Valószínűleg igaza van, tényleg meg kellene köszönnöm neki, hogy megmentett. Még ha én ennek nem is örülök annyira, ő mégis kockára tette saját életét miattam. Szóval azt bevallom, hogy nem volt túl szép dolog, őt lehordani azért mert segíteni akart. Elvégre ez a férfi honnan is tudhatta volna, hogy épp az lett volna a célom, hogy a vámpír megharapjon? Nagy valószínűséggel én vagyok az egyetlen vadász, aki ilyesmihez képes folyamodni. Fogalmam sincs, hogy ez bátorság-e, vagy inkább botorság, de jobb ötlet hirtelen nem is jutott eszembe. Ráadásul nő is vagyok, szóval nem lehetek olyan erős, mint ez a vámpír, vagy mint a másik vadász. Nem is értem, hogy tudta olyan könnyen leszedni rólam. Nem kis izomzata lehet neki. De az is lehet, hogy már jóval régebb óta vadász, mint én, és csak simán tudja, mikor kell támadni. Hiszen én csak alig pár éve lettem az, ami. Ő pedig jóval képzettebbnek tűnik nálam. - Bocs, ezt nem neked szántam volna... Inkább neki. - Bökök a vámpír után fejemmel, undorodó arckifejezéssel. - Köszönöm! - Nyögöm ki nagy nehezen, mert hát nem könnyű azzal a fene nagy önbizalmammal elbírni. Legyűrni magam alá, pedig még nehezebb. Főleg azután, hogy az imént úgy lemormoltam. Már belátom, hogy nem kellett volna, és azt is látom, hogy szegénykémet vérig sértettem. Szóval ezt most jóvá kell tenném, ha nem akarom hogy az első ember akivel itt találkozom, az ellenségem legyen. Na meg, azt hiszem nem élő emberi lényeket kellene magam ellen fordítani, sokkal inkább a halottakat. Semmi keresnivalójuk nincs ezen a földön! Felőlem aztán mehetnek a pokolba is, csak ne legyenek itt, velünk. - Nem voltam bajban. Pont az lett volna a lényeg, hogy igyon belőlem. A véremtől legyengült volna, és onnantól kezdve a kezemben lett volna a sorsa. - Egyszerűen vállat vonok, nincs mit ragozni ezen. Alapjában véve a vértől, sokkal erősebb lenne, de ha az ember vére kicsit fel van túrbózva, akkor már gyengít. Kijelentése igencsak szíven szúr, de inkább azért mert tudom, hogy megsértődött rám... Pedig nem akartattal mondtam amit mondtam. Csupán a hirtelen düh, mondatta velem, és ő tényleg nem véget róla. Szóval nem hagyhatom, hogy így itt hagyjon. Egyrészt magam miatt, mert nem szeretem ha a lelkiismeretem nem tiszta, másrészt miatta, mert elég dühösnek látszik, ahhoz, hogy valami kárt tegyen magában, vagy rosszabb esetben, másban. Szóval legjobb lesz ha szépen én most kiengesztelem. - Hé-hé! Várj! - Utána lépek gyorsan, és elkapom egyik karját. - Már mondtam, hogy sajnálom. Nem akartam leharapni a fejed, nyugi! Igazából elég rendes volt tőled, hogy segíteni akartál, nem tudhattad, hogy nekem más tervem volt. - Magyarázkodom neki, ezzel megalázkodva előtte, ami tőlem tényleg nagyon ritka, szóval ezért büszke lehet magára.
Jensen Maxwell
welcome to my world
► Age :
38
► Total posts :
236
BRAVE HUNTER ➴
Tárgy: Re: Földalatti alagútrendszer Csüt. Nov. 28, 2013 11:18 am
Lara & Jensen
Óhhhh Jaj. Ahelyett, hogy szépen a nyakamba borulna, kiveri a hisztit, amiért megmentettem. Mindenki azt mondja, hogy a pasikat nem lehet megérteni, meg nem lehet tudni, hogy mit akarnak. Na és akkor ez most mi? Hajszál híja volt, és elfogyasztja ebédre az a szörny szülött. Erre kiveri a balhét, hogy miért mentettem meg. Hát csodálatos lesz ez a nap, már látom. Hátrapillantok, hogy megnézzem, eltűnt-e a kedves kis idegen, és nyomát se láttam. Egyelőre. De amilyen szerencsés vagyok, biztos vagyok benne, hogy vissza fog jönni pár barátjával, aztán le akar majd rendezni azért, mert nem hagytam, hogy megebédeljen. Vagy vacsorázzon, vagy reggelizzen. De ez már részletkérdés. Visszafordulok a lány felé, és teljesen le voltam döbbenve. Flegmán, lenézően válaszolt nekem, mintha valami fertőző valaki lennék. - Ilyenkor illik megköszönni a segítséget. – vágom oda hozzá én is flegmán. Hát ne hogy már ő akarjon engem kioktatni, meg lenézni. Ha annyira jó vadász lenne – mert ezek szerint az – akkor nem történt volna meg ez. Nem kapta volna el őt egy féreg. Ennyi, ezen nincs mit túlragozni. - Gondolom vadász vagy. Csak mint én. Ha annyira hihetetlen szipi-szupi lennél, akkor nem akart volna megkóstolni, vagyis de, csak nem lettél volna bajban.. – vágtam hozzá fanyarul. Mit képzel ez magáról? Örüljön neki, hogy nincs rajta egy harapásnyom. Hihetetlenek a nők. És még be is szól nekem. Teljesen fel vagyok háborodva. - De tudod mit? Örvendtem a szerencsének, remélem nem látlak viszont. – mondtam neki kisség idegesen, a megjegyzésére, miszerint majd én a testőre leszek. Egy dologhoz értenek csak. Hogy kihasználjanak minket. Tudják nagyon jól, hogy nem tudunk nemet mondani egy csinos kis pofinak, és lám, az sem elég nekik, ha megmented őket. Na, innentől kezdve ha összefutok vele, nagy ívben el fogom őt kerülni. Még én érzem magam idiótának, amiért egyáltalán idejöttem. Én hülye férfi, igen, megint csak jót akartam, és megint elrontottam mindent. Annyira szeretem az emberek, hogy majd kicsattanok. Arcomon nem látszott más, mint az undor. Maradjon itt, ölesse meg magát nyugodtan, én halál nyugodtan fogok éjjel aludni. Máskor ilyenkor egy kósza légyott lesz, de most még az is irritál, hogy itt van. Megigazítottam magamon a ruhám, leporoltam, leszedtem a pókhálókat, majd indulásra készen voltam. Ott akartam hagyni. Aki hülye, az haljon meg. - Na, további szép napot, őfelsége. – vágtam hozzá, miközben kifiguráztam, s még egy apró pukedlit is belecsempésztem a műsoromba.
