Furcsa dolog a bizalom, de amikor a saját anyádban sem tudsz bízni, akkor valami baj van. Vagy nagyon jók az érzékeim, és tényleg nem szabad megbízni benne, vagy már csak szimplán paranoia. De nem hiszem, és az az legrosszabb, hogy a megérzéseim mindig bejönnek. Fáj erre gondolni, hiszen ő az én anyám. De az érzéseimnek nem tudom megmondani, hogy mit tegyenek. És legjobban ez fáj... Mert tényleg jó volna ismét egy családnak lennünk, főleg, hogy Mikael is hamarosan éber, bár ő nem nyugszik, amig Klaus életét nem veszti. De a gyanakvás... Nem ismerem a teles történetet? Az lehet, de azt tudom amit tudnom kell, és minden más egyebet is. Leülni? Én most biztos hogy nem. Megállok anyám felett, arcom rideg és már-már ijesztő, de nem tehetek róla. Az érzelmeim tesznek engem gyengévé...Ez a mondat rémlik fel bennem, mikor Klaus a fejemhez vágta számtalanszor, de tudom jól, hogy ő is érez, hiába titkolja. Pont ezért nem lehet soha a világ tetején, mint egyeduralkodó, mégha a kis talpnyaló hibridjei elszaporodnak a földön, akkor sem...Még szerencse, hogy vámpírként nem minden érzést tudunk kiölni a lelkünkből...
- Azt tudtam, hogy Mikael miért utálta meg Niklaust...És az átokról is tudtam, hiszen ott voltam... - Mondom szimplán magam elé, hiszen ismerem a vérvonalat, mellyel be lett zárva Klaus vérfarkas énje. Anilyntől ered... Sajnálom, hogy ezt csak a szertartás után tudtam meg...Most itt ülök, és hallgatom anyámat, hogy a Bennett vérvonal teljes, és eszembe jut Mariah, akitől kérni fogom, hogy derítse ki, mit is jelenthet ez rám és a testvéreimre nézve. Anyám most olyan információt is közölt ezzel, amivel csak táplálja a gyanakvásomat, ami jelenleg is igen nagy méreteket öltött már... Bár ebből ő most semmit sem láthat rajtam. Azt hiszem, ha a beszélgetésünket lezárjuk, akkor üzenek is Mariah-nak. A Bennett vérvonal mindig is erős boszorkányokkal lepte meg személyemet, de most rossz előérzetem van. Az egyetlen boszorkány, aki el tud minket pusztítani, most itt ül velem szemben a sötét erdőben egy farönkön. Nem tudom, hogy honnan jönnek ezek a gondolatok, de jobb lesz előbb felkeresni az én húgomat, mint ahogy anyám felkeresné...
- Tudom, hogy mennyire fontos volt régen is a család, és nekem most is az, bár Niklaus koporsóban tartja Kol-t és Finn-t... Én is ott voltam, nem tudom meddig, de kiszabadítottak. - Tudom, hogy ez olaj a tűzre, de ezt közölnöm kell. Hangom ridegen közli a tényeket, amik nem lehetnek túl kellemesek anyámnak. Én tisztában vagyok a tetteimmel, és a jelenlegi személyiségemmel, és azzal is, hogy az életem is fontos, ahogy a családom. Jelenleg most csak egy mondat jár folyton a fejemben: A Bennett-vérvonal teljes... Nem tetszik ez nekem, nem jó előérzetem van. Teljes... Bár hinni tudnám teljes mértékben, hogy anyám azért tért vissza, hogy minket összefogjon, és éljünk boldogan... De tudnánk mi boldogan élni? Azok után amilyen utat bejártunk idáig együtt és külön? Lehetséges volna úgy élnünk egymás mellett, tudván azt, amit esetleg egymás ellen elkövettünk... Bár semmi sem lehetetlen, én ezt kevésbé tudom elhinni ismervén a családom minden egyes tagját. És hihetek esetleg anyámnak, akinek a hibája miatt szenved Elena és barátai, és aki miatt végül is lehetnek hibridek e földön? Vagy most visszajött, hogy rendbehozza a hibáját? Mennyi kérdés, melyre sehol a válasz, pedig kéne, hogy legyen. Nem tudok mást tenni, csak színészi képességemet elővéve elhitetni anyámmal, hogy hiszek minden egyes szavának. Kezem kicsusszan az övéből, és egy fának támaszkodva szemlélem a nőt, kinek könny csillog ismét a szemében. Nem lesz nehéz elhitetnem vele, hogy hiszem minden egyes szavát, csak azt a részem kell elővennem, aki tényleg hisz is neki. A részemet, amit nem rontott meg a hosszú életem, és elhisz mindent, amit mondanak neki. Tudom, hogy gorombának hangzik ez az egész, de ebben az időben, mikor vannak akiknek a család sem szent, minden eszközt be kell vetni.
- Tegyük fel, hogy hiszek neked... Niklaus-szal mi a terved? - Közelítem meg másként a dolgokat. Hagyom, hogy hadd higgye, hogy hiszek mindent, mert így könnyebb. Könnyebb kideríteni dolgokat, amit, ha nem vagyok mellette nem tehetek meg. Lehet, hogy nekem nem mondja el a valódi terveim, de talán egy másik boszorkánynak majd megteszi, és akkor minden világossá válik számomra. Csak beszélnem kell vele előtte... És persze anyám nem sejthet meg semmit sem, mert tudom, hogy milyen kiváló boszorkány is ő. Még szerencse, hogy nemlátja kiülni a gondolataimat az arcomra, s nekem meg szerencse, hogy az éj még segít is, ha esetleg valami meglátszik. Még csak az hiányozna, hogy kiderüljenek a gondolataim. Annak az egynek nem örülnék, hiszen a gondolatok világa az egyetlen olyan hely, ahol nem kell félnem attól, hogy kiderül mi folyik ott... Sajnos Esther felbukkanása kicsit bezavar a tervbe, és azt hiszem, hogy ezáltal rengeteg szövetségest elveszíthetek. A lényeg a lényeg, hogy mindent megteszek annak érdekében, hogy a terveimet véghez vigyem, szövetségesekkel vagy anélkül. Nem tudom, hogy most miért kalandoztak el ennyire a gondolataim, de hirtelen azt veszem észre, hogy kombinálom a lehetséges megoldásokat, anyám feltűnését, és a többi egyéb dolgot is. Mindenesetre négy lehetséges személyt kell most megkeresnem...Vagy talán ötöt, és ha nem sietek, akkor nem tudok semmit kideríteni. Mindent egyedül kell elintéznem, és erről senkinek sem beszélhetek, mert az eljut Klaus-hoz és mostmár anyámhoz is.
- Miért van rossz előérzetem a felbukkanásod miatt? - Kérdezem őszintén, mikor ismét anyámra emelem a tekintetem. Örülök, hogy láthatom, de tudom, hogy milyen is ő, vagyis, ha ő itt van célja van. Vajon mindent látott a túlvilágon? Akkor azt is látnia kellett, hogy ragaszkodom mindenhez a mi a földön van, és azt is, hogy a család mindig is az első volt számomra, és nem úgy, hogy Klaus-nak. Jelenleg Klaus, a Bennett vérvonal és anyám váltják egymást a fejemben, és kezd egyre zavaróbb lenni. Egyszer megpróbálhatnék nem gyanakodni, hanem bízni, de nem megy...

