Ismét mosoly jelenik meg arcán, bár ezt most tényleg nem tudom hová rakni. Őszintének látszik, de mégsem az amit látni akartam. Az arcáról lesül a bűntudat, és ez elveszi a mosoly őszinteségét. Sajnálom őt, és nem neki kellene engem. Mindketten tudjuk, hogy végülis én voltam az aki kiprovokálta belőle azt a vadállatot. Na jó... Lehet, hogy kicsit ő is rásegített, de vehetjük akár úgy is, hogy kvittek vagyunk, főleg miután megmentett. Nem szeretném ha miattam lenne bűntudata. Bár az tény, hogy jó látni mosolyát, még ha ez nem is az amit vártam. Viszont nem firtatom tovább a témát mert az lesz a vége, hogy kidob a kocsiból és itt hagy a semmi közepén. Na utána már lehetne bűntudata! Viszont jól tudom, hogy nem dobna ki, maximum tényleg nem akarna soha többé látni. Azt pedig megintcsak nem szeretném, így kénytelen leszek most rendes kislányt játszani. Akármennyire is erőszakos volt velem... Nekem szimpatikus. Lehet, hogy bolond vagyok, de hiszek abban, hogy nem lenne képes mégegyszer kezet emelni rám. Én látni akarom őt! Sőt! Meg akarom csókolni... De nem tehetem. Nem hagyhatom, hogy könnyűvérűnek lásson. Én nem is vagyok az! Miért vált ki belőlem pánikot? Félek, hogy tényleg eltűnik örökre. De mi a fenéért félek ilyesmi miatt? Nem szabadna, elvégre alig egy órája ismerem. Ráadásul nem is volt túl kellemes ez az egy óra. Vagy mégis? Vajon ő mit gondolhat? Miért nem tudok csak pár másodperc erejéig a fejébe látni? Most annyira jó lenne tudni, hogy mi a véleménye rólam és erről az egész helyzetről. Szavai hallatán felsóhajtok. Nem mondja ki kerek-perec, hogy hagyjam békén. Sőt! Inkább úgy állítja be, mintha ez rajtam állna. Lehet, hogy csak képzelődök? Nem akarok képzelődni! Ahogy itt áll előttem és várja a válaszom, pár pillanatig elidőzik tekintetem ajkain, amit valószínűleg ő is lát. Nagyon nehezen tudom visszafogni magam, de végül összeszedem minden akaraterőmet és szemeibe nézek, majd veszek egy nagy levegőt és elsorolom neki mi is jár a fejemben most.
- Nem várok tőled sokat, csupán annyit, hogy ne engem félts! Tudom, hogy nem fogsz bántani... Azt hiszem ebből az egészből tanultunk mind a ketten. - Húzom halvány mosolyra ajkaimat, majd közelebb hajolok hozzá, bár azért ügyelek arra, hogy ne essek ki az autóból. - És... Ezt így most nehéz kimondani, de megteszem mert... Mert csak. - Egy pillanatra lesütöm tekintetem, mivel tényleg fogalmam nincs, hogy hogy is adjam ezt elő neki. Nem akarom, hogy rögtön azt higgye, szerelmes vagyok. Azért az már nekem is sok lenne. Meg kell keresnem a megfelelő szavakat. - Valami nagyon furcsa dolog történt kettőnk között, odabent az alagútban. Tudom, hogy te is érezted, ezt nem is tagadhatod. Úgy néztél rám, mint aki szellemet látott. Szóval, nem tagadom, nem is kerülgetem tovább, tényleg látni szeretnélek. Nem akarom, hogy most azt hidd szerelmes vagyok, meg a többi ilyen hülyeség. Én csak kíváncsi lettem. - Mondom el végül, majd ismét szemeibe pillantok. Kíváncsi vagyok reakciójára.

Én makacs, plusz ő makacs, egyenlő egy hatalmas nagy veszekedéssel. Ami meg is történt és ezt a csuklóm tudja bizonyítani is. Az tény és való, hogy két egyforma ember vagy gyűlölik egymást... Vagy szeretik. Bár ha jobban belegondolok, én nem gyűlölöm őt. Valószínűleg mert akkor, hmm... Talán nem vagyunk olyan egyformák. De az egy biztos, hogy ebbe a fickóba én semmiképp nem tudnék beleszeretni. Túlságosan, olyan... Nem is tudom milyen. Olyan... Na jó, nem tudom kifogásolni. Viszont akkor sem illünk össze és kész. Az pedig teljesen mellékes, hogy hogy néz ki. Van rajta kívül ezer, meg millió szuperszexi vadász ezen a világon, akik valószínűleg még kedvesebbek is ennél a fickónál, és nem fogják szétzúzni a karomat. Mondjuk az is igaz, hogy megbánta, másképp most nem tartana a kezében és nem arra készülne, hogy hazavigyen. Azt hiszem ez elég rendes tőle. Megvolt a lehetősége, hogy itt hagyjon. Nem lett volna muszáj visszajönnie az alagútból, de ő visszajött értem. És most sem azt tervezi, hogy itt hagy. Szóval most ezzel könnyít a helyzetén, főleg, hogy még egy mosolyt is hajlandó volt elengedni. Bár ahogy arckifejezését nézem, nem túl szívesen tette.