Néha muszáj nekünk, vadászoknak is valami áldozatot hozni, ahhoz, hogy sikeresen meg tudjuk ölni ellenfelünket. Hát most én éppen erre készülök. Ha már erősebb nem lehetek nála, legalább okos legyek. Így hagyom neki, hogy a falhoz szorítson... Na nem azt mondom, hogy tetszik ez a helyzet. Sőt! Kifejezetten irritál. De mivel tudom, hogy a végén ő jár rosszul, nem bánom annyira. Bár az tény, hogy nem szeretem a nyakamat rejtegetni az emberek elől, viszont azt hiszem még ez is belefér. Mondjuk még mindig jobb, mint hogyha mindenki látna rajtam egy harapás nyomot. Szerintem az ilyen állattámadás féle magyarázat, már nagyon unalmas, és hihetetlen. Legalábbis nekem. Bár még mindig jobb ha egy vámpír csak nyomot hagy az áldozatán, mint megöli. Persze ez is csak az én véleményem. Mert hát vannak akik nem így gondolkoznak. Már éppen kezdek teljesen belenyugodni a gondolatba, hogy ez a mocsadék véremet fogja venni, mikor hirtelen valaki leszedi rólam. Meglepetten pislogok a fickóra, aki a földre csapja a vérszívót, majd még arra is marad ideje, hogy kérdezzem tőlem. Viszont én most legszívesebben megfojtanám az idegent. Mi az, hogy elintézi helyettem? Ez a vámpír az enyém volt! Ő pedig könnyűszerrel... Elengedi? Mi a jó... ! Normális ez? Legalább hagyta volna rám, a fenébe is! Egyáltalán ki ez a fickó? És mit keres itt, a semmi közepén? Valószínűleg tudja, hogy kit is engedett el. Talán ő is vadász lenne? De hát akkor miért nem ölte meg legalább? Valószínűleg miattam. Hát ez... Fantasztikus. Még, hogy jól vagyok-e? Akkor lennék jól, ha az a vámpír most itt feküdne előttem, holtan. - Sokkal jobban lennék, ha nem hagytad volna futni... - Mormogom neki, miközben kicsit rendbe szedem magam, de a következő szavaitól önkéntelenül is kibukik belőlem egy nevetés. Ennek a férfinak fogalma sincs arról, hogy én mit tudok. Nem kellene ennyire féltenie engem. Bár nem akarom szegénykémnek az önbizalmát lerombolni egy pillanat alatt, így inkább magamba fojtom a kitörni készülő megjegyzést, elvégre ha jól sejtem, az imént épp a hőst akarta el eljátszani. Hát nem túlzottan jött neki össze, de fogjuk rá, hogy értékelem a szándékot. - Miért? Esetleg szeretnéd vállalni a személyi testőröm szerepét? - Pillantok rá oldalra billentett fejjel, egy pimasz kis vigyor kíséretében. Soha nem szerettem ha megmondják mit tegyek, és mit ne. Általában azzal csak azt érik el, hogy az ellentétét teszem, annak amit mondanak. De hát ezért igazán nem hibáztathat senki.