Ahogy arcát simogattam egy pillanatra azt gondoltam, hisz nekem de aztán arcvonásai megkeményedtek és tekintete újból rideg lett. A régi Elijah teljes ellentéte állt előttem. Eszembe jutottak a régi idők mikor még fájdalmunkban csak egymáshoz tudtunk fordulni mikor Henrik meghalt. Mindig megértő család voltunk Mikael talán néha kicsit túllőtt a célon de alapjában véve mindig a család volt a legfontosabb. Elijah után Klaus képe rémlett fel előttem ahogy gyűlölködve néz rám a tetteim miatt. Megérdemeltem a halált de ők is megérdemlik, hogy újabb esélyt adjak nekik azzal, hogy megváltsam őket a vámpír lét viszontagságaitól, elvégre ezért vagyok itt. Mikor felemlegette, hogy látta halott testem én is bennem is elkapott a harag azért, hogy ennyi fájdalmat okoztam.

Elijah sok minden történt de te nem ismered a teljes történetet.

Mondtam neki lágy anyai hangvételben. Nem tudtam mégis hol kezdjem a történetet csak azt tudtam, hogy el kell kezdenem. Megfogtam a vállát és egy farönkhöz toltam.

Előbb talán üljünk le.
Ha neki nem is nekem muszáj leülnöm mielőtt összeesem. Miután leültem mély levegőt vettem majd elkezdtem.

