Egy ideig hallgatott, miután "elmagyaráztam", hogy mi történt. Amit egyébként én magam sem érettem. De ahogy láttam, arról sikerült meggyőznöm, hogy nem csak kihasználtam őt. Hiszen tényleg nem tettem... Sosem akartam őt megbántani, és egyáltalán nem azért történt meg a ma este, mert pár nappal ezelőtt lefeküdtem Nik-kel. Nem tudtam, mit tegyek. Ahogy magyarázatot adott a sebre a nyakamon, a szeme ismét elkerekedett a vegyes döbbenettől és félelemtől. Mi az, hogy Nik-től van? Ő harapott meg? Vagy mi a fene? Biztosan csak hülyít... Nem, ez meg sem történik. Csak egy álom. Hamarosan felébredek, és jót nevetünk majd rajta a barátaimmal. Egy aprót csíptem a combomba, hogy felébredjek. Lehunytam a szemem, majd újra kinyitottam, de még mindig a sötét erdő, a lobogó tűz és Kol állt előttem. Következő szavai úgy hatottak rám, mintha lefagyasztották volna az agyam. A szemem még jobban elkerekedett, már ha ez lehetséges. Nem... ez nem igaz. Hazudik. Vámpírok nem léteznek. Miért nem ébredek már fel?! Ne ijedjek meg nagyon? Azon már régen túl vagyok... Csodálkozom magamon, hogy nem futottam el sikítva, de ami késik, nem múlik. Ekkor észrevettem, hogy hátrált néhány lépést, szabad utat adva nekem. Körbenéztem, hogy merre mehetnék. De az előbb láttam, mennyire gyors... Biztosan utol érne. Most mi a fenét csináljak? Nem is hiszem el, amit mond... Akkor meg miért félek? Miért nem nevetek az arcába és közlöm, hogy "Haha, Kol. Ez jó poén volt!"? Mert elhiszem... És tudom, hogy igaz. Az agyam tiltakozik, hiszen semmire sem emlékszem abból a bizonyos harapásból, de érzem, hogy igazat mond. Ha így van, akkor minél hamarabb el kell tűnnöm innen.
Oldalra léptem egyet, de megszédültem, a lábam pedig nem bírt megtartani. Gyorsan a fába kapaszkodtam, mielőtt elvágódhattam volna, és összeszedtem magam. Mikor megvolt az egyensúly, megfordultam, és rohanni kezdtem. Tudtam, hogy nem érek vele semmit, de a lábaim maguktól mozogtak, és nem volt jobb ötletem. A torkomat sírás szorongatta, úgy éreztem, megfulladok. Féltem, rettegtem attól a férfitól, akinek alig fél órája szerelmet vallottam, akibe azonnal beleszerettem, ahogy megláttam. A férfi, aki valójában egy szörnyeteg. A férfi, akinek a bátyja megharapott és kiszívta a véremet.
Alig néhány másodperc volt... Alig néhány másodpercbe telt neki, hogy elkapjon, Ennyire béna vagyok, tessék... Itt és most ennek vége, meg fogok halni.

Láttam az arcán a félelmet, és sajnos azt kell mondjam, hogy örömmel töltött el. Nem tudom miért, talán csak a féltékenység miatt. Általában nem vagyok féltékeny, de nem szeretem, ha ahhoz nyúlnak ami az enyém. Semmilyen értelemben.
Amikor elkezdett szinte sírni, és azt mondta, hogy fogalma sincs arról, hogy mi történt, akkor már arra is rájöttem, hogy Nik mit tett vele. Lefeküdtek, lecsapolta, aztán elfeledtette vele a dolgot. Tudhattam volna.. ő mindig is ilyen piti módszereket használt. Ha most itt lett volna, biztos hogy eltörtem volna rajta egy két Baseball ütőt.
Erről viszont Faith nem tehetett. Ő csak bedölt a csapdának. Ekkor viszont már késő volt vissza csinálni a dolgokat. Már látta, hogy milyen erőm van, és mikor feltette azt a bizonyos kérdést, hogy mi vagyok én, akkor tudtam, hogy nem kerülhetem el a választ. Már bántam, hogy úgy neki rontottam, át kellett volna gondoljam a dolgot, de én nem a higgadságomról, és nem az előtte gondolkodásról vagyok híres. Nem tudtam, hogy kezdjek bele. Vágjam oda neki egyszerűen, vagy fejtsem ki bővebben? Amikor hátrált, akkor rájöttem, hogy nem kell magyarázat. Ha szeret, akkor elfogad annak ami vagyok. Kénytelen...
-A harapás a nyakadon, Nik-től van. – lehunytam a szemem pár pillanatra, majd folytattam. – Én egy vámpír vagyok. Tudom, hogy nagyon nevetségesen hangzik, de szeretném, ha nem ilyednél meg nagyon. – mondtam most már kicsit nyugodtabban.
Kicsit hátráltam, mert kiváncsi voltam, hogy mit fog tenni. Ha elszaladna nyilván utánna mennék, és pár másodpercbe telne csak utolérnem. Ha pedig marad, akkor tudom, hogy valójában hol is állunk a dolgokkal. Az is megfordult a fejemben, hogy megidézem, és haza küldöm, de én nem Nik vagyok. Hagyom, hogy szabad akarattal döntsön. Érdekes egy este, az már biztos. Végre valami történik ebben az unalmas örökké valóságig tartó életben... Mondjuk, arra még kíváncsi vagyok, hogy ezek után eljön-e még velem a bálba... remélem, hogy igen.

Ahogy rám nézett, a szemében először döbbenetet, megértést majd szikrázó düht véltem felfedezni. Csak remélni tudtam, hogy ez nem ellenem irányul. Láttam, hogy a nyakamat nézi, amin az a bizonyos seb volt, amiről lövésem sincs, hogy mi. Bevallva az igazat, halálra rémültem tőle. A legszívesebben fogtam volna magam, és rohantam volna, de nem volt időm. Egy pillanat alatt egy közeli fához préselődtem, Kol pedig előttem állt, és a fának szorított. Fizikai fájdalmat nem okozott vele, de úgy megijedtem, hogy a szívem majd kiszakadt a mellkasomból. Olyan gyorsan vettem a levegőt, mintha ezek lennének az utolsó lélegzeteim. Fogalmam sem volt, mi történik. Hogyan lehet ilyen gyors?! Miért csinálja ezt?! Kérdésére elkerekedett a szemem a döbbenettől, és először meg sem bírtam szólalni. Honnan a fenéből jött rá?
- Kol, én nem... Félreérted az egészet. - dadogtam össze vissza, mire elengedett, de még így is olyan közel állt hozzám, hogy meg sem tudtam mozdulni. Ami azt illeti, ha arrébb áll se tudtam volna a félelemtől. A lábam gyakorlatilag a földhöz fagyott, még mindig ziháltam. A legszívesebben elsírtam volna magam, de a rémülettől még erre sem voltam képes.
- Nem tekintelek játékszernek, Kol... - ráztam meg a fejem, majd értetlenül néztem rá. Harapás? Egy pillanatra elterelte a figyelmemet az egész kitörésről, és a nyakamon lévő sebre nézett. Harapás... Ez egy harapás. De mi haraphatott meg? A kutyám? Nem, arra csak emlékeznék. És itt világosodtam meg. Nem emlékszem. Tudom, hogy történt valami, de nem emlékszem
- Én... nem tudom. Azt sem tudom, mi ez. Azt se tudtam, hogy harapás... Én... nem... nem emlékszem. - nyögtem ki, és éreztem, hogy könnyek szúrják a szememet.
- Kol, esküszöm, nem hazudtam neked. Nik csak... Nikkel csak összefutottunk és eldurvultak a dolgok. De veled nem, esküszöm. - néztem a szemébe, és éreztem, ahogy az első könnyek lecsorognak az arcomon. De szánalmas... De nem tehetek róla... Nem akarom őt elveszíteni egy ilyen marhaság miatt. Bár azt szeretném tudni nagyon, hogy mi ez a "harapás" a nyakamon. És hogy szereztem. Úgy tűnt, ő tisztában van vele, de nem mertem megkérdezni. Ekkor összeállt bennem valami. A kérdezősködése a természetfeletti lényekről... A harapás, amit felismert... Az ereje és a gyorsasága. Nem hiszek az ilyen dolgokban, de nincs más magyarázatom.
- Mi vagy te? - kérdeztem remegő hangon, és a könnyeim újra megeredtek, testemen remegés futott végig. Csak most fogtam fel, hogy milyen veszélyben is lehetek. Olyan szorosan lapultam a fához, amennyire csak tudtam, hogy minél távolabb legyek tőle, habár ez a néhány miliméter nem sokat számít.