- Ez nem parancs volt. Csupán kérés, és egyben kijelentés arra, hogy sokkal szexibb vagy mikor mosolyogsz. - Kacsintok rá, egy bájos kis mosoly kíséretében. Talán én vagyok az egyetlen olyan ember ezen a világon, aki még képes törődni a többivel. Bár én sem miattuk, sokkal inkább magam miatt. Hiszen én is jobban érzem magam, ha a társaságom mosolyog, nem pedig fancsali képpel mered előre a semmibe. Az inkább félelmetes... A végén még tényleg képes leszek nem beengedni a házamba.
Mikor odaérünk ahhoz az autóhoz próbálom neki jelezni, hogy magam is be tudok szállni, de nem igazán veszi figyelembe jelzéseimet, csak betuszkol a hátsó ülésre, akárcsak egy túszt szokás. Nem értem miért képzelem azt, hogy bántani akar. Miért gondolkodok ennyit ezen? Kezdek paranoiás lenni, nem? Úgysem fog bántani többet. Szinte lesül az arcáról a megbánás, nem emelne kezet újra rám. Ebben szinte biztos vagyok. Csakhogy ott az a "szinte". Na jó! Befejeztem! Tényleg csak a frászt hozom, saját magamra. Ez nem jó!
Viszont következő szavai hallatán, még inkább bepánikolok. De miért? Hiszen az nekem csak jó ha nem látom soha többet. Vagy mégsem? A fenébe is, én akarom még látni. Akkor inkább meg se mondom hol lakom. Simán eljátszhatom, hogy elájultam és akkor egy időre még mellettem marad. Viszont akkor a kórházba visz, és ott hagy. Szóval ez sem túl jó megoldás.
- A belvárosban. - Mondom egyelőre röviden és tömören. Nem vagyok hajlandó elárulni a címem, amíg le nem tisztázunk egy-két dolgot. - Ennyire utálsz? Hogy soha többé látni se akarsz...? - Teszem fel a kérdést rögtön, de próbálom azért elrejteni azt a szomorúságot amit bennem ébresztett szavaival.

Látom rajta, hogy rosszul érzi magát ez az egész miatt. Én pedig... Én pedig nem tudom, hogy ennek most örülök, vagy inkább bűntudatom van, amiért miattam érzi magát rosszul. Talán kicsit mindkettő. Elvégre nem igazán tetszett az, ahogy az imént elbánt velem, ezért örülök. Viszont a bűntudat is ott bujkál bennem, mivel azért adtam én is rá okot, hogy elbánjon velem. Szóval, talán kvittek vagyunk. De valószínűleg ezt ő nem így gondolja. Én pedig nem akarom, hogy amíg haza nem visz, ezt a fancsali képet lássam az arcán. Csak engem is elszomorít velem. Már ha lehetek ennél is szomorúbb. Bár... Én nem is mondhatom magam szomorúnak. Inkább csak nyúzottnak. Elvégre az elmúlt egy órában háromszor is a falnál találtam magam, sőt egyszer nem is volt olyan fájdalommentes, aztán meg lettem szorongatva, ezután fához is lettem szorítva, majd egy harapást is kaptam. Ilyen egy tökéletes nap! Na de mondjuk azt viccesnek találom, hogy egy vámpírral könnyebben elbántam, mint ezzel a kis Megmentővel. Jó mondjuk, talán azért mert őt nem lőhetem le, ő egy ember. Aztán csak nekem lenne rosszabb. Valószínűleg egy az egyben magamat is lelőném, vele együtt.
Hosszas gondolatmenetemből, szavai rángatnak ki. Meglepetten veszem tudomásul, hogy ismét a karjaiban vagyok, és már megint nem tudok semmit tenni ellene. Mondtam, hogy hagyjon itt. Miért nem teszi ezt? Nem kellene néznem a szenvedését. Ám de van egy olyan érzésem, hogy nem ellenkezhetek tovább, mert úgyis a saját feje után fog menni, és nem fogja azt tenni amit én mondok neki.
- Szörnyen makacs egy ember vagy, ugye tudod? - Mondom, miközben átkarolom nyakát, hogy kapaszkodni tudjak belé. - De ha elmondom hol lakom, nem törsz be hozzám éjszaka, és nem rabolsz ki. Meg nem is gyilkolsz meg. Na meg... Villantasz egy szép mosolyt is, mert így aligha merlek a házam közelébe engedni. - Suttogom fülébe halkan, majd két szép szemébe nézek, és arcomra varázsolok egy csodás kis mosolyt, csak hogy láthassa, hogyan is kell ezt csinálni. Ha már mindenképp haza akar vinni, akkor legalább legyen kicsivel jobb a kedve, mert én meg azt nem akarom végignézni, hogy itt sír nekem. Ha másért nem, hát legyen boldog azért mert megkapja egy nő címét. Bár mondjuk én nem szeretném, hogy csak úgy, bármikor felbukkanjon nálam. Nem szeretnék zaklatókat, főleg, hogy alig pár napja vagyok még csak a  városban.Viszont ha jobban megnézem ezt az arcot... Meg úgy mindent, az összképet, talán őt mégis elfogadnám zaklatónak. Vagy mégsem?