Miután Mikael megtudta, hogy Klaus nem az ő fia, hanem egy farkas gyermeke meggyűlölt és én jóvá akartam tenni a hibám. Ayana segítségével leblokkoltam a farkas énjét de csupán azért, hogy a természet egyensúlya ne boruljon fel. Klaus birtokolni akarta mindkét énjét és megölt engem bosszúból vagy sem az már nem lényeg. De Ayana ekkor is itt volt velem mint mindig és úgymond tartósított addig ameddig nem gyűjtök annyi erőt a túlvilágon, hogy kiszabaduljak és újra éljek, és ez az idő most jött el. Amikor a Bennett vérvonal is teljes.

Elijah csendesen ült mellettem ameddig végigmondtam a történetet ami megpecsételte életem. Mélyet sóhajtottam és a szemébe néztem. Tudtam, hogy fáj amit mondok neki és küzd a józan esze ellen, de én még így is örülök, hogy itt lehet újra velük.

Elijah hinned kell nekem mindig is ti voltatok nekem a legfontosabb és ezt te is tudod. Minden döntést csakis értetek tettem meg és talán néha hibáztam amit bánok de csakis a ti érdeketekben akartam cselekedni.

Kezem a kezére tettem és magamhoz húztam.
Tudom, hogy mennyi mindenen kellett keresztül mennetek Elijah és a túlvilágon volt elég időm gondolkodni a történteken és azon, hogy ha valaha kiszabadulok akkor nem akarom, hogy bármi is a család közé álljon. Csakis ezért vagyok itt és szeretném ha mellettem lennél.

Esther, vagy ki jól látja, hogy bizalmatlan vagyok. Kételyek ébrednek bennem, ugyanis az anyámnak ezt tudnia kellene. Mindig is kételkedő voltam, hiába...Bárkinek bármikor a bizalmába férkőzöm nagyon is könnyen, de én nagyon nehezen bízom meg akárkiben is. Érdekes egy dolog ez, mint ahogy az is, hogy ha ő az én anyám, akkor mit is kereshet itt? Sejtéseim mindig is voltak, de egyikbe sem merek belegondolni. Félek attól, hogy vele kapcsolatban bármelyik baljós sejtelmem igaz lehet, így nehéz ez az egész dolog. Kicsit feleszmélek, és Savannah-tól egy apró biccentéssel köszönök el. Sajnálom, hogy abbamaradt a társalgás, mert igazán kedves lány, és ő még tud is valamit Anilynről, de valahogy csak egy röpke pillanatra villant szemeim elé az arca.
Hálásnak kellene lennem, hogy vámpírrá tett, hiszen akkor nem ismerem meg Anilynt, vagy ha igen, akkor csak egy öregembert látott volna. Talán jobb is lett volna, de nem én nem így gondolom.
Közelebb lép hozzám, és nem is tudom, hogy mit is tegyek most, majd végigsimítja a kezével az arcomat. Az érintése kicsit leblokkol, és újra gyermeknek érzem magam addig a röpke másodpercig, amíg utat engedek a szívem szavának, és hagyom, hogy az anyai kéz általi érzelmek kicsit előtörjenek. Tekintetem, és arcvonásaim egy pillanatra meglágyulnak, megfogom a simogató, és egykoron oltalmazó kezet, majd ajkammal megérintem azt. De végül a rideg valóságban ébredek, s szemeim ismételten gyanakvóan kutatják a nő arcát. Arcom ismét visszanyeri a merevségét. Én elfordulok, és nem sietem el a válaszadást.
- Láttam a halott tested.... - Majd a következő mondatnál elakadok. Klaus? Ő ölte meg? Erről én miért nem tudtam? Mért most kell megtudnom, ennyi idő után, ráadásul pont akkor, mikor haragom így is elhatalmasodik rajtam Klaus iránt. Háttal állok még mindig a nőnek, miközben tengernyi gondolat vív most harcot elmémben. Szófoszlányok a múltból és a jelenből, arcok, képek és hangok, melyek kiülnek arcomra, épp ezért is fordítottam neki hátat. Nem kell hogy lássa a belső érzelmi csatámat, elég ha én érzem. Elég, ha nekem fáj. Jelen pillanatban úgy érzem, hogy térdre rogynék a sok érzelem miatt, de nem teszem. Nem adok neki ekkora előnyt, most még nem. Nem megy, egyszerűen bármennyire szeretném megölelni, vagy érezni az ölelő karjait nem megy. Valami nem engedi, nem tehetem meg. Lehet, hogy Anilynnél is ez lesz? Nem, az teljesen más, ő nem volt halott ezer évig...Mármint nem úgy, ahogy anyám...
- És mégis hogyan? Hisz nem jöhetsz vissza csak úgy, ahhoz kell mindkét oldalról kapcsolat... - Vágom a fejéhez meglepő határozottsággal. Hangom bár egy leheletnyit megremeg, arcom rideg, szemem keserűen csillog a holdfényben. Hirtelen fordulok meg mondandóm közben, s látom, hogy Esther rezzenéstelen arca megrezzen.
Nem tudom, miért vagyok most ilyen, de szerintem meg lehet engem is érteni, hogy mit és miért teszek. Legszívesebben elmennék innen vissza a kocsiba, és csak vezetnék el Mystic Falls-tól a lehető legmesszebb, de nem tehetem. Köt egy ígéretem, és nem szeghetem meg, de a folyót itt hagynám, és visszamennék a lakosztályomba, egy pohár whiskey mellé.
De egyben kíváncsi is vagyok. Furcsa dolog az, amikor egy rég nem látott személy kinyitja benned a szelencét, és minden emlék, és érzés kiszabadul, aminek nem is kellene még az is, és nem tudsz ellene védekezni. Te szépen lezárod, és erre mint valami atomvillanás, és már kész is a káosz.
De mégis, ehhez úgy érzem idő kell...És sajnos nem kevés idő, hogy ezt elrendezzem...