Mikor megfordultam, azonnal kiszúrtam valamit, ami eddig még fel se tűnt. Ha jól láttam, akkor egy harapás nyom volt a nyakán. Szinte biztos voltam benne, hogy nem kutya, vagy valamilyen állat harapta meg. Akkor már tudtam mindent. Leesett végre a dolog. Ő az a lány, akiről Nik beszélt. Faith... Nyílván a jól sikerült kis estélyük után, gyors lecsapolta őt. Ez pont rá vall. Nik szereti kihasználni az embereket. Azt viszont még mindig nem tudtam, hogy velem azért kezdett ki, mert tényleg szeret, vagy azért mert ő is Mary-re akar hasonlítani. Megvolt már neki Nik, most itt vagyok én, a következő Elijah lesz? Remélem Rebekah kimarad a sorból. Nem mondom, hogy nem lettem mérges. Senki se játszadozhat csak úgy Kol-al.
Akkor már minden mindegy volt, úgyhogy egy hirtelen mozdulattal az egyik fához szorítottam, és a düh elborított mindent. Az sem érdekelt, hogy így rájön, hogy mi is vagyok igazából. Tudtam, hogy nem szabad megbízzak senkiben, mert úgy is csak csalódni fogok, és hát tessék, ez van megint.
-Tényleg szeretsz, vagy csak ki akartad próbálni, hogy milyen Nik öccsével a szex? – nem voltam valami kedves, de ez már csak így megy. Aztán elengedtem, de nem mozdultam egy lépést sem. Olyan közel áltam hozzá, amilyen közel csak tudtam. Egy hirtelen mozdulatot sem tudott tenni.
-Tudod, én tényleg szeretlek, de te csak ne tekints engem egy kis pótléknak, vagy egy kis játékszernek. Egyébként is, mi az a harapás a nyakadon, ha szabad kérdeznem? – akkor és ott semmi mást nem akartam, mint a kérdéseimre választ kapni. Tudtam, hogy ha nem az igazat fogja mondani, akkor meg lesz a következménye. Csak remélni tudtam, hogy őszinte lesz velem, és reméltem, hogy nem hazudozott össze vissza, amikor rólam és az érzéseiről beszélt... az ő érdekében is remélem...

Válaszán elvörösödtem, tiszta hülyének éreztem magam. Nyilván nem csak egyedül van, de valahogy jobban foglakoztatott most a családja, és hogy esetleg majd találkozom velük. Mi van, ha nem kedvelnek majd? Mi van, ha utálni fognak? Ebbe bele sem merek gondolni... Az én családom biztosan utálni fogja Kol-t, de az engem nem érdekel. Vajon ő szakítana velem, ha a családja nem kedvelne? Félelem járt át, de hamar megnyugodtam, ahogy megéreztem ajkait az enyémeken. Ez a csók már jobban tetszett, még mindig érzelmes volt, de egy fokkal vadabb. Hanyatt dőltem, ő pedig fölém került, úgy folytattuk tovább a csókolózást. Elhagyta ajkaimat, és elindult az arcomtól egészen a nyakamig. Amikor elért egy bizonyos pontot, bizseregni kezdtem. Az alapozó lefedte a sebet a nyakamon, de ahogy hozzá ért, újra éreztem. Ekkora hirtelen felkelt rólam, és elfordult. Kinyitottam a szemem, és ránéztem. Ekkor vettem észre, hogy nem csak elfordult, de fel is állt. Összeráncolt homlokkal néztem rá. Teljesen össze voltam zavarodva.
- Mi a baj? Miért kellene indulnunk? - tettem fel a kérdést, és megérintettem a karját. - Kol? - ekkor fordult vissza hozzám. Egy ideig nézett, mintha agyalna valamin. Mi a baja? Nem akar engem? Úgy éreztem magam, mintha egy rongybaba lennék, akivel szórakoznak. Biztos voltam benne, hogy csak játszott velem, amíg meg nem szólalt. Ha lehet, még jobban meglepődtem, először nem is tudtam válaszolni. Akaratlanul is a nyakamra siklott a kezem, ahogy az a bizonyos valami volt, amiről fogalmam sincs, hogy mi. Összeráncoltam a homlokom, és úgy néztem rá, mint egy őrültre.
- Nem, nem igazán. Vagyis... nem, nem tudom. - feleltem zavarodottan, és a tűzre emeltem a pillantásom. Próbáltam kitisztítani az elmémet, de képtelen voltam rá.
- Miért kérdezel ilyeneket? Miért viselkedsz olyan... furcsán? - fordultam vissza felé, de nem mentem közelebb hozzá. Annyira furcsa volt ez az egész... Ahogy hirtelen elfordult tőlem, hogy azt kérdezi, hiszek-e a szellemekben? Ő is egy szellem, vagy mi a fene? Magamban hisztérikusan felnevettem, arcom azonban csak zavarodottságot tükrözött. Lehet, hogy nem kellett volna kijönnöm ide ma este... Talán haza kellett volna mennem a szüleimhez, vagy el sem menni otthonról.

Amikor útnak indultam, nem hittem volna, hogy itt fogok a vízesésnél egy tűz előtt ünli, egy ilyen gyönyörű lánnyal mint Faith. Abba pedig végképp nem mertem belegondolni, hogy ilyet fogok valaki iránt érezni a nap végére.
Ahogy leültem mellé, éreztem, hogy mindkét kezével erősen, és ragaszkódóan ölelt át. Mostmár legalább tudom, milyen érzés az, amikor valakinek jelentek valamit. Először meg se hallottam azt amit kérdezett, annyira az érzések hatása alatt voltam, csak pár pillanat múlva esett le, hogy mit is mondott.
-Igen, ott lesznek. Hiszen a Mikaelson család nem egy fős. – most először nevettem fel hangosan. Nem azért mert hülyének tartottam, csak vicces volt ahogy lányos zavarában ilyet kérdezett. Persze, hogy ott lesz a családom, hiszen mi rendezzük az egész bált.
Hirtelen, minden ok nélkül újra megcsókoltam. Nem tudtam, hogy mi van velem. Ez már nem egy laza kis csók volt, hanem szenvedélyes, és vad. Mindent bele adtam, feszültséget, érzelmet, elfojtott és régi sebeket, szerelmet, szenvedélyt, egyszóval emberi érzéseket. Egy mozdulattal a földre terítettem, és fölé hajoltam. Tudtam, hogy tovább nem szabad mennem, nehogy ne tudjak megálni. Persze, egy két csók még belefért. Először az ajkait csókolgattam, majd egyre lejjebb haladtam, de egyszercsak megáltam, és felkeltem. Tudtam, hogy nem helyes amit teszek, ezért inkább mással kötöttem le magam.
-Ideje lenne indulni, nem gondolod? – hátat fordítottam neki, hogy ne lássa az arcom. Ahogy a nyakát csókolgattam, megéreztem az ereiben futó vér áramlását. Innen látszik, hogy mennyit jelent nekem. Csak egy mozdulatomba került volna, és már nem élne. Szerencsére tudom magam kontrolállni, de nem segített a helyzeten, hogy annyira akartam őt, mint még senkit se. Inkább eltávolodtam tőle, mielőtt rossz dolog történt volna. Ezért nem szoktam emberekbe beleszeretni. Mert félek. Nehéz magamnak is beismerni, de félek attól, hogy egyszer elvesztem az önkontrolomat, és valami olyat teszek, amit egész örökkévalóságig tartó életemben bánni fogok.
Amikor már egészen tűrhető volt a külsőm, megfordultam, és egy pillanatra megfordult bennem, hogy mindent elmondok magamról. A teljes igazságot. Aztán amilyen hirtelen jött az ötlet, olyan gyorsan el is ment. Viszont, valahogy ki kellett derítenem, hogy mit gondol az ilyen féle dolgokról. Még mindig nem mentem közelebb, csak ott áltam előtte.
-Te hiszel a természet feletti lényekben? Nem a koboldokban, hanem a boszorkányokban, vagy a szellemekben? – a vámpírokat meg se mertem említeni, mert így is elég hülyének fog nézni. Nem kell, hogy még azt is gondolja, hogy valami paranoiás őrült vagyok, aki az éjszaka közepén vámpírokról akar beszélgetni.

Kezei végigsimítottak a hátamon, amibe beleborzongtam. Elképesztő, hogy mennyire vágyom minden egyes érintésére. Ez a csók sem tartott sokkal tovább, de már egy fokkal erőteljesebb volt. Tudtam, hogy csak miattam fogja vissza magát, és őszintén, én szívesen belementem volna bármibe, de nem akartam elsietni vele. Szerettem volna, ha lassan haladunk és úgy, mint egy igazi pár. Nem úgy, hogy az első találkozáskor lefekszünk, aztán annyi az egész kapcsolatnak. Nem. Ezt tényleg akarom, hogy működjön. És ehhez türelmesnek kell lennem. Amikor azt mondta, gyújt tüzet, én csak bólintottam. Szeretem a tüzet, olyan táboros hangulata van, de most inkább volt romantikus. Miután meggyulladt a tűz, Kol leült mellém, és magához ölelt. Én hozzá bújtam, annyira, amennyire csak tudtam. Eddig fogalmam sem volt róla, mi a szerelem, csaj sejtéseim voltak. A fellángolásokra mindig azt hittem, szerelmes vagyok. Most azonban olyan, mintha az egész szívem lángokban állna. Ez a szerelem? Vagy az ennél is nagyobb és erősebb? Nem hiszem, hogy ennél lehet nagyobb... Olyan nyugalmat éreztem mellette itt az erődben, ami elég furcsa volt. Mintha bármitől meg tudna védeni. Mellette semmitől sem kell félnem, hiszen itt van. Már a jelenléte is megnyugtató. Megjegyzésén halkan kuncogtam.
- Nem szeretek kint éjszakázni. Kicsit paranoiás vagyok. De még maradjunk egy kicsit... - öleltem át mindkét kezemmel, és csak néztem a tüzet. A lángnyelvek nem voltak magasak, de nagyon szépek. A füst sem szállt felénk, az égen nem voltak felhők, a hold világított. Tökéletes hely egy első randihoz. Ez a randi maga tökéletes volt, habár szerintem nem is annak indult. Társaságot kerestünk, helyette pedig szerelmet találtunk. Sosem gondoltam, hogy ilyen történhet velem...
- A bálon... Ott lesz a családod is? - tettem fel hirtelen a kérdést. Persze ez hülyeség volt, mivel a családja adja a bált, fura lenne ha nem lennének ott. De kissé féltem a gondolattól, hogy megismerkedem velük. Én biztos nem fogom bemutatni a szüleimnek, max akkor, ha felidegesítenek és heccelni akarom őket.

