Maud & Damon

✘ Words: 459
✘ Notes: A kövi jobb lesz ígérem! *-*
✘ Music: Comes and Goes

Kóborlás. Percek, talán órák telhettek el, mikor elváltam Elenától, hogy sietek vissza. Sietnem kellene. Tényleg. De valami nem hagy nyugodni, és ez az öcsém. Igen még nekem a nagy és utánozhatatlan Damon Salvatore-nak is felbukkan néha a bűntudata. Vagy talán csak különös, hogy Stefan ennyi időre lelécelt. Mikor utoljára beszéltünk, akkor mintha láttam volna valami reményt, hogy visszatér a hős frizurájával, aztán eltűnt. Kisétált a nappaliból és azóta sem láttam. Nem tagadom az egyik okom ez volt, mikor az erdőbe jöttem, hátha egy nyuszit kerget éppen, vagy éppen békeszerződést kötnek, nem tudom, de tüzetesen átkutattam ennek a rohadt erdőnek minden szegletét, és semmi.
Nem tagadom, közben mást is keresek, hiszen úgy hallottam, hogy az őrült szerető is életben lehet, legalábbis mintha Silas arról hadovált volna, hogy meg akarja ölni, szóval tuti feltámadt. Azért mennyire aranyos nem? Hogy itt Mystic Falls-ban aki fel akar támadni, az fel is támad. De ha Silas nem segít, mert fogvatartottam az öngyilkos hajlamokkal megáldott örök szerelmét, keresnem kell valami mást. Valakit, aki nem akarja, hogy a túlvilág megszűnjön, és ezt meg kell akadályoznunk. Elvégre most már fontosnak kellene lennie, hogy visszahozzam Elena boszi barátnőjét, legalább miatta. Hiszen kimondta a varázsszót, és az éjszaka valami csodálatos volt. Egyszerűen feledhetetlen. Nem volt kétséges... Végre most éreztem először azt, hogy megkaptam a lányt, teljesen.
Beszélnem kell Mirandával is erről, és megmondom őszintén, most az egyszer bűntudat halvány érzete tör utat mellkasomban. El kell feledtetnem magam vele, most, hogy már számomra feleslegessé vált, hiszen valljuk be őszintén a vére volt az, ami csábított, megkaptam és visszatartott attól, amit tenni akartam, megvédtem magamtól a város emberi felét, de már nincs rá szükségem.
Lépések és villódzó fénynyaláb tűnik fel alig pár száz méterre tőlem, s már tudom, hogy nem vagyok egyedül. Percekig némán figyelem az imbolygó fényt, mintha valami kis szentjánosbogár nőne a szemem láttára... Egy nő, és ember, hát persze, ilyenkor a sötét erdőben. Egy pillanatra az erek feltűnnek arcomon, jelezvén, hogy a vadász énem előbújt, bár nem érzek éhséget, csak a játszani támad kedvem. Még nem döntöttem, mi legyen a sorsa, elmenjek mellette, vagy játsszak előtte egy kicsit, mindenesetre egy pillanat alatt illanok tova, nehogy észrevehessen, majd szándékosan nehezedik lábam egy görbe kis botra, hogy addig feszülhessen, mígnem egy keserves roppanással jelezze, hogy eltört. Reményeim szerint a hölgyemény felkapja a fejét.
- Kissé veszélyes idekinn nem gondolod? - Szólalok meg végül még ugyanott, hogy a nő reményeim szerint arra forduljon, amerről beszélek, majd a következő pillanatban vele szemben állok, alig háromszáz méterre tőle, de egy hang sem hagyja el ajkaimat, csak nézem őt, az alakját, a ruháját, és az arcát, mert próbálok a emlékeimben kutatni, de még nem láttam itt. Sőt még a városban sem, szóval ha véletlenül megölném, nem hiányozna senkinek. De ma nem akarok ölni. Persze erről nem kell tudnia...

