Az az igazság, hogy annyira elgondolkodtam, hogy jó eséllyel még akkor sem veszem észre, hogy közeledik, ha úgy trappol, mint két medve. De így meg aztán még annyira se tűnt fel, hogy valaki közeledik, szóval igen elég szépen rám hozta a frászt, még ha nem is volt a dolog esetleg szándékos, bár simán van esély arra is. Nem számít, de e miatt egyelőre nem tudok olyan lazán és kedélyesen beszélgetni vele. Mégis csak pont abban zavart meg, hogy mély önsajnálatba feledkezve próbáljam legyűrni a könnyeimet és azon törni a fejem, hogy vajon mi a francért szúrt ki velem ilyen rohadtul az élet, pedig igazán nem is vétettem soha nagyot senki ellen. Most mégis itt vagyok ebben a rémes helyzetben és fogalmam sincs, hogy mi lesz velem napok múlva, amikor jön az a fránya telihold. - Valahol mélyen azért reméltem, hogy még akad, akit érdekel, hogy mit illik, de ezek szerint ez nem így működik. - rántom meg a vállam. Nem tetszik, hogy nagyban vigyorog, amikor most hozta rám a frászt és nem mellesleg amúgy is totál ki vagyok idegileg, meg lelkileg, meg minden szempontból. Baromira nem értékelem, hogy így áll hozzám, amikor én épp nagyban szenvedek és ez látszik is rajtam. Viszont úgy fest, hogy a nem épp kedves stílusommal se sikerül elijeszteni. Ha most a gondolkodós állapotomban lennék tuti, hogy felmerülne, hogy vajon miért ilyen nagyon kitartó, mert ha már arról beszélt, hogy nem foglalkozik azzal túl sok ember, hogy mit illik, akkor minden bizonnyal az sem lenne reális felvetés, hogy csak úgy mindenféle hátsó szándék nélkül maradjon itt velem. - Úgy látod, hogy potyognak a könnyeim? Mert, ha nem, akkor láthatóan eddig sikerrel jártam. - a következő szavaira már inkább csak kissé felszökik a szemöldököm. Azt hiszem nem igazán értek egyet azzal, amit mond, vagy csak én látom rosszul, hogy segíteni akar, netán ő nem teszi ezt a legtökéletesebben, mert lehetne egy fokkal jobban is csinálni? - Szóval ez nálad a mások vigasztalása? Erre magamtól tuti, hogy nem jöttem volna rá... - képtelen vagyok pozitívabban hozzáállni, de legalább már nem tör ki a frász tőle és nem ver úgy a szívem a kis belépőjétől, mint aki épp most látott szellemet. Háh, mert azok után, ami kiderült, hogy vagyok megijednék egyáltalán egy szellemtől? Komolyan, azt hiszem nem is lepne meg már túl sok minden, bár azért még talán akad olyasmi, amire esetleg nem számítanék. Aztán esik csak le nekem,hogy határozottan nem vagyok kedves, pedig az is lehet, hogy tényleg csak segíteni akar, így a maga módján. Nem szoktam én ilyen lenni, csak egyszerűen túl sok minden jött össze mostanában, amit nem tudok igazán jól kezelni. - Ez is benne van a pakliban, de nem szoktam mindig ilyen lenni, csak kissé zavarosak a dolgaim mostanság, de őszintén szólva te sem nézel ki úgy, mint aki a toppon van. - csak én látom úgy, hogy sápadt és úgy fest, mint akin most ment át egy úthenger, netán egyből kettő? Legalább nem csak én vagyok az, aki kissé a saját árnyékaként jellemezhető most, bár nekem meg van rá az okom, netán az erdőben sétáló néhol irritáló vigyorú idegennek is? A kérdésére meglepetten pillantok oldalra, és sikerül azt is konstatálni, hogy ő viszont a vizet nézi, sőt mintha ez a nagy magabiztosság hirtelen valahol eltűnt volna ott a víz mélyén. Furcsállva húzom össze a szemem, ahogy próbálok csak a testtartásából leszűrni valamit, de sajnos a gondolatolvasás még mindig nem megy jól. - Ezen nem hiszem, hogy bárki tudna segíteni. Kissé zavaros az életem és... olyasmi vár rám, amit lehetőség szerint nagy ívben elkerülnék. Az apám pedig rendszeresen levelekkel bombáz, pedig én határozottan megmondtam neki, hogy soha az életben nem szándékozom vele egy árva szót sem váltani. Egy kicsit sok mostanában úgy minden... - megrázom a fejem. Nem tudom neki elmondani az igazat, az túlságosan olyasmi ami rossz reakciót váltana ki. Mit mondj a mi a baj kérdésre vérfarkasként? Bocs, az a helyzet, hogy félek a teliholdtól, mert át fogok változni egy vérengző vadállattá, ami fáj, rohadtul... és ki kéne láncolnom magam, de nem biztos, hogy az elég lesz. És a tetejében az apám megöltem anyámat, és ezt képtelen vagyok feldolgozni. Ebből a kettőből már csak az egyik is elég lenne, hogy az ember hülyét kapjon, de nekem mindkettőt sikerült megkapnom egy csomagban. - Jó lenne egyszerűen csak elhúzni valami lakatlan szigetre, ahol minden szarság megszűnik és kész. - teszem még hozzá jóval halkabban egy sóhajjal. Semmi esélyt nem látok arra, hogy bármi ilyesmi történhetne, és a lakatlan sziget se oldana meg semmit, maximum ott nem nyírhatok ki senkit csaholó farkasként.
Kedélyesen mosolyodok el, és jókedvtől csillogó szemekkel nézek le rá. Azért ennyire nem akartam rá hozni a frászt, de kétség kívül rettentő vicces ez a helyzet. A szíve csak úgy kalapál, szinte a nyelvemen dobolja vad ritmusát. Ennem kell. Most. A lány vére részegítően jóízűvé vált már most az adrenalintól, és ha csak erre gondolok, máris kezd a szám szűkös lenni a fogsoromnak. Néhány másodpercre behunyom a szemem, próbálok csillapodni. Előbb ki kell deríteni, hogy jelent-e bármi fenyegetést, csak utána kóstolhatok bele. A szabály az szabály. Nagyot nyelek, nem gondolva bele abba, hogy ettől csak még rosszabb lesz az éhség. Francba. - Nem illik? Szerinted törődik bárki is manapság azzal, hogy mit illik? – vigyorgok, és belül mélyen fohászkodok, hogy még ne legyenek túl nagyok a szemfogaim. Azt ne, nem akarom leleplezni magam. De ha jól érzem, még az agyarak is normál méretűek, így csak egy szimpla vigyor egy pasitól. Na persze, sosem volt az! Már emberként is szerettem a mosolyom és vigyorom mögé bújni, ezek mögé rejteni az érzéseimet. Így minden egyes mosoly egy-egy tökéletesen megrajzolt álarc, ami kifelé egy ártalmatlan, kedves és vonzó pasit mutat. Se többet se kevesebbet. Utálom, hogy ezt csinálom, de már annyira megszoktam, hogy szerintem őszintén már nem is mennek ezek az arckifejezések. Leülök mellé, egy közeli sziklára, és a vizet bámulom. Fodrozódik, csobog, csordogál. Egyszerű kis folyó, de egyszerűségében és végtelenül átlagos voltában olyan… megnyugtató. Igen, talán ez rá a jó szó. Az összes vonásom átrendeződik, furcsán nyugodt állapot száll rám. Jesszus, ne most törjön rám a nirvána mert lemegyek hídba és a csaj a mellkasomon sétálhat át a folyó túlpartjára. - Nem fogsz sírni. – halkan, kellemes hangszínen szólalok meg. – Szép elhatározás… és eddig sikerrel jártál? – fordulok felé, de már nem az a kedélyesen vigyorgó fazon vagyok, aki voltam pár perce. Feszült vagyok és ingerült, utálom, hogy a holnap hajnali találkozón ennyi minden múlik. Ezen kívül nem ettem semmit már napok óta, és ha most egy mókus elugrálna mellettem, hát nem hazudok, befalnám szőröstül-bőröstül-vérestül. – Nem volt tervben, hogy gyarapítsam a vízhozamot, se mások vigasztalása. Tekintsd ezt a találkozást az ég ajándékának. – megőrülök, annyira mardos az éhség. A lány pulzusa csillapodik, de nekem még mindig szinte a számban a vére íze, és lüktet, lüktet minden szívverése bennem. Ismét a víz felé fordulok. Halán ha bele ugranék, az lehűtene, és nem akarnám mindenáron felfalni és széttépni a lányt. Amikor megszólal, kábán nézek rá. O, hogy a fene essen bele, már komolyan kezdek gyengülni! A környezetemből alig észlelek valamit, össze kell szednem magam, különben akármi történhet. Megjelenik itt egy vadász én meg kipurcanok csak mert feledékeny és hanyag voltam rendszeresen táplálkozni. Az nem lenne fair. - Nem vagy bunkó. – felelem tompán, és a lány arcába bámulok. – Csak épp nincs kedved spanolni mindenféle idegennel. Van ilyen. – vonom meg a vállam, és veszek egy mély levegőt. Oké, most már jobb. Nem ugrok egyből a verőerének, pláne azért, mert amióta itt ülök, valami különöset érzek rajta. Valami nincs rendben, nem kéne ennem belőle. De miért? – De tulajdonképpen mi a baj? Nem lehet, hogy tudnék segíteni? – alaposabban is végignézek rajta, és így már mindjárt más az összkép. Talán csak az ahogy ott kuporgott és a kétségbeesett arca volt ami miatt nem vettem észre őt igazán. Egészen jól nézne ki, bár ez a kabát ront az amúgy csinos megjelenésén. Szeretem az ilyen lányokat, egy kicsit olyan mint… mint Myra. Azonnal egy gombóc gyűlik a torkomba, és kénytelen vagyok elfordulni tőle. Mereven bámulom a vizet. Most már ha akarnám se tudnék enni belőle. A francba, hogy miért kellett nekem anno egy átlagos, természetes szépséget elvenni?! Ha nem így lett volna most nem látnám úton útfélen minden nőben őt. - Tényleg elmondhatod. – szinte suttogok, de most nem nézek rá. Ez most így egyszerre sok a lelkemnek. – Nem adom tovább senkinek, hogy mi a problémád.
