Aligha lehetne ennél eseménydúsabb napot találni, eddigi életem során. Fogalmam sincs mi van velem. Én csak azt tudom, hogy ez a férfi... Nem, ezt sem tudom. Semmit sem tudok ami vele kapcsolatos. A hangulatingadozásai, egyszerűen idegesítőbbek, mint egy havibajos kiscsajé. Odabent még az alagútban, kis híján megütött... A még mindig fájó csuklóimról, meg már ne is beszéljünk. De persze ez nem elég, mert aztán gondol egyet, és mégis úgy dönt, hogy megment a két vámpírtól, és természetesen még ezzel sem lett vége, mert hajlandó volt a karjaiban elcipelni egészen idáig, hogy még haza is vigyen, de aztán egyszerűen megváltozott minden. Én is, és ő is. Annyira gyorsan... Fogalmam sincs mi történt, de az biztos, hogy már az első pillanatban éreztem, hogy valami nagyon erős dolog húz hozzá. Hülye fejjel simán belementem az ostoba játékába, és hagytam magam... Vajon mit gondolhat most rólam? Tudom, hogy nem kellett volna belemennem, de ugyanolyan keményfejű vagyok, mint ő. Nem tudok veszíteni, és erre most a... hm. Mim is ment rá? Az ártatlanságom már nem mehetett. A büszkeségem annál inkább.
A következő mozdulatával félbeszakítja gondolatmenetemet, és egy igencsak hangos nyögés tör ki belőlem. Az őrjítő lassúságától legszívesebben már a falra másznék, de pontosan tudom, hogy hamarosan ennek is meglesz a gyümölcse. Mondjuk most nem egy gyerekre gondolok. Ujjaim már szinte teljesen eltűnnek hátában, miközben csípőm már fel is veszi az ő ritmusát. Szemeimet lehunyom, és csak akkor nézek ismét fel, mikor megérzem magamom a férfi pillanatását, ami annyira átható, hogy szinte megrémülök tőle. Fogalmam sincs mit lát arcomon, de nem is hagyom, hogy túl sokáig fürkésszen, mivel egy gyors mozdulattal, ajkaim máris az övéibe kapaszkodnak, és nem is szándékozik elengedni azokat. Egyszerűen már nem tudok másra gondolni, csakis rá... arra, hogy mire képes, és hogy ezek után nem hagyhatom, hogy majd csak úgy kisétáljon az életemből. Nem fogom hagyni, hogy faképnél hagyjon!

+18

Teljesen megőrjít ezzel a lassúsággal, ezzel a kényeztetéssel, és egyben mindennel, amit most velem csinál. Csókjai szinte már égetik bőrömet, és egyszerűen nem tudom levenni tekintetem növekedő férfiasságáról, amit olyan nagylelkűen ad a kezembe. De mielőtt még esetleg kényeztetésre kerülne a sor, hirtelen alatta találom magam. Úgy tűnik jobban szereti, ha ő a "főnök", mondjuk ezzel nincs is túl nagy bajom. Egy ilyen férfinak, mint amilyen ő... Hát hogy is mondjam... Hülye lennék nem hagyni neki bármit is. Bár egy pillanatra átfut az agyamon, hogy erre bezzeg nem sajnálja az ő drága autóját. Viszont ez a gondolat igencsak gyorsan elszáll, főleg miután újabb csókok borítják be szinte egész testemet. Már nem tudok magamon uralkodni, egyszer jobban elszabadul lélegzetem, ami már inkább nevezhető zihálásnak. Néha kitör belőlem egy-egy nyögés, aminek szintén nem tudok már parancsolni. Természetesen élvezem azt amit velem tesz... Ki ne élvezne ilyesmit, egy csodálatos férfival? Talán mégsem bánom már annyira, hogy belekezdtem abba a bizonyos játékba. Hogy is mondta? "Két felnőtt játszik". Ó igen! Pontosan így mondta, és nekem eddig ez nagyon tetszett, de mostmár... Mostmár vágynék arra a bizonyos kielégülésre, amit csakis ő nyújthat nekem.
- Áhh... Kérlek! - Tör ki belőlem mikor megérzem szorgos kis ujjait. Hirtelen karolom át nyakát, és úgy kapaszkodom hajában, mintha minimum az életem múlna rajta, nem törődve azzal, hogy ez esetleg fájhat neki. Bár le merem fogadni, hogy most őt sem ez az apró fájdalom fogja eltántorítani bármitől is. Az izmaim teljesen megfeszülnek, miközben szenvedélyesen viszonzom csókját, majd lejjebb haladok ajkaimmal, a nyakára, vállára, és minden olyan helyre ahol még el tudom érni. Ujjaim nagy nehezen elengedik haját, és elindulnak lefelé hátán, majd derekára tapadnak, és amennyire csak tudom, magamhoz szorítom. Már most tudom, hogy soha többet nem akarom elengedni, viszont jól tudom, hogy ő amint vége lesz ennek az egésznek, hazavisz és soha többet a közelembe se jön majd. A hozzá hasonló férfiak másra se képesek, csak arra, hogy hogyan bántsák meg a nőket, hogyan használják ki őket, és én hülye mégis nagylelkűen hullottam karjai közé. De mégsem akarok meg hátrálni. Már túl késő lenne. Ahhoz túlságosan vágyom rá, és lassan tényleg megőrjít ez a gyönyörrel teli várakozás.