Amikor kimondta, hogy szeret, már semmi más nem számított. Ott akkor megszűnt körülöttem látezni a világ. Senki, vagy semmi más nem volt fontosabb. Úgy éreztem, hogy végre van értelme az életemnek. Eddig cél nélkül öldögéltem, táplálkoztam, jártam a világot, de valami mindig hiányzott az életemból. Egy biztos pont, ahol megálhatnék. Nem egy ház, amire azt mondhatnám, hogy az otthonom, nem pénz, semmi ilyesmi. Csak ő hiányzott.
Amikor újra megcsókolt már majdnem újra embernek éreztem magam. Finoman kellett vele bánjak, nehogy az erőmmel akaratomon kívül bántsam. Olyan volt, mint egy porcelán baba. Törékeny, és vigyázni kell, nehogy eltörjön. A hajába túrtam, és közben a kezem lejjebb csúszott a hátáról, a derekára. Ahogy a csók véget ért, körbenéztem. Olyan sötét volt, hogy szinte semmit sem lehetett látni.
-Rakok tüzet, hogy ne fázz. – majd felkeltem, és kerestem néhány darab fát. Szerencse, hogy volt nálam öngyújtó, így nem kellett 20 percig köveket pattintgatnom mint a kőkorban. Nem is igazán emlékszek, mikor ültem tűz mellett. Talán még mikor ember voltam.
Vissza ültem Faith mellé, és átkaroltam. Remélem érzi, hogy mellettem biztonságban van, és bármit megtennék, hogy megvédjem. Bele se merek egyenlőre gondolni, hogy mi lenne, ha tudná, hogy kis is ül mellette igazán. Erről még lesz időm gondolkodni bőven.
-Hazavihetlek, ha akarod. Vagy akár aludhatunk itt is. Nem egy luxus hotel, de ha kell a pólómat is oda adom, hogy azon tudj aludni. Nem szégyenlem előtted a testem. – kicsi vicc sosem árt... gondoltam. Aztán újra és újra ránéztem. Nem tudtam betelni a látvánnyal. Az egy dolog, hogy szép, de az a legjobb, hogy értelmes és okos is. Legszívesebben már ott letepertem volna, de így is elég gyorsan haladunk. Talán a bál után lehet valami. Mert ez már nem tőlem függ, hanem tőle. A lányok sokkal gátlásosabbak mint mi férfiak. Ez tény. Ha már most kezdeményezne, akkor persze nem utasítanám vissza, de én nem fogok rámászni. A végén még azt hinné, hogy csak játszok vele, pedig eszem ágában sincs kihasználni. Őt nem...

A karjai között úgy éreztem, megtaláltam a békét. A szél kicsit fújt, és olyan közel bújtam hozzá, amennyire csak tudtam. Arcomat a mellkasába temettem, és mélyen beszívtam az illatát, hogy sose felejtsem el. Létezik egyáltalán ilyen? Vagy teljesen megőrültem? Hogy lehet néhány óra alatt... ennyi mindent érezni valaki iránt? Hiszen alig ismerem... de mintha mindig is együtt lettünk volna. Ezt vajon ő is érzi? Vagy pusztán egy játékszer vagyok a számára? Azt nem élném túl, ebben biztos vagyok. Teljesen össze vagyok zavarodva... ezt akár Kol jelenléte is okozhatja. Kol... még a nevétől is zavarba jövök. Éreztem, ahogy elvörösödök, de nem láthatta ebben a sötétbe. Biztosan nem látta, hiszen én alig látok el az orromig. Hirtelen megéreztem kezét az állam alatt, ahogy felemelte a fejemet, hogy a szemembe nézhessen. Csillogó szemeiben nem tudnám eldönteni, mit láttam. Vágyat biztosan. Szeretet, talán? Végigsimított az arcomon, és ahogy közelebb hajolt hozzám, a szívem úgy kalapált, mintha ki akarna törni a mellkasomból. Már-már fizikai fájdalmat okozott, és amikor ajkai végre elérték az enyémeket, a lélegzetem is elakadt. A vér olyan gyorsasággal és erővel száguldozott az ereimben, hogy azt hittem, kiszakad onnan. A szívem olyan hangosan vert, hogy attól féltem, meghallja. Néhány másodpercbe telt, mire összekaptam magam, és visszacsókoltam. Ujjainkat összefontuk, és lágyan csókoltuk egymást. Szívverésem egyre lassult, ahogy kezdtem megnyugodni és átadtam magam az örömnek és boldogságnak. Ilyet még sosem éreztem, abban biztos vagyok. Ez az aprócska csók... nem volt hosszú, nem volt vad, nem volt szenvedélyes. Mégis jobban éreztem, mint eddig bármelyiket. Nem dugta le a nyelvét a torkomon, mégis lázba jöttem tőle. Ebben a csókban a szívem-lelkem benne volt, és ez rá is ugyanúgy igaz. Hamar véget ért, túl hamar, de ahogy utána egymást szemébe néztünk... Barna szeméből áradt a melegség és a boldogság. Amit ezután mondott, megindított bennem valamit. Igen, a szívem megint ki akart szabadulni a bordáim szorításából, de most nem erre gondolok. Kimondta azokat a szavakat, amelyeket én is magamban éreztem, de nem tudtam megfogalmazni. Szeretlek. Igen, ez az...
- Én... én is szeretlek. - feleltem halkan, ugyanis csak ennyire futotta. Még mindig le voltam sokkolódva ettől az estétől, hogy néhány óra alatt így megfordulhatott az életem. Tettem egy apró mozdulatot felé, aztán megálltam, mintha arra várnék, hogy felébredjek egy álomból. De nem történt semmi ilyesmi, szóval még előrébb hajoltam, és ajkaimat újra az övéhez érintettem.

Ahogy odaült éreztem, hogy végre az életemben először vagyok igazán boldog. Ahogy a szél néha az arcomba fújta a haját, éreztem azt a finom illatot. Igaz, hogy már sötétedett, de pont úgy láttam a két csillogó szemét mintha nappal lenne. Szorosan átöleltem, mintha sose akarnám elengedni. Minden egyes pillanatot ki akartam élvezni.
Olyan fura, hogy még csak most találkoztunk, de máris vele szeretnék lenni. Érezni a puha bőre tapintását, a haja illatát, és azt nézni, hogy az a gyönyörű szempár csak engem néz. Mondhatni, hogy első látásra szerelem? Ha létezik a nagy ő... na akkor lehet, hogy megtaláltam. Semmi mást nem akarok, csak vigyázni rá, mellette ébredni minden egyes reggel, és tudni, hogy bármi lesz, ő velem tart. Tudom, hogy sosem voltam egy szent, és lehet, hogy meg sem érdemlem őt, de azért mindent meg fogok próbálni, és tenni azért, hogy mi ketten együtt legyünk.
Abban a percben, úgy éreztem, hogy végre találtam valakit, aki igazán fontos számomra. Úgy jött mint egy villámcsapás. Gyorsan, és váratlanul. Nem hiszek a sorsban, sőt, semmiben sem hiszek csak magamban, de ha ez meg volt írva, akkor hálás vagyok.
Tudtam, hogy ha most nem, akkor soha sem. A kezemmel óvatosan felemeltem a fejét, és a tekintetem egész végig az ő szeme, és az ajkai között cikázott. Tudtam, hogy mi fog ezek után következni. Megsímogattam az arcát, majd közelebb hajoltam, és megcsókoltam. Ez nem egy olyan megcsókollak aztán megeszleg csók volt, hanem igazi érzelmes. Mindent ami felgyülemlett bennem, ebben a csókban akartam kiadni. Nem volt hosszú csók, de közben végig a kezét fogtam, és szorosan magamhoz húztam. Bárcsak egy vámpír meg tudná állítani az időt maga körül, hogy ez sose érjen véget. Mikor ajkaink eltávolodtak egymástól, ránéztem, és egy kicsit féltem. Féltem attól, hogy mi következik ez után. Hogy fogom neki elmondani, a teljes igazságot rólam, a családomról, mindenről. Mikor újra a szemébe tudtam nézni, akkor ez mind elszált. Nem érdekelt semmi, csak ő.
-Nem hittem volna, hogy ezt fogom neked pár óra után mondani, de szeretlek. – most nem viccelődtem, ez nem az a pillanat volt. Arra lesz más alkalom. Most egy másfajta Kol-t mutattam. Remélem ez is tetszik neki annyira, mint a vicces fiú stílusom.

