Kedves naplóm,

reményeim szertefoszlottak, hogy a mai nap más lesz. Hogy ezúttal, egy újabb nap virradatával, örökre véget vethetek azoknak az érzelmeknek, melyek még mindig az emberi oldalhoz ragasztanak engem. A lelkiismeretem néha megszólal, felkiált, de nem engedem, hogy uralkodjon felettem. Csupán arra várok, hogy jöjjön az a nap, mikor már nem lesz a gyötrő lélekhang, mely vissza próbál rántani engem a normális hétköznapokba. Mert még egyetlen egy dolog odaköt engem: Elena.
Ostobaság lenne mindenáron tagadni azt, hogy milyen érzelmeket táplálok iránta még mindig. Oly' egyszerű az arcába mondani, hogy már semmi sem él azokból az érzésekből, melyeket hajdanán tápláltam iránta. De lelkiismeretem az Ő esetében is kiáltozik: ott kellett volna lennem, mikor vámpírrá változott. Meg kellett volna mentenem az életét ettől a sorstól, mely annyira átkozott, annyira... nem neki való! És elszalajtottam... olyanná vált, mely soha nem akart lenni. Felelőtlennek tartom magam.
A gyomromat újra éhség mardossa. Nemrég érkeztem vissza Chicagoból, egy újabb vacsora-túra után. A fal néhány névvel bővült ismét. Újabb személyik kerültek a szoba egyik komódjának fiókjába. Rögeszme már, hogy mindezt akadály nélkül művelem... de mikor gyilkolok... Elena nincs a szemeim előtt. Csak én vagyok ott. A ragadozó... aki soha nem halhat meg... és ez szabadít fel. Mintha ebbe menekülnék az érzelmeim elől. Az egyetlen hely, ahol Elena nem talál meg...