud érdekelni. Csak élvezem a helyzetemből, a koromból és a legyőzhetetlenségemből adódó fölényemet, várva a folytatást...

szavak: 548 again zene: [You must be registered and logged in to see this link.] megjegyzés: Sorry, Elijah ilyen credit: [You must be registered and logged in to see this link.]

Elijah & Marcel

A mai nap rettentő hosszúnak bizonyult. Királynak lenni nem egyszerű feladat. Egy rakás ember halálát kell megszervezni, miközben jól is kell érezned magad. Fárasztó, én mondom. Arról nem is beszélve, hány helyre kellett még elmennem a mai napon, hogy eleget tegyek királyi kötelességeimnek. A bordélyházban tett látogatásom persze kárpótolt valamennyire, hiszen Charlotte mindig is azt nyújtotta amire szükségem volt de ettől még nem voltam kevésbé fáradt. A nő lábai ugyan elvonták a figyelmem pár órára de mikor kiszabadultam közülük, ismét vissza kellett térnem szeretett városomba, hogy biztosítsam a vámpírok parádéját… csak úgy, mint azt minden nap tettem. Igazság szerint inkább csak nyűgös voltam és nem vágytam másra mint egy jó italra a barátaim körében. A gyermekeim mellett. Épp ezért volt mellettem Diego és Thierry is amikor beléptünk egy olyan bizalmasom bárjába aki a város északi őrzője titulust képviselte. Szeretem a titulusokat… a hordozóik mindig tudják és meglehetősen pontosan, hogy milyen következményekkel járhat ha nem teljesítenek megfelelően. Már bent voltunk pár órája és nem az első whisky pihent a kezemben amikor Elijah hangját hallottam. Elvigyorodva fordultam a hang irányába és továbbra is mozdulatlanul ülve feleltem. - Ugyan, barátom, ez nem véletlen… az én városomban nincsenek véletlenek. – ejtettem el kedves köszöntőmet Elijahnak akiről jól tudtam, hogy sosem kedvelt igazán… talán mert nagyon is tetszettem a húgának és ő nem tudta megengedni, hogy Rebekah végre boldog legyen egy férfi mellett aki nem ő vagy Klaus. Hiába, a mentorom mindig is elhajtotta a húga mellől a férfiakat és Elijah épp ugyan ezt tette. Ellopták tőle a boldogságot. Rebekah igazán üdítő látvány volt akkoriban… még én rabszolgaként emeltem kardot addig az a szőke szépség úgy vívott mint aki egész életében harcolt. Persze, nem is tévedtem akkorát róla csak akkor még nem tudtam, ki és mi is ő. Nosztalgikus hangulatomnak köszönhette csupán Elijah, hogy hajlandó voltam felemelkedni és odasétálni hozzá. Elgondolkodtam, hogy egyszerűen kitessékeljem-e vagy sem… végül aztán úgy határoztam, nem volna királyhoz méltó ha úgy köszönteném teremtőm testvérét, hogy máris elűzöm. Ruganyos lépteimnek hála nem tartott tovább öt másodpercnél, hogy átszeljem a köztünk feszülten pihegő távolságot és az ősi vámpír mellé érjek.
- Töltsd tele! – hajoltam el Elijah mellett a pulthoz majd felé intettem – Az Úr pedig a vendégem. – mosolyodtam el és mikor megkaptam az italom, már fordultam is a férfi felé, hogy kinyújthassam felé a kezemet. – Remélem már eleresztetted a múlt haragos érzéseit Elijah! – ráztam vele kezet ha elfogadta – bár ebben a városban nem nagyon tehetett mást – és mikor eleresztettem, az ablak felé intettem, az utcán nyüzsgő nép felé melynek csupán a harmada volt ember… turisták, helyi lakosok kik között csak úgy hemzsegnek a vámpírok. A mi fajtánk… mert itt nem voltak korlátok számukra csak a szabályaim. – Üdvözöllek itthon! – tártam szét a karomat majd a kristálymetszésű poharat az ajkaimhoz emeltem, hogy nagyot kortyolhassak a benne táncot járó aranyló italból. – Itt a jelen és a jövő… remélem a múltat nem hoztad magaddal. – biccentettem, amolyan, inkább ajánlom, hogy nem tetted jelzéssel de egyetlen egy szavam sem volt durva vagy sértő. Erre mindig is kifejezetten ügyeltem… hisz mint király, nem lehetek nem előkelő. A nyomorban születtem, abban nőttem fel, az tett azzá aki ma vagyok… de egy király, lehet megjelenése akármilyen is, nem engedheti meg magának, hogy könnyedén elveszítse uralmát vagy éppen jelenetet rendezzen teljesen feleslegesen… persze én imádtam jelenetet rendezni. Azonban jól megválogattam a helyét is az idejét. Ez pedig nem volt jó alkalom.