Ugrok egyet ijedtemben, amikor megérzem, hogy valaki a nyakamhoz ér. Hirtelen pattan fel a tekintetem, a mellettem lévő alakra, bár a megnyugvás nem jön olyan gyorsan, hiába bizonyosodik be, hogy nem a másik vámpír jött vissza. Valószínűleg azzal már én se tudnék elbánni. Úgy érzem magam, mint akin átment egy porszívó, és ki szippantotta volna az összes erejét. Még ha ez egy hülye hasonlat is... Legalább mindenki megérti mire gondolok. Bár azt nem szeretném, hogy ez a vadász lássa gyengeségem. Nem akarom, hogy egy gyenge kis mihaszna kislány, legyek a szemében. Azt akarom, hogy erősnek lásson. De azt hiszem erről már lecsúsztam még akkor, amikor először meglátott azzal a vámpírral. Na meg most is itt ülök, megmozdulni alig tudok... Vajon mi erőset is láthatna bennem? Semmit! Viszont azt meg kell hagynom, hogy iszonyatosan jól néz ki, és iszonyatosan aranyos, ahogy itt guggol mellettem, és épp engem ápolgat. Mondjuk ahhoz képest, hogy tizenöt perccel ezelőtt még épp porrá akarta zúzni a karomat, ez elég vicces. Néhány másodpercig csak némán nézek szemeibe, és csodálom a szép szempárt, ám de mikor meghallom hangját, az visszarángat a földre és elpirulva válaszolok neki.
- Persze! Rendben vagyok! Köszönöm... - Igazából nem pont tudom, hogy mit köszönök. Azt hogy kihozott ide? Vagy hogy úgy szétnyomorgatta a kezemet, hogy alig tudom használni. Mondjuk csodálom is, hogy sikerült megölni ezt a vérszívót. Na de még azt is köszönhetem neki, hogy a nyakamat ápolgassa. Már ha ezt lehet annak nevezni. Bár a szándék a lényeg. Neki pedig biztosan csak jó szándékai vannak. Tudom... Látom rajta, hogy megbánta az imént történteket. Valószínűleg ő sem olyan kemény azért, mint amilyennek mutatta magát az alagútban. És ezt nem az erejére értem, sokkal inkább a jellemére. Azt akarja, hogy félelmetesnek találjam. Viszont ez a mentőakció után, ilyet ne várjon tőlem. Nem tudok olyan embertől félni, akarmit is tett, aki kockára teszi az életét, miattam... Értem. Egyre megy. A lényeg, hogy megmentett, vagy legalábbis megpróbálkozott vele. Arról pedig nem tehet, hogy ez a dög utánunk jött. És végülis minden rendben van. Nem esett komoly bajom, egy harapást pedig máskor is túléltem már. Viszont a vállam, nem érzi túl jól magát. Fogadni mernék, hogy máris kék meg zöld foltok virítanak rajta. Persze erről nem kell, hogy Ő, tudjon. Egyre jobban zavar, hogy még mindig nem tudom a nevét. Pedig annyira szeretnék egy nevet kötni, eme csodás archoz. De lehet ezt csak én gondolom így. Sőt! Nem hiszem, hogy érdekelné a nevem. Vagy ki tudja?!
Következő mondatára ismét felkapom a fejem. Meglepetten pislogok rá párat, aztán sebesen rázni kezdem a fejemet, még ha ezzel most fájdalmat is okozok magamnak.
- Nem! Szó se lehet róla! Jól vagyok! Haza tudok menni, nyugi... - Mondom, majd szépen lassan lábra állítom magam. -Látod? Tudok én menni.- Mondom, bár megmozdulni nem igazán tudok. De ha itthagy lesz időm pihenni, és utána biztosan haza tudok majd menni. Viszont azt semmiképp nem szeretném, hogy ő vigyen haza. Annyira gyámoltalan még nem vagyok.