+18

Látom rajta ahogy szenved, és kínlódik, mert fogalma sincs arról, hogy most mégis mi a fenét csináljon. Nem akar kihasználni, de valahogy mégis akar. Nem igazán értem a pasikat... És még ők panaszkodnak folyton a nőkre. Akkor én most mégis mi a fenét mondjak? Itt vagyok egy férfi ölében, jóformán már ruha nélkül, teljesen megbolondulva, erre ő azt mondja nekem, hogy hagyjuk mert nem akar kihasználni. És ez még semmi, mert ugyebár elengedni sem szándékozik, és érzem a közöttünk lévő... Mit is? Mindent! Azt a... kimondhatatlan vágyat. Igazából én sem szívesen engedném most el. Egyszerűen nem akarom elengedni! Nem tudom, és nem is akarom, csak ha már tényleg nagyon muszáj. Ámde van egy olyan érzésem, hogy nem hagyjuk ezt annyiban. Ki fog használni. Az nagy baj ha ennek örülök? Valószínűleg valami komoly baj van a fejemben. Fogalmam sincs mit művelek most. Azaz van róla fogalmam, ugyanis éppen viszonzom azt csókot. Olyan szenvedéllyel és vággyal csókolom, mint még soha senkit. Azt már nem tudnám elviselni ha most ismét visszautasítana. Nem hagynám neki. Ha egyszer azt mondta könnyíteni fog a helyzeten, akkor ne szórakozzon velem, hanem tegyen is úgy. Na nem mintha ő abba tudná hagyni mégegyszer. Egyáltalán nem úgy néz ki... Sokkal inkább úgy, mint aki menten fel akarna falni. És talán éppen azt is fogja tenni. Majdnem még ijesztő is... De most valahogy mégsem tudok félni tőle. Jelen pillanatban jobban félek attól, hogy esetleg faképnél hagy, bár nem tagadom nekem is megfordul a fejemben, hogy én hagyjam faképnél. Nem igazán tudom, hogy az mennyire jó nekem ha ő most kihasznál. Minek kellett azt mondania? Ha tényleg azzal ront el mindent, akkor az csakis az ő hibája lesz. Viszont... Valószínűleg nem lesz ilyen gondunk, mert neki tényleg nem áll szándékában elengedni, ahogy arra sem ad esélyt, hogy esetleg ellenkezzek. Így tehát gyorsan félre is dobom ezt a kósza gondolatot, és ismét rátámadok ajkaira, tiltakozás nélkül hagyom, hogy újra lekerüljön rólam a felső, aztán halkabb-hangosabb sóhajokkal jelzem, hogy tetszik amit csinál, és meg ne próbálja abbahagyni. Csak ezután tapadok rá én is nyakára, hogy csókokkal halmozzam el, és még ennél is jobban elvegyem az eszét, miközben kezeim felfedező útra indulnak végig karján, vállán, mellkasán, hasán, aztán ujjaim megakadnak az egyetlen ruhán ami még rajta van. - Na mi lesz, befejezzük a mi kis... játékunkat és leveszed, vagy rám mered bízni magad? - Suttogom fülébe miközben lassan el is mosolyodom. Mondjuk én az ő helyében a történtek után nem biztos hogy magamra merném bízni ezt a valamit... De ugyebár én sem vagyok hülye. Valószínűleg ez a legbecsesebb kincse és ha kárt okoznék benne, ő egy az egyben kitekerné a nyakam. Miközben válaszára várok, nyomok még pár apró puszit nyakára, vállára és mellkasára is, és örülhet hogy még nem téptem le róla ezt az alsót. Pedig ha már itt tartunk, szívesen megtenném...

(höhh...+18? )

Látom rajta, hogy egyre jobban kiakad. Egyszerűen nem tudja eldönteni, hogy mit is akar valójában. Én pedig nem tudok elmenni rajta. Főleg, hogyha még kérdeznem sem szabad. Talán legjobb lenne ha most itthagynám. Nem szeretnék újabb sérüléseket összeszedni, az ő keze által. Ha jól sejtem, már így is eleget tett annak érdekében, hogy egészen biztosan emlékezzek erre a napra. De mégsem bántam meg semmit. Örülök, hogy itt találkoztam vele, még ha nem is volt minden problémamentes. Dehát semmi nem lehet az, ezt már megtanultam egy jó ideje. Az elmúlt pár órában persze történt velem olyan, amit mégegyszer nem túl szívesen élném át, viszont olyasmi is történt amit bármikor megismételnék. Tehát ez a nap így tökéletes ahogy van. Ha valamit ki dobnánk, azzal csak egy nyálas kis mesét alkotnánk. Ámde az egyszer biztos, hogy kezdek félni tőle. Mármint... Nemhogy félni tőle. Inkább csak attól, hogy ismét felhúzza magát. Nem is csak attól tartok, hogy bennem kárt okoz. Egyszerűen nem akarom őt úgy látni ismét. Sokkal szexibb a csibész kis vigyorával a csodás képén. Nem tudom, hogy lehet valaki ennyire tökéletes. Annyira szívesen maradnék életem végéig a karjaiban, hogy azt senki nem hinné el, ha elmondanám. Sőt! Valószínűleg szavakba sem tudom önteni. Ő annyira... Annyira... Ahh. Esélyem sincs nála. Ez az imént már kiderült. Ő csak az egyéjszakás kalandokat keresi, és valószínűleg azokra sem az olyan kis csitriket, mint amilyen én vagyok. Valószínűleg az utcán csak egyszerűen elment volna mellettem, anélkül hogy akár egy pillantást is vetett volna rám. Méghogy nem akar kihasználni! Mi oka lenne ilyesmi miatt aggódni? Nem is értem hogy hihettem eddig azt, hogy van bármi esélyem is! Csak egy jót szórakozott velem, de már alig várja, hogy kidobjon a házam előtt. Már ha egyáltalán még szándékában áll hazavinni.
- Hé-hé! Nyugalom! Nem kérdezek semmit, csak nyugodj meg. - Lágyan végigsimítok arcán, talán kicsit riadt tekintettel, amire ő valószínűleg azt fogja hinni, hogy azért nyugtatgatom annyira, mert félek tőle. Pedig mostmár én sem tudom. Ó, a fenébe is már tényleg! Miért kell, hogy ez ilyen bonyolult legyen? Már én sem tudom eldönteni miért is riadtam meg. Nem akarom őt elengedni az már egyszer biztos! Dehát... jelen pillanatban ő sem úgy néz ki, mint aki el akar. Nem értem. Most akkor csak szórakozik? Vagy...? Nem merek másra gondolni, mert képtelenség, hogy bármit is kezdeni akarna velem. Na, de az már biztos, hogy az önbizalma a helyén van. Szavai hallatán lemondóan megrázom fejem, mellé pedig egy angyali mosolyt varázsolok arcomra. Mostmár csak azt nem értem, hogyha tényleg nem akar velem semmit, ha nem is tetszem neki, vagy éppen csak tényleg nem akar kihasználni akkor mégis mi a fészkes fenéért kezdi ismét el ezt? Így is alig bírom lehűteni magam, ő meg belecsókol még nyakamba is! Normális ez? Mindjárt megpusztulok, annyira vágyom rá, ő meg mit csinál... szórakozik!
- Ömm... Nem azt mondtad, hogy... Szóval, hogy nem akarod? Örülnék akkor, ha nem nehezítenéd meg a dolgom. - Sóhajtok egy nagyot, miközben saját ajkamba harapok kínomban, majd szavai hallatán még alaposan el is pirulok. Nem tudom ő mit lát ebből, mert szerencsére már nincs túl világos, viszont azt remélem, hogy semmit. Nincs szükségem még a nevetésére is. Szerintem már eléggé zavarban vagyok, ne tegyen rá mégegy lapáttal.
- Sokmindenre. Nagyon sokmindenre. - Mondom kissé sejtelmesen, és egyben kíváncsian, ugyanis fogalmam sincs mire készülhet. Az már biztos, hogy kezd egyre furcsább lenni a helyzet.