Nem akartam elhinni, hogy Elijah nem hisz nekem. Csak álltam előtte mikor a lány előre lépett majd közölte, hogy elmegy volt időm ezalatt gondolkodni mit is mondjak Elijahnak végül arra az elhatározásra jutottam, hogy az elején kezdem. Előre léptem kezemmel végigsimítva Elijah arcát.




- Elijah hidj nekem én vagyok az nem haltam meg. Hadd magyarázzam meg. Klaus volt aki megölt, de Ayana segített nekem és most sikerült kiszabadulnom a koporsómból-

Bevallom féltem a válaszától, azt akartam, hogy elhidje és,hogy bizalmába fogadjon engem. Nem csak a tervem miatt, hanem amiatt is, hogy tudjam nem vagyok egyedül.

Minden olyan zavaros volt. fogalmam sem volt arról, hogy ki is lehet az a nő és arról, hogy Elijah honnan ismerhet pláne nem volt ötletem. De valahogy azt éreztem, hogy kezdek kolonc lenni. Így aztán fogtam magam és tettem egy pár apró lépést a két alakhoz, majd halkan megszólaltam.
- Szerintem én most elmegyek. Úgy érzem van mit megbeszélnetek és én csak felesleges harmadik vagyok itt, szóval….. – mondtam, miközben összehúztam magamon a bőrdzsekim cipzárját.
Vártam még egy pár pillanatot és még hozzáfűztem egy-két kósza mondatot.
- Köszönök mindent Elijah. Örültem a szerencsémnek. - válaszoltam, és már szaladtam is.
Úgy szaladtam, mint ha az életem múlna rajta. pedig nem így van, csak végre minél hamarabb szerettem volna letusolni és ágyba bújni, mert eléggé hosszú és fárasztó volt ez a nap.

/Részemről befejeztem a játékot Játsszon csak anya és fia nyugodtan. Köszönöm az eddigi játékot /