Ahogy kiléptünk a Grill-ből, beültetett az autójába. Nos, akkor az enyém itt marad. Majd hazavitetem anyám valamelyik csicskásával, most nem akartam ezen rágódni, hiszen Kol valószínűleg valami csodás helyre visz. Ahol nem fog megerőszakolni - remélem. Nem tudtam róla elképzelni, meg amúgy is. Van nálam egy tuti adag gázspray, szóval ha rosszra fordulnak a dolgok, akkor elfutok. Bár magassarkúban nehéz lenne... Na, mindegy. Tök felesleges ilyen marhaságon rágódni, Kol nem tenne ilyet. Kifelé bámultam az ablakon, próbáltam rájönni, hogy merre mehetünk. De már sötét volt, így egy kukkot sem láttam. Hirtelen éreztem, ahogy megfogja a kezemet, és odapillantottam. Elmosolyodtam, és összefontam vele az ujjaimat. Újra kinéztem az ablakon. Fákat pillantottam meg a sötétben, az erdőbe megyünk? Kezdett előjönni a paranoiám, de aztán mindig megéreztem Kol puha kezét az enyém körül, és megnyugodtam. Tudtam, ő vigyáz rám. Mellette nem eshet bajom. Nem tudom, honnan tudtam ezt, csak tudtam. Éreztem. A jelenléte megnyugtatott. Hamar megérkeztünk, leállította a kocsit, és mindketten kiszálltunk. Elém ért, és mélyen a szemembe nézett, amitől elakadt a lélegzetem, és a szívverésem felgyorsult, ahogy közelebb hajolt hozzám.
- Biztosan. - csak ennyit tudtam válaszolni, mielőtt felkapott, és elindult velem befelé az erdőbe. Átkaroltam a nyakát, egyrészt mert féltem, hogy leesek, másrészt mert ezt akartam tenni. Mindössze néhány percig mentünk így, mielőtt letett, és elmagyarázta, miért cipelt. Elmosolyodtam és bólintottam, de valahogy sejtettem, hogy nem igazán ez volt az igazi oka. De rá hagytam a dolgot, mert megláttam a helyet, ahová hozott. Egy gyönyörű vízesés, amely egy magas szikláról csorog le a folyóba. Megbabonázva figyeltem a helyet egy ideig, majd követtem Kol-t ahhoz a sziklához, de közben még mindig a vizet néztem. Rám terítette a dzsekijét, aztán leült a földre, én pedig a sziklára. Szorosabbra húztam magam körül a dzsekit, nem a hideg miatt. Az illatát akartam az emlékezetembe vésni. Csodálatos volt. Aztán megszólalt, elvonva figyelmemet a vízesésről.
- Vadász? - lepődtem meg annyira, hogy szerintem a szám is tátva maradt. Gyorsan becsuktam, és rendeztem a gondolataimat. Amikor először megláttam inkább néztem volna valami üzletembernek, mint vadásznak. De már értem az izomzatát... Biztosan a sok kutyagolástól. Vajon milyen állatokra szokott vadászni? Következő megjegyzésén ismét elnevettem magam, majd felálltam, és átültem az ölébe.
- Hideg a szikla. Itt sokkal jobb. - viccelődtem, majd bevackoltam magam a karjai közé. Sóhajtottam, ahogy megéreztem a belőle áradó illatot, amely most sokkal erősebb volt, mint amikor csak a kabátja volt rajtam.
- Csodálatos ez a hely. Imádom. - jegyeztem meg halkan, ahogy pillantásom ismét a vízesésre vándorolt. Nagyon szeretem a vizet, amikor nyaralni mentünk a családommal, mindig kikönyörögtem, hogy valami óceánhoz vagy tengerhez menjünk. Imádok a halakkal úszni, nézni a korallokat. Elképesztő érzés odalent lenni, de idefentről nézni sem utolsó. Ha nem lenne ilyen hideg, most azonnal beleugranék, és úsznék egy kicsit. De nem akarok tüdőgyuszit, majd nappal visszajövök inkább.

Gondoltam elviszem a vízeséshez. Nem sokan tudják, de mikor magányra vágyok, akkor oda megyek, egy kicsit kiszellőztetni a fejemet, és friss levegőt szívni.
Út közben sokszor néztem őt, talán többször is mint az utat. Nem hiszem, hogy feltűnt neki, mert kíváncsian nézett ki az ablakon, és közben gondolom azon gondolkozott, hogy hova vihetem. Egy hirtelen ötlettől vezérelve megfogtam a kezét, és nem engedtem el. Még jó, hogy az autó automata váltós, így nyugodtan ülhettünk kéz a kézben. Nem szóltam egész idő alatt egy szót sem, próbáltam magabiztosnak tűnni.
Amikor oda értünk kisegítettem a kocsiból, de még nem indultunk el. Mielőtt még bármerre is körül tudott volna nézni, elé léptem, és amilyen mélyen csak tudtam, a szemébe néztem.
-Ez egy eléggé különleges helynek mondható számomra. Remélem neked is fog annyira tetszeni, amennyire nekem tetszik. – tudom, kicsit nyálasan hangzott de vele egyszerűen nem tudtam bunkó lenni. Hirtelen felkaptam, és úgy vittem át az erdőn mint amikor a menyasszonyt viszik át a küszöbön. Nem volt hosszú az út, bár hosszabb lett volna, és akkor tovább tudtam volna magamhoz szorítani.
-Csak azért hoztalak így, mert láttam, hogy magassarkúban vagy, és szeretnélek majd egy sértetlen pár cipővel hazavinni. – próbáltam elviccelni a dolgot.
Ahogy leraktam, a vízesést láthatta egyből. Hagytam, hogy egy ideig nézze, majd egy kő felé mutattam, és elindultunk. Levettem a dzsekimet és a kőre raktam, hogy ne legyen piszkos a ruhája. Én szembe ültem vele a földön. Engem nem izgatott a kosz, meg a sár. Emberi koromban az erdőben éltem, és akkor még nem volt mosógép meg ilyen dolgok. Mondhatni hozzá vagyok szokva. Most jött viszont a nehezebb rész. Mesélni magamról. Elég nehezen tudok erről beszélni. Mindig kerültem az ilyen beszélgetéseket, de most nem menekülhettem el előle.
-Én, amint észre vetted nem tanulok. Mondjuk úgy, hogy vadász vagyok. Főként vadakra vadászok. Ezért ismerem annyira az erdőt. – „vadász” mi? Szép kis vadak... emberek... de nem mondhattam el neki azonnal hogy: héé figyelj már, én egy Ősi vámpír vagyok, aki embereket öl. Eléggé ijesztő lett volna számára.
-Tudod, ülhetsz azon a kövön is, vagy ha akarsz átülhetsz az ölembe is. Ne aggódj, semmi rossz szándékom nincs. Ha lenne, már nem lenne rajtad ruha. – kacsintottam rá, majd vártam, hogy hatásos lesz-e a kis szövegem.

Dawn.

- Reggel óta csak azt iszom – mondja, és ismét kacag, de én megszorítom a bokáját, mire nyüszíteni kezd.
- Mármint úgy érted, hogy itatják veled? – kérdeztem, mire a szemében fény villant.
Az emberek mennyire nem képesek uralkodni az érzelmeiken. Én már elég ideje itt élek ahhoz, hogy tudjam, hogy egy-egy apró érintés, rezdülés milyen érzelmet jelez. Éppen ezért megtanultam hogyan rejtsem el ezeket az érzéseket. Mert, hogy nekem is vannak, ez kétségtelen. Bár haszontalanok és legtöbbször a bajt hozzák csak rám, ezért el is rejtem őket jó mélyen. Ha kellenek, akkor majd előveszem őket – nálam már csak így megy ez.
Raven pedig elég okos volt ahhoz, hogy verbénával itatta szegény ördögöt. Tudta, hogy talán leszek olyan erős, hogy feltörjem az ő igézését. Ezek szerint valahogyan információt szerzett a kis trükkjeimről, amiket az évek során megtanultam. Mit ne mondjak nem voltak kellemesek – de sokkal nehezebben elejthető vad lettem velük. Most legalább megkímélt drága testvérem egy kis fejfájástól.
Azonban úgy tűnik Raven nem tanulmányozta behatóan a jellememet. Tudhatná pedig, hogy soha nem végzek fél munkát és mindig igazságos maradok. Utána néztem ennek a szerencsétlennek, mielőtt elkaptam. Többször is lecsukták már, többek közt kocsilopásért, emberrablásárt és kínzásért, nemi erőszak miatt és gyilkosság kísérlettel. De úgy tűnik mindig voltak olyan rendes barátai, akik megmentették a bőrét. Valamiért sejtettem, hogy Raven bandája csak ilyen selejtekből áll. Ezért hát nem fogok bűntudatot érezni, ha mindegyiket kivégzem egytől egyig. Aztán már csak a főkolompos marad hátra. Ő lesz a nehéz menet. Vajon tudja, hogy ő is a gyengém?
Felemelkedtem és belerúgtam a hapsi lábába mire ő vinnyogni kezdett, a levegő sípolva áramlott ki a tüdejéből. Elgondolkoztam, hogy összezúzzam-e őket, de még nem volt itt az ideje.
- Felkészítettek rád – dünnyögte. – Tudtam, hogy jössz. Tudtam, hogy ma fogsz jönni. Hagytam, hogy elkapj.
Szemem sem rebbent kijelentésére. Bár legszívesebben elmosolyodtam volna.
- Ha tényleg felkészítettek volna, akkor már az ország túl felén lennél – suttogtam halkan, vészjóslóan. – Senki – még te sem – lenne olyan hülye, hogy engem várjon.
A pasi ismét nevetni kezdett, de olyan jóízűen, hogy már kezdtem megirigyelni. Éppen mondani akart valamit, amikor egy másik hang vonta el a figyelmünket.
Nem mondanám, hogy igazán meglepett. Azt nem tudtam pontosan mennyi ideje lehet itt, de az biztos, hogy az események dúlták fel ennyire, hogy eldobja azt az üveget. Innen már számítottam rá. Most már csak az a kérdés, hogy mit tegyek vele. A szíve olyan hevesen lüktet.
Elfeketedett szemeimet pár hosszú másodpercig még a meglepett f*szkalapon hagytam, majd lassan felnéztem a lányra.
Vámpírvadász… Hmm, milyen meglepő.
Nem tettem semmit csak őt figyeltem, majd a fenyegetésre felvontam a szemöldökömet. Soha sem szerettem, ha semmit érő kis halandók parancsolgatnak nekem. Ezzel felkerült a kivégzési listámra, és pedig ez nem volt túl hosszú, bőven jutott neki helyi. Tekintettemmel felmértem őt. Gyors menet lesz.
Ekkor hallottam meg, hogy a kis védence éppen elkúszni készül mire rögtön megfordultam, azonban jött a következő fenyegetés. Ez már komolyan megmosolyogtatott volna, de rendben tartottam az arcizmaimat, a kiismerhetetlenség álarca mögé bújtam. Egyedül a szemeimben látszódhatott, hogy egyáltalán nem a legjobb pillanatban jött, ahogy visszatekintettem rá.
- Biztos vagy benne… - kezdtem, pár lépést tettem felé – hogy tudod kezelni a helyzetet?
Csendes, lassú beszéd volt ez, már majdhogynem simulékony, de szemeimet le nem vettem róla. A fülemet pedig a másikra összpontosítottam. Reménykedtem benne, hogy tudja, ha most meglóg, legközelebb nem leszek ilyen kedves, mint most.
- Mert mintha… - folytattam és még egy lassú lépést tettem felé – nem teljesen szilárdan állnál a lábadon. – Felemeltem kezem és mutatóujjammal megérintettem a puskacső elejét, majd finoman balra aztán jobbra toltam. - Csak nem a pia az oka?
Elvettem a kezemet és egyenesen a szemeibe néztem.
- Jobb lesz, ha most elmész. Ez nem a te dolgod.