A
römmel veszem tudomásul, hogy benne van az újabb játékban, és lezártuk a civakodós, versenyzős részt. Mondjuk azt nem mondom, hogy nem volt izgalmas... Sokkal érdekesebb, mint egyszerűen ledobálni azokat a ruhákat. És bevallom őszintén... Egyre szimpatikusabb nekem ez a fickó. Igaz, hogy egy szemét láda volt, de én is az voltam, és most, ebben a pillanatban, ebben a helyzetben nem tudom csak őt hibáztatni mindenért. Úgy érzem, sok együtt, és érdekesen eltöltött pillanatunk lehetne. De minek is gondolok ilyesmire? Hiszen ő mást sem akar, mint egyszerűen lefektetni, aztán kidobni valahol, és eltűnni a föld színéről. De akkor én miért ne használjam ki az alkalmat? Én se akarhatok többet tőle... Egy ilyen alaktól nem, hacsak nem vagyok hülye. Ha nem akarok újabb, és újabb csalódást. Ennek ellenére mégis olyan szenvedéllyel csókolom, és olyan átéléssel, mint még soha, senkit. Büszke lehet magára! Nem igazán ellenkezek mikor elkezd húzni ölébe. Jobb lábamat átdobom az övéi felett, hogy szembe kerüljek, vele és ne törjön ki a derekam sem, és úgy simulok hozzá, hogy csókoljam ameddig csak tudom. Érintése annyira jól esik, és annyira... Annyira... Ahh... Nem tudom még szavakba se önteni. Érzem rajta, hogy akarja, érzem csókján, szorításán, és igazából egész teste árulkodik. Éppen ezért lepődök meg nagyon, mikor eltol magától. Bár karjai még mindig ugyanolyan szorosan vannak körülöttem, hogy egyáltalán nem tudom mire vélni ezt az egészet. Mi baja van? Nem tetszem neki? Akkor miért nem enged el?
Egészen addig kétségbeesetten keresem tekintetét, ami természetesen igencsak menekül előlem... szóval amíg meg nem szólal. Csak nézek szemeibe, de pár másodpercbe beletelik mire meg tudok szólalni. Hirtelen még a levegő is kiszorul belőlem. Miért nem akar kihasználni? Már annyi nőt kihasználhatott, hogy szerintem minden ujjára jut legalább száz, és ezzel még lehet keveset is mondok. De akkor most miért nem? Persze nekem örülnöm kellene ezért, viszont egyáltalán nem értem. Miért vagyok én különb? És miért kell először megbolondítania, és csak ezután kijelentenie ezt? Most mégis mivel hűtsem le magam...? Nem tudom hová tegyem ezt az egész helyzetet.
- Oh... Nem akarsz? Mi... Miért? - Kérdezek vissza kissé zavartan, kipirosodva. Na, most kábé úgy nézhetek ki, mint valami barbibaba. Csak értetlenül meredek rá, hatalmas szemekkel, nagyokat szuszogva. Nem akarom, hogy elengedjen... Egyszerűen el tudnék üldögélni itt, a karjaiban, akár órákat is, így még szép, hogy nem ellenkezek továbbra se. Csak figyelem csodálatos arcát... Nem tudom, hogy lehet valaki ilyen tökéletes. Az arca, a teste, a hátsó fele, mert igen, megnéztem magamnak azt is... És úgy minden tökéletes rajta. Nem is kell csodálkoznom azon, hogy éppen itt vagyok karjai között. De akkor sem értem hogy mi ez a nagy ellenkezés... Na de mindenképpen köszönettel tartozom neki. Nagyon kevesen tesznek ilyet, és ő mégis megállt, de szavaiból ítélve, nekem úgy tűnik, mintha nagyon ritkán tenne ilyet.
Mielőtt megszólalok, és válaszolok kérdésére... Talán részben időhúzás miatt, de fogom a mellettünk lévő pólót, ami természetesen az övé, és magamra kapom. Nem akarok előtte félmeztelenül díszelegni, és ezt ő is meg kell hogy értse, ráadásul le kell hűteni valahogy. Vagy nem? Na mindegy... Mindenesetre elég érdekesen áll az ő felsője rajtam, hiszen nekem nincsenek olyan hatalmas izmaim. Bár valamiért mindig szerettem férfiak ruháját felhúzni, de fogalmam sincs, hogy miért.
- Ezt remélem nem bánod. A cserbenhagyásért megérdemlem. - Mosolyodok el szélesen, a pólóra célozgatva, miközben még mindig azon a válaszon rágódok. Nem szeretném ha félreértené azt, amit mondani akarok neki, így jól meg kell fogalmaznom.
- Szóval... Arra vagy kíváncsi, hogy mi ez a hirtelen változás? Na, erre mondjuk én is kíváncsi vagyok. Már az előbb is elmondtam, hogy valami történt odabent az alagútban. Nem tudom mi... Tudom, hogy bántottál meg minden, de én mégis úgy érzem, hogy nem tudnád újból megtenni, ok nélkül legalábbis biztos nem. Valami... Valamiért csodálatosnak, tökéletesnek tartalak. - Megállok egy pillanatra, fel is nevetek. - És ne szúrd közbe, hogy az is vagy mert behúzok egyet! Csak magadban örülj annak, hogy ezt elmondtam! - Mondom, és el is hallgatok egy pillanatra mintha elfelejtettem volna, mit akartam. - Szóval... Tehát olyan... Szóval valami... Nem tudom, de mintha valamiért vonzódnék hozzád. Furcsa... De most ez így tudom, hogy hülyén hangzik, hülyén is érzem magam, most hogy kimondtam. Talán nem is kellett volna. De nyugalom, nem kell megijedni, nem azt mondtam hogy szerelmes vagyok beléd... Csak, úgy... összezavarsz, és olyasmire tudsz rávenni, amit mással nem valószínű, hogy megtennék. Ennyi. - Szusszanok egy nagyot, teljesen zavarba jövök már a végére, miközben ajkait nézem. Legszívesebben újra megcsókolnám, de tudom, hogy nem lehet. Talán mégegyszer ő sem tudna már megállni.