Jensen Maxwell
welcome to my world
► Age :
38
► Total posts :
236
BRAVE HUNTER ➴
Tárgy: Re: Földalatti alagútrendszer Szer. Nov. 27, 2013 10:29 am
Lara & Jensen
K eresem,kutatom a gyilkost. Egyszer biztosan bele fogok őrülni ebbe. De nem csak ebbe. Abba is, hogy a testvérem nem áll szóba velem. Sosem voltam egy érzelgős típus, sokkal inkább a tettek embere. De be kell vallanom valamit. Rettentően hiányzik az öcsém. Ha együtt lennénk, minden sokkal, de sokkal könnyebb lenne. Nem értem miért kell úgy viselkednie, mint egy hisztis nőnek. Mintha állandóan menstruálna. Nem tud elmenekülni az elől, ami. Minden normális ember meg akarná bosszúlni azt, hogy elvették tőle a szüleiket, ő nem. Mindig is tudtam, hogy egy érdekes személyiség, na de hogy ennyire? Ugyan már! Gondolataimba elmerülve, vezettem, egészen ki az erdőbe. Amikor kicsi voltam, akkor is mindig az erdőt kerestem, valamiért nyugodtsággal töltött el. Persze apa mindig veszekedett velem, hogy nem mehetek el egyedül az erdőbe, mert akármi történhet velem, és azt sosem bocsátaná meg magának. Akkor hülyének tartottam az öreget, most viszont örülök, hogy nem történt velem semmi. Most már csak vadászat céljából jövök az ilyen területekre, mert itt ezek a dögök jobb szeretnek csak éjszaka vadászni. Bár itt, szerintem teljesen mindegy, hogy milyen napszak van. Ha jön számukra vacsi, akkor ők azt el is fogyasztják. Már ha olyan lényről van szó… Zsebre tett kézzel sétálgattam az erdőben, hallgattam, ahogy csiripelnek a madarak. Kicsit morbid, amit most mondani fogok, de öcsémmel mindig csúzlival próbáltuk lelőni a madarakat. Hozzá kell tennem, hogy nem nagyon sikerült. Kicsik voltunk, és hangosak. De visszasírom azt az időt, mikor a legnagyobb gondom az volt, hogy éppen melyik nővel legyek aznap este, vagy melyik koncertre menjek. Vagy épp hova menjek inni… Figyeltem mindent körülöttem, de semmi érdekes hangot nem hallottam. Fogalmam sem volt, hogy merre vagyok, de végülis ez soha nem is érdekelt. Egy pillanat leforgása alatt a madarak felszálltak a fákról, és egyenesen a város felé repültek. Nem egy, kettő, több tucat. Tudtam, hogy valami történik. Megálltam, s hallgatóztam. Mivel a madarak csiripelését nem hallom már, így minden más hangra oda tudok figyelni. Apró motoszkálás keltette fel az érdeklődésemet, s elindultam halkan a hang irányába. Pár lépés után egy bokor menedékébe húztam meg magam, majd onnan néztem körül. Azért nem játszok az életemért. Meglátom, ahogy egy vámpír egy lány torkát fogja, s inni akar belőle. Na ezt nem hagyhatom. Lassan felálltam, halkan odalopóztam mögé, s egy határázott mozdulattal lerántottam a földre. Valami alagútban voltunk. Elég rémisztő egy hely, meg kell hagyni. A lány kiszabadult. Nem ivott belőle. Hála…! Nem értem miért nem erős, jó kiállású férfiakkal kezdenek, akikkel meg is lehet küzdeni. A szebbik nemet igazán békén hagyhatnák. - Jól vagy? – kérdeztem gyorsan a lánytól, majd el is fordultam tőle, s a vámpír felé fordultam. – Most akarsz meghalni, vagy elhúzol innen a retekbe? – mondtam kissé flegmán. Néha túl könnyedén veszem a dolgokat. De tudom, ha meg is támad, a különleges porom segítségével akármikor elkergethetem. Nem szeretném a lány előtt megölni őt. Szerintem elég neki az, hogy megtámadták. Ki is akadna, ha megtudná, hogy mi volt ez, és milyen lények vannak még. - Királylány, egyedül nem császkálsz, értve? Még a végén valaki lerendezi a csini pofidat. – fordultam felé, nem törődve a vámpírral. Lehet, hogy egy kicsit kemény voltam, de na. Én ilyen vagyok. Ha jó,jó, ha nem… hát úgy is jó. Megmentettem őt, és ez a lényeg. Csak ne törjön ki itt hisztibe nekem, mert akkor saját kezűleg végzek magammal, vagy megkérem a vámpírt, hogy nyírjon ki. Nem bírom, ha egy lány picsog. Ha már jól néz ki, minden a helyén van neki, akkor viselkedjen is úgy, mint egy Nő. Ne mint egy kisbaba.
•• Words: 583 •• Music: hát az most nincs •• Note: Nagyon igyekeztem ••
Bevallom őszintén, egyáltalán nem tetszik ez a hely... Nem értem miért pont ide kellett jönnöm. Vagy hogy mi dolga van itt Harmony-nak. Miféle baj? Á, túl sok a bennem felmerülő kérdések száma. Nagyon sok mindent nem értek, de azt azért remélem, hogy ez hamarosan változni fog. Viszont ez a város, nekem túl... Nem is tudom. Kicsi? Igen, azt hiszem kicsi. Ráadásul komor is. Az eddigi lakhelyemhez képest ez egy semmi. Pedig mondjuk Salt Lake City sem a nagyságáról híres. Na de ha itt tényleg annyi vámpír vár a halálára, mint amennyit Mona írt nekem a levélben... Hát egye fene. Már csak azért is megéri ide jönni, ha egy vérszívó dögöt, meg tudok semmisíteni. Bár azért remélem nem fogok leállni egynél. Elvégre tartanom kell a színvonalam. Már csak a büszkeségem miatt is, ha az emberekért nem. Azt hiszem elég nagy szégyen lennék, a saját szememben, ha kudarcot kellene vallanom. Azt soha! Na meg soha nem lennék arra sem képes, hogy egy