Az elhagyatott épületet szomorkás léptekkel hagyom el, s talán szomorúságomnak legnagyobb oka a rajtam eluralkodó levert fáradság, ami ilyenkor hagyja, hogy mélyen elfojtott szomorúság lelkemre töröljön. A húgomra gondoltam, mint mindig és nagyon elvoltam keseredve, amiért még most sem tudtam biztosan, hogy a gyilkosa az, aki napok óta halomra ölni e Mystic Falls lakosait. Ha ilyen tempóban folytassa félő, hogy a hónap végére kiirtsa az egész várost, így se élnek itt ezrével. Meglehetősen kis város, kevés lakossal tele sötét titkokkal. Nem éppen a legjobb párosítás.
A napom nagy részét gödör ásással töltöttem, el sem tudjátok képzelni milyen hosszú és fárasztó munka. A tegnap esti vámpírkámat, akiből végül semmilyen hasznos infót nem tudtam kisajtolni – még ma reggel megkaróztam. Nem érdemelt lassú halált, és ha visszalehet forgatni az időt lehet sokkal lassabban és fájdalmasabban végeznék vele, amiért olyan otromba módon sértegette halott húgom emlékét, továbbá megölt egy régi osztály társamat, akivel még az itteni középsuliban barátnők voltunk. A családja nem tudja az igazságot, mostanság eléggé kicsapongó életét élt minden ráfogtak alkohol mérgezésre, és itt újabb kérdés vetül fel. Annak idején Vicki Donovan haláláról a drog tehetett? Nos, kötve hiszem...
Autóm az erdő szélén parkol, beálltam egy olyan helyre ahol nem szúrják ki egyből, habár ezt a meglehetősen apró járgány amúgy sem szúrna szemet sok embernek. A vízesést nem látogassák olyan sokan, mint ahogyan hinnénk pedig rettentően szép hely hangulatos... nyugodt... elszakít miket a város nyüzsgésétől. Én most éppenséggel nem a kikapcsolódás miatt jártam erre, közelben volt az elhagyatott ház és úgy gondoltam tehetek egy kis kitérőt, hogy kiszellőztessem a fejem leigyam magam aztán a kocsiban töltsem éjszakát. Fegyverem ott lapul kabátom zsebében megtöltve fa golyókkal a kocsimban további játékszerek lapulnak a csomagtartóban. Mellesleg nagyon bátran hordtam magamnál a fegyverem, attól függetlenül hogy nem volt fegyvertartási engedélyem, amíg nem töltöm be a huszonegyet nagyon nem is lehet, addig meg persze ki fog várni, amikor bármelyik elhagyatott utcában rám támadhat egy felbőszült vámpír.
Bal kezemben Vodkás üveget szorongatok, mintha a kézfejemhez nőtt volna. Ezt az erős italt, kifejezetten az ilyen napokon fogyasztom... elnyomja a bűntudatot és kikapcsolja gondolataim. Nekem most tökéletesen erre van szükségem. Messziről már hallom a vízesés megnyugtató csobogását, ami nagyon arra utal, hogy közel járok. De jó nem tévedtem el, mondjuk az elég cinkes lenne, eltévedni itt, amikor kis koromban annyit játszottunk a környéken. Útközben nagyot kortyolgatok az üvegből, ami maró hatással csúszik le torkomon felperzselve nyelőcsövemet. Felhúzom a kiszakadt kabátom ujját, s öntök egy keveset a karomra is, hogy valamivel lefertőtleníthessem az ott éktelenkedő mély harapásnyomot. Az mocskos vámpír nem adta könnyen életét több helyen megmart köztük akad néhány mély seb is, mint például a bal csuklómon, vagy kicsit feljebb a karomon van, amit a mi előbb fertőtlenítettem le. Baromira csípi/csípte a sebet, de inkább ez minthogy elfertőzzön, vagy kórházba kelljen mennem.
Fák közül lassan kiérve érdekes jelent tárul elém. Hát igen, ez Mystic Falls, ha vámpírokról van szó itt aztán nem unatkozik az ember. Ügyelek rá, hogy ne csapjak nagy zajt lépteimmel, nem akarom őket kizökkenteni a beszélgetésből, még inkább nem akarom idő előtt magamra vonni a figyelmet. Azt ugyan nem hallom, miéről beszélnek, de miután a fiatalabbik hapsi szempillantás alatt kerül a másik elé eltörve annak bokáját, (elég durva látvány, szinte az én bokám is sajgott, ahogyan a fülem megtöltötte a fájdalmas sikolya) nekem itt most közbe kell lépnem, még ha nincs semmi közöm dolgukhoz mégsem fogok hagyni meghalni egy embert a szemem láttára.
Meglehetősen bizarrul festek sáros néhol aludt vértől pirosló felszerelésben, ahogyan lassan mögéjük araszolok a Vodkás üveget hátra hagyva kezemben pisztollyal, ami csurdultig van fagolyóval.
« Azonnal engedett el ezt a szerencsétlent, különben beléd eresztem az egész tárat! » Szólalok meg magabiztos hanggal fenyegetően rászegezve fegyveremet, s arckifejezésem teljes komolyságba burkolódik. Ez a apró bizonyíték rá, hogy teljesen komolyan gondoltam szavaim, és bizony nem félek belé engedi pár golyót, akár hányszor erősebb is lehet nálam nem fogom megengedni neki, hogy kijátsszon én húzzam a rövidebbet.
« Nem hallottad? Lépj el tőle... szépen lassan és semmi hirtelen mozdulat, mert esküszöm szitává lőlek, te féreg. » Olyan jól esik csúnya szóval illetni őt... Szemem le sem veszem róla, éberen figyelek ne hogy meglepjen.



• szó szám • 687
• a reag erre a számra íródott • Jordin Sparks & Pitbull feat Michel Telo
• viseletem • eeez!
• megjegyzés • késtem vele ugyan, de végül is megérkezett a válasz ; P

Dawn.