Igazából nem haragszom rá, amiért olyan csúnyán elbánt velem. Fáj, de tudom, hogy igaza van neki. Még ha ezt én nem is vagyok hajlandó hangosan kimondani. Már annak is örülhet, hogy magamnak beismerem. Mert hát a büszkeségem nem szokott ilyesmit engedni... Azt meg főleg nem engedi, hogy ezt megosszam az előttem álló fickóval. Pedig bizony jól csinálta. Talán pont erre volt szükségem, ahhoz, hogy észhez térjek. Elvégre egy vadász tényleg nem itathatja meg magát a legnagyobb ellenségével. Lehet hogy ő meg tudná nekem tanítani, hogyan is legyek jó vadász. Bár... Kétlem, hogy belemenne. Valószínűleg utál engem, és egy szőke libának néz. Vagy nem? Tekintete másra utal. Látszik benne, hogy megbánta amit tett, hogy sajnálja. És még valami ott csillog. A vágy. Az a vágy, amit nem tud elrejteni. Még mindig ugyanúgy akar engem, még ha most mennünk is kell. Bizony, nekem is elég nehezemre esik megindulni... Azt nem mondom, hogy nem. Viszont az a nyomorult vámpír miatt a továbbmenés már nem megy. Igencsak tud fájni, ha az embert nekivágják a falnak. Ehhez képest az előbb a vadász még finom is volt. Meglepetten figyelem ahogy mindkettő vámpírba fagolyókat ereszt, majd felém rohan. Rá akarok szólni, hogy engem hagyjon, de már késő. Egyszerűen a karjaiba kap és kisiet velem. Pedig azért ennyire nem vagyok könnyű. Bár nekem úgy tűnik, mintha neki ez meg sem kottyanna. Hát mit mondjak? Nem kis erő lehet benne... És ezt már a kezem is megtapasztalta. Ahogy a kezembe nyomja azt a fegyvert csak némán bólintok neki és figyelem ahogy elmegy. Ám de a figyelmemet túlságosan lefoglalja a hős megmentőm, így nem veszem észre, hogy az egyik vámpír már kint is van. Mire észbe kapnék már az első fához szorít, és harap bele nyakamba. Ám de mivel a dög a verbénára nem számított, egyből hátra is tántorodik, majd egyensúlyát elveszítve a földre zuhan. Én pedig minden erőmet összeszedve talpon maradok, majd gondolkozás nélkül eresztek én is belé pár golyót, csak, hogy biztos a földön maradjon. Ezután kotorászom elő táskámból azt a karót amit mindig magamnál tartok, pontosan ilyen esetekre. Hiszen milyen vadász is lennék ha nem lenne nálam semmi, amivel megvédhetném magam? A vámpír fölé hajolok és egy határozott mozdulattal döföm bele szívébe azt a karót. Majd elégedetten ülök le az undorító, összeaszalodott test mellé, és várok. Várok. Meg reménykedek, hogy nem esett semmi baja az én kis hősömnek se. Nem érzek annyi erőt még mindig magamban, hogy meginduljak és megnézzem minden rendben van-e. De mi van ha nem is szándékozik vissza jönni? Jó... Valószínűleg vissza fog jönni, amint végzett a vámpírral. Mert biztosan nem kerülte el a figyelmét, hogy az egyik megszökött. Szóval meg fogja nézni élek-e még. Össze kellene szednem magam. Először is valahogy el kéne tüntetni a vért nyakamról, na meg a harapásnyomot is. Ha meglátja biztosan azt fogja hinni, hogy felkínáltam magam, már megint. Pedig most nem így volt. A mögöttem lévő fának támasztom fejem. Muszáj pihentetnem mert még mindig forog körülöttem minden az iménti csapódástól.

Ez most komoly? Itt hagy? Így? De hát ez cserbenhagyás! Pedig látom, hogy ő is akarja, talán jobban mint én. Úgy néz rám, mint aki menten fel akar falni. Ha nem épp az imént veszekedtünk volna egy sort az a vámpír miatt, most nem hinném el, hogy a hátsó felünket félti annyira. Akkor azt hinném ez az egész csak egy vicc, eljátszotta az egészet, hogy jót nevessen rajtam. Viszont ez most teljesen komoly. A fenébe is! Jól van! Valószínűleg igaza van, és nekem is meg kell nyugodnom. Tényleg nem akarok meghalni, pedig tuti vissza fog jönni az a rohadék, főleg ha kiszagolja, hogy még itt vagyunk. Márpedig egy vámpírnak nem tart sokáig kideríteni ilyesmit. Körülbelül egy egész percébe kerül megnézni, hogy itt vagyunk-e, vagy még annyi sem. Szóval egyenlőre el kell tűnni innen, aztán majd meglátjuk mi lesz... Az is lehet, hogy végül kiderül, hogy egész jó fej. Ebben a pillanatban nem tűnik olyan szörnyű alaknak. Azon kívül, hogy elhátrált tőlem.
- Igazad van. Mennünk kell. - Mondom, miközben még mindig szemeit figyelem, bár már nem olyan kábultan mint az imént. Ellököm magam a faltól és kicsit rendbe szedem magam. Megigazítom ruhámat, és csak ekkor pillantok csuklóimra, amiken máris kék meg zöld foltok virítanak. Fáj is, de rendesen. Szóval ha most megtámadnak minket, és én nem tudom a kezemet használni, akkor bizony az az ő hibája lesz. Jó persze, erre most azt mondaná, hogy én kezdtem, nem kellett volna visszapofáznom. És lehet igaza is van. Nem kellene ilyen idiótákkal leállni vitatkozni. Mert hát ő egy igazi nagy barom, attól függetlenül, hogy a külseje nem olyan rossz.