vámpírnak könyörögjek valamiért. Akár az életemért, akár másért. Valószínűleg inkább meghalnék. Az elmúlt három napomat kénytelen voltam olyasmire pazarolni, mint a költözés. Biztosan tudja mindenki, hogy ez mit foglal magába. Bedobozolás... aztán ki. Elég unalmas "munka", de hát amit muszáj, azt muszáj. És hát inkább előbb legyek túl rajta, mint utóbb. Legalább nem kell ezen idegeskednem. Na de most ideje lesz végre felfedező útra indulni, eme "csodás" kis városban. És a felfedezés alatt nem a "nézzünk szét mi hol van"-t értem, sokkal inkább a "nézzünk szét, ki hol van"-t. Már ha egyáltalán egy vámpírra rá lehet aggatni a ki szócskát. Mert az én szememben többnyire senkinek számítanak, így csak a formalitás miatt beszélek róluk, úgy, mint egy elő személyként. De persze egészen más amit gondolok és amit mondok. Mivel valószínűleg itt sem olyan hülyék a vámpírok, hogy a város kellős közepén vadásszonak, egyértelműen nem arra tartok. Sokkal inkább vagyok kíváncsi a külvárosra. Mondjuk az erdős részre. Ott egészen biztos találok valakit vacsorára. Ha épp nem ma, akkor holnap, vagy azután. Addig is legalább megismerem a helyet. Mert hát még soha nem jártam itt, így annak is fenn áll a veszélye, hogy eltévedek. Ahogy elnéztem messziről, majdnem nagyobbnak tűnt az erdő, mint az egész város. Szóval megeshet, hogy párszor végig kell szédelegnem néhol. Már járkálok egy jó ideje... Fogalmam nincs hol vagyok, de ezen addig nem pánikolok, amíg haza nem akarok menni. A következő pillanatban meglátok valamit... Valami olyat ami nem fa, vagy bokor, esetleg fű. Még szép, hogy felkeltette az érdeklődésem. Igencsak kíváncsi természetű vagyok, szóval rögtön meg is indulok az a nagy valami felé. Persze, ahogy közelebb érek hozzá, már rájövök, hogy mi is az. Valaminek a bejárata, vagy épp kijárata. Olyan mint egy barlang... Nem is. Inkább egy alagút. Én pedig természetesen nem bírom ki, hogy ne menjek be. És ezt még csak meg sem bánnám, ha kicsit körültekintőbb lennék. De túlságosan lefoglal a látvány. Fura egy hely az biztos. Így mivel nem vagyok elég figyelmes, egy szempillantás alatt kapja el valaki karomat, és szorít a torkomnál fogva a falhoz. Hát mit mondjak? Nem túl kellemes érzés. Meglep. Aztán megigéz. Azaz csak megpróbál megigézni. De annyi eszem még van, hogy beverbénázzam magam. Nem akarok egy vámpír halandó szolgája sem lenni. Viszont ez a vámpír nekem most túl gyors. Nincs időm csekekedni, csupán teszem amit mond... Nem sikítok. Várom amíg megharap, majd inni kezd belőlem. Alapjában véve nem szeretem mikor harapdálnak, de most mégis jól tudom, hogy ez fog megmenteni... Őt pedig megölni. Csak harapna már meg!
Vampsite
welcome to my world
► Total posts :
1823
ADMINISTRATOR ♔
Tárgy: Re: Földalatti alagútrendszer Vas. Okt. 28, 2012 1:26 am
Anne & Elena
Nem tudtam ellenállni, de egy apró mosolyt ejtettem. Olyan naiv, annyira hiszékeny. Persze az elején, az ember mindennek az előnyeit nézi, és majd idővel fog szembesülni a hátrányokkal. De akkor már annyira mélyen lesz, hogy majd nem tud kiszabadulni. És ugyanígy fog járni Anne is. Azt hiszi, hogy most tökéletes az élete. Örökké fiatal marad, az emberek azt fogják tenni amit ő óhajt, és még tudnám taglalni. De idővel meg fogja unni, hogy állandóan Klaus után kell loholnia, mint egy pincsi. Nem lesz szabad akarata, azt kell majd tennie amit Ő mond. Átfogja venni az uralmat az élete felett, és ez ellen semmit se tud csinálni. Mert ha ellenkezni próbál... meghal. - Te is csak egy vagy a bábui között. Nem jelentesz te neki semmit sem. - csóváltam meg a fejemet. Az adrenalin csak úgy pumpálódott a szervezetembe. Teljesen felpörögtem, és készen álltam a legrosszabbra. Tudom, hogy nem fog megölni, sőt egy ujjal sem fog hozzámérni, hisz nem teheti meg. Ha igen, követni fog engem a halálba. Klaus bosszút fog állni rajta, és nem tud majd előle megmenekülni. Mert Klausnak mindenhol vannak szemei és fülei. Megtudná, hogy hol rejtőzik egy fiatal hibrid.. Szerencsére nem mélyesztette belém hosszú tépőfogait, és nem szipolyozta ki belőlem az éltető nedűt. Azért néha kapóra jön, ha nagy a szám, és nem félek bevallani az igazságot. Most is ez mentett ki a harapás alól. Hirtelen megragadott, nem is finoman, hanem erősen. Összeszorítottam a fogaimat, lehunytam a szemeimet, és mire kinyitottam már fent voltunk. A hold beragyogta az előttünk lévő utat, bogárok zaja törte meg szaporán vett lélegzetemet. És most? El fog ráncigálni engem a kocsiig, majd elvisz Klaus-hoz? Utána mentem, esélyem se volt arra, hogy kihúzzam a kezeimet a szorítása alól, így megálltam. - Leejtettem valamit. – mondtam riadtan, s leguggoltam. Gyorsan kellett cselekednem, és úgyis kieszeltem egy tervet. Megragadtam a közelben lévő karót, és a hibridbe szúrtam. - Sajnálom. – kértem tőle elnézést, és összeszedve a maradék erőmet, elkezdtem futni gyorsan, míg el nem nyelt teljesen az erdő..