Nem értem miért nem képes végre abbahagyni ezt a folytonos írogatást. Nem akarok vele beszélni, nem akarok vele kommunikálni. Túl sok bennem a dac, hogy hajlandó legyek rá. Pedig tudom, hogy úgy könnyebbe lenne, hiszen fogalmam sincs, hogy pontosan mi vár rám. Nem tudom, hogy mennyire fáj majd, hogy meddig tart, hogy egyáltalán hogyan készüljek fel. Jó lenne, ha segítséget tudnék kérni, de kitől? Az egyetlen személy az apám és túl nagy a büszkeségem ahhoz, hogy a dühömet csak úgy elengedjem csak azért, mert szükségem lenne rá. Eddig egy levelére sem válaszoltam, de mégis újra és újra próbálkozik. Nem is tudom, hogy mit vár, azt se tudom, hogy a mostanival mit akart, de hogy egyáltalán nem örülök neki az biztos. Rémes végigolvasni és persze, hogy a végén a vízben végzi. Oda tuti, hogy nem fogok utána menni, már csak azért sem mert rettegek a víztől. Nem sok minden létezik, ami rá tudna venni arra, hogy betegyem a lábam egy folyóba, akkor sem, ha esetleg a széle még nem olyan mély, mert hát bőven lehet annyira sebes a sodrása, hogy ez se számítson. Ezt mondjuk a papír lassú indulása megcáfolja. Én pedig azon vagyok, hogy ne engedjek utat a könnyeknek, így hát akármennyire is jó a hallásom egyáltalán nem tűnik fel, hogy valaki közeledik. Túlságosan magammal vagyok elfoglalva, a saját fájdalmammal és a saját bajommal. Csak az tűnik fel, amikor a vízben hallom a csobbanást, majd nézem a fodrokat. Még ekkor sem nézek hátra, mert először az jut eszembe, hogy mondjuk csak egy kisebb hal ugrott egyet és ennyi. A fene gondol egyből arra, hogy valami pasas osont a háta mögé totál hangtalanul és kavicsokat dobál csak hogy a szívbajt hozza rá. Akkor viszont már azonnal megfordulok, vagy legalábbis a fejemet hátra kapom, amikor meghallom a hangját is. - Mi a... franc! - jó, azért meg áll bennem az ütő egy pillanatra, talán csak a mosolya az, ami arra mutat rá, hogy talán nem kell feltétlenül halálra rémülnöm. - Tudod, hogy ilyet nem illik? - a szívverésem persze ettől még ugyanúgy azonnal sokszorosára kapcsolt, mert hát akkor is megijedtem, mégis csak hirtelen szólt és én cseppet sem számítottam itt senkire, és nagyon erősen a saját gondolataimba voltam merülve. A megjegyzése pont ezért jut el hozzám egészen késve. Először még magamhoz kell térnem. Igen, sejtem, hogy eléggé látszik rajtam, hogy közel vagyok a síráshoz. Viszont egyáltalán nem vagyok slampos, bár az tény, hogy a közelgő telihold jó eséllyel megviselt, no meg az a rengeteg agyalás, amit mostanában sikerült művelnem. De amúgy a ruhám és a sminkem tökéletes, hiszen mégis csak riporter vagyok. Egyébként egy szimpla kék, szűk farmert viselek, egy kényelmes edzőcipőt, ami alkalmas arra, hogy ilyen helyen mászkáljak, felül pedig egy testhez álló barack színű, virágos felső, kellő dekoltázst produkálva, bár ezt nagy részt a sötétbarna kicsit bélelt bőrkabát takarja. - Kétlem, hogy ettől véletlenül is árvíz lenne, főleg hogy úgysem fogok sírni. Eldöntöttem. - finoman megrántom a vállam. Ezért dobtam el a levelet, hogy még véletlenül se legyen erre lehetőség. Úgysem akarom többet elolvasni soha az életben. Újra a víz felé fordulok, főleg mert baromi kellemetlen és fárasztó nézni valakit a hátam mögött. - És te szintén árvizet jöttél csinálni, vagy csak sétálsz és mást akadályozol benne, hogy megtegye? - nem fordulok meg megint, egyszerűen csak magam elé mondom, maximum ha mellém kerül, akkor fordulok oldalra. Nem akarok bunkó lenni, csak... nem vagyok a toppon és a fenének sincs szüksége, hogy valaki épp most akarjon vele dumálgatni, vagy nem is tudom minek is jött ide. - Bocs... nem vagyok mindig bunkó, csak mostanában kicsit túl sok minden történt. - igyekszem egy mosolyt is az arcomra varázsolni, de nem sikerül a legjobban, de talán már a próbálkozás is értékelhető.
Annyira éhes vagyok, hogy már semmi másra nem tudok gondolni. Ha valaki napi rendszerességgel táplálkozik aztán meg hirtelen semmi, már harmadik napja, az elég frusztráló. De annyira kerestem a bátyámat, hogy nem volt türelmem még vadászni is, így aztán sikeresen lemerítettem magam túlságosan is. Nem lett volna szabad. Minden erőmre szükségem lesz, amikor holnap találkozok vele. Nem tudom, hogy miket fogunk egymás fejéhez vágni, de ma reggel már komolyan elgondolkodtam rajta, hogy vigyek-e magammal egy karót is. Elvégre mégis csak egy bérgyilkos, veszélyes alak aki a saját fajtáját gyilkolja! Mi van akkor, ha engem is egyszer csak puff lelő valami fedezékből? Előbb kell odaérnem, igen ez jó ötlet. Akkor majd elrejtőzök, és eszébe sem jut majd, hogy én is ott vagyok. Hmmm, Dave, te egy zseni vagy! Meg kéne néznem a terepet, még a holnap reggel előtt, el is kanyarodok hát az erdőbe, megkeresem a tisztást is. Jól megválasztott helyszín egy nagy családi összeboruláshoz. Vagy balhéhoz. Vagy bunyóhoz. Vagy ordításhoz. Miért nem tud már holnap reggel lenni?! Megőrülök ettől a várakozástól. Ez a másfél nap rosszabb mint előtte volt a száznegyven. Lassabban telik. Én pedig éhes vagyok, nagyon éhes. A folyó mentén igyekszem vissza a városba, magámban mantrázok, hogy akadjon egy kocogó lány vagy eltévedt kiránduló akit befalhatok. Összefut a nyál a számban a gondolatra. Most tényleg nem bírok majd magammal, felfalom, talán szét is tépem majd akit végre sikerül becserkészni. Az éhség a lehető legrosszabbat hozza ki belőlem. Jó ideje már, hogy nem öltem meg senkit, de ez nem azt jelenti, hogy nem is akarok. Amikor mardos az éhség akkor más vágyam sincs mint pusztítani, fájdalmat okozni és kínozni mint régen. Ó, a régi szép idők! Mi mindent lehet csinálni egy törékeny emberi testtel, mielőtt az élet elszállna belőle… És a vacsorám házhoz jött. Nem pontosan, de úgy tűnik nem lesz vele nehéz dolgom. A vízeséshez közel üldögél egy sziklán, szerintem valamin gondolkodik, elmélkedik. Ez a baj velük, hogy az amúgy is rövid életüket olyan fölösleges dolgokra pazarolják mint a merengés. Nincs semmi értelme. Éljen, dolgozzon, egyen finomakat hogy jó ízű legyen a vére aztán kerüljön velem szembe. Nem rajongok a halandókért, egyáltalán nem. Túl könnyen megsérülnek vagy meghalnak. Minek ragaszkodni hozzájuk, ha egyik pillanatról a másikra feldobják a talpukat, épp amikor már kezdted volna élvezni a dolgot. Közelebb megyek hozzá, olyan halkan, amennyire csak tudok. És az tényleg nagyon halk! Ahogy így elnézem, lehet, hogy az éhségem ellenére is egy kicsit játszani fogok vele. Még gyerekként arra tanítottak, hogy az étel nem játék. Hát, a krumpli püré tényleg nem is az. Sőt, minden ami tányérra lehet rakni nem játék, de az emberekkel remekül el lehet szórakozni. Érdeklődve nézem, hogy mit csinál a lány. Van a kezében valami, levélnek nézem. Ki ír manapság papírra leveleket? Egyáltalán, működik még a posta? Úgy értem… csekkeket kapok, persze de hogy így rendes levelet is küldenek még? Megáll az eszem, tényleg. Úgy látom a kis hölgy nem örül annak amit olvas. Így összekucorodva nem látszik az alakja, de az igen, hogy mostanában nem azzal volt elfoglalva, hogy hogyan néz ki. Elengedi a papírdarabot, hagyja, hogy a víz vigye el, messzire. Ezt a pillanatot választom ki arra, hogy mögé kerüljek, de nem túl közel. Felveszek a partról egy követ, és a vízbe dobom. Előbb egy közepesen nagyot loccsan, aztán pedig elindulnak a hullámok, kör alakban. Kettő követi egymást, aztán egy kisebb is. Amikor a hullámok elülnek, akkor szólalok meg, a tőlem telhető legtermészetesebb mosolyommal megtámogatva a szavaim. - Nem hiszem, hogy emelkedett volna a vízszint, de ahogy az arcod elnézem, mindent elkövetsz, hogy árvizet csinálj. – látom, hogy nem sírt, de azt is, hogy mennyire közel áll hozzá. A sebezhető ember a jó ember, könnyebben lesz belőle jó vacsora. Zavartan vonom össze a szemöldököm. Valami nincs rendben ezzel a lánnyal. Lehet, hogy mégse ehetem meg?
Fogalmam sincs, hogy miért vonz a vízpart, miközben rettegek a víztől most már évek óta. De mégis valahogy ide keveredtem és nem csak úgy véletlenül. Tudtam, hogy itt van a vízesés, de attól még szép az ilyesmi és talán valahol mélyen még valamiféle önkínzás is lehet ebben a levél miatt... Hiába menekülök, hiába próbálok eltűnni előle, egyszerűen nem megy. Újra és újra utolérnek a levelek és csak annak örülök, hogy legalább személyesen nem keresett meg eddig. Nem akarok találkozni az apámmal, nem érdekel, hogy mit akar mondani. Bőven elég volt látnom azt, ami rám is vár. Hallottam akkor este, ahogy a csontjai ropognak, hallottam az üvöltést, és tudom, hogy brutálisan fog fájni. Félek és ez talán nem is jó kifejezés, rettegek, hogy mi lesz ennek az egésznek a vége. Nem lehet vajon valahogy megállítani? Elnyomni ezt az egészet, semmissé tenni azt, hogy megöltem valakit. Tudom, hogy butaság, tudom, hogy erre semmi esély, de valamibe muszáj kapaszkodnom. Egy kis reménybe. És egyáltalán mit fogok csinálni? Be kéne szereznem erős láncokat és találnom egy helyet, ahol... Megrázom a fejemet és próbálom kisöpörni onnan a zavaró gondolatokat. Dolgozni jöttem ide, és muszáj arra koncentrálnom, különben bele fogok őrülni ebbe az egészbe. Idegesen lépkedek végig a kis ösvényen, ami végül a víz partján állapodik meg. Egészen közel állok meg a széléhez és pár pillanatig csak hagyom, hogy a tekintetemet magával ragadja, szinte megbabonázzon a víz. Az utolsó pillanatban lépek hátra, hogy jönne a szédülés. Összeszorítom a szemem és végül egy part menti kisebb sziklára ülök le, majd bontogatni kezdem a borítékot. El kellene égetnem, hiszen mindig ugyanazt írja, miért lenne ez most más? Biztosan ugyanaz lesz benne, hogy fontos vagyok neki, hogy bocsássak meg, hogy legyünk egy család és hogy hibázott... Igen, rohadtul nagyot hibázott! Nem mondta el nekem, hogy micsoda, azt sem, hogy én mi vagyok, és megölte az anyámat... megölte a saját feleségét! Gyűlölnöm kéne ezért, annyira akarom, de egyszerűen nem megy igazán. Ezért bontom fel újra a leveleit, de nem válaszolok rájuk egyszer sem. Mind meg van, egy kis dobozban, a holmim között most épp a hotel szobában. Mintha csak egy direkt önmarcangolás lenne ez az egész, amibe újra és újra lököm magam. Szinte reszket a kezem, ahogy kihajtogatom a papírt, amin az ismerős kézírás látszik. Csendben olvasom végig, váltakozik az arcomon a döbbenet és a fájdalom, de a legvége mégis az, hogy az egészet összegyűröm egy galacsinba és elhajítom épp a víz felé. Nem... ezt nem akarom soha visszaolvasni! Szorítja a torkomat a gombóc, de lenyelem és nem hagyom, hogy könny bukkanjon elő a szememből. Kihúzom magam és csak nézem ahogy a papír vinni kezdi a tó sodrása.