- Felőlem indulhatunk. - Mondom egy vállvonás kíséretében, miután sikerül elszakítani tekintetem a csuklóimról. Lassan megindulok az alagút kijárata felé, bár járásomról látszik, hogy még mindig nem vagyok biztos a dologban, hogy igazából legszívesebben itt maradnék vele. Tekintetem gyorsan végigfuttatom rajta, de nem tudom miért. Csak úgy. A megállapításom pedig még mindig ugyan az. Irtózatosan szexi. Ám de ebből a hülye gondolatmenetemből egy hirtelen rántás, rángat ki. A következő pillanatban pedig már repülök is a fal felé. Rögtön tudom, hogy mi a helyzet, de mégsem tudok ellene tenni. Úgy kenődök fel a falra akár a paradicsom, mikor odavágják. És ugyanúgy folyok is le. Próbálom összeszedni minden erőmet, hogy felkeljek, de nem megy. Látom hogy a vámpír összeszedett valami havert, mert most ketten vannak. Ami nem feltétlen jó, elvégre mi hiába vagyunk ketten, ha egyszerűen nem tudok megmozdulni sem. Úgy érzem minden a feje tetejére állt. Forog az egész fejem. Félek, ha megpróbálok felállni, menten elszédülök. Pedig valahogy segítenem kellene neki.

Csak még jobban zavarba hoz azzal, hogy le nem veszi rólam a tekintetét. Most tényleg azt akarja elérni, hogy fülig bevörösödjön a képem, és aztán jót nevessen rajtam, vagy őt is ugyanígy elbájolta a látványom, mint ahogy engem az övé? Mi a jó fene történik velem? Egy perccel ezelőtt még meg tudtam volna ölni a tekintetemmel. Sőt! A gondolataimban már mindenképp halott volt. Most meg... Most meg én sem tudom mi van. Nem tudom hová tenni ezt az egészet. Egyszerűen úgy érzem el fogok olvadni, itt helyben, ha tovább bámul rám. És a legrosszabb az egészben, hogy eszében sincs elengedni. Hiába hagyja szabadon a karjaimat, nem távolodik el. Mégis mit vár? Mire? Hangja már nem tűnik annyira ellenségesnek, és gyűlölködőnek. Bár nem zárom ki, hogy ezt csak beképzelem. Ahogy mindent csak képzelek... Lehet, hogy épp, két perc múlva otthon ébredek az ágyamban és kiderül, hogy az egész egy hülye álom.
- Értem. Én... Köszönöm! - Na! Most meg mit is köszönök neki? Hogy szétzúzta a csóklóimat, úgy hogy valószínűleg tiszta kék és zöld folt lesz az egész? Mi van velem? Már mazochista is lettem? Viszont akárhogy nézem, ő is megváltozott. Majdnem kedves. Ezt az egészet csak én nem értem? Miért akarom én megcsókolni? Vagyis... Most tényleg meg akarom csókolni? Dehát gyűlölöm! Miért akarnám megcsókolni, azt akit gyűlölök? Főleg hogy az imént még kést fogott rám. A kezemről meg ne is beszéljünk.
- Várj még... - Bukik ki belőlem, de aztán rögtön megint sikerül jó alaposan elvörösödnöm. Tekintetemet próbálom elrángatni az övétől, de egyszerűen nem megy. Valami nem engedi. Önkéntelenül is közelebb hajolok hozzá, és már szinte ajkaiba suttogom a következő szavakat.
- Nem akarok még meghalni. - Nyögöm ki nagy nehezen, de nem tudok elhúzódni tőle. Már teljesen biztos vagyok abban, hogy meg akarom csókolni. De vajon ő is akarja?

Igazán gondolhattam volna, hogy nem fog sikerülni ez a pofon. Már miért is sikerült volna? Elvégre azt már tudom, hogy ő sokkal tapasztaltabb vadász, mint én. És ez azt is jelenti, hogy sokkal jobbak a reflexei, így sokkal gyorsabb is. Mert hát aki vámpírokkal harcol, az nem lehet csiga, elvégre azok a dögök mindenkinél erősebbek. Szóval az én sorsom már akkor megpecsételődött, mikor megfordult az a gondolat a fejemben, hogy esetleg meg akarom ütni. Na nem mintha sokáig gondolkodtam volna rajta. Ez az egyik probléma velem... nem gondolkodom, csak cselekszem. Jól tudom, hogy ezen javítani kellene, de eddig még nem jutottam odáig. Viszont reagálása az ostoba próbálkozásomra, igencsak meglep. Nem tudok ellene mit tenni, sokkal erősebb nálam. Pár pillanatra még a levegő is kiszorul belőlem, olyan erővel tol a falnak. Nem akarom magam hagyni, de nincs más választásom. Már azzal is tisztában vagyok, hogy nem tudom magam megvédeni ellene, mint ahogy azt én mondtam neki az imént. Hatalmas nagy szemekkel meredek rá, amik valószínűleg elárulják félelmemet. Most mondanám, jobb is, hogy nem néz szemembe, de az igazság az, hogy az sem tetszik jobban amit néz a szemeim helyett. Utálom ha valaki ennyire feltűnően bámul, főleg ha előtte kijelentette, hogy egyáltalán nem vagyok az esete. Bár ezt most inkább nem teszem szóvá, már így is elég nagy bajban vagyok, azt hiszem. Hát nézzen ha annyira akar. Szavaival, ahelyett, hogy mégjobban felidegesítene, inkább megnyugtat. Ugyanis a kis monológjában azt is elárulta, hogy nem áll szándékában bántani. Ez pedig nekem bőven elég lenne, ha nem szorítaná még mindig úgy a kezem, mintha az élete múlna rajta. Iszonyatosan fáj! Nem tudom honnan szedi ezt az erőt, de nekem is adhatna belőlem, mert mindjárt sírva fakadok ha nem enged el. Úgy érzem, mintha minimum szilánkokra zúzná a csuklómat.