Ami a legjobban idegesít, hogy teljes mértékben igaza van. Ha nem tetszene, nem csókoltam volna vissza, se odakinn, se bent. Főleg, úgy, hogy előtte kishíján letépte a karomat, ráadásul kétszer is. Sőt... Ha nem tetszene, talán az autójába se ültem volna be, és a vetkőzést még annyira se vállaltam volna be. De ő mégis tetszik... Valami nagyon megfogott benne, és az biztos nem a modora. Viszont nem tudom. Annyira... Még a szó is elakad torkomban, mert nem tudok szóhoz se jutni, és fogalmam sincs mit gondoljak róla, és kész! Miért olyan különleges számomra ez a fickó? Pedig olyan, tipikusan "használjuk ki a nőket egy éjszakára" típusú, ez már biztos. De mit akarok én egy ilyennel? Akarok vele valamit... De nem csak most. Azt hiszem kissé tartok attól, hogy csak kihasznál, és többet látni se fogom. Pedig én igenis látni akarom! Miért kell nekem mindig ilyen idiótákkal találkoznom? Valami olyan élményt kell neki hagynom magam után, ami kényszeríteni fogja arra, hogy meglátogasson. Bár már az eddigi is elég... Érdekes volt.
- Egy szóval sem mondtam, hogy te nem tetszenél. Csupán, hogy talán a kisebbik éned nem fog... - Vonom fel szemöldököm, miután sikeresen kihúztam magam ez alól is. Nem hagyhatom, hogy mindig keresztbe tegyen nekem! Viszont ő túl magabiztos. Valószínűleg nagyon sokan... Megdicsérték már. Tudhattam volna, hogy nem kezdő, és nem fogja annyiban hagyni a dolgot. Egy férfinak az a legrosszabb, ha a legbecsesebb kincsét alázzák meg. Még szép, hogy bizonyítani akar, viszont mégis meglepődök mikor megérzem combomon kezét. Már tudom, hogy nincs menekvés, és itt vége a mi kis játékunknak. Simogatása hatására, hirtelen pillantok kezére... Ez így nem jó! Nagyon nem jó! Csak kihasznál! Itt kellene hagynom, amíg lehet! Talán ki tudok ugrani az ajtón és kész... De akkor a ruhám? Ez nem fog menni... Hogy teheti ezt velem? Teljesen megőrjít, és direkt csinálja, azért amit mondtam neki. Nem fogja hagyni, hogy elmenjek... De azt hiszem ezek után, semmi pénzért el nem mennék. Megbolondít csókjaival, és... és másra sem vágyok jobban, mint rá. Már nem tudom magam lehűteni...
Vadul, vágyakozóan, és követelőzően csókolom vissza, mikor ajkaimra tapad, hagyom, hogy azt tegyen velem, amit csak akar. Teljesen a hatása alá kerültem, efelől semmi kétségem. Már-már úgy veszem a levegőt, mint valami bolond, kezeim derekára tapadnak, és megmutatnám neki, hogy mennyire is kívánom őt, mondjuk egy karmolással, de ez nem igazán jön össze, mivel csuklóm már nem a régi... Vajon miért?
- Héé... - Mordulok fel értetlenül, mikor fogja magát és elhúzódik. Úgy kapadozok utána, mint valami étel után, éhesen. Ez most mi a fene akar lenni? Nem teheti ezt! Már nem! Kétségbeesetten ülök fel én is és értetlenül meredek rá. Szavait valahogy nem rögtön értem meg... El kell teljen pár másodperc, mire kitisztul a fejem annyira, hogy rájöjjek mit is akar ez jelenteni. Ebben a pillanatban, úgy minden érzelem átmegy rajtam, amit csak egy ember érezhet, de aztán mégis az a vágy győz, amit ő maga keltett bennem.
- Ezt te sem gondolod komolyan... - Célzok ezzel férfiasságára, ami jóformán még a szememet is kiszúrja. - Akkor... Mit szólsz egy másik játékhoz? - Kérdezem miközben közelebb csusszanok hozzá, és megpróbálom megakadályozni abban, hogy felvegye azt a nadrágot. Vissza, letolom róla, már ha engedi, aztán egyszerűen kezeim közé veszem arcát, és újra megcsókolom, ellenkezést nem tűrően.