Mi a jó franc van már a világgal, de komolyan? Hogy mindenki ezzel jön, hogy azért, mert valami vagy, máris valaki is vagy és azzal eldőlt, hogy csak rossz lehetsz, vagy csak jó. Egyszerűen nem értem az egészet! Miért kell mindenhez ilyen baromi végletesen hozzáállni, és miért akarja mindenki elhitetni velem, hogy azért, ami vagyok, máris csak valami szörny lehetek. Nem vagyok az, nem lehet ezt végre felfogni? És nem is akarok az lenni, nem fogom kikapcsolni az érzéseimet, és semmi hasonlón nem töröm a fejem. Azt sem teszem meg, hogy csak úgy elássak egy hullát, hogy senki ne tudjon róla. - Én nem vagyok szörny és... nem is leszek az. Mindenki az, ami lenni akar, amivé hagyja, hogy az idő változtassa! - nem érdekel, hogy mit mond, nem fogom elfogadni, hogy igaza van, mert nincs. Én nem vagyok szörny és nem is leszek az soha az életben! Akkor inkább legyen ennek az egésznek vége, mint hogy arra eszméljek, hogy olyan vagyok, mint ő. Ember vagyok, csak... van egy kis hibám, ami segített abban, hogy egyáltalán még életben legyek. Azzal sem tud eltántorítani, hogy a fához ken. Akármennyire is fáj, akármennyire is érzem, ahogy szinte súrolja a szívemet az az ág, nem fogok meghátrálni, ezzel továbbra is tisztában vagyok. - Nem érdekel... nem érdekel ez az egész ki, kire, miért vadászik baromság! - kiabálni szeretnék, de nem nagyon sikerül, miután épp csak örülhetek, hogy állok a lábamon, de az arcomon látszik, hogy még a nagy fenyegetései ellenére is igenis mérgesen vágom oda a szavakat. És persze újra felé lépdelek a tárcáért. Kell nekem! Csak azért is kell nekem! Ő viszont gondolkodás nélkül hajítja el az erdőben, nem épp kis távolságra. Akármennyire is próbálom követni a röppályát, ő az erősebb, és őszintén szólva nekem most nincs arra még lelkierőm, hogy keresgélni is nekiálljak. - Szánalmas vagy... - rázom meg a fejem és ezt már a hátának mondom félhangosan, de hát vámpír, úgyis hallja. Utálom ezt a várost, komolyan gyűlölöm az egész helyet. Egy értelmes emberrel, vámpírral... akárkivel se sikerült még találkoznom, és őszintén szólva nem is akarok. Összepakolok és elhúzok innen a fenébe minél előbb. Inkább a gyűlölt New Orleans, mint ez! Csak előbb még a vadászt... őt kell elvinnem valahova. Mondjuk a város szélére, hogy megtalálják, mert igenis azt akarom, hogy megtalálják, hogy ha volt családja, akkor ők tudják, hogy meghalt. Nincs meg a tárcája, de talán a rendőrök így is rájönnek majd, hogy kicsoda volt. Remélem, hogy rájönnek.
//Köszönöm a játékot, egy élmény volt! ^^//
Vendég
welcome to my world
Vendég
Tárgy: Re: Vízesés és folyópart Csüt. Feb. 13, 2014 7:08 am
Ariana & Damon
► What am I doing with you?
Nemleges válaszára csak megvonom a vállamat, őszintén csak egy lehetőséget vázoltam fel neki, ami ahogy így elnézem a mimóza lelkivilágát, nem ártana neki. Sőt egészen kicserélődne. Akkor talán még élvezhetné az életet, és még én sem másznék a falra ettől az általam álszentnek gondolt viselkedéstől. - Azt hiszed ezzel te engem megsértesz, hogy szörnynek nevezel? Te is az vagy, ahogy az összes vámpír. Nagyobb szörnyeteg az, aki játssza a szentet, holott saját magát sem képes elfogadni... - Szinte köpöm a szavakat, hol több, hol kevesebb gúnnyal. Egy pillanatig hiszem, hogy végre békén hagy, de nem így történt, így találhatja magát a fának csapódva, ahol megint a kezembe veszem az életét, hogy játsszak vele. Jelen helyzetben élvezem a fölényt, de az egyik részem unja ezt az üres fecsegést. Unok gyerek módjára egy hulla teste fölött vitázni. - Az olyanok mint én? Én húsvéti nyuszi vagyok egy-két illetőhöz képest. Azok már megöltek volna - Forgatom meg a szemeimet, miközben hangom már lenyugvásra utal. Nem vagyok már ideges, csak a belső feszültség és a bosszú gondolata emészt. Nem akarok tovább vitázni egy pénztárcán. Már a hullát sem fogom eltüntetni. Nem vagyok idióta. Felemelem a pénztárcát. - Ez kell? Keresd meg! - Hajítom el egy kis vámpírerőt bevetve ahhoz, hogy minél messzebbre repüljön. Egy gúnyos félmosoly jelenik meg az arcomon, miközben végigmérem a nőt, aki nem akar olyan lenni mint én. Akkor maradjon tudatlan, mert én nem avatom be. - Tudod mit? Csinálj a hullával, amit akarsz. Akár haza is viheted babusgatni, nem érdekel! Én itt befejeztem! - Keményedik meg tekintetem, ami arra utal, hogy beszámíthatatlan, mikor milyen hangulatom van. Belül azért még egy részem mindig felrobbanni vágyik a benne felgyülemlett feszültség miatt, így lassan elindulok a fák között, mintha magára hagynám a nőt. Ha nem jön utánam, akkor tényleg így is teszek. Őszintén annak igazán örülnék, de ezt ő nem láthatja arcomon, mert hátat fordítottam neki...
Komolyan kiborít, amit mondd és ahogy mondja. Nem lehet a világhoz így hozzáállni és így örök életet élni, az egyszerűen képtelenség. Nekem biztos, hogy nem menne, nem akarnám semmiképpen sem! Összeszorítom a szám, amikor megint beszél, amikor azt mondja, hogy minden vadász egyforma, hogy meghaltam volna, ha a ő nem jön. Komolyan szinte már fájdalmas a tény, hogy egy ilyen alaknak köszönhetem az életemet, egy szörnyeteg az, aki megmentette azzal, hogy más valakit ölt meg helyettem, olyat, aki minden bizonnyal épp ilyen szörnyetegekre vadászik és többet nem kaphat el, azért, mert meghalt. - Nem! - ezt már tényleg kiáltom. Komolyan kiborít ezzel, ahogy viselkedik, nem csoda, ha nem tudok csendben maradni. Egyszerűen fájdalmas még csak hallani is a szavait, fájdalmasabb, mint amikor a torkomat szorongatta. Akkor is, ha volt olyan pillanat az elején, amikor azt kívántam ne éreznék, hogy ne bántson, hogy valakit megöltem, hogy valaki miattam halt meg. Most viszont tudom, hogy nem akarok ilyet, nem bírnám elviselni, ha nem éreznék... vagyis akkor azt se érezném, hogy nem bírom elviselni, de... Később igen, később tudnám, és akkor nem tudnék szembe nézni saját magammal soha többé. - Te tényleg szörnyeteg vagy, de csak azért, mert... az akarsz lenni! - nem tudom lehalkítani a hangom, akkor sem, ha ezzel bőven meg van rá az esély, hogy felhúzom, de idegesít, hogy ennyire félvállról beszél velem, hogy ennyire könnyen vesz mindent. És hogy még azt a rohadt pénztárcát is elvette, csak hogy ne tehessem azt, amit a szívem diktál. Nem akarom, hogy ez a férfi csak úgy szó nélkül eltűnjön a föld színéről. Ezért megyek utána, ezért kiáltok rá, amikor felveszi, hogy elvigyek és valahol elássa csak úgy névtelenül. Egyszerűen nem hagyhatom, akkor sem ha a szívem a torkomban dobog, ha a mondatom végén már szinte remeg a hangom, mert igenis félek tőle és biztos vagyok benne, hogy joggal. Akkor pedig már végképp biztos vagyok ebben, amikor a test nyekken a földön és én alig fogom fel, hogy mi történik. Szinte el sem jut a tudatomig csak csekély fáziskéséssel, hogy a fájdalom áthatol a testemen, de még csak felsikítani sem tudom, mert az ujjai újra elveszik a levegőt, ami erre lehetőséget adna. Nem marad más, mint egy belém fojtott sikoly és a szenvedésem időnként feltörő nyögések formájában.
Az elején még megpróbálok megmozdulni, de aztán rájövök, hogy nem lehet, mert úgy csak arra van nagyobb esély, hogy az a faág közelebb kerül a szívemhez. - Akkor hát te is olyan vagy, mint ő... szívtelen és könyörtelen, és nem tudsz különbséget tenni... mások között. Pont az olyanok miatt, mint te... nem kegyelmezett volna. - nem könnyű beszélni, egyes szavakat egészen nehezen nyögök csak ki. Azt hiszem érthető, hiszen éppenséggel rohadtul fáj az az ág a mellkasomban, és e mellett még a nyakamat is megint szorongatja. Komolyan úgy fest, hogy ez a kedvenc elfoglaltsága. De igenis így gondolom, pont az olyanok miatt, mint ő ilyenek a vadászok is. Nem tesznek különbséget, mert vannak ilyen érzelemmentes aljas gyilkosok. Amikor végül elenged és kihúzza az ágat engedek a térdeimnek, amik már akkor is kissé remegtek, mikor először szóltam utána, de most már végképp nem tudnak megtartani. Ezért csúszok le a fa mentén a földre. - Soha nem leszek olyan, mint te... soha! Akkor inkább... inkább öljenek meg helyette. - dacosan emelem fel az államat és csak azért is próbálok talpra állni. Nem megy könnyen, de gyógyul a seb és bár szenvedek rendesen, de mégis csak sikerül rávenni a testem, hogy legyen olyan erős, mint az akaratom. És még most is képes vagyok rá, hogy Damon felé lépkedjek, és újra a nyitott, felfelé fordított tenyeremet tartsam felé. - Kérem a pénztárcát! - most sem cseng olyan határozottan a hangom, mint azt a tekintetemmel próbálom sugallni, de akkor sem adom fel, nem én!