A Mustangom mély morajlása megnyugtató volt számomra, ahogy végig száguldottam az utakon. Reménykedtem benne, hogy ez a nap is zökkenő mentesen fog menni, mert egyáltalán nem akartam zűrzavart… Vagyis az egyik felem nem. De a másik… az már inkább. Sőt, minél nagyobbat, ahol az eszemet kell használnom, hogy kimásszak a csávóból. Már nem is emlékszem milyen régóta is voltam én gondban. Szinte soha nem volt gondom. Persze, most van kis millió, de ez csak az emberek számára fontos, az én számomra nem. Ezek az én szemeimmel nem problémák, amiket meg kell oldani, hanem élvezni kell. Éppen ezért nem is aggódom amiatt, hogy nem sikerül elkapnom Ravent. Tudtam, hogy sikerülni fog csak az nem volt mindegy, hogy előbb vagy utóbb és hogy minek az árán. Utóbbi mindennél fontosabb volt.
Néztem a mellettem elszáguldó tájat. Ahogy az enyhe szél meglengeti a fák lombjait és elsüvít az ablak mellett. Ahogy a nap megcsillan az ablaküvegen, majd sötét napszemüvegemen. Bár nagyon lógott ma az eső lába délután mégis szép idő ígérkezett. Elégedetten néztem körül még végül megakadt a szemem egy kijáraton és már le is fordultam a Mustangommal, hogy egyenesen a folyópart mellé parkolhassak le. Egy nehéz „tárgy” döccent hátul a csomagtartóban. A visszapillantóba meredtem egy pillanatra, majd tovább zötykölődtem az egyre rosszabb úton, de az én édesem itt is remekül vágtatott egészen, amíg a fák közül ki nem bukkant a csodálatos látvány. A vízesés.
Remek, gondoltam és megengedtem magamnak egy elégedett mosolyt. Amint kiléptem ezt letöröltem arcomról és vonásaimat megkeményítettem. Itt most munka folyik majd… és talán más is – éppen ezért ideje nem szórakoznom, hanem komolyan vennem a dolgot. Majdnem felnevettem. Mikor is nem vettem én az ilyet komolyan? Talán soha… Mert amikor nem így tettem volna, akkor még nem ilyennel foglalkoztam volna.
Éreztem, ahogy a régi, régi emlékek megpróbálnak átfolyni az a zárt ajtón, de én visszatuszakoltam őket és duplán rájuk zártam a reteszt. Nekik most nincs itt helyük.
Kiszálltam a kocsiból, majd egy elegáns mozdulattal belöktem magam mögött az ajtót. A bőr cipőm belesüppedt kicsit a földbe, de ez érthető volt elvégre vizes, párás helyen voltunk. Összehúztam magamon a barna dzsekimet és elindultam a csomagtartó felé, ahonnan egyre hangosabb lett a dübörgő hang.
Egy kattintás és a fedél máris kinyílt és mint a puska csőből úgy lőtt ki a fogja is onnan. De persze nem mehetett messzire. Előlem nem menekülhetett.
Hirtelen már előtte álltam, mire ő kikerekedett szemekkel meredt rám – még kiáltani is elfelejtett – majd megfordult és bukdácsolva a vízesés pereme felé futott. Én azonban gyorsabb voltam és elkaptam, majd egy ütés a bordák közé és a hapi már a földön köhögött.
- Hol van? – kérdeztem jegesen.
- Ne-nem tudom – zokogta miközben az oldalát fogva próbált elkúszni.
Oldalra biccentettem a fejem.
- Hol van ő? – kérdeztem mégegyszer. – Utoljára kérdezem szépen!
Erre rögtön ledobta magáról a tudatlanok leplét és szánalmas röhögésbe kezdett.
- Úgy sem tudod meg! Tőlem nem! – kiáltozott majd a cípőmre köpött.
Felvontam szemöldököm, majd hirtelen előtte termettem és megragadtam az ingét. Láttam a szemében a félelmet, de gőgöt is és, hogy kemény fából faragták. Valószínűleg azért is megkínozták, hogy ne mondjon el semmit. Én viszont elég kreatív tudok lenni.
Elengedtem az ingét, de megragadtam a bokáját.
- Akármit teszel nem… - elakadt a lélegzete, amikor egy apró mozdulattal eltörtem a bokáját.
A csont félreismerhetetlen roppanása volt ez és a hús szakadása. A szag… az a fűszeres meleg szag megtöltötte az orromat, mégsem éheztem. Nem, nem fogok egy ilyen semmirekellőből inni.
- Utolsó esély: hol. van. Ő? – kérdeztem egyenesen belemélyesztve mélybarna szemeimet az övéibe.
- Én… é-én úgysem… - dadogta, de láttam, hogy a határon táncol.
Elégedettség ízét éreztem a nyelvemen. Ekkor viszont köhögni kezdett én pedig csak később jöttem rá, hogy nevet. Azt hiszi, hogy a halál így is úgy is megmenti. Akkor viszont nagyon téved.
- Ha nem mondod meg – hajoltam olyan közel, hogy a homlokunk már majdnem összeért - apró darabokra töröm az összes csontodat, miközben végig életben tartalak. Sőt talán az után is. Életed hátralevő részét a kórházban töltheted.
A hangom egyszerűen nyers volt, tárgyilagos és hűvös. Ez nem szórakozás volt, nem élveztem, hogy látom a szemében, hogy fél. Egy módszer volt csak számomra, hogy megszerezzem a kellő információt.
- Elég verbénát szedtél be, mit gondolsz? – kérdeztem rá.

Anyám elengedett, és örülnöm kellene neki, de valami mégis visszatart egy pillanatra. Csak állok ott és nézem őt, mintha valami ismeretlen ismerős lenne. Hirtelen mozdulni sem akaródzik, és kis sajnálat vegyül kételkedéssel telt szívembe. Elgondolkodom, mi is vezetett idáig, hogy senkiben sem vagyok képes megbízni, és van, hogy önös érdekeimet helyezem előbbre, de mindenki önző, és aki az ellenkezőjét állítja, az hazudik. Ahogy itt állok most anyámmal szemben, egy pillanatra elhiszem, hogy minden rendben, de valahogy visszatér a belső hang, ami óvatosságra int. Nélküle rég elvesztem volna, vagyis a belső hangra gondolok. Némán nézem a földet, miközben az ég alja már rózsaszín, és mintha egy pár madár is csicseregni kezdene. Érdekes, hogy ezek a dolgok most előbb jutnak el a tudatomig, mint édesanyám hangja, de végül a szavai értelmet nyernek, és válaszolni tudok rá.
- Vannak dolgok, melynek több, vannak olyanok, melynek kevesebb idő lesz szükséges... - Jelentem ki még mindig egy helyben állva, és anyámra emelem semleges szemeim. Valahogy nem jön több szó a torkomra, mert rengeteg minden kavarog most a fejemben. Legszívesebben kerülném, és minden erőmmel azon lennék, hogy ne találkozzak, vele, de úgyis meg kell tennem. Hiszen ő az anyám azt hiszem, vagyis remélem.
- Persze meglátogatlak... - Mondom még, miután elengedett az öleléséből. Még utoljára rá pillantok, aztán elsuhanok, amilyen gyorsan csak lehet. Minél messzebb, be a biztonságot adó házamba. Ahol kipihenem magam, hogy újult erővel vethessem bele magam a következő teendőimbe.

Elmosolyodtam fiam szemébe nézve, olyannyira felvidultam, hogy nem látszott rajtam a gyengeség és a kétség. Hiszen kétségeim sem voltak, megvolt a kiskapum és ez megnyugtatott. Nem tudtam még hogyan fogom kivitelezni de az, hogy volt más ötletem is a kegyetlenségen kívül már önmagában elég volt ahhoz, hogy vidám legyek. Tudtam, hogy ez a sok minden kissé összezavarja Elijaht és azt is tudtam, hogy most egyedül kell lennie ahhoz, hogy mindent megértsen. Igaz nem tudtam hova menni hiszen pár órája éledtem fel de feltalálom magam, legalábbis remélem. Elvégre mindig is fifikás voltam és fel tudtam találni magam és remélem ez most sem lesz másképp.
Nem kérhetem, hogy maradj. Tudom, hogy időre van szükséged menj csak.
Mosolyodtam el végigsimítva a karját majd elléptem. Nehéz volt elengednem hiszen most találtam meg és máris elmegy, de meg kell értenem és nem utolsó sorban nekem is időre volt szükségem, meg persze jó lett volna beilleszkedni és azt kőkori ruhába nem lehet.
Valószínűleg egy szállodában leszek és remélem, hogy megkeresel majd.
Búcsúzásképp megöleltem felsóhajtva. Nehéz volt elhinnem, hogy nem örökre búcsúzunk de nagy nehezen elengedtem.
Vigyázz magadra.
Húztam mosolyra a szám majd néztem ahogy Elijah eltávolodik.

Kezdem úgy érezni, hogy lassan mindent megbeszéltünk. Az égre emelem tekintetem, és látom, hogy már világosabb, tehát hamarosan itt a hajnal. Hát igen, érdekes tud lenni néha, amikor valaki olyannal beszélgetsz, aki fontos a számodra, és nem is érzed az idő múlását. Velem is ez történt most, és kicsit fáradtnak érzem magam. És megint előjött az éhség, ami most mardossa a gyomromat, de ennek még szikrányi jelét sem mutatom. Igazából már két napja semmit sem ettem, és a véremet adtam Savannah-nak, amit meg is éreztem. Persze mért ne segítsek? Nem vagyok én rossz, csak Ősi. És ismételten visszakanyarodtunk eme kényes témához. Valahogy nem volt ínyemre a dolog, de mindig eszembe jut, hogy miért is vannak most vámpírok. Mikor szétszéledtünk, nem akartunk egyedül maradni, és ezért mindegyikünk társakat "kreált" maga mellé, de elfajultak a dolgok, és számunkra ismeretlen következményei voltak. Ekkor jöttünk rá, hogy a vérünk gyógyít, ha ember issza, de ha meghal, mielőtt kiürülne, akkor kezdetét veszi az átalakulás. Persze azzal nem töltöttünk időt, hogy megismerjük a leendő vámpírokat, hogy mi is a legnagyobb és legerősebb tulajdonságuk, így volt olyan, aki tömeggyilkos lett, de volt aki állatvéren élt. Érdekes dolgok ezek. Például az is, hogy mi Ősök meg tudjuk igézni a többi vámpírt, de a többi vámpír nem tud megigézni más vámpírokat. Rájöttünk, hogyan hódítsunk meg különböző földrészeket, vagy hogyan teremtsünk esetleg legendát, mint pl. a Nap és a Hold átka. Mindenhol ott voltunk, de mégsem voltunk sehol. Mintha ez valami halál utáni élet lenne, mintha ez a varázs a testbe kötötte volna a lelkünket, és örökre itt maradunk. Ez nem panaszkodás, csak forognak a fogaskerekek a fejemben. Fiatal koromban, még a vámpírrá válásunk előtt nem hittem a halhatatlanságban, nem hogy más lényben. Egyedül a vérfarkasokról tudtam, hogy léteznek, és persze a boszorkányság. De hogy mi legyünk az első olyan lények, melyeket az éj ragadozóinak is hívnak, álmomban sem gondoltam volna. De végül is megtörtént, és még mindig élek. Rengeteg csoda van a világban, és olyan dolgok, melyet emberi agy el sem tud, vagy el sem mer képzelni, és én hálás vagyok, hogy ezt mind láthatom. És most beszéltünk a vámpírlét jó oldaláról is, de a rossz oldala is meg van, mint mindennek. Néha belegondolok, hogy mikor mi becsaptuk a halált, nem gondoltunk arra, hogy eme lét árnyoldala mindig kísérteni fog minket. A vérszomj, melyre ha nem ügyelünk el is hatalmasodhat rajtunk, az érzések irányítása. Iszonyatosan nehéz volt megtanulni kezelni azt, hogy az érzéseim felerősödtek, és ha szomorú voltam, akkor teljesen kétségbeestem. Ha valaki nem tudja őket uralni, akkor kikapcsolja, mint Klaus, de teljesen nem lehet kikapcsolni egyik érzést sem. Lehet egy hang, vagy egy ismerős nesz, és máris fenekestől felfordul minden. Pont ez történt velem is, és most úgy érzem kellene egy kis egyedüllét, hogy mindezt feldolgozzam...
- Nem haragszom rád. És én mindig is így néztem, ez már régen kialakult nálam, ha arra gondolsz, hogy mindig gyanakvóan nézlek. Gyanakszom, de ez talán majd egyszer elmúlik. Mindig ilyen voltam, és ezt te tudhatod a legjobban. De ettől az érzéseim még ugyanazok... - Jelentem ki teljesen őszintén, már-már túlontúl is őszintén. Majd megrándul az arcom, de anyám nem sejtheti, hogy az éhség miatt lehet, mert nekem is szükségem van az életben maradásra. felállok, mivel eddig a farönkön ültem, és közelebb lépek anyámhoz. Ő talán már észrevétlenül is de ismét megsimogat, és lehet, hogy érzi is, hogy menni készülök. Elfáradtam, tény és való, és ki kell pihennem magam. Majd eszembe jut, hogy holnap el fogok a városból menni ismét, hiszen már akkor eldöntöttem, mikor édesanyám felbukkant. Kell egy kis kikapcsolódás, tény és való, valamerre ki kell szellőztetnem a fejem. De az is lehet, hogy már ma elmegyek innen.
- Anyám, ha megbocsájtasz, nekem most el kell mennem, kicsit... Pihennem kell... De ha szeretnéd, maradok még- - Mondom neki, hiszen nehéz itt hagyni őt. Persze hozzáteszem, hogy kérnie kell és maradok, hiszen tudok magamon uralkodni, és már az érzelmeim is lecsillapodtak egy kicsit, bár még mindig itt zsongnak a fejemben, és csak kombinálok, és agyalok, hogy mi a célja, mert tudom, hogy kell lennie valaminek, ami nem az, amit mi szeretnénk...Most olyan kettős érzés van bennem, hogy mennék is, és maradnék is, mely hallatszott a hangomból, pont ezért bíztam anyámra a döntést...