- Klaus nem használ ki engem. Megszabadított az átoktól, és örök életet kaptam tőle. Ezekért cserébe pedig a legkevesebb, hogy megteszem, amit tőlem kér – válaszolom Elenának. Nem tudom, hogy honnan vette az ötletet, hogy Klaus kihasznál engem. Erről szó sincs. Nem vagyok a szolgája vagy ilyesmi. A hibriddé változáson is átsegített. Mindenben, amiben csak tudott, mert nagyon tehetetlen voltam, és szétszórt. Már nem vagyok ilyen, a múlton sem rágódom, fölösleges. Liliannel sem foglalkozom már, meg kellett volna bocsátania, de nem tette. Ő járt rosszul, mert én már lemondtam róla. Nem tudom, hogy mi ütött belém, meg akarom harapni Elenát? Én megőrültem, ez tényleg nem tetszene Klausnak. Megéreztem vérének az illatát, ez a vér változtatott át, én pedig újra érezni akartam. - Megéreztem a véred illatát, nagyon csábító, mert ez változtatott át. Szívesen érezném újra, de mint mondtad Klaus nem örülne, ha egy csepp véred is kárba veszne – súgom oda a fülébe. Legyen tisztában vele, hogy a vére értékes, és nem is kicsit. Ha már a csaj körül ekkora a felhajtás, remélem, tisztában van azzal, hogy mennyire fontos személy. Kíváncsi vagyok, hogy hány évtized múlva bukkan fel majd a következő. Elvégre Elena ember, lehet még gyereke, aki tovább viszi a vérvonalat. Remélem a következő hasonmásnak már jobb ízlése lesz, és nem ilyen stílusban fogja nyomni, mert ezt már nagyon unom.. Ismét megragadom Elenát, majd kiugrok vele a nyíláson. Olyan szép ősszel az erdő, rengeteg képet festettem már róla. Elkezdem lökdösni a lányt arra, ahonnan jöttem, a kocsim felé. Ebben a tempóban nagyon nehezen fogunk odaérni. Elena nagyon sántikál, de ez jó, nehezebben tud elmenekülni. Nem nagyon érdekel, hogy fájdalmat okozok neki a szorításommal. Majd rendbe jön. A szövege már az agyamra megy, miért nem tudná befogni a száját? Olyan idegesítő dolgokról beszél.. Jobb lenne, ha gyorsabban tudnánk haladni. Szerintem felkapom, aztán elfutok vele az autóhoz..
Vampsite
welcome to my world
► Total posts :
1823
ADMINISTRATOR ♔
Tárgy: Re: Földalatti alagútrendszer Szomb. Okt. 13, 2012 10:28 am
Anne & Elena
Talán lelépett? Nem, nem nézem ki ezt belőle. Főleg, ha Klaus ráveszi az egyik hibridjét valamire, köteles is végrehajtani azt. De miért pont egy kezdő, tudatlan hibridet választott, hogy elkapjon engem, s őhozzá vigyen? Sok kérdés van, melyre sajnos nem tudok válasszal szolgálni. Hirtelen megéreztem kezeit a hátam mögött, szinte bilincsbe fogta őket, s erősen szorongatott. - Már azt hittem elmenekültél. - szorítottam össze a fogaimat, s úgy beszéltem hozzá. - Csak óvatosan, különben Klaus nem tud neked létrehozni testvéreket. - hangom csengett a szarkazmustól. Talán le kéne állnom evvel az egésszel, és hagynom, hogy Klaus-hoz vonszoljon, s ellenkezés nélkül megengedem neki, hogy lecsapolhassa a véremet. De nem. Most nem.. Nem vagyok a két lábon járó vértasakja, nem én akartam lenni a hasonmás, én nem ilyen életről álmodoztam kiskoromban. - Egy próbát megért. - válaszoltam a kérdésére, és elkezdett kivonszolni, ahonnan bejöttünk. Persze, ellenkeztem próbáltam őt lelassítani, de végül nem sikerült. A ráncigálással már nem is törődtem, úgysem fogom kiszabadítani kezeimet erős szorítása alól. - Tisztában vagy vele, ha elviszel Klaus-hoz semmi sem fog megváltozni, ugye? Ugyanúgy csak egy átlagos szolgálóként fog rád tekinteni, aki elvégzi a piszkos munkáit. Ilyen életet akartál? Mást szolgálni, ugrani minden egyes szavára? Nem akarsz szabad lenni, a saját fejed után menni? - próbáltam hatni a tudatalattijára. Csak egy kezdő löket kell neki, mert még nagyon bizonytalan. Azt hiszi, hogy amit csinál az helyes, s jó. Miközben egy nagy nulla, amit tesz Klaus-nak. Csak kihasználja a lányt, és ezt nem veszi észre. Ideje kinyitnia a szemét. Megálltunk a nyílás alatt, erősen szorongatott, mely következtében egy egyenes csíkba húztam a számat. Nem akartam kimutatni, hogy valójában mekkora fájdalmat okoz nekem. Nem akarok gyengének mutatkozni.. Csupasszá tette a nyakam egyik oldalát, és rémült tekintettel pillantok rá. - Meg akarsz harapni? Szerinted Klaus hogyan reagálna, ha a legfőbb vértermelőjét lecsapolnád? Ha megteszed, halott vagy. Egy másodperc alatt ki fogja tépni a szívedet. - forgattam meg a szemeimet. Ennél kezdőbb nem is lehetne. A hasonmást akarja lecsapolni? Hajrá, de így egyenesen a halálba sétál bele.