Na... úgy fest, a mystic fallsi tartózkodásom mégsem lesz olyan unalmas, mint hittem. Persze... bizonyos körökben iszonyatosan sokat pletykálnak a környékről és az is tény, hogy túlságosan is sok magunkfajta lófrál errefelé, de ez még nem jelent semmit. Simán lehet, hogy mindezek ellenére az én érdeklődésemet nem kelti majd fel a város. Viszont... mit tagadjam? A kezdet igazán szórakoztató volt... meglátjuk, hogyan alakulnak majd eztán a dolgok. Mások nyilván nagy szemeket meresztenének rám, ha tudnák, hogy mit tettem és komolyan megkérdőjeleznék az elmeépségemet. Ahogy látom, a vadász sem igazán érti, hogy mit is művelek én itt tulajdonképpen.
Figyelem, ahogy elbiceg a halott vámpírig majd kiszedi belőle a karót. Mivel a jelenlegi állapotában vajmi kevést kárt lenne képes okozni nekem, nem zavar a tevékenysége. Ha neki ez ad valamiféle biztonságérzetet, hát csak szorongassa. Gondolom a becsületét már úgyis épp elég erős ütés érte, hála ennek a kis incidensnek.
- Miért harapnálak meg? – kérdezem. - Egyetlen étkezést nem érne meg ennyire túlbonyolítani – pillantok ismét elhalálozott fajtársam felé. - Amúgy is, miféle fenyegetés ez? Ha olyan lennék, már röhögnék.
Néhány pillanatig szó nélkül szemlélem a kezembe nyomott karót. Az mindenképpen jó pont a számára, hogy egyelőre még nem kezdett ugrálni és felelőtlen dolgokkal próbálkozni. Bár talán csak egyszerűen tisztában van a saját korlátaival. Minden esetre a szavai szórakoztatnak... Érthető módon egyáltalán nem bízik bennem. Miért is tenné? Akár azért is színre léphettem, hogy személyesen nyírjam ki. Nincs cetli a homlokomon, hogy néha bizony roppant mód humánus és vámpírokra veszélyes tudok lenni. Néha ehhez támad kedvem. Na és akkor?
- Hogy mi akarok? Az ég világon semmit – vonom meg a vállamat. - Éppen erre jártam és úgy láttam elkel némi segítség. Tévedtem volna? – érdeklődöm őszinte kíváncsiságot mímelve. - Lehet, hogy ez valami bizarrul kivitelezett öngyilkossági kísérlet volt? Ez esetben őszintén sajnálom, hogy közbesuhantam. – Attól még hogy vadász, nekem nincs vele komolyabb bajom. Mindenki úgy öleti meg magát, ahogy akarja. Ki vagyok én, hogy beleszóljak a szakmaválasztásába? A lényeg, hogy amíg személy szerint nem engem macerál, addig csak egy szimpla ember. Na persze ha mondjuk Monával akadna össze, rögtön megváltozna a helyzet... - Na, ilyesmire gondoltam – jegyzem meg, mikor ismét fenyegetni kezd. - Ez már sokkal hatásosabb, mint a korábbi volt. De ki kell, hogy ábrándítsalak. Ha el akartalak volna tenni láb alól, már halott lennél. Az ilyesmi amúgy sem az én stílusom – csóválom meg a fejem és még egy lemondó sóhajt is megengedek magamnak.
Nem is vártam, hogy majd befogja a száját – vagy teszem azt elkezdi visszafogni magát. Ilyen tehetséggel eddigi tapasztalataim alapján egyetlen vadász sem rendelkezik. Márpedig bő ötszáz év alatt azért volt időm jó néhány dolgot megfigyelni. Van, ami mindig ugyanolyan, akárhány évszázad röppent is tova... mindegy, mennyire lett más a világ.
- Most ez lesz végig? – teszek fel egy újabb kérdést. - Értem én, hogy nyilvánvalóan porba tiportam az önérzetedet, de annyival jobb lenne holtan? Küldjek esetleg virágot, az kiengesztelne?
Karjaim összefonom a mellkasomon és tovább tanulmányozom, ahogy csak üldögél ott. Ő nyilván hihetetlenül fontosnak hiszi, amit csinál. Talán még a kockázatokkal is tisztában van. Én sosem értettem, mi visz rá valakit arra, hogy egy olyan foglalkozást űzzön, amiből ezer százalék, hogy nem fog tudni nyugdíjba menni. Részben megértem... a nagyon kellemetlenkedő alakokat én is mindig el szoktam takarítani, ha olyan helyzetbe kerülök. Na de azért azt mindenképpen be kell ismerni, hogy én némi előnnyel indulok. Kezdetnek nem vagyok ember...