- Én... Én sajnálom! Tudom, hogy hülye voltam, és még mindig vagyok, de ezt azt hiszem felfogtam. Sokkal tapasztaltabb vagy nálam, és valószínűleg tényleg tanulnom kellene tőled, de... Most van az, hogy inkább visszavonulok. - Nyöszörgöm neki nagy nehezen a választ, miközben minden erőmmel azon vagyok, hogy kiszabadítjam kezeimet. Még mindig könyörgő, nagy szemekkel meredek rá, mikor tekintete megtalálja az enyémet. Érzem ahogy elpirulok, és idegesít, hogy nem tudom elrejteni arcomat. Idegesít, hogy látja, ahogy fülig elpirulok, miközben épp most osztott ki, de alaposan. Én pedig mégis csak a két szempárt látom, amik meg kell valljam, nagyon szépek. Ráadásul a viselője sem rossz, attól függetlenül, hogy épp gyűlölöm. Csak nézem az előttem lévő szempárt és várok. Bár magam sem tudom mire...

Nem tudom, ő mennyire akadna ki, hogyha a helyemben lenne! Persze legtöbb esetben, ilyenkor az emberek a szüleiket védik és azért mondjak azt amit. Ám de az én esetemben nem így van. Én nem a szüleimet akarom, védeni, sokkal inkább magamat. Elvégre fogalmam sincs miért azt látja, hogy anyuci pici lánya vagyok! Hiszen, a fenébe is, még csak nem is találkoztam velük! Mondanám, hogy ott a mostohaanyám aki szeretett. De hát soha nem tud egy mostoha úgy szeretni, mint az aki világra hozott. A hülye intézetről meg már ne is beszéljünk. Szóval megértem én, hogy a szülei meghaltak meg blabla, de ezért nem én vagyok a hibás, hanem az a vámpír aki megölte őket.
- Én sajnálom a szüleidet, sajnállak téged, amiért láttad őket, de itt a lényeg. Te legalább láttad őket! Ellentétben velem. Mert nekem nem adatott meg az a lehetőség. Szóval ne tégy úgy, mintha én lennék a hibás a szüleid haláláért. Valószínűleg nem túl szép a modorom... Idegesít. De nézz már magadra! - Fogalmam sincs mikor fogja belátni, hogy ő a kemény. Ha nem kezd el kioktatni, már rég nem itt lennénk. Nem értem miért nem képes elfogadni a bocsánatkérést, és túllépni ezen az egészen. Ha én lenyeltem azt a békát, akkor bizony ő is le tudja. És le is fogja, mert én aztán nem fogom magam hagyni. Nem fogok mégegyszer bocsánatot kérni, még akkor sem ha itt hagy. Úgysem fog bántani. Jól tudom, hogy egy vadász az emberekért van, nem pedig ellenük! Ijesztgetni pedig szabad. Nem akarok egy rongybaba lenni, akit úgy irányítanak ahogy csak akarnak. Pedig ez a fickó ezt szeretné.
- Neked pedig valószínűleg be kellene tömni a szádat! Vagy legalábbis jól szájon kellene vágni. - Morgom vissza neki, de nem hátrálok. Nem hagyom meg neki azt az örömöt, hogy azt higgye félek. Mert nem! Akkor sem fogok ha a képembe mászik.
Következő szavai hallatán elborul az agyam. Nem hiszek a füleimnek, hogy képes még ennél is jobban bosszantani! Ráadásul nem is csak, hogy szavakkal bosszant, még ezzel a csókocskával is irritálni akar! Na ez az amit nem fogok hagyni! Hirtelen emelem fel a jobb kezem, hogy egy jó nagy taslival ajándékozzam meg. Meg is indítom kezemet a csodás kis pofija felé.
- Befejezted? Mert akkor elárulom, hogy én egyáltalán nem félek tőled! Nem fogsz, és nem is tudsz bántani. Annyira esetlen még nem vagyok, hogy ne tudjam magam megvédeni egy hozzád hasonlóval szemben. - Nagy nehezen szűrök ki minden szavat fogaim között. Egyszerűen nem tudom felfogni, hogy lehet valaki ennyire egy érzéketlen tuskó!