Már gyakorlott lehet a menekülésben ez a lány. Azt reméltem, hogy könnyebb dolgom lesz, erre még el is fut. Nekem nincs hangulatom ehhez a fogócskához, csak minél előbb el akarom vinni Klausnak, hogy a kedvenc hibridek közé tartozhassak. Legyen Klausnak legalább egy megbízható hibridje is, aki meg tudja szerezni neki Elenát. Elindulok a sötétbe a lány után, de nem futok, előbb vagy utóbb úgyis elfárad, én pedig akkor támadok. Elmosolyodok, mikor meghallom Elena fáradt, lihegő hangját. Jól sejtettem, el fog fáradni, én viszont nem.. Hallom, hogy hergelni próbál, és ez kicsit sikerül is neki. Meg akarok felelni Klausnak, nem akarom, hogy csalódjon bennem, és ezt Elena is tudja. Ezzel próbál hergelni. Talán sikerült is neki, mert vámpírsebességre gyorsítok. Egy ilyen kis csitri nem fog nekem beszólni, semmiért. Nem hagyom.. Most veszem csak észre, hogy elég messze elfutott ez a lány.. Ő viszont nem lát a sötétben, tehát én előnyben vagyok. Már látom is, a haja elég érdekesen fest, és az a lihegő, fáradt tekintet.. Mindent megér, olyan vicces, még el is mosolyodom az elém terülő képtől, majd ismét mögé kerülök, de most erősebben szorítom le a kezeit. - Azt hitted, hogy könnyen elmenekülsz, igaz? Attól még, hogy új vagyok, nem biztos, hogy nem tudlak elvinni Klausnak. Elena – mondom kissé beképzelten, a nevét pedig gúnyosan. Már elegem van abból, hogy majdnem minden természetfeletti lénynek ő kell. Nem olyan nagy szám a csaj. A haja is elég gáz, a ruháiról pedig inkább nem mondok semmit.. Nincs semmi stílusa, mégis mindkét Salvatore teljesen odavan érte. Nem értem, hogy miért. Biztos csak azért, mert ő a hasonmás. Na, mindegy, nem fogom Elena életének elemzésével töltei a napomat. Jobb dolgom is van. Közben elindulok vele a nyílás felé, hogy majd odakint betuszkolhassam a kocsimba. Hozhattam volna valami nyugtató félét, hogy ne rángatózzon, bár, lehet, hogy az is elég lenne, ha megharapom, csak annyira, hogy elájuljon. Megállok vele, és egyik kezembe veszem mindkét kezét, próbálok nem lazítani a szorításon. Elsöpröm a haját a nyakáról, már készülök arra, hogy megharapjam.
A hozzászólást Anne Gibson összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szomb. Okt. 27, 2012 10:55 pm-kor.
Lebegtem. Itt minden olyan békés volt. Nem éreztem az égvilágon semmit se. Mintha az összes érzékszerveimet kikapcsolták volna. Szóra nyitottam a számat, de nem jött ki rajta a hang. „Hol vagyok?” ~ kérdeztem magamtól, de választ nem kaptam. Hirtelen a sötét tér lassan kezdett elhalványulni, és egyre világosabbá válni. A fájdalom erősen belém hasított. A fejem, a törzsem, a lábaim. Mindenhol éreztem, és nem tudtam megszűntetni. Egy halk nyöszörgés törte meg a csendet, a saját hangom. Nem sokkal azután egy női hangot is észleltem. Először, mintha méterekkel arrébb hallanám, majd a hang egyre közelebbről jött. „Egyáltalán ismerős?” ~ kérdem én újra. Hol vagyok? Lassan, nagy nehezen próbáltam tágra nyitni a szemeimet, majd rebegtettem a szempilláimat. Először magam körül mindent összefolyva, majd foltokba láttam. Pár pislogás alatt kitisztult előttem a tér. Egy rövid szőke hajú lányt pillantottam meg. A hold fénye megvilágította az arcát, de biztos vagyok benne, hogy életembe még soha nem láttam őt. Riadtan pásztáztam körbe a tekintetemmel. Falakra számítottam, de nem arra leltem. Ismerős a hely, kísértetiesen ismerős. Mintha egy barlangba lennék, de mégis hol? Villámszerűen hasított belém a felismerés. Itt már voltam egyszer, itt már csapdába estem Rebekah által, de szerencsére – ha ezt mondhatjuk – a Salvatore testvérek megmentették az életemet. De minden hősi tettnek van egy ára. És ezt az árat Bonnie anyukája fizette meg. Vámpír lett belőle. Azzá vált, amit mindig is utált, akit gyűlölnie, megtagadnia kéne, mert így szól a természet rendje. Az emlékképek ismét lepörögtek a szemeim előtt. Menekültem, futottam bizonyára ettől az idegen személytől. Nem néztem a lábaim elé, nem voltam elég figyelmes, és leestem ide. S innen nincs kiút, mert ez egy hosszú, bonyolult alagútrendszer. Talán valahol van egy kiskapu a problémáim megoldására, de lesz elég időm a menekülésre? Nehezen jutott el a tudatomig a lány mondata. Mi van? Ki ő? Klaus neve hallatán szinte a vér is megfagyott az ereimben, és testem minden egyes porcikája elkezdett remegni. Hibrid… Ő küldte értem. Ismét.. Pedig nem is olyan rég csapolt le engem. Alig volt pár hete, hogy Meredith megmentett engem, és kiszabadított a kórházban. Eléggé borzalmas arra kelni, hogy különböző csövek állnak ki a kezedből, és fogalmad sincsen, hogy hogyan kerültél oda. A fejed zúg, fáradt vagy, és nem emlékszel semmire. - Ne.. – súgtam rekedt hangon, de még felállni se volt időm. Hirtelen lecsapott rám, mögém lopódzott, kezeivel bilincsbe vette a sajátomat, és