Miért annyira biztos benne, hogy felnőtt vagyok? Vajon most mit tenne, ha kijelenteném, hogy valójában egy tizenhét éves kis fruska vagyok? Valószínűleg nem hinné el... Bár az tény és való, hogy sokat le tudok tagadni a koromból, de azt hiszem, hogy ilyen sokat már csodával sem. Szóval azt hiszem egyeznem kell kijelentésével, de azt várhatja, hogy majd ennyiben hagyom!
- Két felnőtt játszik? Szóval beismered, hogy játszol velem? - Célzok ezzel, még a kezdetek kezdetére, amikor olyan nagy kedvességel vette le magáról azt a felsőt, és mutogatta magát nekem. Viszont attól tartok, ez az egész kezd... túlzottan elfajulni. Kezdem azt érezni, hogy innen nincs visszaút. Két választásom van... Lefekszem vele, itt és most. Vagy pedig hagyom, hogy megalázzon, kinevessen, és aztán csakazértból is lefekszem vele. A végeredmény ugyanaz... Nem akarom ilyen könnyen odaadni magam neki. Ám de ő csak azt akarja, és még szép, hogy nem hagyja annyiban. Már alig várja, hogy alá vessem magam... Vagy éppen fölé. De mindegy is! A lényeg, hogy nem hagyhatom magam, nem kell azt hinnie, hogy engem bármikor megkaphat. Igazábanj elég vicces, hogy néhány órája még odakint veszekedtünk, és teljes szívemből gyűlöltem, most pedig itt van velem szemben, és úgy néz rám, azokkal a gyönyörű szemekkel, mint még senki más eddig. Nem tudom miért más az ő nézése, de egyszerűen más. Most úgy érzem bármit megadnék neki, amit csak kér... Teljesen elbűvöl szemeivel, és nem tudok ellenkezni mikor megcsókol. Lelkesen és vadul csókolom, egészen addig, míg meg nem érzem hátamon kezét. Hirtelen pattannak ki szemeim, mikor rájövök, hogy már megint átvert. Nem tudok elhúzódni, hiszen nem hülye. Gondoskodott arról, hogy ne menekülhessek el, arcomat úgy fogja, mintha minimum az élete múlna rajta. Csak akkor engedi el, mikor már melltartómat sikerül elkoboznia. Ezt nem hiszem el! Komolyan megcsinálta? Már megint kihasználta, gyengeségem és kijátszott.
Kétségbeesetten kezdek agyalni valami frappáns visszavágáson, de lassan rá kell jönnöm, hogy itt a vég. Muszáj lesz eleget tennem neki, ha nem akarok teljesen hülyét csinálni magamból. Pedig még annyira szívesen húztam volna az agyát... Azt fogja gondolni, hogy könnyűvérű vagyok. Pedig nem! De még mennyire, hogy nem!
- Ám legyen! - Pillantok fel rá, egy pimasz kis mosollyal arcomon, majd kikapcsolom nadrágomat, és egyszerűen letolom magamról azt is. - Te jössz... De vigyázz, mert ha nem fog tetszeni amit látok, valószínűleg fogom magam és a ruhámat... És egyszerűen itt hagylak, így... Feltüzelve. Nem mellesleg, elég válogatós vagyok. A helyedben félnék magamtól... - Használom az ő szavait, melyet az imént még ő mondott nekem. Valószínűleg az lesz a lehető legmegalázóbb neki, amikor fogom magam és kiszállok az autóból. Bár ez lehet, hogy egy kicsit meredek lesz... Azt is kinézem belőle, hogy kiakad és megver, de azt is, hogy nem hagy elmenni. Mindenesetre kíváncsi vagyok.

Kicsit lelomboz mikor látom, hogy azért annyira nem lepődik meg, de természetesen hülye lennék ezt kimutatni felé. Nem kell, hogy tudjon róla, ő csak azt a pimasz kis mosolyt látja arcomon, míg én már nagyban a következő lépésemet tervezgetem. Ám de igencsak közbeszólt megjegyzésével. Látom tényleg játszani akart. Hát majd meglátjuk ki nevet a végén, mert én nem szoktam feladni! Azt hiszem ahhoz túl büszke vagyok. És az a gond, hogy ez a férfi is az, így igen nagy bajban vagyunk. Vajon meddig tud elmenni?
Mikor kiugrik a kocsiból és mellém telepedik le, már tudom a választ magamtól is. Sokáig képes elmenni, és én most nagyon megégethetem magam. Idő kell... Csak egy kis idő, hogy gondolkodni tudjak, következő lépésemen.
- A nadrágom is? - Kérdezek vissza kissé megkésve, majd tettetett meglepettséggel pillantok nadrágomra. Időhúzásnak azt hiszem megfelel... Viszont gyorsan ki kell okoskodnom valamit, vagy kénytelen leszek egy személyre szóló sztriptízt tartani neki. Pedig én nem fogom ezt az élvezetet meghagyni neki... Viszont az mégrosszabb, ha nem teszek semmit és halálra szívat. Ez kifejezetten rossz! Ő simán levette nadrágját. Én... Én nem adhatom meg neki ezt az örömöt! Egyszerűen nem tehetem meg, hogy levetkőzzek neki! Na, Lara gondolkozz csak!
Szavaira hirtelen kapom fel a fejem, és látszik rajtam, hogy már nem vagyok annyira magabiztos. Legalábbis addig látszik ez rajtam, amíg eszembe nem jut valami, ami talán megmenthet. Elmosolyodom.
- Tudod... - Kezdek is bele rögtön, miközben közelebb hajolok hozzá, és fülébe suttogok. - Igazából ennek a versenynek semmi értelme, mivel szinte már el is veszítetted. Rajtad eggyel kevesebb ruhadarab van... - Célzok ezzel arra, hogy ő nem hord melltartót, szóval több mint valószínű, hogy róla egy körrel előbb elfogyna a ruha... Így tehát nem lehetne nyert ügye, mivel rajtam még mindig lenne valami. Ezzel a gondolattal tapasztom most én ajkaimat az övéire, de csupán pár pillanatra, hogy azért túlzottan ne bízza el magát, majd csak diadalittas pillantásokat vetek rá, miközben kíváncsian várom, hogy mit tud még lépni erre.