Klaus tetteit hallva rajtam is eluralkodik egyfajta düh de próbálom elhessegetni. Még mindig ugyan azon gondolkodom mint eddig, a két lehetséges végleten. Élhetünk úgy ahogy régen, mint egy család ?! Vagy inkább próbáljam legalább a várost biztonságban tartani ?! Mindkét véglet túlságosan sok időt igényel amiből nekem túl kevés van.
Elijahra néztem felsóhajtva és egy varázsigén kezdtem agyalni. Talán van valami amit kihagytam volna, egy kiskapu ami elkerüli a két legrosszabb döntésem.
~ Inkább lennénk még mindig a középkori európában mint, hogy itt marjuk egymást, de várjunk csak ez az., ha visszamennénk minden megváltozna.~
Miközben így gondolkoztam a fára szegezve tekintetem mint aki teljesen máshol jár, elfelejtettem Elijah-t és a külvilágot, csak az az egy megoldás járt a fejembe. Egyszeriben minden düh és kétség kiszállt belőlem és csordultig lettem reménnyel. Ebből az elmélkedésből Elijah szólongatása rántott vissza bár inkább szerettem volna ott maradni a reménnyel és nem vissza térni a valós, nehéz életbe.
Jajj ne haragudj, elkalandoztak a gondolataim.
Mosolyodtam el talán túl lelkesen is és szememben a jövő kecsegtető igérete tükröződött, persze nem kerültem el Elijah gyanus pillantásait sem de ez a jelen pillanatban hidegen hagyott.
Na mi az ? mért nézel így rám ?
Kérdeztem ártatlanul és kiváncsian vártam vajon mivel akarja kimagyarázni.

A szeretet különös dolgokra készteti az embert, de még a vámpírokat is. Jelen pillanatban most úgy érzem, mázsás súly nyomja a vállam, mely szinte már a földhöz taszít, és ha gyenge lennék, akkor már ott is lennék, a földön fekve, akár egy hajléktalan, vagy egy sebesült vad, aki a kegyelemdöfésre vár. Bár ilyen könnyű lenne feladni, de az élni akarás még mindig sokkal erősebb bennem, mint bármi más ezen a világon. Na jó valljuk be azért a szeretet ugyanolyan fontos. Szeretet... Milyen régen is volt benne részem az őszinte tiszta önzetlen szeretetben? Mondjuk vagy 500 éve? Előtte pedig anyám volt, ki mindvégig szeretett, és nem hagyta, hogy bármi bajom essen. Pont ezért lettünk vámpírok. Nem tudhatom mi történt vele a túloldalon, csak azt tudom, hogy nem szeretnék oda kerülni, mivel sajnos nem a szebbik oldalára kerülnék, hiába a jó cselekedeteim, nem teszik jóvá azt a rengeteg rosszat, amit tettem...
- Esélyt adni Niklausnak? Annyit adtam már, és hátba szúrt, anyám a megbocsájtás nem olyan könnyű... Kolt és Finnt már é is keresem, és lehet, hogy előbb látjuk viszont őket, mint gondolnánk... Mondom reményt keltve, hiszen fel akarom őket ébreszteni, ez nem vitás. Már észrevétlenül is úgy szólítom Esthert ahogy régen: anyám. Hiszen ő az, remélem, és bár a bizalom nincs meg teljesen, talán meglehet. Hinni akarom, hogy nincs semmiféle hátsó szándéka, de sajnos nem megy. Bízni akarok abban amit, mond, de valami meggátol, és nem tehetek róla. Talán félek...Igen ez lehet a megfelelő szó, hisz annyit cslódtam, benne nem szeretnék. Talán egy világ omlana össze bennem. Az emlékek újult erővel rohamoznak meg, és nem tudok mit kezdeni ezzel a dologgal. Szép dolog az emlékezés, de van mikor olyan dolgok is felszínre kerülnek, amiknek nem kellene, és nem tudok megbirkózni velük. Ezért is fojtom el őket és rejtem el jó mélyen a tudatalattimban, mert nem tudom kezelni őket.
- Sokáig hittem, hogy a testvéreim teste a tengerben van valahol, mert Klaus elhitette velem, mikor megtámadtam, ő hogy védje életét, elárulta, hogy nem tette meg, hanem koporsókban vannak. Reméltem, hogy újra egyesül a család... - Mondom semleges hangon, de szemeimben megtörtség csillog egy pár percig. Végül leroskadok a farönkre, melyen anyám ült nem is olyan régen, és csak nézek magam elé. Le kellett üljek, mert most jött el az ideje. Szívem szerint kifutnék a világból, de nem teszem, mert nem tudok elmenni. Itt hagynám anyámat is, de ez sem megy. Csak tudni szeretnék dolgokat, amiket nem tudok, és ilyenkor még mindig gyereknek érzem magam, akit nem avathatnak be a nagyok dolgába......

Nagyon jól tudtam miről beszél Elijah hiszen ott voltam, átéltem azt amit ők és ez csak mégjobban megnehezítette a dolgom. Elengedtem az arcát és újból ránéztem komolyan és elszántan. Láttam tekintetében a bízni akarást és a félelem gyenge szikráját. Nem tagadhattam, hogy én is félek, félek attól, hogy amikor döntésre kerül a sor mi lesz a legjobb választás, vagy talán hagynom kellene az egészet és várni arra, hogy a gyerekeim megjavuljanak?!. A kétség lassan eluralkodott rajtam és már fogalmam sem volt mit válasszak, eddig olyan biztos voltam magamban és kétség sem fért hozzá, hogyha kell az életemet adom csak kijavítsam a hibám, de most a remény új utat tört bennem és egyszerre a másik véglet is elérhető távolságba került.
Én megértem azt amit te gondolsz és tudom, hogy nehezen tudod elhinni amit mondok de legalább próbálj meg esélyt adni Niklausnak. Ígérem, hogy leállítjuk és nem lesz baj de először szabadítsuk ki Kolt és Finnt.
Mondtam halálosan komolyan. Tudtam, hogy ezzel kivívom Niklaus haragját és a fiaimét is akiket elvakít majd a Niklaus iránti düh, de ezt láttam reális döntésnek és kész voltam végrehajtani, bármi áron. Elképzelni sem tudtam mi fog történni de nem is érdekelt, csak az hogy felélesszem a fiaim.