hátraszorította őket. Egy keserves nyögés tört fel a torkomból, és fájdalmamban összeszorítottam a szemeimet. Mit tudnék cselekedni? Hogyan tudnék megmenekülni, megszabadulni tőle? Erre keresem a választ. Beszédeiből, cselekedeteiből gyorsan rá lehetett jönni, hogy még nem tapasztalt eme téren. Valószínűleg nem rég változtatta át Klaus. Az ÉN vérem segítségével. Gyors észjárásomnak köszönhetően, hirtelen összeraktam egy tervet a fejemben. Most kell cselekednem, ráadásul gyorsan. Minden másodperc számomra egy kincs, és ezt nem pazarolhatom el. Összegyűjtve az összes erőmet, kirántottam a kezei alól a sajátomat, és egyből menekülőre fogtam. Nem tekintettem hátra, nem hallgatóztam, hogy vajon követ-e engem. Egyedül magamra összpontosítottam, s a reményben. Ami a kiszabadulásomon alapul. Szaporán vettem a levegőt, gyorsan kapkodtam a lábaimat, egy kicsit sántítva. Nagy esély van arra, hogy ráeshettem, és most zúzódás érte. Egy idő után a hideg falnak csapódtam, lihegve, kifulladva. Szívem dobogását már a torkomban éreztem, hajam csomókba ragadott rá az izzadt homlokomra. Beljebb kerülhettem, korom sötét van itt, jóval hidegebb is a levegő, és már a madarak halk csicsergését sem tudtam kivenni. A csöndét a saját hangos lélegzetvételem zavarta meg. - Me.. – kezdtem bele halkan, s megköszörültem a torkomat. – Merre vagy? – kiabáltam bele a sötétségbe. Kezeimmel hátranyúltam, és egy maréknyi nagyságú kemény dolog került a birtokomba. Anyaga durva, szemcsés volt, de annak ellenére a kődarabot erősen szorítottam. Még használhatom fegyverként.. - Hol bujkálsz? Klaus biztosan nem örülne annak, ha hagynád lelépni a hasonmást. – hergeltem egy kicsit, és most nem bántam meg a tetteimet. Most készen álltam, hogy szembeszálljak vele, hisz ő még nagyon új ebbe. Átjárhatok az eszén, vagy rosszabb esetben én járok pórul. A lényeg, hogy felkészültem…
El sem hiszem, másfél órája még otthon ültem a nappaliban, macinaciban és topban, egy doboz fagyival a kezemben, miközben a Step Up filmet néztem. Aztán jött egy SMS Klaustól. „Szia, Anne! Kerítsd elő Elenát, és hozd el hozzám, szükségem van a vérére.” Nagyszerű! Most rohangálhatok a hasonmás után! Miben tudnám gyorsan elkapni? Elég egy farmer, valami felső, meg a sportcipőm, Klaus úgysem azzal lesz elfoglalva, hogy milyen ruha lesz rajtam. Ilyen, és ehhez hasonló gondolatok jártak a fejemben, miközben átöltöztem. A előszobában felkaptam a kocsi kulcsot, és keresésre indultam. Az autóm ablakán kihajolva próbáltam érzékelni Elena illatát, hogy végül is merre lehet. Egy erdőhöz értem, s leparkoltam előtte a kocsimmal. Most pedig Elenát keresem. Hogyan kéne elkapnom? Legyek vele erőszakos? Mogorva? Vagy kezdjek el ismerkedni vele, aztán megpróbálom elhívni valahova egy kávéra, mondjuk, aztán Klaushoz vinném igazából? Semmi értelmes ötletem nincs. Semmi. Közben egyre közelebb érzem a hasonmás illatát. Közel járok már, nagyon közel. Szerintem inkább az erőszakosabb módszert választom.. Elráncigálom Klaushoz, és akkor majd én leszek a kedvenc hibrid. Na, jól van.. Már azon jár az eszem, hogy hogyan tudnék Klaus kedvében járni? Erről inkább nem gondolok már semmit. A távolban már látom is Elenát. Ott ül egy fa mellett, s kezében ott van a naplója. Meg persze egy toll is, de ő nem ír.. A szeme csukva van, tehát elaludt, ez legalább kapóra jön. Meg kéne ragadnom az alkalmat! Közelebb megyek hozzá, s látom rajta, hogy mennyire félt valakit. Ismerős érzés. Neki van egy öccse, nekem pedig egy húgom, Lilian, aki eléggé utál apa halála óta. Biztos miatta ilyen nyúzott Elena, hallottam, hogy Klaus megbabonázta múltkor az öccsét. A francba! Elszalasztottam a lehetőséget, Elena már ébredezik, elbújok egy fa mögé, hogy ne vegyen észre. Késő. Már fut, nincs mit tennem, úgy döntök üldözőbe veszem, valószínűleg alig lát belőlem valamit. Arcáról a félelem jeleit olvasom le, sajnálom szegény lányt, hogy ennyi minden történik vele. Nem cserélnék vele az biztos. Egyre jobb! Még valami gödörbe is belesett, remélem, hogy legalább a bokája kificamodott vagy valami, hogy megkönnyebbülne a dolgom. Leugrok utána, s végigpillantok rajta, még nem ismer. - Te vagy Elena igaz? Most el kell vinnem téged Klaushoz.. – mondom fapofával, de rájövök, hogy nem így kellett volna közölnöm vele. Hát, de mit tehetnék? Először kaptam ilyen feladatot, tökre zavarban vagyok, még nem csináltam ilyent.. - Vagyis.. Izé.. Én, nem akarlak bántani, csak kötődöm hozzá, aztán meg kell tennem amit, mond.. – folytatom, s közben a vámpírgyorsaságom segítségével mögé kerülök, s hátrahúzom a kezeit. Így belegondolva, biztos nem számított rá, hogy Klaus pont egy ilyen kezdő hibridet küld majd érte..
A hozzászólást Anne Gibson összesen 3 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szomb. Okt. 27, 2012 10:54 pm-kor.