Direkt folytatja!? Nem igaz, hogy nem tud leállni! Már rég nem itt lennénk, ha ő normális ember módjára nem kezdi el a beszólogatást. Hát ezt nem hiszem el, hogy az első hetemen sikerül szereznem magamnak ellenséget. Mert hát kétlem, hogy ez a fickó, a legjobb barátom lesz és majd együtt iszogatunk minden hétvégén. Már csak az kéne! Szerintem ha összezárnának minket, maximum tíz percet adnák magunknak, aztán bumm. Valamelyikünk meghalna. Viszont sajnos elég nagy a valószínűsége, hogy én maradnék alul. Ő férfi, én nő. Azt hiszem ez elég magyarázat.
- Már megmondtam, hogy ne... - Megakad torkomon a szó. Nem tudom kimondani, ugyanis a következő pillanatban olyan dolgot tesz... És egyben mond, amitől a frász elkap. Azt hittem itt csak a vámpíroktól kell félnem, erre ez a barom kést fog rám? Egy nőre kést fogni, bátor dolog, mit mondjak! Gratulálok neki! Elérte hogy elhallgassak, az egy biztos. Elérte, hogy hallgassak rá, és kövessem minden utasítását. Tényleg talán jobban járnák ha nem tartanák vele, és inkább egyedül próbálnák meg kijutni. De attól tartok, hogy ha ezt most szóvá teszem, megjobban kiakad, és képes lesz tényeg megölni. Mert hát lehet hülye vagyok, de bizony én komolyan veszem fenyegetését. Ő az a fajtának tűnik, aki simán megöl valakit, ha magát kell védenie. Bár valamiért mégis meg akart menteni az imént. Nem értem én ezt az egészet! Mi a jó fenét akar? Miért nem lehet szépen megbeszélni? Miért kell rám ijeszteni?
- Jó-jó! Azt teszem amit mondasz, csak nyugi! - Lassan hátrálok is egy lépést, minél messzebb vagyok a késtől, annál jobb. Nem tudom eldönteni, hogy ez a férfi most tényleg képes lenne bántani, avagy sem. De nem merek kockáztatni, mert elég elmebeteg feje van ahhoz, hogy leszúrjon. Ám de a cérna elszakad következő szavaitól.
- Na most fejezd ezt be! Rám akarsz ijeszteni? Sikerült! Azt akarod, hogy kövesselek, mint valami gazdát? Sikerült! De nekem azt ne mond, hogy anyuci pici elkényeztetett lánya vagyok, mert bizisten felpofozlak, kés ide, vagy oda! És ajánlom, hogy ne vedd mégegyszer szádra az anyámat. Addig ne amíg nem tudod mi van vele! - Morgok rá egyre idegesebben. Fogalmam sincs hogy jön ahhoz, hogy ilyesmivel sérteget! Mondja azt, hogy egy nagy senki vagyok, vagy bármit... De ne egy olyan embert vegyen a szájára, akit valószínűleg még csak nem is láttam. Így elég messze áll ahhoz is hogy elkényeztessen.
- Igen pontosan úgy nézel ki. Csak mindjárt kiesnek a szemeid... - Jegyzem meg szemforgatva. Legalább ne tagadná le, azt ami teljesen nyilvánvaló.

Óhh, te jó ég! Hogy akadhat ki egy ember ennyire? Mert még egy vámpír esetében oké. Ők amúgy is olyan agressziv idióták, de ettől a férfitól elvártam volna némi kedvességet. Lehet, hogy még azzal a vérszívóval is jobban kijöttem volna, mint vele. Hogy lehet valaki ilyen beképzelt? Érzem, hogy már nem sokáig bírom visszafogni magam, pedig tényleg nem akarok itt kitörni. Akkor már végképp nem fog magával vinni, és itt maradok egyedül a semmi közepén. Hát megéri ez egy hiszti miatt? Nem valószínű, de most akkor is úgy megmondanám neki a magamét. Tudhatná már, hogy nem illik így beszélni a nőkkel! Ráadásul, még mindennek a tetején, a prédikációjába belesző egy kis rémisztgetést is. Pedig jól tudom, hogy mivel járt az, hogy csak úgy elengedte. És ezzel ő szúrt el mindent nem én! Ha valami bajom esik, az csakis az ő hibája, hiába is próbálja rám kenni a dolgot. Na meg azt sem tartom azért túl szépnek, hogy ennyire lekritizálja tudásom. Az még rendben van, hogy nem kéne hagynom a harapást, de nem értem miért nem fogja fel, hogy nem is volt más lehetőségem. Mert ő sokkal jobbnak képzeli magát nálam. Jó... Ezt nem tagadom, lehet jobb is, de ezt nem ilyen módon kellene éreztetnie velem.