Vendég
welcome to my world
Vendég
Tárgy: Re: Vízesés és folyópart Vas. Feb. 02, 2014 11:33 am
Ariana & Damon
► What am I doing with you?
- Ha azt hiszed megmenekültél volna nélkülem tévedsz... A vadászok csak a szörnyet látják bennünk... Hidd el, eleget láttam már! - Szólalok meg ellenségesen. Azt hiszem mi nem leszünk jóban, legalábbis a jelenlegi helyzet nem mutat másképp. De nem is nagyon mozgat, képtelen lenne legyőzni, mivel erősebb vagyok. Nem fogok megijedni, vagy magamba szállni, mert mond két olyan szót, amitől más már emészti magát heteken át. Nem ez az első eset, hogy elástam valakit, és van egy olyan sejtésem, hogy nem is ez lesz az utolsó. Nem fogom önként és dalolva cipelni az erdőn át, hogy letegyem valahová, ahol tuti megtalálják. Persze majd megint jön a pánik, hogy valami vad széttépte és kiszívta a vérét. Megint telerakják a rendszert verbénával, és megint nem lesz élő és lélegző táplálék. Átéltem, nem is egyszer. Főleg, mikor Bonnie apja csinálta. A vicces az egészben az, hogy ennek hála ölték meg Kol-t. A másik érdekes dolog, hogy a panzióban volt az egyetlen verbénamentes víz. Valószínűleg a szűrőknek köszönhető. - Kapcsold ki az emberséged... Utána nem fog érdekelni! - Vetem oda neki a vállam fölött, és ha rám hallgat megmenti saját magát úgy kábé mindenkitől? Jobban járnánk, mert azért ez így vámpírként mulattató is lehetne, de jelen helyzetben felettébb idegesítő és zavar. Ám amikor utánam szólva szinte parancsként hangzanak el szavai, egy kissé ... Hazudok, ismét felmegy bennem a pumpa. Eddig azon voltam, hogy lenyugodjak, hogy ne tegyek semmi meggondolatlanságot, de ez a nő képes egyetlen szóval mindezt elpöccinteni, mint valami kis koszt a ruháról. A holttest keserveset nyekken mellettem a földön, ami már most nem jelent jót, de pár másodpercig még várok. Fogalmam sincs, miért idegesített ennyire fel, de sosem szerettem, ha valaki meg akarja mondani, mit tegyek. Szinte meg sem hallom hangja remegését, mert agyamban itt pulzál a düh, s hagyom, hogy a bennem lakó démon ismét átvegye az uralmat. A nő egy pillanat alatt találja magát ismét egy fánál, nem finomkodom, nem érdekel, hogy nő, kezem ismét a nyakára fonódik, míg a fáról letört ág a bordái között hatol a közel szívéhez. - Ne mond meg mit tegyek, mert azt teszek, amit akarok! - Szólalok meg túlságosan nyugodt és hűvös hangon, majd fordítok egyet a karón - Érzed, ahogy súrolja a szívedet? Ugyanezt tette volna veled az ott! - Folytatom szavaimat, miközben egy pillanatra sem engedek a szemkontaktusból, még annyira sem, amikor a fickó felé bökök a fejemmel. - A fajtáját nem érdekli, hogy vannak érzéseid, a szemükben nem vagy több, mint egy szörny... Sosem kegyelmezett volna meg neked! - Húzom ki az ágat a testéből, majd elengedem. Érzem, ahogy lenyugszom, érzem, ahogy feltör a kép a fickóról, aki Elenát kínozta meg nem is olyan régen. Nem érdekelte, hogy ő nem tehet arról, amit a múltban tettem. Részinformációkkal töltötte meg a fejét, és most ez a nő inná meg a levét. Hátrálok két lépést, de tekintetem még mindig hideg, érzelmet nem fedezhet fel benne. - Ha jót akarsz, kikapcsolod az érzelmeidet, és nem fogsz érezni semmit az olyanok iránt, akik megérdemlik a halált! - Szavaimat keserűséggel mérgezett megvetés járja át, s tekintetem igazat ad az imént kimondott szavaimnak. Szemét dolog ezt mondani egy friss vámpírnak, de nem érdekel... És soha nem is fog...
Fel nem foghatom, hogy lehet valaki ilyen. Biztosan nem születik senki... gonosznak, de mégis valahogy úgy tűnik, mint... Áh nem tudom, de akkor is kiborító, hogy így áll ehhez hozzá. Mi van, ha az a vadász végül visszavett volna? Ha végül mégsem öl meg, ha csak rám akart ijeszteni, hiszen nem szúrt azonnal szíven. Vagy ha... nem is tudom, tesztelni akart, hogy teszem azt tényleg olyan vagyok-e, mint mondjuk ez a pasas? De nem, ezt se várta meg, egyszerűen csak megölte mindenféle lelkiismeret furdalás nélkül, ami egyszerűen totál kiborító. - Nem hiszem, hogy meg lehet sérteni valakit, aki ilyen rohadtul érzéketlen. - rázom meg a fejem egy lemondó pillantással, vagy talán inkább lesajnálónak is nevezhetem. Nem tudom megérteni és végképp nem tudom kezelni sem ezt a fickót. Nem rég még a nyakamat akarta eltörni, most pedig kioktat. És itt nyafogott nekem, hogy milyen rossz neki, erre meg... tényleg úgy is tesz, amit mások gondolnak róla. Mi ebben a ráció? - Nem magyarázom meg, de legalább ne legyen névtelenül elásva! - csak otthagynám valahol, ahol megtalálhatják és ennyi. De ez így rémes, személytelen és nem lehet valakivel ezt csinálni. De persze nem adja oda a
pénztárcát és még szinte tudomást sem vesz arról, hogy én azt igenis magamnál akarom tudni, hogy tudni akarom ki az. A tetejében még fel is kapja, hogy tényleg elvigye és névtelenül ássa el? Én ezt akkor sem fogom hagyni, egyszerűen nem hagyhatom! Nem tudnék másnap mit kezdeni magammal, csak hajszolna a gondolat és ha nagyon sokáig élsz előre láthatóan, akkor... baromira nem jó ilyen lelki problémákat hozzácsapni a meglévőekhez. - Tedd le! - először csak félhangosan szólok utána, aztán már szinte kiáltva, és ha nem hajlandó megállni, akkor biztos, hogy moccanok és elé fogok kerülni. Nem engedem, hogy csak úgy elvigye, nem engedem, hogy elássa egy jelöletlen sírba csak úgy a föld alá. Akkor sem, ha meg akart ölni, ezt így akkor sem lehet. - Nem viheted el... nem engedem... - persze a végére kissé talán elbizonytalanodik a hangom, de... elég szilárdan próbálom állni a tekintetét.
Komolyan kezdem úgy érezni, hogy mindenki megőrült körülöttem. Ez a nő is. Mit sajnáljak egy férfin, aki valószínűleg más vámpírt is megölt volna, amíg el nem jut hozzám. Akkor is megöltem volna, de most tettem meg, szóval le van a gond róla. - Nem érdekel, és nem is fog... Sőt ha azt hiszed, hogy most megsértettél, tévedsz - Jelentem ki egy önelégült mosollyal az arcomon, mert igazán nem érdekel, hogy mennyire tart szörnynek, vagy sem, mert mondjuk gyilkolok. Ez vagyok. Minden vámpír szörnyeteg, csak van aki beismer, van aki nyávog mint egy óvodás és játssza a mártírt... Ez a nő is kikészít. egyre jobban bánom, hogy nem törtem el a nyakát és hagytam itt holtan. Majd magához tért volna. Most nem kellene a hisztit és a hüledezését hallgatnom, hanem otthon iszogathatnám a bourbont a kanapén, és azon törném a fejem, hol is találom meg ennek az idióta Maxwellnek a kisöccsét. Mindent át fog élni, amit Elena, és cseppet sem fogom zavartatni magam, ha idegesít, majd megölöm őt is. - Kikészít? Akkor menj haza, és felejtsd el, majd én elásom - Mondom ki végül, mert már kezdem magam felhergelni ezen a hisztin. Nem szeretem, ha valaki ennyit rinyál, de tényleg, ennyi erőből akassza fel magát. Ha nem tud ölni, akkor legalább kerülje el az ilyen helyzeteket. De mindegy is, minek fárasszam magam? - És mégis hogy magyarázod meg? Ugyan fejezd már be, és törődj bele, hogy a semmiben fog elrohadni... Menj szépen oda, ahonnan jöttél... - Szólalok meg lesajnáló fintorral az arcomon, és felkapom a testet, hogy elássam valahová, ahol csendben elrohadhat. Igazából itt akartam hagyni, ha a nő belém köt, tényleg megteszem... Hiszen ez a férfi egy senki volt, őt sem érdekelte volna, ha megöl egy vámpírt, akinek van teszem azt párja, vagy valaki, akinek fontos, akkor engem miért is kell érdekeljen? Nem látom át a képet, és nem is akarom. Csak elásom valahová ezt az idiótát, és remélem ez a nő nem követ semerre sem, mert kénytelen leszek durvább módszerekhez folyamodni...
Nem igazán érzem, hogy kiszámítható lenne a fickó, valahogy egyszer egy fokkal értelmesebb, aztán meg... konkrétan rémisztő, amit művel, vagy amit mondd. Azt persze nem mondanám egy pillanatra sem, hogy szimpatikusan, vagy kedvesen viselkedik akár csak egyszer is. Nem, az esélytelennek tűnik. A szavaira csak elhúzom a számat. Hogy lehet így hozzáállni egy másik emberhez mégis? - Igen... érdekelnie kellene, legalább valahol mélyen! Különben tényleg, az van, amit mondtál, hogy csak egy szörny vagy. - nehéz nekem ezt felfogni, én nem ilyen vagyok és hogy a világban valaki ennyire végletes legyen. Én is rengeteg dilemmával küzdök, de olyan, mintha benne ilyesmi egyáltalán nem lenne, mintha... bátran meg tehetne bármit gondolkodás nélkül és tényleg még csak kérdés sem merül fel benne, hogy nem kellene. Ez egyszerűen... talán tényleg valamiféle szörnyeteg, és nincs is benne semmi emberi? - Nem a mesékben hiszek, de ha nem minden vámpír egyforma, akkor minden vadász sem az. Én sem vagyok olyan, mint te! Nem is akarok olyan lenni! - a végét még egy kicsit meg is nyomom, mert tényleg így van, nem akarok olyan lenni. Nem tudom, hogy ő miért lett, vagy hogy hány éves, miért keseredett meg. De... én nem vagyok ilyen, és szerintem nem minden vámpír ilyen. Akkor pedig a vadászok sem egyformák, mert az nem lehet. Az emberek is mind mások, attól hogy valakit átváltoztatnak még nem kap új jellemet, nem változik meg gyökeresen. - És igenis lehet, hogy volt családja. - teszem még hozzá, most jóval halkabban, hiszen egyszerűen rossz érzésem van ettől.