Kell egy kis friss levegő. Ideje kiszellőztetnem a fejemet.
Na nem mintha a hosszú séták választ jelenthetnének az élet nagy kérdéseire, de most mégis így döntöttem. Különben sem fog megártani, ha egy kicsit jobban megismerem a környéket. Hogy-hogy nem, errefelé még az életemben nem jártam. Valamiért sosem vonta magára a figyelmemet a környék. Valószínűleg most se jöttem volna ide, ha Anna épp máshol üt tanyát. Egy régi ismerős felkeresése... az ilyesmi mindig szórakoztató.
Persze a vámpír sosem lehet biztos benne, hogy milyen fogadtatás várja. Na épp ezért készülök én mindig a legrosszabbra. Mások paranoiásnak neveznek, én viszont egyszerűen csak szeretnék életben maradni. Mert attól még, hogy nem mindig vagyok kibékülve önnön létemmel, vagyis inkább mivoltommal... nos, meghalni még nem szeretnék.
Szuicid hajlamaim... na azok még sosem voltak.
Az erdőben sétálva hirtelen nekem csöppet sem tetsző szónoklat üti meg a fülemet. Úgy látszik sikerült váratlan vendégként belecsöppennem egy igen érdekes szituációba. Nem nehéz felmérnem a helyzetet. Halott vámpír a földön, pipa. Sérült lány, na ő fix, hogy egy vadász, pipa. És egy másik vámpír, aki számításaim szerint fél percen belül véget vet az ember életének. Na ez is pipa. Tisztára, mint a tankönyvekben.
Már persze ha lennének tankönyvek ilyen témakörben.
Ez nem épp a gondolkodásra való idő, tehát mozdulok is. Nagyjából a vadász felé félúton kapom el a vérszívó kollégámat és csöppet sem szelíden vágom a földhöz. A következő pillanatban pedig már a vadász mellett állok és kiveszem a kezéből a karót. A jelenlegi helyzetben ez ellen csak nem kezd olyan hevesen tiltakozni. Miután megvan az eszköz, ismét a vámpír felé fordítom a figyelmemet. Nem valami fiatal és tapasztalatlan példány, ez egyből látszik. Viszont ez a jelenlegi helyzetben nem fogja kisegíteni. Megint elkapom és teketóriázás nélkül vágom a szívébe a karót. Sokan valószínűleg nem értenék, miért teszem. De nekem személy szerint sosem volt bajom a vadászokkal. Ha maceráltak, természetesen tettem a dolog ellen. Azonban – mint már kifejtettem – nem vagyok a felesleges erőszak híve. Nem ismerem a lányt és nekem egyelőre semmit sem ártott. Tehát nincs rá okom, hogy végignézzem a kifilézését. Később lehet, hogy megbánom majd a dolgot, most viszont ez a lehetőség érdekel a legkevésbé. Most éppen emberbaráti hangulatom van... tehát belefér a napi programba egy kis vámpírölés.
Miután a tisztelt fajtárs kiszenved ismét a vadász felé fordulok.
- Nos? – kérdezem aztán. - Most mi lesz? Legyilkolásszuk egymást? Mert bevallom őszintén, az nagyon elrontaná a hangulatomat. Vér, halál, sértődés... remélem nem ragaszkodsz hozzájuk.
Ha már az áldozatommá avanzsált vérszívóval sem bírt el, ellenem vajmi kevés esélye lenne. Ha van benne némi realizmus, ezt ő maga is láthatja. Bár a vadászok és a normális gondolkodás...
Ez a két dolog sosem fért össze igazán.