Figyelem ahogy egyik pillanatról a másikra lefagy az a mosoly arcáról. Már éppen kezdek megijedni, hogy újabb adag rángatást fogok kapni tőle, mikor ő egyszerűen csak leveti felsőjét. Szinte látom arcán azt a pimaszságot! Hogy teheti ezt velem? Egyszerűen nem tudom nem a csodás felsőtestét nézni. Úgy érzem mintha odaragadna tekintetem, és mikor közelebb hajol, hogy átadja nekem a pólót, csak bambán bámulok rá, mint egy idióta. De most komolyan... Mikor látja, hogy már így is legszívesebben elásnám magam a föld mélyére, akkor miért csinál ilyesmit? Annyira szeretném csak megérinteni a... Mit is? Azt hiszen úgy egyben mindent! Te jó ég! Nem hiszem el, hogy ezt megtette velem! És azt sem hiszem el, hogy egyetlen nyomorult ruha sincs ebben a kocsiban, amit magára vehet. Direkt csinálja! Nem vagyok hülye! Látni akarja a reakciómat. Én hülye meg itt bámulom és kedvezek neki. Hogy én mekkora egy idióta vagyok. Ezek után biztosra vehetem, hogy be fog szólni, vagy ki fog nevetni. Na, de én megmondtam az imént neki, hogy velem nem játszhat, én nem az vagyok aki eltűri tőle. Majd meglátjuk ki nevet a végén, Édes!
- Kö-köszönöm! - Dadogom neki, majd megrázom kicsit fejem és szemeibe pillantok, teljesen elvarázsolva. Fogom a kezemben azt a felsőt és csak figyelem amit művel odakint félmeztelenül. Nem tudom róla levenni a tekintetem, egészen addig amíg be nem ül a kocsiba. Aztán ismét megrázom a fejem, hogy most biztosan kitisztuljon, majd a kezemben tartott pólót az ölembe pottyantom, és abban a pillanatban mikor a férfi hátranéz, egy elegáns, kimért mozdulattal leveszem a saját felsőmet is.
- Én viszont nem szeretném, hogy az enyém véres legyen. - Mosolyodok el bájosan pimaszul, majd magam mellé teszem a ruhát. - Egyébként meg a címet az imént el mondtam. Nem figyeltél? Valami nagyon elvonta a figyelmed. Remélem, most nem... - Vonom fel szemöldököm, majd ismét elmondom neki a címem. Legközelebb pedig remélem komolyan veszi ha azt mondom, velem ne játsszon, mert egyáltalán nem félek visszavágni. Nem vagyok szégyellős, így nem esik nehezemre levetni egy ruhadarabot, de persze csak egy bizonyos határon belül. Na de mindenesetre, szörnyen kíváncsi vagyok reakciójára.

Ha direkt fel akar húzni, akkor ne csodálkozzon aztán, ha teljesen kiborulok, és mérgelődök itt. Nem szabadna így bánnia egy nővel. Igazán nem szép tőle, az tény és való. Sokkal kisebb, gyengébb, törékenyebb vagyok, mint ő, és ezt teljes mértékben ki is használja. Képes vagyok félni tőle, mikor még egy vámpírtól sem félek. Valószínűleg ez azért van mert a vámpírt megölhetem, de őt nem. Elvégre nem ölhetek meg egy embert. Életem végéig börtönben ülnék, ráadásul még szörnyű bűntudatom is lenne mellé. Viszont azt hiszem neki nem ártana egy kis börtön, mondjuk bántalmazásért. De ezt hülye lennék mondani neki, mert még tényleg élve eltemet itt. Mondjuk mindig is szerettem az ilyen pasikat... Akikben van valami rossz, de ez már nekem is túlzás. Azért mazochista még nem vagyok, és éppen ezért nem értem, hogy miért csókoltam vissza. Nem kellett volna! Egyáltalán nem! El kellett volna rántanom a fejem, had higgye, hogy azért nem mindenkinek kell. Csakhogy ne legyen olyan büszke magára.
- Miért? Jobb lenne ha hallgatnék, és meg se mernék szólalni? Én nem az a fajta vagyok... Sajnálom, de ami a szívemen, az a számon is. Inkább örülj, hogy megmondom mit gondolok! - Fakad ki belőlem, de mikor ismét közelebb lép, egyből elhallgatok. Sikerül neki belém fojtani a szót, következő mondatával. Szinte biztos vagyok benne, hogy az előttem álló fickó már egy rakás nőt az ágyában tudhat. De akkor engem miért nem vitt még haza? Vagy... Ott a alagútban tudja ő is, hogy simán megkaphatott volna, de ő mégsem használta ki az alkalmat. Miért? Most mondanám azt, hogy velem van a baj, de ez a csók után nem tudom azt mondani. Látom, hogy eszi magát belülről, és igazából küzd "ellenem". Tényleg annyira nagy hatással lennék rá, mint amennyire ő rám? Csak nem akarja bevallani, mivel férfi. Ezt ő maga mondta.
- De velem nem szórakozhatsz! - Minden erőmét összeszedve hátrébb húzom fejem, szavaim után, majd csak oldalra billentem fejem. Igazából most hazudtam. Mert valójában igenis szórakozhat velem... Viszont nem az a fajta vagyok aki csak úgy bárki elé vetné magát. Nem is értem mi folyik most kettőnk között. Már az is furcsa, hogy most így itt állunk. Az a Lara akit én ismerek, nem hagyta volna, hogy így bánjanak vele. Ez a férfi teljes mértékben az ujja köre csavart, és nem értem, hogy sikerülhetett neki.
Ahogy hátrébb lép és kinyitja nekem az ajtót, egy pillanatra elmosolyodom. De aztán megpillantom azt a vérfoltot felsőjén. Ezért meg fog ölni! De hát mit várt? Hogy majd a vámpír okozta seb begyógyul magától, seperc alatt? Nagy nehezen bemászok az autóba de próbálok nem érni semmihez.
- Ha már annyira félted az autódat, akkor talán legjobb lenne adnod valamit, mert... - Az felsőjére bökök fejemmel. - Véres lettél. Sajnálom.- Mondom őszintén, és továbbra is próbálok nem érni semmihez, hátha adni fog valamit amivel letörölgethetem magamról a vért. Mondjuk reménykedem benne, hogy emiatt nem fog kirakni... Elvégre ügyelek arra, hogy ne vérezzem össze a kis szerelmét.