Ha arra gondolok, hogy tényleg van valakije, aki most hiányolni fogja. Mi van, ha egy gyerek ezért nő fel apa nélkül? Lehet, hogy vadász, lehet hogy meg akart ölni, de attól még lehetett jó férj, vagy jó apa, ez egyáltalán nem kizárt. Ezért indulok meg végül a hulla felé. Megnézni, hogy van-e nála irat, fénykép, vagy tudom is én. Ha kell, akkor elvinném valahova, mondjuk a családjához, hogy megtalálják. Jobb tudni, hogy meghalt, mint várakozni reménykedve feleslegesen ki tudja mennyit. - Persze, hogy kikészít! - de az csak még jobban, amikor felmutatja a pénztárcát, amit épp keresek. Nem akarom elásni, nem akarom eltüntetni, ezért csak megrázom a fejem és lassan már tényleg mérgesen nézek rá. Igen, lehet hogy nem rég még gyenge voltam, féltem, ahogy az ujjai a nyakamra fonódtak, de most... Nem fogok csendben maradni, sok évig volt ez, sok évig nem álltam ki magamért, a véleményemért, hagytam, hogy kínozzanak, hogy terrorizáljanak, de most már nincs így és nem akarom, hogy ez az arrogáns akárki lökjön vissza abba a bizonytalanságba. Néhány lépést még bizonytalanul teszek meg felé, aztán már kihúzom magam és határozottan dacosan állok meg előtte, majd a kezemet nyújtom felé felfelé fordított tenyérrel. - Add oda! Nincs jogod ilyet tenni! Nem fogom elásni, ha van valakije, akárkije annak tudnia kell, hogy meghalt, nem akarom, hogy... valaki évekig várja, hátha előkerül. - nagyon nem úgy festek, mint aki visszakozni akarna, mint akit el lehetne csak küldeni azzal, hogy menj a fejébe. Azt hiszem képes lennék nekimenni azért a pénztárcáért. Egy... halott pasas miatt, aki meg akart ölni percekkel ezelőtt. Tudom, nem vagyok teljesen normális, vagy talán csak vannak elveim.
Vendég
welcome to my world
Vendég
Tárgy: Re: Vízesés és folyópart Szomb. Feb. 01, 2014 10:08 am
Ariana & Damon
► What am I doing with you?
Hangulatom hullámzó, de a szavai néha már idegesítenek. Egyszerűen nem bírom elviselni, ha valaki meg akarja mondani, mit kellett volna tennem, vagy mit nem. Én sem mondtam meg neki, hogy hova menjen... - És szerinted engem érdekelnie kellene? Pont nem érdekel... Vadász volt, már meghalt... Ennyi... Törődj bele! - Tárom szét a két kezem, majd összefonom a mellkasom előtt. Nem félek ettől a nőtől, csak idegesít. Talán rosszabb, mint az öcsém. Sőt biztos, hogy rosszabb, az öcsém már nem szól bele a dolgaimba. Mondjuk elég nehéz, hogyha nincs itt, maikor szükségem lenne rá. Akkor bezzeg ő is itt tud lenni, hogy kiokosítson arról, hogy mennyire rossz ember is vagyok. Néha úgy érzem, el kellene innen mennem, de valami nem hagyja, valaki... Nem enged, megbéklyóz, és a tudat, hogy mellette jobbá válok, szinte felemészt. Ennyi jó kell az életemben, kellene ennyi jó az életembe. Helyre kell hoznom a hibám, de hogy, ha a bosszú erősebb, mint én? Nem hagyhatom megtorlás nélkül a Maxwell kölyköt. Még azt hiszi, hogy megfutamodom... - Te még hiszel a mesékben igaz? Fogd fel, minden vadász egyforma, s ha kihívnak vállalják a halált... Ez a fickó is vállalta... Nem kell sajnálni, valószínűleg senkije sincs... - Vonom meg ismét a vállam, és most meglepődök magamon, hiszen leállok vitatkozni valakivel? Mert megöltem valakit? Na és akkor mi van? Mások kevesebbért is meghaltak, nem hiszem, hogy ezt a halált bánni fogom. Vámpír vagyok, ölök, ha úgy érzem szükségét, nem hiszem, hogy egy nyafogó vámpírutánzatnak fogom megmagyarázni, mit és mikor teszek. Aztán a pillanatnyi csend beálltának hála a kis névtelen tünemény elkezd kutakodni a férfi zsebeiben. Egy pillanatig nézem. - Azt ne mond, hog kikészít egy hulla látványa! Adok egy tanácsot... Ásd el! Ezt pedig... - Emelem fel a kezemben lévő tárcát, mert időközben, mikor elhajítottam élettelen testét, kiemeltem belőle. Nem azért, mert annyira szükségem lenne a pénzére, csak megszokás. Legalább ne iratokkal legyen eltemetve, ha már megöltem. - ... Ne keresd - Rázom meg a kezemben lévő tárcát egy önelégült vigyorral, ami szinte már irritáló... Mégsem töröm magam azon, hogy eltüntessem onnan. A srác mobilját is elvettem, majd valahol elhagyom menet közben. Jó messzire a testétől, esetleg felgyújtom. Hacsak ez a drága hölgyemény nem akarja kórházba vinni. Mit is mondana? Meg akart ölni, majd valami figura jött és megölte... Érdekes sztori lenne. A fának támaszkodva figyelem a nőt zsebre dugott kézzel, de eszem ágában sincs kedvem segíteni neki. Talán itt hagyom neki, csináljon a hullával, amit akar...
Komolyan nem értem, hogy lehet valaki ilyen. A szavai, a gesztusai, minden arra utal, hogy... hát nem is tudom. Mintha csak vagdalkozna, mintha nem gondolná ezt igazán komolyan, vagy csak én érzem így? Nem is tudom, talán csak jót akarok látni ott, ahol nincs, magamból indulok ki, amkor nem kellene? - Hogy... hogy tudsz így hozzáállni? Ő is valaki volt, voltak céljai, álmai, és... talán még családja is. - tudom, hogy meg akart ölni, ezért rándul csak meg az arcom, amikor ezt ki is mondja nyíltan. Igaza van, de én akkor sem kívántam a halálát, akkor sem! Követem a tekintetét a hulla felé és elhúzom a szám. Már eljutottam addig, hogy legalább nem leszek rosszul, ha látok egy átharapott torkú hullát. Bezzeg az elején, amikor én tettem és nem tudtam magam irányítani, konkrétan hánytam párszor. - Ez... ez nem ilyen egyszerű, nem minden fekete és fehér! - szeretnék kiabálni, szinte már ott tartok, de persze csak fejben, még nem vagyok elég erős, hogy ez igazából menjen, de attól még a tekintetemben idegesség, talán még harag is villan. Hogy beszélhet valaki ilyen szárazon és hidegen a haláról? Általánosít ő is, mint ahogy az a másik vadász napokkal ezelőtt. Miért kell mindenkinek az alapján ítélni el a másikat, hogy az micsoda. Egyformák vagyunk mi ketten, csak mert ő is és én is vámpír vagyok? Hát a nagy fenéket! Kicsit se hasonlítunk és soha nem is akarnék ilyen lenni! - De nem minden vadász egyforma, azt én nem hiszem el. - jelentem ki egész határozottan, amikor már legalább eljutottam addig, hogy újra talpra kecmeregjek. Nem akarom így látni az életet, mert akkor nem lennék képes élvezni és én azt akarom. Maximum hamar elmegyek innen, igen az lesz, nagyon hamar el kell tűnnöm, hogy ne botoljak senkibe, aki ilyen, mint ez a pasi, vagy az a másik, aki már halott. Én nem akarok semmiféle véres játszmákba belefolyni, nekem az nem kell! - Tudom, de attól még ösztönös, hogy... nem kellemes érzés, ha fojtogatnak. - aztán persze, ha félsz, akkor néha a logikus gondolkodás ki
is tud kapcsolni és egy kicsit visszatér az ember, aki voltál, aki igenis pánikba esik, ha épp meg akarják fojtani, amikor a tetejében még csak nem is tud ellenkezni, mert alig van ereje. A kérdése viszont szinte már érdeklődő, csak hát ezek után nem tudok igazán mit kezdeni vele. Kedélyesen csevegjünk, amikor itt van pár méterre egy hulla, amikor nem rég még az ujjai erősen a torkomat szorongatták? - Ez csak egy város, honnan kellett volna tudnom, hogy veszélyes, és... és egyébként is tudok én dolgokat, csak nem érdekel mindenféle hadakozás. Én csak élni akarom az életem, ahogy nekem tetszik! - a végére mégis megemelem a hangom. Azt hiszem most jön ki az, amit eddig sikerült a verbénának visszafogni bennem. Bár nem kiabálok, de a végén azért mégis csak sikerül erősebb fokozatra kapcsolni. Aztán csak eltrappolok mellette, és akármennyire is pocsék, de a vadász mellé térdelek le, hogy legalább megnézzem a tárcáját. Van-e rokona, vagy akárkije, akinek hiányozni fog, mert akkor... talán el kéne vinni valahova, hogy ne csak hiányolják, hogy elveszett, hogy tudják, hogy meghalt és ne legyen meg az a felesleges remény. Csak épp sok a vér, és még az is nehezemre esik, hogy megnézzem a zsebeit, próbálom én úgy, hogy az egyik kezemet az orrom elé teszem, hogy legalább a szagot ne érezzem olyan erősen.
- Zavar? Pompás, akkor menj el pszichiáterhez, nehogy rémálmaid legyenek... - Jegyzem meg gúnyosan. Ez egy vadász volt, nem fogom sajnálni, mert megöltem. Az utamban volt, dühös vagyok és feldúlt. Kétségbeesett? Nem, azt nem mondanám, inkább csalódott. Rettenetesen csalódott. De nem fogok ezen a témán lovagolni, hogy kit öltem meg és kit nem, nem érdekel. Sosem emésztett miatta bűntudat. - Elijeszteni? Mi ez bölcsi? - Teszek fel egy költőinek szánt kérdést, persze egy gúnytól csöpögő mosoly kíséretében. Elfordulok tőle, és végignézek a holttesten, de semmit nem érzek. Semmi megbánást, vagy sajnálatot, semmit, amitől rosszul kéne éreznem magam. - De igazad van, hagynom kellett volna, hogy megöljön, így nem kellett volna a siránkozásodat hallgatnom, miután megettem... Éhes voltam... - Vonom meg a vállam, bár nyugodtabb vagyok, ez nálam pillanatnyi állapot jelen helyzetemben. Ridegségem mégis elrettentő lehet, de a lány mégiscsak marad, sőt mi több még vissza is felesel. Bátor, szóval nem hallott rólam. Ez lehet jó is, vagy rossz, még nem döntöttem el. - Kézikönyv? Ölsz vagy ölnek... A vadászok sem nézik, hogy te még élni akarsz - Fordulok végül felé, hogy alaposan megnézzem magamnak. Őszintén még magam sem értem, miért maradtam itt cseverészni valami friss vámpírral, aki megsajnálja azt, aki az életére tör. Csak Itt vagyok és ennyi. A tekintetét kutatom jeges kék tekintetemmel, próbálok rájönni ki ő, mert bemutatkozni valahogy elfelejtett. Bár nem is csodálom, hiszen majdnem kitörtem a nyakát. - Nem mellesleg te nem haltál volna meg, ha kitöröm a nyakad, ha ez megnyugtat - Engedek meg magamnak egy mosolyt, ami nem is számít annak. Inkább fintornak mondanám. - Szóval ha jól sejtem, idejöttél egy városba úgy, hogy azt sem tudod, mi vagy igazán? - Éled fel bennem végül az érdeklődés halvány szikrája, mert még mindig okoznak nekem meglepetést, pedig elég dolgot megéltem már ahhoz, hogy ne lepődjek meg, bár példának okáért ott volt az a Logan fickó is, aki azt sem tudta miért lett az ami... Bár ő tanácstag volt, így tudta mik a gyengeségeink és erősségeink. Mindenesetre most félretéve minden érzelmemet próbálok rájönni ki is ez a nő és minek jött ide? Sosem lehetek elég óvatos...