→ Chris & Anne;

Hiába sietek a cuccaim összepakolásával, úgy látszik nem vagyok ebben elég gyors. Vigyázni szoktam a képeimre, nem akarom, hogy bajuk essen, talán ezért nem tudok olyan gyorsan összepakolni. Azt hiszem, minden megvan, épp fordulok meg, hogy indulhassak, de a már említett vámpírral találom magam szemben. Most már legalább tudom, hogy pasi, és biztos vagyok benne, hogy jó régen változhatott át, hiszen csak az olyan régebbi vámpírok beszélnek ilyen illedelmesen, akik már elmúltak legalább száz évesek. Néha Klaus is így beszél, de csak ha a pillanat engedi. Nagyon nem vagyok hozzászokva az ilyen beszédhez, ezért eléggé meglepődve pillantok a srácra.
- Hali! – köszönök közömbösen, mert nagyon nincs kedvem most beszélgetni.. Épp egyedül voltam, csak bámultam az eget, és ez jól esett. Sose szerettem, ha valaki megzavart, mindig hamar le akartam rázni ilyen esetekben az illetőt. Most is így tervezem.
- Ömm… Bocsi, de én épp indulni készültem… Szóval… - mondom, miközben kezemmel hadonászok valamerre, ahol elvileg a kocsim parkol. Viszont amennyire szerencsétlen vagyok néha, most sem figyeltem oda, hogy a másik kezemben a mappám még nyitva van, mert a felső kép még nem szárad t meg teljesen. A szél pedig mondanom se kell, hogy elkezdte mindenfelé fújni a képeimet. Most ez komoly?
- Ilyen is csak velem történhet meg… - mondom idegesen, miközben elkezdem összeszedni a szétfújt képeimet. Csak remélni tudom, hogy semmi bajuk nincsen. Annyit szenvedtem rajtuk azzal, hogy ismét merjek eltávolodni a tényleges képtől és nem csak egy látszatot megmutatni. Hiszen arra valók a fotósok, akik munkája szerintem fölösleges… Úgy gondolom, hogy nem nagy művészet lenyomni egy gombot, meg egy csomó effektust rárakni egy képre. Sokkal egyedibb és valóságosabb, ha valaki tényleg saját maga készíti a képeit. A festészet, a szobrászat, a rajz és társaik, már több szász, helyesbítek, több ezer éves háttérrel rendelkeznek. A fényképészet viszont alig száz éves, nem? Mondjuk inkább a képeimet kéne összeszednem, minthogy ezen agyalok. Gyorsan fel is veszem a képet, amelyik még nem száradt meg, szerencsére semmi baja. Ha jól tudom, csak ötven van még itt szétfújva a tisztáson… Remek…

→ Chris & Anne;

Kezdek megnyugodni. Kezdek túllépni a Kollal történteken. Kezdek hozzászokni ahhoz, hogy engem is érhet még csalódás. Engem, akinek már csak egy húga van, akit nem érdekel, hogy mi van velem. Engem, a lányt, aki képes túl könnyen és túl gyorsan megkedvelni embereket. Igen kezdek hozzászokni, hogy pocsék egy életem van. Arra sem emlékszem már, hogy mitől jöttek úgy az ötleteim, ami miatt sokkal jobbak voltak a képeim, mint másoké. Ezért jöttem ma az erdőbe, hogy ismét rájöhessek. Addig nem fogok haza menni, míg meg nem tudom. Leülök az erdő közepére, kiveszem a festőfüzetem és az akvarellfestékemet, majd bedugom a fülesemet, és próbálok kizárni mindent, ami történt. Mintha csak meditálnék, úgy kell együtt éreznem a zenével, és úgy kel észrevennem minden különlegességet az erdőben. Elkezdem lefesteni az erdőt. Miután a kép elkészül, megállapítom, hogy borzalmas, nincs benne az a plusz, ami a bál előtt minden képemben megvolt. Észreveszek magam mellett egy falevelet. Középen egy picit még zöld, aztán átmegy sárgába, a széle pedig már barna. A természet a legnagyobb művész, nem láttam még olyan levelet, ami ne lett volna különleges. Elkezdem lefesteni, aztán véletlen a pirosba nyúlok bele, mikor a levél erei melletti sötétebb részt csinálom. Nem ijedek meg, sőt, inkább egy hatalmas mosoly kerül az arcomra. Ez az, amit kerestem. Régen mindig mertem kockáztatni, kísérletezni a képeimmel. Mostanában viszont csak azt nyújtottam, amit a legtöbb festő, átlagképet. Miután a képeim megszáradtak beleteszem őket a mappámba, és elfekszem a lehullott leveleken. Emlékszem, mikor kicsik voltunk, Liliannel mindig ugráltunk a hatalmas levélkupacokba. Azon versenyeztünk, hogy ki tudja jobban szétszórni az ugrásával. Apa pedig csak mosolygott rajtunk, nem zavarta, hogy elölről kell majd kezdenie a levelek összeszedését. Most egyedül fekszem, közben csak nézem, ahogy a fény átszűrődik a fák lombjain, s közben hallgatom a madarak gyönyörű énekét. Mintha csak a nyugalom szigetén lennék, minden békés és nyugodt, senki sincs itt rajtam kívül. Elkiabáltam a dolgot, tíz perccel később hallom, hogy messziről közeledik valaki. Fel kéne kelnem, de olyan jó itt feküdni és bámulni az égbe meredő fákat. Egy lágy szellő elsuhan az arcom előtt, ezzel elhozva nekem az érkező lény illatát. Rögtön felismerem, egy vámpír. Mégis jobb lesz, ha összeszedem a cuccaimat. Már mindenem meg van, csak a festékemet kell még elraknom, ám ekkor megérzem, hogy az illető már látótávolságon belül van. Nem is kicsit. Azt hiszem inkább nyugodtan próbálok távozni, egy vámpírral már pórul jártam, nem akarom újra azt érezni, mint akkor..