Nem elég, hogy így is túlságosan zavarban vagyok, ő még rátesz egy jó nagy lapáttal, és visszakérdez. Mégis mit mondjak neki? Alig tudok beszélni is. Fogalmam sincs mi történt közöttünk az imént. Vagyis... Persze, hogy tudom, de mégsem értem. Mit reagáljak rá? Most is inkább tűnik nekem undoknak, mint kedvesnek, ahhoz képest, hogy éppen az imént csókolt meg. Most tényleg bocsánatot kellene kérnem az autó mitatt? Nem hiszem el, hogy egy autó fontosabb neki, mint egy ember. Az ég szerelmére is, nem lett semmi baja attól, hogy becsaptam az ajtaját! Komolyan nem értem mi a problémája. Miért kell neki folyton felhúznia? Ahhoz képes, hogy az előbb még csak egy "aranyos" királykisasszony voltam, pár perccel ezelőtt, megcsókolt. Legalább adhatna mellé magyarázatot is.
- Én csak... Nem tudom. Ez most mi volt? Azon kívül, hogy csók. - Mondom még mindig zavartan, nagyokat pislogva rá. Mostmár végképp nem tudom eldönteni, hogy mit gondolok erről az egész helyzetről, hogy mit gondolok róla. Egyszer azt érzem, hogy tiszta szívből gyűlölöm és félek tőle. Míg a következő pillanatban legszívesebben hozzá bújnék és soha el nem engedném. Most valahol a kettő között vagyok... Nem akarom, hogy elmenjen, de valahogy mégis akarom. Vágyom rá... de valahogy mégsem. Fogalmam sincs mit akar ez jelenteni! - Fejezd be! Ilyet nem illik kérdezni... Ne akarj még ennél is jobban zavarba hozni! - Forgatom meg szemeimet, miközben azért csak előbújik egy halvány mosoly ajkaimon. Ami pedig a zavartságot illeti, nem félek kimondani, főleg, hogy ő is látja rajtam. Nincs mit tagadni, és jól tudom, hogy elrejteni sem tudom. Így hát a legjobb taktika az, ha úgy teszek mintha ez mindennapos jelenség lenne.
Következő szavaira ismét halvány mosoly jelenik meg arcomon, bár jómagam sem tudom miért. Azt hiszem azért, mert örülök annak, hogy már nem haragszik rám. Nem akarom, hogy utáljon, és én sem akarom őt utálni. De legalább tudom, hogy nem fog itt hagyni a semmi közepén, bár abban biztos vagyok, hogy nem fogja hagyni, hogy én csukjam be a ajtót.
- Igen, igazad van. Indulnunk kell. - Mondom, ismét szemeibe nézve, de nem mozdulok el, legfőképp mert még mindig itt áll előttem, viszont ha nem állna itt, akkor se biztos, hogy elmozdulnék. Így legalább van egy nyomós okom arra, hogy a közelében lehessek, bár valószínűleg pár másodperc múlva már ismét az autóban fogok ülni.