Szeretnék tenni valamit, szeretnék megmoccanni, de mégsem vagyok rá képes. Leginkább sikítani lenne jó, vagy totál kiborulni, hiszen megölte. A szemem láttára, nem véletlenül, direkt, szándékosan és... kegyetlenül. Nem is tudom felfogni először és az is nehezen jut el a tudatomig, ami után a történik, hogy nem azért lép oda hozzám sem, hogy teszem azt felsegítsen. Ez fel sem merül egy pillanatra sem. - Igen... zavar. - butaság, tudom, de nem most fogom neki jobban kifejteni, miközben az ujjai szorítják a nyakamat. Tisztában vagyok vele, hogy gond nélkül eltörhetnék, egy pillanat alatt végezhetne velem és annyi lenne, de akkor mi értelme volt végezni a vadásszal? Vagy ne keressek értelmet és logikát egy ilyen valaki tettei között? Az újabb szavak nem hangzanak valami jól, nincs igazán jó véleménnyel saját magáról, és az, hogy valaki ilyen könnyedén kimondja, hogy milyen alak... bár szerintem a gyilkosok nem ezt szokták tenni. Valahogy nem is tudom, mintha a szavai mögött mást is éreznék. Keserűséget? - Nem kell annak lenned... a te döntésed... - persze ez jóval meggyőzőbb is lehetne, ha valamivel kevesebb félelem csillogna a szememben, de hát azt hogyan foghatnám vissza, ha egyszer olyan erősen szorít és kifejezetten kiborító, ahogy közelebb hajol. Aztán egy pillanat alatt megszűnik a szorítás, én pedig úgy kapkodok levegő után, mint egy gyenge ember, és most annak is érzem magam. Egyszerűen újra engedek a térdeimnek, így amikor ellök gond nélkül kötök ki megint a földön. Úgy fest, ez egy ilyen nap, de legalább már nem érzem az ujjait a nyakamon, ez is valami. - Csak tette a dolgát, és... és... elég lett volna elijeszteni. - megrázom
a fejemet. Tudom, hogy butaság így hozzáállni, de én nem vagyok rá képes, hogy azért öljek meg valakit, mert meg akart ölni. Én nem vagyok gyilkos, én csak... én vagyok. Nem úgy gondolok magamra, mint vámpírra, vagy aljas szörnyetegre. Az újabb kérdésre megkeményítem a tekintetemet, és habár remeg kissé a szám, de inkább az eddig történtek miatt. Nem fogom elsírni magam és elrohanni, már nem lehet olyan könnyen kiborítani, mint régen. - Nem minden vámpír egyforma, és nekem... senki nem mondta el ezeket, honnan kéne tudnom. Bocs, ha az, aki átváltoztatott nem mellékelt egy használati útmutatót is az új adottságaimhoz. - elhúzom a számat. Nem hiszem, hogy ez így működik. Azért, mert vámpír vagyok, még nem ismerek mindent, nem vagyok tisztában vele, hogy ez a misztikus világ hogyan működik. Nem mondta el senki a pontos részleteket, sok mindenre magamtól jöttem rá, de ez a vadászosdi még így is túlságosan új nekem. - És azt nekem honnan kéne tudnom? Nem volt kiírva a táblára, amikor behajtottam a városba... bocs. - karba fonom a kezem magam előtt. Igen nagyobb a szám határozottan, ha nem akar valaki épp megfojtani, és határozottan dacos tudok lenni, amikor már nem dolgozik olyan erősen a véremben a kábító anyag sem, ami eddig ott volt. Ezek után viszont eszem ágában sincs csak úgy bemutatkozni, és úgy kezelni a helyzetet, mint valami kellemes kis csevegés. Vagy azt várja tőlem, hogy a neve mondjon valamit? Lehet, hogy ez is abban a nem létező kézikönyvben van leírva valahol?
Vendég
welcome to my world
Vendég
Tárgy: Re: Vízesés és folyópart Csüt. Jan. 30, 2014 10:25 am
Ariana & Damon
► What am I doing with you?
Nemes egyszerűséggel végzek a fickóval, pedig semmi okom nem volt rá... Ja de igen volt... Idegesített, és feszült is voltam, ráadásul az utamban állt. Vagyis még ezt sem mondhatnám, csak szimplán keresztezték egymást az útjaink. Én pedig éhes is voltam, és dühös. És kissé zavart... Ami nálam nem vezet jóra. Majd meghallom a nő hangját, és egy ördögi mosolyra húzódnak véres ajkaim. - Okos megállapítás... Talán zavar? - Kérdezek vissza, ahogy az ujjaim egyre erősebben fonják körbe vékony nyakát. Majd egy újabb kérdés hangzik el, melyre szintén túl sok csípős válaszom lenne, de egyelőre csak hagyom, hogy tekintetem démonivá váljon, miközben szemmel láthatóan élvezem a fuldoklását. - Hogy miért is? Mert dühös vagyok. Mert ez vagyok én. Egy gyilkos... Akit mindenki gyűlöl... Akitől félnek, ahogy te is - Sziszegem egészen közel hajolva a nő arcához. Közben tekintetem ismét jeges kékre vált, és csak az ajkaimon és az államon megalvadt vér utal vámpír mivoltomra. Nem kéne ezt tennem... Igazából semmi nem kötelez rá, vagy mégis? hiszen folyton azt hallgatom, hogy rossz vagyok és nagyon-nagyon gonosz. Akkor így is kell tennem, hogy megfeleljek az elvárásoknál. Majd hirtelen engedem el, s eddig én tartottam a nő testét, de még lökök egyet rajta, hogy érezze a súlyát annak, hogy erősebb vagyok, mint ő. - Miféle vámpír vagy te, aki sajnálja a vadászt, aki meg akarja ölni? Megmentettem az életed, légy hálás, hogy maradt még annyi kegyesség bennem, hogy életben hagylak... - Szólalok meg két lépést hátrálva, majd elővéve egy zsebkendőt letakarítom a vért az ajkaimról és az államról. - Egyáltalán miféle vámpír az, aki nem tudja mik a gyengéi? Aki hagyja, hogy legyengítsék? - Hangzik el egy újabb kérdés, melyből sugárzik a megvetés. Egy szemét vagyok, meg sem lepődnék, ha sírva rohanna el. Nem vagyok a legjobb passzban, azon is meglepődtem, hogy életben hagytam. Pedig a jelenlegi állapotom szerint meg kellett volna ölnöm, de mégsem kezdhetek tömegmészárlásba. Bár elő tudnám magam adni, hiszen a seriff még mindig a tenyeremből eszik, szóval ez sem probléma. - Kislány ez itt Mystic Falls, itt a vadászok is legalább annyian vannak, mint a vámpírok... Ölsz, vagy ölnek... Amúgy Damon...Salvatore - Mutatkozom be ridegen, de nem nyújtok kezet, csak végigmérem a nőt, akivel jól elbántak. Van szívem valahol elrejtve, de nem érdemes kimutatnom. Megint megtettem, és a múltam pofon vágott, mint még soha. Nem így kellene lennie, mégis így van, és rettenetesen intenzíven érzem a vágyat egy kis nyugodt életre, de a bennem lévő újra és újra előtörő éhség nem hagy nyugtot nekem...
Én nem ezt akartam, nem akarok... nem akarok meghalni, főleg most, hogy végre élhetek. Eleget szívtam már eddigi életem során és most mégis újra erre kerül sor? Ez egyszerűen... Gyűlölöm ezt a várost, már akkor el kellett volna mennem, amikor az első vadászba belefutottam. Új nekem ez az egész, nem ismerem még ezt a hadban álló világot, én csak szórakozom és nem akarok senkinek sem belefolyni az ügyeibe. Olyan nehéz ezt megérteni? Most mégis gyenge vagyok és fogalmam sincs, hogy van-e esélyem, hogy kimásszak ebből. Csak érzem, ahogy a fájdalom végigjárja a testemet, amikor a karó a vállamba fúródik és látom az előttem guggoló férfi arcát, aki mintha még élvezné is ezt. Én is... én is érző ember vagyok! Vámpír, de attól még nem csak egy lény, attól még igenis nem lehet csak így elvenni a jövőm lehetőségét. Nem ártok én senkinek, úgy igazán nem. Egyszerűen csak végre jobb lett kicsit a világ körülöttem, kíváncsiak rám, éhes pillantásokban sütkérezhetem és ezt nem veheti el tőlem! Mozdulni próbálok, de hiába az akarat a karom nem enged úgy, ahogy kéne és a szemem is csak egy pillanatra változik, majd mintha a bennem lévő lény ereje is csekély lenne ahhoz, hogy felszínre törjön. Megjelenik az első könnycsepp az arcomon, de aztán mégis történik valami. Nem is hallom meg a közeledőt, csak azt fogom fel, hogy a vadász a levegőbe emelkedik, és vér fröccsen a ruhámra. Kitágul a pupillám, ahogy végignézem az egészet. Ahogy a újonnan előkerült fickó gondolkodás nélkül harap, aztán oktatja ki olyasmiről, amit őszintén szólva nem is értek, és végül... úgy dobja el, mint egy rongybabát. - Megölted... - nyögöm ki, amikor szembe kerül velem. Csak úgy
megölte, gondolkodás és hezitálás nélkül. Én csak néhányszor vetemedtem erre, mert nem volt más választásom, mert magamra maradtam, mert képtelen voltam irányítani ezt az egészet. És így jött ki a lépés, páran meghaltam a kezeim között és én rémesen éreztem magam utána minden alkalommal. Először még a vacsorának sem volt értelme, mert minden távozott belőlem, amit sikerült elfogyasztani, annyira felkavarta a gyomromat a tény, ami történt, még akkor is, ha már nem emberi módon működöm. Attól még a lelki ösztönzés megmaradt arra, hogy a kis róka utat törhessen. Ő pedig csak úgy megtette, hezitálás nélkül, ok nélkül... Elég lett volna ráijesztenie, vagy elzavarnia, ha megteheti! Először nem is fogom fel, amit mondd, csak lassan tudatosodik bennem minden egyes szó, főleg, amikor az ujjai is a nyakamra fonódnak. Ösztönösen próbálok hátrébb húzódni, ami lehetetlen, hiszen a fa tövében ülök, ott van mögöttem az akadály. Vékony ujjaim automatikusan fonódnak az övére, és a szememben újra félelem csillan. Esélyem sincs lefejteni a kezét a nyakamról és egyre erősebben szorít. - Miért... miért csinálod ezt? - olyan, mint én, most ölte meg a vadászt, akkor miért akar velem is végezni? Nem értem... nem értem! A tekintetem ide-oda cikázik, mintha csak azt várnám, hogy a vadász térjen magához, vagy kerüljön elő valaki a semmiből, mint ahogy ez a pasi csinálta az előbb, de semmi sem történik, semmi sem akar történni. Mégis megpróbálok mocorogni, ösztönösen, egyre erősebben szorítva az ujjait a nyakamon. - Hagyd abba! - kiabálni akarok, de persze, hogy csak valamiféle rekedt könyörgés csúszik ki a számon. Nem megy más, nem megy erősebben, túl sok nekem ez az utóbbi pár perc.