Hatalmas fájdalmak között könyörületemet kérlelte. Csak nem gondolja, hogy ezt meg is kapja. Azt hittem, hogy ennél több esze van, de úgy látszik, hogy nincs. Nem tanult még semmiből. Azt hiszem nem vesz elég komolyan. Bár szerintem ez idővel meg fog változni, a mai este után biztosan. Erre az estére sosem fog úgy visszaemlékezni, hogy a fájdalom ne töltené el, ne jutna eszébe, hogy mennyi embert elveszített magának köszönhetően.
Könyörgő szavai alig jutottak el a fülemig. Már levegőt venni is alig volt ereje, a beszédről nem is beszélve. Én csak diadalittasan álltam pár méterrel előtte és mosolyogtam. Sikerült a tervem. A lány darabokra tört. A padlóra került, ahonnan nagyon nehezen, vagy egyáltalán nem tud majd felállni. Már sosem fog tudni felejteni.
- Az túl kegyes lenne, én pedig nem vagyok kedves. - feleltem kérdésére. A halála a legkisebb öröm lenne a számomra. Az, ha a halálba taszítanám kegyelem lenne a számára, ezt pedig nem adom meg neki. Nem kapja meg azt, hogy ne szenvedjen tovább, nem. Az élete még nem érhet véget és nem is fog. Látnia kell, hogy mindenki, akit szeret elhagyja, eltávozik mellőle. Mindenki, akiben megbízott hátat fordít neki, s egyedül marad. Saját maga fogja elmarni maga mellől az embereket.
- Senki. - lassan, rideg hangom reagáltam újabb kérdésére. Ezek szerint még mindig nem ismer igazán. Még mindig nem tudja, hogy mire vagyok képes. Ez elszomorít. Nem hiszem el, hogy azt hiszi engem valaki irányít. Én a magam ura vagyok, nincs szükségem senki háttérből való irányítására. Nem vagyok csapatjátékos, nem szeretem, ha sok szerencsétlen ember - vagy akár vámpír - elcseszi bármelyik tervemet is.
Miközben elvesztem gondolataimban Elena hátára fordult, s próbált több levegőhöz jutni. Komótosan egy tasak vámpírvérért sétáltam, s odadobtam a szenvedő, már-már egy kivert kutyához hasonlító hasonmásnak. A tasak tartalmának akár egy cseppje is segíthet a testi fájdalmain, de lelke még így sem fog begyógyulni.
Míg azon dilemmázott, hogy igyon-e a vámpírok csemegéjéből, vagy sem, addig egy bántó mondat hagyta el a fülemet..
- Nem csak te fogsz a múlt tetteiért megfizetni! - böktem ki fenyegetően, miközben a hátamra vettem a táskámat. Utoljára hátrafordultam, s láttam, ahogy a vért kóstolgatja. Egy hatalmas kortyot ivott bele. Így már teljes mértékben elégedett lehetek magammal. Ezt a "csatát" én nyertem.
Büszkén indultam haza. Ezután az este után már mindenre képes leszek, semmi sem állhat az utamba, még az sem, aki a családommal végzett...