New Orleans egykor az otthonunk volt, és most is azzá válhat még. Kissé bosszús vagyok a boszorkányokra, mert nem hagyták, hogy megöljem azt a kis utcafiút, aki most királynak képzeli magát a Mi otthonunkban, és igaz, hogy a türelem nagy erény, mégsem tudok az lenni. Marcel nem jelentene nagy veszély, pillanatok alatt le tudnám tépni a fejét a helyéről, de már Klaus is azt mondja, amit a boszorkányok. Fejet hajtottam hát ez előtt, de csak a pillanatra várok, hogy végre eltűnjön a színről.
Jobban végiggondolva viszont a másik oldalról megközelítve nem rossz ötlet életben hagyni. Kínozni kínozhatom, ugyanis attól mert Klaus színészkedik, hogy nagy barátok, nekem nem kell. És ennek a történetnek itt a kiskapuja. Régen sem bíztam benne, még mielőtt Klaus átváltoztatta volna, most pedig szinte már gyűlölöm. Mindig is bizalmatlan voltam irányába, nem tehetek rőla. Bár én tényleg kevés emberben bízom meg. Egyre kevesebben. Valahogy az idő teszi ezt. Minél idősebb vgyok, minél több emberrel ismerkedem meg, annál jobban rá kell jönnöm, hogy a családom az egyetlen, akiben érdemes megbízni. Bár tudom, hogy Klaus most be akar épülni Marcel bizalmi körébe, titkon féltékeny vagyok, féltem valahol Klaus-t, nem tudom mire képes rávenni Marcel a boszorkányokat.
Tudom mit mondtam Klaus-nak, hogy mit kell tennie, persze én sem voltam rest, egyből meg akartam ölni Marcelt. Végül már letettem róla, de mégsem értem a boszorkányokat, mire egy a nagy kerülgetés. Miért nem megyünk egyből elébe a dolgoknak? Miért kell Klaus-nak beépülni, ha mi ketten előbb végeznénk a vámpírokkal, minthogy pisloghatnának egyet. Sophie boszorkány, és bár a város szabaddá tételéhez szüksége van ránk, mégis bizalmatlan vagyok. Nem értek még mindent. Bár biztos köze van a gyereknek is hozzá...
Felesleges lenne ezeken rágnom magam, de a gondolataim nem hagynak nyugodni, folyamatosan jár az agyam. Tudom, hogy mindennek oka van, tudom, hogy minden egyes lépést meg kell tervezni, nekem mégis elment az eszem akkor a temetőben. Nekem, aki minden egyes lépést megtervezek, hogy ne érjen váratlan meglepetés. Mintha egy pillanatra magamra öltöttem volna Klaus hirtelen haragúságát, mintha hirtelen magamra öltöttem volna a szerepet, mely nem én vagyok.
- Egy whiskey lesz - Szólalok meg elhaló hangon, miközben észreveszem, hogy a velem szemben álló pultos tudni szeretné mit fogyasztok. Hamar megkapom az italomat, mellyel egy ideig játszom, majd kortyolok belőle egyet. Lopva pillantok a tükörbe, mely rálátást biztosít a belépő és a benntartózkodó emberekre egyaránt. Így észrevehetem a belépő szőke hölgyet is, aki láthatóan figyelmen kívül hagyva a messzebb lévő csapat füttyögését, indul el egy másik irányba. Különösképpen nem tulajdonítok neki nagy szerepet, ám mikor az idétlen csapat a közelembe ül, unott arccal hagyom őket a pultnál, és sétálok az egyik billiárd asztal felé, ahol a golyók felállítva várják a játékosokat.
Ekkor veszek észre egy ismerős arcot, akit reméltem, hogy még jó darabig elkerülhetek. Sosem kedveltem igazán, bizalmatlanságomnak többször is hangot adtam, de Klaus olyannyira figyelmen kívül hagyta a figyelmeztetéseim, amennyire én szoktam az övéit...
- Nézzenek oda milyen véletlenek! -  Jegyzem meg az orrom alatt színtelen hangon, amit senki nm hallhat, hiszen csak Marcel-nak célzom eme szavakat. Remélhetőleg megismeri még a hangom. - Reméltem, hogy még egy ideig elkerüljük egymást... de ha már így alakult... - Jegyzem meg rideg és rezzenéstelen arccal, megvárva, míg felém fordul, és megemelem a poharam egy színpadias mozdulattal. Tudom, hogy ide fog jönni, Marcel nem az a fajta, aki csak úgy elsétál...

szavak: 548 zene: [You must be registered and logged in to see this link.] megjegyzés: Kíváncsian várom, mi sül ki ebből credit: [You must be registered and logged in to see this link.]