Az erdőt járom miközben az elmúlt óra eseményeit szinte fel sem fogva próbálom átgondolni, de képtelen vagyok rá. Haragom folyton itt feszül bennem, s ez a harag csalódott fájdalommal keveredve sosem vezet nálam jóra. Sosem lehet jó vége. Éppen ezért kerülök messzire mindenkit, hogy még véletlenül se törhessen rám a gyilkolási vágy. A környék csendes, legalábbis utamat nem keresztezi semmiféle emberi lény és én feszülten botorkálok a fák között. Nincs mitől tartanom, nincs kitől félnem. Nem mitnha nem létezne nálam erősebb, mert létezik, de jelen állapotomban nem érzem értelmét az életemnek. A múltam kísért, és nem hagy nyugtot, én pedig hiába szeretnék nyugodt életet, sosem kaphatom meg. A lány, aki nélkül élni sem tudnék, ki nem állhat, és végülis jól teszi. Tükörbe nézvén nem látnék mát csak egy gyilkost, egy szörnyet, aki nem kell senkinek, akit a környezete megvet, majd utána kivet magából. Semmi több nem vagyok. De már nem is érdekel. A hátamat egy fának döntve hallgatom az erdő csendjét, mikor tétova léptek jutnak el hozzám, mikor felcsendül egy hang, s én eltűnök a sötétség homályában. Egy férfi és egy nő, s a férfi egy karót márt a nőbe, mintha... Vadászok. Átkozott legyen az összes, aki idejött ebbe a városba, amiről eddig alig tudtak. Egy pillanatig csak figyelek, majd mikor vér szaga éri el orromat, hirtelen cselekszem, s a torkánál fogva ragadom meg a fickót, majd felharapom a nyaki vénáját egy korty erejéig, és a karót tartó kezéből kicsavarom a fadarabot. - Nem tanították meg, hogy ne csak viseld a verbénát, hanem fogyaszd is? - Kérdezem gúnyosan, miközben érzem, ahogy ajkaimról lefolyik a vér, és államról lecsöppenve betarkítja a férfi felsőjét, mégsem eresztem. - Második fontos tudnivaló! Ne gyere az erdőbe egymagad - Suttogom ördögi hangon, majd ismét a nyakába fúrom hegyes szemfogaimat, hogy addig szívhassam a vérét, amíg el nem ernyed kezemben a teste, s végül fogaimat is visszahúzom elhajítva magamtól a testet. - Harmadik szabály... Már lényegtelen... - Legyintek a halk puffanással fölre érkező holttest felé, majd megindulok a lány felé, és csak akkor látom meg, hogy a seb, ami a vállán volt, eltűnt, de még mindig gyenge. - Na és veled mit tegyek? Véget vessek a te sanyarú és hányatott sorsodnak is? - Kérdezem keserű tekintettel és egy idegesítően gúnyos félmosollyal az arcomon, miközben végigmérem a nőt, majd ujjaim gyengéden fonódnak a nyaka köré, majd egyre erősebben szorítom őt. Nem tudom mi ütött belém, de élvezem a fölényemet, és szívem szerint kitépném a lány szívét is, hacsak nem mond egyetlen jó okot arra, hogy életben hagyjam... Vagy még az is lehet, hogy meggondolom magam... Még nem tudom. Kiszámíthatatlanná váltam.
Éreztem már a bárban is... valami... valami tényleg nem volt rendben az italommal. Hiába, hogy én akartam elcsábítani őt, azt hiszem pont fordítva történt, csak van egy apró betűnyi a különbség, mert ő inkább elkábítani szándékozott. Valahogy forog a világ még úgy is, hogy csak pár korty ment le a torkomon és onnantól már valahogy éreztem, hogy valami nincs rendben. Valahogy mégis olyan tompa minden még most is, hiába még azt sem hallom igazán, hogy eddig követett, pedig biztos, hogy nem egészen véletlenül futottunk össze megint. Abban sem vagyok teljesen biztos, hogy miért ide jöttem, azt hiszem inkább csak sikerült kissé elkeveredni, és csak úgy vitt a lábam. Nem érzem magam sem erősnek, se semmi másnak, ami rettentő pocsék érzés. Épp olyan, mint évekkel ezelőtt, amikor még nem voltam más csak az a kislány, akit az apám lelkileg terrorizált minden áldott nap. És most ugyanolyan esendőnek érzem magam, ami egyszerűen elviselhetetlen. Végül egy gyengécske parti fának támasztom a hátam. Épp hogy meg tart, de most ez is elég. Valahogy össze kéne szednem magam, de egyelőre még fogalmam sincs, hogyan tegyem. Egyelőre még minden túl zavaros. Pár pillanat telik el, mire meghallom a léptek zaját. Egészen közelről, ami határozottan furcsa, de hát mit tehetnék ellene, ha minden olyan... ködös. Igen, azt hiszem ez lesz a jó szó. Ráncolom kicsit a homlokomat és még a
szememet is összeszorítom, hogy értelmezni tudjam a helyzetet, de már teljesen biztos vagyok benne, hogy ő volt ott a bárban. Ez a pasas, és egészen jól elbeszélgettünk legalábbis az elején. Most viszont nagyon nem úgy néz ki, mint aki beszélgetni akar. Megrázom a fejem, hátha ettől egy kicsit sikerül összekapni magam, de nem sokat változtat a helyzeten, csak a szédülés az, ami egy kicsit erősödik. Akkor fogom csak fel, hogy mi van nála, amikor közelebb lép. Az egész helyzet szó szerint bizarr, főleg amikor konkrétan a dekoltázsomon simít végig a... karóval. Jó ég! - Mi far... fan.. francot... csinálsz? - és naná, hogy még véletlenül se válaszol, de jól látom, hogy finoman szólva is kegyetlen mosolyra húzódik a szája? Oké, azt hiszem egy pillanatra tényleg kezdek kissé pánikba esni. Ez így nagyon nem lesz jó, nagyon nem! Az első mozdulata a vállamban végződik, azaz a kezét tartó karó ott állapodik meg, én pedig pár pillanati fáziskéséssel kitágult pupillával fogom fel, hogy mi is történik, és persze jön a sikítás. Próbálok én mozdulni, ösztönösen kapcsol be az, ami vagyok, de csak pár pillanatra, aztán az egész elmúlik, mintha még a valóm is tompa lenne. Próbálok megszólalni, de nem megy, és amúgy se hiszem, hogy válaszolna, hogy mit csinált velem, én pedig nem értek olyan hűde mélyen az egész vámpírmizériához. Sejtelmem sincs, hogy minek a hatása alatt vagyok, de az nem kérdés, hogy nagyon nem jó ez nekem és hogy baromi nagy bajban vagyok. Tehát... vége? Itt... a vége?
Ezt most úgy mondta mintha a "egy golyó a bordáid közé", tiszta kegyes dolog lett volna tőle. Pedig elhiheti, hogy egyáltalán nem az. Átkozottul tud fájni a vámpírnak, ha egy fa golyó csapódik belé, de ezt valószínűleg ő is pontosan tudja. Elvégre egy vadásznak, vétek lenne ezt nem tudni. Viszont nagyon kíváncsi lennék, hogy ő mennyire tartaná kegyesnek azt, ha kapna tőlem egy ajándékgolyót... esetleg egy karót a bőre alá. Valószínűleg az ő sebe nem gyógyulna olyan gyorsan be mint az enyém. Lehet, hogy ki kellene használnom? Csak, hogy megérezze már milyen az ha egy fadarab szorul csontjai közé. Azt hiszem tényleg épp itt lenne az ideje annak, hogy valaki szórakozzon egyet ezzel a vadásszal. Vagy minddel! - Ó! Hát ha ez a kegyes, kíváncsi lennék milyen a kegyetlen. - Nevetek fel keserűen, de mégis a hozzám illő pimaszsággal. Talán ez egy óriási nagy hiba is bennem... akármilyen helyzetben vagyok, soha nem tudom elfojtani magamban azt a nyamvadt szemtelenséget. Szerintem ha valaki az utolsó szavakat kérné tőlem, a halálom előtt, még akkor is valami irtó hülyeséget mondanák, majd nagy valószínűséggel a képébe is röhögnék. Azt hiszem egy kezemen meg tudom számolni hányszor féltem valakitől. Azaz egy ujjamon is megszámolhatnám, de az lehet kicsit túlzás lenne. - Hmm... vadászol? Az olyan dögökre mint én? - Elvigyorodok, és valamivel szorosabban préselem nyakát a mögötte álló fához, de ügyelek arra, hogy meg ne fulladjon nekem itt. Nem úszhatja meg ennyivel. - Hát nagyon sajnálom, de ma azt hiszem te is csak egy "ártatlan" emberi áldozata leszel ennek a csinos vámpírnak. - Mert hát valljuk be, ebben a pillanatban nem sok mindent tud tenni ellenem. Ahhoz nagy csoda kellene. Bár egy vadász miért is ne tartogathatna, valahol mélyen csodákat? Ha elég okos, talán még elő is keresheti őket. Viszont én inkább abban reménykedek, hogy ez nem fog megtörténni. Hiszen ha figyelmetlen vagyok, ez a vadász egy szempillantás alatt el tud engem intézni. - Hogy mi? - A meglepettségtől hirtelen felkapom fejem, és szemeibe pillantok, közben pedig kezem leáll a vándorlással. Miket beszél ez? Egy perccel ezelőtt még arról áradozott, hogy pont a magamfajta vérszívókra utazik, mert ő az emberek megváltója... blablabla. Most meg, egy ilyen hülye dumával akarja az életét menteni? Azt hiszi most a karjaiba fogok ugrani? Vajon mit képzelhet? Talán más célja volt ezzel a hablattyal! Na jó! ~ Ginny! Nyugi! Ne engedd! ~ Nem hagyhatom, hogy összezavarjon a hülyeségeivel. Most mégis mit mondjak? Gratuláljak neki amiért egy pillanatra sikerült elvonni a figyelmemet?