Azt szinte biztosra veszem, hogy egyáltalán nem tetszett neki ahogy becsaptam az ajtót. És azt hiszem ahogy megtettem, meg is bántam. De erre sajnos csak arckifejezését látva jöttem rá. Már megint az a hirtelen harag... Nem kellett volna! Talán most legjobb lenne bezárni a kocsi ajtaját és legalább nem tehet bennem ismét kárt, aztán meg majd ha lenyugszik, kinyitom. Bár kétlem, hogy le tudna nyugodni, miután kizártam a saját autójából. Valószínűleg letépné az ajtót és kirángatna, utána pedig felakasztana egy fára. Na most félek tőle! De mit csináljak? Menni alig bírok... Nemhogy elfutni! Ráadásul mire kimászok az autóból, ő háromszor eltöri az összes csontomat. Nem kellene ilyen paranoiásnak lennem. Biztosan tanult az alagútban történtekből, és most nem követi el ugyanazt a hibát.
Kérdésére nem válaszolok, mert egyszerűen értelmetlennek találom. Hiszen ha válaszolok is, akkor abból ő nem fog érteni semmit. Én is csak azért értem amit ő mond, mert jóformán ordibál. Nem akarom még ennél is jobban felidegesíteni azzal, hogy vissza ordítok. Hát késő... A következő pillanatban nyílik ennek a nyomorult kocsinak az ajtaja. Hiába próbálok arrébb húzódni, hogy ne érjen el, ő mégis megragadja karomat és kirángat az autóból. Csodás! Mert eddig még nem fájt eléggé a kezem! Remélem arra fel van készülve, hogy az orvosi ellátást ő fizeti, nem pedig én. Hatalmas, riadt tekintettel meredek rá, miközben a kocsinak támaszt... Hiszen elég ismerős szituáció, csak legutóbb éppen egy kőfal volt a hátam mögött. Ebből a férfiból alapvetően azt nézem ki, hogy képes egy nőt megütni, és most pedig túl ideges ahhoz, hogy ne tegye meg.
- Talán pontosan az a bajom, hogy kedvellek. Tudod... Elég rossz érzés, ha az embert lerázzák azzal, hogy "aranyos". - Válaszolok végül újabb kérdésére, olyan őszintén, amilyen őszintén csak lehetséges, majd mégnagyobb szemekkel figyelem ahogy közel lép hozzám. Visszasírom azt a pillanatot, mikor elhátrált... Ó, hogy az a! Most meg ő mi a fenét akar? És még, hogy a nők a bonyolultak? Ugyan!
Ha most lehetne, tuti beleolvadnék ebbe az autóba, vagy elrúgnám innen, vagy csak simán beülnék... De nem lehet. Egyikre se vagyok képes, pedig most mit meg nem adnék! Megcsókol! Megcsókol? Mi a...?? Ez most mit akar ezzel? Nem csókolhatok vissza! Nem szabad! Lara, nem! A fene vigye el... Még szép, hogy nem bírom ki, pedig most éppen halálosan gyűlölöm. Vagy nem? Valószínűleg nem, mivel ugyanolyan szenvedéllyel viszonzom azt a csókot.
Mikor ajkai elszakadnak az enyémtől, már nem azzal a hatalmas, riadt tekintettel meredek rá. Szememben most sokkal inkább a vágy és az értetlenség tükröződik. Nem igazán tudom hová rakni ezt az egész helyzetet. Szavai pedig inkább mégjobban összezavarnak. Nem tudok mit mondani.
-Én... Te... Ez most? - Ökögök-makogok, mint egy idióta, és ennek köszönhetően mostmár teljesen zavarba is jövök, amit persze a vörösödő fejem rögtön el is árul neki.

Hátrál! Ez jó? Nem! Persze, hogy nem jó! Ez azt jelenti megijedt. De mégis mi a fene olyan ijesztő rajtam, hogy hátra kell lépnie? Ne menjen el! Azt akarom, hogy itt legyen... Mellettem! Mit mondtam, amit nem kellett volna? Most azt hiszi szerelmes vagyok? És ha igen? Mármint... Ezt nem úgy értem, hogy ha azt hiszi, hanem hogy szerelmes vagyok. Megtörténhet ez velem? Végülis bárkivel megtörténhet, de velem nem kellene. Főleg úgy ne történjen ilyesmi, hogy Ő itt hagy engem. Nem akarok szerelmi bánatban szenvedni, egy olyan férfi miatt, akivel kemény egy órát töltöttünk együtt. Ez egy igazán nagy szemétség lenne az élettől, és magától a férfitól is. Hiszen tudom, hogy benne is lezajlott az a dolog, ami bennem is. Bár nem mondom biztosan, hogy az a valami szerelem... Sőt! Ez ostobaság, és csupán csak feltételezés. Miért jár ennyire az agyam ezen? Hagynom kellene, hogy csak simán hazavigyen, és otthon hagyjon. Holnapra pedig még csak emlékezni sem fogok rá. Vagyis... Ez nem teljesen igaz. Jensen tett arról, hogy emlékezzek rá még pár hétig. Minden mozdulatomnál eszembe fog jutni az elkövetkezendő pár napban. Legalább, valami elérhetőséget kellene találnom. Ez nem fer, hogy ő hazavisz, tudni fogja hol lakom, és rajta fog állni, hogy találkozunk-e még, vagy sem. Talán van valami ebben az autóban. Amíg ő hajt, én majd szépen észrevétlenül körbenézek.
- Ó, szóval te tudod mi volt ott kettőnk között? Akkor hát légy oly szíves és magyarázd el nekem, mert én nagyon kíváncsi vagyok rá. - Ő sem tudja, ebben teljesen biztos vagyok. Csak le akar rázni. Valószínűleg ő az a fajta férfi, aki inkább csak az egyéjszakás kalandokat keresi... De milyen aranyos vagyok, egyem a szívét! Ennyi? Oké! Ennyi! Én biztosan nem győzködöm tovább. Akkor hát vigyen haza, ha már ennyire aranyos vagyok, és legyen boldog magával. De aztán ne keressen! Talán legjobb lenne ha most rögtön ki szállnék az autóból és inkább hazakecmeregnék valahogy magam. Nincs szükségem az ő segítségére. Neki sincs szüksége rám. De mielőtt még bármit is tehetnék, újra mellém lép és megérinti arcomat. Nem tudom eldönteni, hogy érintésével most mit vált ki belőlem. Haragot, amiért én csak nagyon aranyos lehetek, de mégis itt fogdos. Vagy inkább lenyugtat, és legszívesebben hozzá bújnék, és ölelném amíg csak el nem tol magától...
- Hát persze... Majd a következő életben. - Mondom egykedvűen, egy vállvonás kíséretében, majd elhúzóm arcomat. - Indulhatunk! - Jelentem ki, majd elmondom a pontos címem, közben pedig jelzek neki, hogy lépjen hátrébb, hacsak nem akarja, hogy őt is becsapjam az ajtóval együtt. Így tehát mikor elmozdul, egyszerűen bevágom az autó ajtaját, nem érdekelve, hogy ez mennyire tetszik a csuklómnak.