Egy magányos tölgyfa árnyékában húzódtam meg, és neki döntöttem a fejemet. Lehunytam a szememet, és hagytam, hogy a keserűség átjárja a testemet. Az ínyemre haraptam, ökölbe szorított kezekkel, a szívem majd kettéhasadt. Meddig bírom majd ezt tovább? Mikor fogok már végre összeomlani? Mióta próbálok már erre rájönni. Túl rég óta. Nem is tudom, hogy mikor mosolyogtam igazából utoljára. Talán egy fél évvel ezelőtt, vagy talán pár hónapja? Fogalmam sincs. A jó emlékek lassan elvésznek, elfelejtem őket, helyette megmaradnak a borzalmas memóriák. Bármennyire is próbálok beléjük kapaszkodni, egyszerűen nem megy. Nincs olyan nap, hogy ne gondoljak arra, hogy mindenkit elvesztettem. Magamra maradtam. Senki másra nem számíthatok csak magamra. Családom? Nincsen. Barátaim? Elhanyagoltam őket, tehát ők is kihúzva. Szükségem lenne valakire, akihez hozzá tudnék bújni mikor kedvem tartja. Magamhoz tudnék húzni, és órákon át sírni. Akinek el tudnám panaszolni minden bajomat, aki megértene engem, és tanácsokkal tudna ellátni. De erre a legalkalmasabb tárgy, a párnám. Lecsúsztam a földre, hagytam, hogy testem elsüllyedjen a 20 centis fűben, és táskámat az ölembe tettem. Kihalásztam belőle a naplómat, és kinyitottam azt az oldalt, ahol jelenleg tartok. A tollamat a kezembe vettem, egy hangos sóhaj kíséretében felemeltem a fejemet, és elmerengtem a tájban.
- Jeremy készen vagy már? - szóltam fel, megragadva a lépcsőkorlátját, és ismét zörgések csapták meg a fülemet. Szúrt a szívem, legszívesebben sírni van kedvem, de nem láthat meg engem így az öcsém. Így lesz a legjobb, ha ő most elmegy a család közeli barátaihoz Denverbe. Ott legalább biztonságos, s normális életet tud élni. Egy olyan életre tehet szert, amit én nem tudnék neki megadni, és itt nem kapná meg. Bulikba kéne járnia, csajozni, folytatni tovább a tanulmányait, néha bajba kerülni, nem pedig a nővére elkuszált életébe kéne belecsöppennie. Nehéz döntés volt, de megtettem, hisz nem akarom, hogy bármi baja történjen vele is. Amit Klaus tett vele, hogy álljon ki az úttestre, nos ez volt az utolsó csepp a pohárban. Nem hagyhatom, hogy őt is elvegye tőlem. Néha arra kelek fel, hogy sírok, mert a rémálom máshogy végződik. Alaric nincs ott, hogy arrébb lökje, ezáltal senki se tudja őt megvédeni. Mire visszacsöppentem, Jeremy már mellettem állt, és egy apró, erőltetett mosolyra húztam a számat. Kezeimmel átkaroltam a nyakát, és magamhoz húztam. Erősen szorítottam magamhoz, nem akarom őt soha elengedni. Együtt nőttünk fel, ő a kisöcsém, mindenkinél fontosabb. Csak ő maradt nekem.. - Ugye tudod, hogy majd el kell engedned? - szólalt meg, és halkan elnevettem magamat. Olyan kicsi volt, most meg már kész felnőtt lett belőle. - Légy óvatos, rendben? - engedtem el őt, és utoljára végig simítottam a vállán. Tényleg meg kéne ezt tennem? Nem túl késő visszamondani az egészet, itt tartani, s felhívni Damon-t, hogy igézze meg, és felejtse el ezt az egész hülyeséget. Talán igaza van Bonnie-nak, és nem kéne ezt megtennem. De.. mégis mi a helyes döntés? Ha a városban marad, veszélynek van kitéve, és benne van a pakliban, hogy elvesztem őt. Örökre. Nem vehetem el tőle ezt az esélyt. Bármennyire is nehéz, muszáj hagynom őt. El kell őt engednem..
Tágra nyíltak a szemeim, és a szél hűvös szellője a hajamba csapott, az arcomba fújva. Alkonyodott, pedig nem is lehet olyan késő. Várjunk.. meddig bóbiskoltam el? A naplómra emeltem a tekintetemet, melyre csak a dátum volt odafirkantva. Végül is úgy döntöttem, hogy ezt majd később fogom befejezni. Most úgyse akad semmi, amiről írhatnék. Visszatettem a táskámba, és felálltam leporolva magamról a koszt. A távolban, mintha egy szőke fejet pillantottam volna meg. Rebekah? Kizárt. Akkor mégis ki lehet? Talán egy eltévelygett turista lehet. Tovább mentem, fürgén kapkodva a lábaimat egymás után, és nem tekintettem hátra. Lépéseket hallottam magam mögül, a szívem egyre gyorsabban kezdett el verni, s pumpálta bennem az adrenalint. Megfordultam, de addigra már senki sem volt ott. - Hahó, valaki van itt? - kérdeztem ide-oda fordulva, de senkitől se kaptam választ. Valami, vagy valaki elsuhant mellettem, és egyedül a szőke színt tudtam kivenni. Mi..a..? Nem tétovázhatok tovább, menekülnöm kell. Lehet, hogy csak próbál valaki rám ijeszteni. Ez nem vicces, de lehet, hogy engednem kéne a pesszimista énemnek, aki csakis a rosszat súgja. Megmarkoltam a táskámat, és rohantam. Kapkodtam a levegőt, az oldalam szúrt, de nem lassítottam le. Ki tudja, lehet, hogy a nyomomban van, de az is lehet, hogy már lezártam. Hátra néztem miközben futottam, majd a talaj eltűnt a lábaim alól, és lihegésemet egy hangos kiáltás váltotta fel. Zuhantam pár métert, míg végül le nem estem. És ott minden elsötétült körülöttem..
Kezdőlap
Tárgy: Re: Földalatti alagútrendszer 
•• 