Láttam valami félelmet a szemében, de elég hamar rá kellett jönnöm, hogy mindez nem őszinte ijedtség, sokkal inkább tettetett, felerőltetett érzelem, hogy pár pillanatra illúzióba esve azt higgyem, fél tőlem. Ámde nem így volt. Nem bizony. Ezt a féloldalas mosolya csak felerősített. Mondtam én, hogy a nőknek nem való ez a két hegyes fog, meg az örök élet! Ki az a normálatlan, aki ezt megtette? Istenem, hagy csapjak bele valamit a ronda képébe, mert ehhez minden idegszálam kevés. Egy nőnek mindenhol van helye, csak ebben az életben - a vámpírok közötti életben - nincs. Kicsit sajnáltam őket mindig is. Hiszen nyilván okkal lettek ilyenné. És az ok általában a nagybetűs szerelem volt. Hogy meg ne hatódjak! - Hogy mi való a nőknek, azt én inkább nem demonstrálnám itt az erdő kellős közepén... bármikor jöhet egy másik vámpír, aki viszont nem fog ilyen kegyes módszerekkel fegyelmezést kapni tőlem... - sóhajtottam fel, de nem tehettem sokáig. Nem lehettem sokáig elégedett, hisz ujjai a nyakam köré fonódtak, és úgy vágott neki a szemközti fához, mintha csak egy fűszál lennék. Nevetséges. Ezek mindenre képesek, és... és... nincs 'és". - Mégis mit keresnék? - kérdeztem visszafogott, elfojtott hangon. - Vadászom az olyan dögökre, mint te vagy, hogy még egyszer egyetlen emberi életet se legyenek képesek kioltani. Sajnálatos módon, épp egy túl csinos példányba akadtam bele, amit nem kellett volna... - mértem őt végig érdeklődve, de én sem féltem jobban, mint ő tőlem. Nem tud olyan könnyen megölni, mint ahogy ő azt hiszi. Sőt! - Hé-hé-hé... - nevettem fel, ahogy tapizni kezdett. Tudtam, hogy fegyvereket keres nálam, csak éppen eléggé félreérthető volt. - Mit szólnál ahhoz, ha inkább ezt a keletű dolgot inkább máshol folytatnánk? Akkor többet tapogathatnál - kacsintottam rá. Persze eszem ágában sem volt rámászni, csak ki kell találnom valamit, hogy megint én kerüljek felülre, és akkor... enyém az irányítás. Talán még el is engedném.
Nem értem, hogy lehet így elrontani valakinek a napját! Nincs is ennél rosszabb. Mikor már felkészülök, hogy szórakozhatok egy jót és még mellé jól is lakom, de persze ez mind egy pillanat alatt szertefoszlik. Talán tényleg túl sok a vámpír már ebben a városban. Félő, hogy a végére nem jut mindenki számára vér. Bár remélem soha nem fajul idáig a világ. Nem szándékozom a közeljövőben meghalni. A következő pillanatban egy olyan dolog történik amire egyáltalán nem számítok.Nem tudok mást érezni csak iszonyú dühöt az az illető irányába, akitől ezt a golyót kaptam. Na meg olyan fájdalmat ami egy pillanat alatt leterített miután az a lövedék oldalamba fúrta magát. Lassan, sziszegve felnézek támadómra. Aki minden bizonnyal egy vadász. Férfi vadász...és nem mellesleg nem kevés önbizalommal van megáldva. Mondjuk ezt kinézetéből ítélve nem is csodálom, csak kár, hogy hamarosan ő is itt fog feküdni a többi hulla között. Közeledni kezd hozzám, én pedig hiába próbálok ellentámadást véghezvinni, nem megy. Ahogy megmozdulok akár csak egy kicsit is, olyan mintha újra meg újra lelőtt volna. Ameddig beszél én nem szólalok meg, csak riadt tekintettel figyelem. Azaz úgy teszek mintha megijedtem volna tőle, de eközben inkább csak próbálom összekaparni magam. Amint befejezi mondandóját, egy féloldalas mosoly jelenik meg ajkaimon. - Akkor mégis mi való nekünk, nőknek? - Kérdezek vissza szemrehányóan, majd mikor sikerül összeszednem az összes létező erőmet, egy hirtelen mozdulattal előtte termek, megragadom nyakát és a legközelebbi fához szorítom azt. Létezik, hogy ez az egész egy csapda akart lenni? De valyon kinek? Nekem? Vagy az engem megelőző vámpírnak? Nagyon remélem, hogy nem nekem! - Mondd csak, mit keresel ilyenkor az erdőben? - Még ha nincs is semmiféle csapda, akkor sem érteném mit keres pont itt. Elvégre ha vadászni akar akkor jöjjön éjszaka, amikor előmerészkednek azok akiknek nincs védelmük a nap ellen. De már nem számít! Meglőtt, és ezért meg fogja kapni a jutalmát! Oldalra billentett fejjel fürkészem arcát miközben egyik kezemmel nyakát szorongatom, másikkal pedig tapogatni kezdem, egyéb fegyverek után kutatva. Nem szeretném ha mégegyszer meglepetést okozna nekem. Pedig sajnos a vadászok mást sem tudnak csinálni.
Mivel mostanában ebben a városban nincs túl nagy szerencsém, inkább a vízeséshez vezetett az utam. Hát... mondhatni, a nőkkel még mindig nincs probléma. Angela is itt volt, boldoggá tett, és Hazel rögtön el is vette a jókedvemet. De tőlem csinálja. Meg kell próbálnom rá úgy tekinteni, mint a húgomra. Innentől kezdve fel is út, meg le is út. Mehet, amerre lát. Azzal, akivel ő épp össze akarja szűrni a levet. Nem érdekel. Húh, basszus, hogy lehetek ennyire szerencsétlen hülye! Mintha be tudnám tartani ezt az ígéretet. Hiszen Hazel túlontúl fontos nekem. Ahhoz mindenképp, hogy csak úgy hagyjak mindenkit az ágyába keveredni. Még mit nem! A húgom nem egy ribanc... és ha igen... azt sajnálatos módon jobb, ha rajtam gyakorolja, mert mást nem engedek. És még beteg állat is vagyok. A zsebemben lapult egy karó, és egy pisztoly is. A golyókat szerettem én magam kifaragni. Igen, elég hülye helyzet, de mikor New Yorkban, az irodámban nem volt jobb dolgom, nekiálltam annak, mert jólesett, és megnyugtatott az egész. Levezettem a fán a feszültséget. És mára megfelelő golyók a pisztolyba. Tele az egész tár. Zajok ütötték meg a fülemet. Vagyis... inkább egy hang, a távolból. Leginkább egy női hang lehetett, se több, se kevesebb. És egy ravasz mosoly kúszott a képemre. Bár én flörtölni is ezzel szoktam. Legalábbis, efféle erőfeszítést szánok egy flörtölő mosolynak is. Közeledni kezdtem affelé, amerről hallottam, és őszintén reméltem, hogy nem üres helyet találok. Vagy már egy megölt áldozatot, hiszen a vámpírok vérprofik ebben. Bár abban sem voltam teljesen biztos, hogy vámpír lehetett. De... rájuk külön ki vagyok éleződve. Tehát vagy most, vagy soha. Halkan lopakodtam, és jólesett, hogy most nem öltöny, hanem egy sima póló simult rám, és egy még egyszerűbb farmer. A levegőt is visszatartottam, úgy bukkantam elő egy fa mögül, és nem is néztem oda, máris kezem ügyébe szorítottam a pisztolyt, hogy egy fatöltényt kilőjek, és hallottam, hogyan fájdul meg az illető azon testrésze, amin eltaláltam. Mert egyértelmű volt, hogy még most is remekül célzom. - Hm... micsoda meglepetés... - kezdtem közeledni felé, és szőke haját úgy megvilágította a naplemente, mintha megannyi arany lenne a hajába tűzdelve. Gyönyörű volt... NŐ volt! - Hjaj, micsoda mostoha feladat, ha egy női vámpírba botlunk bele - sóhajtottam fel, és láthatta az arcomon, hogy ténylegesen bánom mindezt. - Mint vadász és nem utolsó sorban kéjelgő, még mindig azon az elven vagyok, hogy nőknek nem való ez a... lét - mondtam némi megvetéssel. Bár nem őt vetettem meg, inkább a fajtáját. Persze ebbe ő is beletartozott. És közben már próbáltam felkészülni arra a támadásra, amivel valószínűleg sújtani fog, ha a verbénával átitatott lövedék kezdi hatását veszíteni.
Tárgy: Re: Vízesés és folyópart Csüt. Május 30, 2013 6:40 pm
Henry & Virginia
Hogy szeretek-e vámpír lenni? Még szép, hogy szeretek! Én egyáltalán nem az a fajta vámpír vagyok aki emberekkel barátkozik, és inkább állatokból táplálkozik. Sőt! Nagyon is megvetem azokat az ostobákat. Miért nem tudják megbecsülni azt amit átváltoztatójuktól kaptak? Nem mindenkinek adatik ez meg! Egy véget nem érő élet, tele szórakozással. Hát kaphat ennél jobb ajándékot bárki is? Nem! Soha nem sírtam vissza az emberi életemet. Még akkor sem mikor a legnehezebb korszakomban egyedül maradtam. Bár igaz részben az én hibám volt, hogy nem volt mellettem senki aki segíthetett volna elfogadtatni velem ezt az életet, de tény, hogy megijedtem. Viszont mégis megtanultam élni. Kitapasztaltam mindent amit kellett. Úgy gondolok vissza emberi életemre mintha csak egy rossz álom lett volna, folytonos szenvedéssel. Igaz, hogy már elveszítettem mindenkit akit egykor szerettem, de legalább már nem kell emiatt félnem. Addig élek ameddig én szeretnék! Míg az emberek csak pár évtizedet. Nem tagadom, számomra egy emberi élet semmit nem jelent. Ha meglátok egyet közülük, már azon kezdek agyalni, hogyan ölném meg. Igaz, hogy azt mondják "nem illik az étellel játszani", én mégis mindig azt teszem. Nem tudok egy kis szórakozás nélkül vacsizni. Abban mi lenne az érdekes? Semmi! Épp ezért jöttem most ide. A napokban hallottam, hogy pár fiatal sátorozni készül a hétvégén. Én meg miért is ne csaphatnék rá erre a csodás alkalomra? Elvégre aki az erdőbe kimerészkedik ebben az őrült városban, az tuti bolond. Vagy csak nem tud a természetfeletti lényekről. Azaz rólam, és még sok-sok hozzám hasonlóról. Ebből tehát mi következik? Hogy nincsenek beverbénázva. Ha pedig tévedek, mind meghalnak, csak azért is. Bár...ígyis úgyis meghalnak. Mikor rátalálok egy táborhelyre, ami a folyó mellett van, elképedve nézek végig a területen. Nagyon úgy tűnik, hogy valaki megelőzött. Nem én voltam egyedül aki kiszemelte őket. - Ez nem lehet igaz! - Kiáltok fel egy fejrázás kíséretében. Most komolyan menjek és keressek magamnak mást? Muszáj lesz! Már legalább két napja nem jutottam vérhez. És igen...ez a két nap nekem már sok! Éppen ezért nem igazán tetszik amit itt látok. Mindenfelé csak holttestek. Csak tudjam meg ki volt az...nem állok jót magamért!
Kezdőlap
Tárgy: Re: Vízesés és folyópart 
||