- Na mostmár aztán tényleg fejezd be! Nem tudom mi bajod van velem, de ne beszélj úgy mintha egy senki lennék! Bocsánatot kértem, és ha nem tudsz túljutni azon, hogy az első szavam nem volt túl kedves, akkor talán jobb lenne ha megvárnám itt azt a vámpírt és hagynám, hogy megöljön. Mert én aztán nem vagyok hajlandó tovább ezt hallgatni! - Ordítom végül le a fejét, bár rögtön meg is bánom, mert tudom, hogy nem fogja magát észrevenni, és majd csak visszaordít, aztán meg vagy eltűröm és kussban maradok, vagy folytatódik a veszekedés míg el nem durvul. Annyit pedig már megtanultam az évek során, hogy nem éri meg dühös férfiakkal szócsatába keveredni mert a vesztes, csak a nő lehet. Ráadásul egy erdőben vagyunk... Nem akarom hogy végül ő öljön meg. Bár azt azért kétlem. Ennek csak a szája tud járni, mint ahogy a többi hozzá hasonlónak is. Vagy maximum még a gatyájukban lévő valami... De eszük az semmiképp nincs.
- Na, akkor most te figyelj ide! Először is, örülnék ha befejeznéd ezt a becézgetést. Nem vagyok sem csinipofi, sem őfelség, és semmi egyéb. Másodszor pedig, nem kellene teljesen bénának nézned! Nem vagyok hülye! És nem tűröm el, hogy te parancsolgass nekem. Lehet ám szépen, ha akarsz valamit, arra jobban hallgatok. - Oldalra billentem fejem, és egy pimasz mosolyt varázsolok arcomra. - Ráadásul, tekintve, hogy egész végig csinipofizol nekem, meg a hátsó felemet dícsérgeted, azt hiszem nekem kicsit erős az, hogy azt csinálom amit mondasz. - Dorombolom neki felvont szemöldökkel, hátha mostmár tényleg visszavesz abból a fene nagy egóból.

Na mostmár aztán tényleg mi a fenét képzel ez magáról? Bocsánatot kértem! Megalázkodtam előtte... Ő pedig mit csinál? Hát mit csinál? Porig aláz! Nem tudom ki ez az ember, de máris utálom! Próbálok normális lenni, de már miért is használna? Tényleg reméltem, hogy az első élőlény akivel itt találkozok, majd talán segít kicsit beilleszkedni. Viszont akárhogy nézem, ez a fickó nekem nem fog segíteni. Pedig van egy kis gondom is. És jelen pillanatban, ő az egyetlen személy aki megmenthet. Ezt nem hiszem el! Életemben először vagyok ezen a helyen, és halvány lila gőzöm sincs, hogy hogy jutok ki ebből az erdőből. Ezt nevezik pechnek. Szóval már csak emiatt sem húzhatom fel megjobban, mert akkor szó nélkül itt fog hagyni. De egyenlőre nem is támadhatom le azzal, hogy segítsen kijutni. Valószínűleg még nyalnom kell neki. Hát nem fantasztikus? Utálok ilyesmit csinálni, de most azt hiszem meg kell tennem ha ki akarok jutni. Aztán pedig majd csak simán felszívódok, és nagy szerencséjére nem kell többé látnia. Bár ezt a véleményt azt hiszem én is osztom. Nem bírom az ilyen beképzelt idiótákat, mint amilyen ez a férfi!
- Hé! Nem az én fejemet kellene leharapnod! Le merem fogadni, hogy téged is fel szokott húzni ha vámpírral találkozol... Már csak a látványa is. - Hatásszünetet tartok és végignézek rajta, ezzel jelezve, hogy most is tiszta ideg, még ha részben miattam is. - Szóval igazán megérthetnéd a helyzetemet. Meg amúgy sem tudtam volna mást csinálni vele. Figyelmetlen voltam ezt bevallom, és nem vettem észre időben, de ez nem azt jelenti, hogy minden vámpírnak megengedem, hogy harapdálja a nyakamat. Sőt! Csak ki kellett találnom valamit... - Próbálom magam visszafogni, de ami ki akar jönni, az bizony kijön, nem tehetek ellene. És ha ezt nem érti meg, akkor lehet jobban fogok járni, ha egyedül megyek tovább. Valahogy úgyis kitalálnák. Max többet fogok sétálni a megszokottnál. A séta amúgy is jót tesz, kivéve ha közben egy vérszívó vacsorája leszel. Bár én már eredetileg nem lehetek senki vacsija se, mert elvileg azok a dögök utálják a verbénát. Bennem pedig bőven van belőle. Mondjuk biztosan benne is...
Ahogy kitépi karját az enyémből és még megjegyezést is fűz hozzá, igencsak nehezemre esik, hogy ne kapjam el torkát. Nem értem hogy lehet valaki ilyen? Meg bántott? Azt hiszem. De nem akarok most elkezdeni itt sírni neki.
- Nem megyek utána, ő nem a játékszerem. Viszont azt én tényleg szeretném ha te megértenél engem, és lennél a személyi testőröm, legalábbis a következő fél órában. Nagyon megköszönném, és hálás lennék ha segítenél kijutni innen. - Mondom kissé szégyenlősen, szinte már felkészülve a nevetésére és soha véget nem erő piszkálódásra.