Érdekes dolog tud lenni a szeretet. Itt állok egy nővel szemben, aki úgy néz ki mint az anyám, aként is viselkedik, de tudom, hogy rossz dolog fog történni. Annyira szeretném hinni, hogy minden jó lesz, hisz eddig tényleg csak tegtem az életben, és persze kihasználtam a létemmel kapcsolatos pozitívumokat, de most valahogy más. Igaz, hogy kegyetlenül öltem én is, de az már évszazadokkal ezelőtt volt. Ha friss emberi vért fogyasztok is, sosem ölöm meg őket, már nem. Lehet, hogy vámpírokat ölök, de hát ők már amúgy is egyszer meghaltak. Mindegy, nem is tudom, hogy ez most hogy jutott így eszembe, de ahogy elnézem anyámat, most őszintének tűnik, már-már annyira, mintha nem is játszana rá a dologra, hanem tényleg komolyan őszintének, mint aki nem is tervezne semmit. És ez a legijesztőbb az egészben, hogy ennyit nyomott volna, hogy utat engedtem a naív oldalamnak? Érdekes, és egy kicsit kizártnak tartom. Nem tudom, hogy miért nem tudok még most sem bízni és hinni teljes mértékben, de tényleg nem megy. Anyám tudhatja, hogy szerintem én vagyok az egyetlen olyan az összes gyermeke közül, aki kerüli a kegyetlenséget, és szerintem igazságtalan lenne, ha egyvalaki bűne miatt, aki Klaus vagy esetleg Rebekah lenne a legelső, én is bűhődjek.
- Anyám, én mindig is gyanakvó voltam, és félek, hogy nem lesz annyi időnk. Tudod, sok minden változott azóta mióta... - Mióta anyánk meghalt. És nem tudom, de valahogy a bizalom eltűnt. Csak magamat ismétlem, mert már nem tudok nagyon mit mondani, és igazság szerint hamarosan meg fogom szakítani ezt a beszélgetést, mert valahogy úgy érzem, kell... A simogató kezet ismételten megfogom, és behunyom a szemem...
- Hát Klaus elég érdekesen fogja fel a család összetartását. Nem tudtam, hogy nála az azt jelenti, hogy koporsóba dugja a testvéreimet, mert így mindig vele lesznek... Nem tud érdekelni, hogy magányos, sokáig ott voltam neki, világokat ismertünk meg együtt, és ellenem fordult. Ezek után nem tudom mit is gondoljak róla igazán. - Jelentem ki egyszerűen, egy cseppnyi gyűlölettel a hangomban. Hihetetlen, hogy anyám képes megbocsájtani azt, hogy Klaus leszúrja az összes testvérét, hanem egy véleményen vannak vele. Én már nem hiszek a fivéremnek, és ahhoz a bolygó élethossza is kevés lenne hogy higgyek. Igaz, ha úgy hozza a sors és közös a célunk, képes vagyok szövetségre lépni vele...

Kiűztem a fejemből a gondolatot egy pillanatra, hogy véget vessek a gyermekeim vámpír életének. Mi van ha esélyt adnék neki csupán pár napot ameddig kiderülne, hogy mégsem olyan rossz egy így mint gondoltam. Habár annyi szörnyűséget láttam és tetteik nekem is fájdalmat okoztak, mint mikor lelkiismeret furdalás nélkül szívták ki az életet adó vért egy emberből mégis bennem van a remény, hogy meg tudnának változni. Lehet csak magányosak voltak és elhagyatottak. Ahogy itt álltam a fiam előtt elhatároztam, hogy adok egy esélyt elvégre mindenki megérdemli az esélyt még ők is, de ha egyetlen kegyetlen dolgot is véghezvisznek félek nem maradna bennem anyai szeretet és emberré változtatás helyett megölném őket. A szemébe néztem hát kétségtelenül és végérvényesen megbocsájtva.
Annyi időt adok amennyi csak kell.
Simítottam végig az arcát újból egy halvány mosollyal.
Ami pedig Klaust illeti, biztosíthatlak arról, hogy nem fog többé senkit sem sanyargatni. Csak magányos. Talán te már nem látsz a lelkébe de én tudom, hogy a rideg és gonosz külső alatt családra vágyik és arra amire én is. Ha másban nem is de abban hihetsz, hogy lebeszélem őt bármiről hiszen ő is megérdemel egy esélyt..
Mondtam elszántan habár jóformán semmi kétségem nem volt afelől, hogyha kellene megint megölne úgy mint jó pár évtizeddel ezelőtt. De ennél most már bölcsebb vagyok és erősebb a Bennett vérvonalnak hála és képes vagyok Klausnak is adni egy esélyt és ha él vele akkor semmi gond nem lesz.

Az élet egy nagyon jó tanár. Sok mindenre megtanít, főleg arra, hogy ne bízz mindenkiben. De Esthernél teljesen más a dolog. Ő az anyám, és régen annyiszor mellettem állt. Emlékszem mennyit beszéltem hozzá a halála után, mikor kellett volna, hogy meghallgasson. Azt szerettem volna mindig is, hogy beszélgessen velem, és megértsen. És most itt van, és a félelem kicsit összeszorítja a lelkem. Nem tudom, hogy bízzak-e vagy sem, hiszen annyira hihetetlen ez az egész. Anyám szerint régen is mindig nagyon gyanakvó voltam, és most is az maradtam, különben már nem lennék életben. A gyanakvásom elővigyázatossá tesz, és habár a jelen pillanatban csak ölelném ezt a nőt, ahogy még soha, mégsem teszem. Vagy... Várjunk csak! Mi lenne, ha ezt tenném, talán kicsit közelebb kerülhetek a tervéhez... Talán. Nem tudom mit tervez valójában, de azt kívánom, bár ne tervezne semmit sem. Egyet viszont tervezhetne. Hogy visszamenjünk a múltba. Akkorra mikor születtünk, és ott élnénk tovább mit sem sejtve a nagy világról, és a mai világról. Ezt az egy ötletét díjaznám is.
Anyám nagyon rafinál nő, és mindig is ezért voltak veszélyesebbek a nők, mint a férfiak, mert rafináltságukkal bárkit be tudnak hálózni. Akárkit.
- Anyám. Sok minden történt, amióta te nem voltál. Tudod, hogy mindig is gyanakvó voltam, mert annyiszor bántottak már. Tudnod kell, hogy ez az évszázadok alatt...Ez a tulajdonság csak felerősödött. Sajnálom, hogy nem tudok hinni, és bízni, de tudod, hogy ahhoz idő kell... - Jelentem ki, aztán átölel. Az ölelés annyira őszinte és meleg. És annyi emléket szabadít fel. Mindig megnyugtatott, de most valahogy felzaklat. Felzaklat, és milliónyi érzést kelt bennem. Ahogy magához szorít, megfeledkezem magamról, és visszaölelek, ahogy régen. Most ebben a másodpercben olyan, mint régen, és azt kívánom, bár le tudnám beszélni anyámat arról, amit tervez. Csak van egy kis bökkenő...Nem tudom mi a terv. Bárcsak a fejébe látnék...
- Annyira szeretnék újra bízni benned, de... - Elakadok. Habár szavaim nem sértenek, hangom még mindig közönbös, és most egy kissé olyannak tűnhet, mint aki kicsit megkeseredett már, s a mondatot egész halkan fejezem be - ...még nem megy! Ne haragudj... - Ekkor letörlöm a könnycseppet az arcára, majd elhallgatok, kihúzom magam, és még mindig jóval magasabb vagyok anyámnál.
- Klaus sanyargatja az itt élőket, és én meg akarom akadályozni, meg kell akadályozni, hogy a vérfarkas énje tovább a felszínen legyen. Én csak meg szeretném védeni őket! - Mondom ki nyíltan hirtelen megfordulva. Szememben a határozottság csillog kicsit eszelősen, de igaz amit mondok. Talán anyám is belátja így, hogy nem akarok senkinek sem rosszat.

Miközben Elijah töprengett az én agyam folyamatosan járt, túl sok mindenen. Azon, hogy mi legyen a következő lépés ha már felfedtem az állítólagos tervem ezek után mit tegyek és mi legyen ha Elijah nem hisz nekem. Bármi is történjék tudtam, hogy tartanom kell a látszatot és úgy, hogy cseppet sem legyen feltűnő. Bár nem lesz nehéz a lelki és fizikai állapotom amúgy is kihozza belőlem az önmagával vívódó édesanyát és az egész színjáték már már a reális világot tükrözi. Volt elég időm kitervelni minden egyes mozzanatom ha esetleg Elijah nem hinne nekem de tudtam, hogy rajta kívül mindenki hinni fog. Főképp Rebekah. Szegény kislányom annyira naiv volt olykor olykor, hogy egy kedves szó, vagy mozdulat is a lelkéig hatolt. Őt lesz a legkönnyebben megbékítenem. Habár tudom, hogy a gyanú mindenkiben ott lesz. De most nem is az a fontos csupán az, hogy senki ne tudja meg a valós szándékom. Letöröltem könnytől csillogó arcom majd a szemébe nézek nem látok rajta semmit, sem hitetlenséget sem gyengeséget. Nem tudom leolvasni arcáról mit is gondol igazán. Nem olyan mint rég volt mikor bármi gondja baja volt mindent tudtam róla és kész voltam segíteni bármi áron. Bárcsak visszakaphatnám azt a kisfiút akiben több emberség volt mint bárki másban. Szívem összeszorul az emlékek zuhatagától és Elijah rideg, kimért hangja ránt vissza a valóságba.
Mit értesz azon, hogy tegyük fel? Az istenért is az anyád vagyok Elijah ne beszélj így velem.
Mondtam kissé felháborodott hangon. Tényleg fájt, hogy kételkedik a szavamban habár félig meddig tényleg hazugság volt. Felálltam, hogy a szemébe nézhessek.
Sosem gondoltam volna, hogy épp te leszel az aki nem bízik bennem és nem hisz. Az anyád vagyok és nem egy ellenség Elijah. Mindent amit tettem azért tettem mert szeretlek és ezt neked is tudnod kell. Tudom túl sok minden történt azóta és nem voltam veled a legnehezebb pillanataidban de mostantól veled leszek.
Mondtam őszintén a szemébe nézve miközben végigsimítottam az arcát majd magamhoz öleltem olyan szorosan amilyen szorosan az erőm engedte.
Minden rendben lesz bízz bennem.
Suttogtam a fülébe lágy hangon épp úgy ahogyan gyerekkorában csitítgattam mikor valami rossz történt vele. Kezem közé fogtam az arcát a szemébe nézve és egy apró könny folyt le arcomon.
Minden rendben lesz, és ami Klaust illeti, semmit. Elég neki a lelkiismeret furdalása büntetésként a tetteiért. Túl sok időt töltöttem a halálban, hogy most a bosszú éltessen.