Kissé elgondolkodom. Anilyn ölte meg a barátját? Hát igen ez lehetséges, előfordulhat, hogy megtette, hiszen sosem a nagy türelméről volt híres, legalábbis ha a nála fiatalabbakról van szó.
- Igazán sajnálom az ő nevében is, tudod hamar kijön a sodrából, és azt is tudom, hogy ez nem mentség, hiszen nem hozza vissza őt az életbe, de Anilyn nagyon heves természet volt mindig is, főleg, ha nem úgy mennek a dolgok, ahogy ő akarja... - Válaszolok a kérdésre, melyből rájöhet, hogy nagyon is ismerem a nőt. Én persze tudom, hogy szavaim eléggé kemények, és fájóak, de ez az igazság. Ezen nem lehet mit szépíteni, és semmissé sem lehet tenni, sajnos. Istenek sem vagyunk, hogy visszaforgassuk az idő kerekét. Mi szimplán halhatatlanok vagyunk, amig vigyázunk magunkra. A következő mondataira már nem reagálok, mert ugyanis akkor jönnek a lépések, és feszült csend keletkezik. Amikor Savannah mellett állok alkalmam nyílik megszemlélni a nőt, aki olyan mint az én édesanyám. Savannah jól érzi a rajtam végbemenő változásokat, kivéve a félelmet. Nem félek, csak az emlékek olyan gyorsan tolakodtak elő, hogy magam sem tudom, mit is kezdjek velük. Ő nem lehet itt, hiszen anyánk meghalt már sok-sok évszázada. Tekintetem enyhül, de ezt csak a velem szemben álló, anyámra rendkívül hasonlító nő veheti észre. Tényleg ő lenne? De hogyan, és mért pont most?
Felém nyújtja a kezét, és szemeiben talán könnyeket látok csillogni. Én habozok, hiszen gyanakvásom meggátolja a naivságnak nevezett érzést. A szívem azt súgja, hogy fogadjam el a felém nyújtott kezet, de az eszem erősebbnek bizonyul, így egy helyben állok, és megkeményítem arcom vonásait. Csak nézem a kezet, mely kitartóan felém nyúl, de közben, ahogy látja határozottságom megremeg. Majd valami megcsillan a nő arcán...Talán könny lenne? Csak az lehet.
- Te meghaltál...Mégis hogyan? - Kérdezek csak ennyit, még mindig tartva a távolságot tőle. Savannah lehet nem is érti, hogy most miről is van szó, vagy, hogy ki lehet ez a nő, de most nem nagyon szeretném beavatni, vagy ilyenek. Egyenlőre örülök, hogy hangom ugyanolyan határozottan hallatszik, mint ahogy alig tíz perce a lánnyal beszélgettem. Tulajdonképpen nem is nagyon tudok mit mondani, mert ez egy olyan szituáció, amikor nem tudhatod mi a helyes. És én aki folyton gyanakszik, mert félek az átveréstől nem tudom mit is tegyek. Végül is egy nagyobb lépéssel csökkentem a köztünk lévő távolságot, mert úgy érzem muszáj. Nem tudom miért érzem ezt.
Egy emlék villan be hirtelen, mikor még emberek voltunk, és Henrik meghalt. Akkortájt döntötte el anyám, hogy ellenszegülve a természettel megalkotja az első vámpírokat a tulajdon gyerekeiből. Emlékszem, hogy furcsa volt a bor amit kaptunk, olyan fémes ízű, s utána hátulról kaptam egy tőrt. Tiszta vér volt mindenem, mikor feléledtem, és rettenetesen fájt minden. Utána anyám a saját vérét adta, hogy befejeződjön az átalakulás. Én még meg tudtam állni nehezen, de az utána következő időszak miatt egy időben utáltam anyámat, mert ilyet tett velünk. Kínzott a bűntudat minden egyes kioltott emberi élet után, míg megtanultam kontrollálni magam. Végül annyira megszerettük ezt az életet, legalábbis én, hogy még a halálunkat magában hordozó fát is elégettük. Az emlékképek végén visszatérek ide a folyópartra, érzelmeim még jól leplezem.
A távolság megmarad, nem lépek semerre, csak állok ott zsebemben a kezeim, melyek ökölbe szorultak...

A reakciója érthető volt hiszen több éve nem látott. A tekintete döbbenten telepszik rám és én nem tudom mit mondhatnék. Itt áll előttem a fiam akit annyi éve nem láttam és eközben ő az és a többiek akik annyi fájdalmat okoztak. De ez nem az ő hibájuk csakis az enyém. Mintha két énem lenne kik egymás nyakát szegik elmémben egyik harcol a saját maga teremtett szörnyei ellen a másik inkább karjába fogadná a rég nem látott fiát eltekintve attól hogy ki ő és mivé lett. Emlékszem még gyerekkorában ahogy a testvéreivel játszott és ahogyan mindent megtettem volna azért, hogy biztonságban tudjam őket. A sírás fojtogat alig tudom visszafojtani a könnyeim.

Igen Elijah, én vagyok.

Nézek még mindig farkasszemet vele. Tudom érzem, hogy hitetlensége lassan meginog. Kinyújtom felé a karom és ebben a pillanatban nincs kétségem afelől, hogy mit kell tennem.
~ Hiszen a fiam, ő nem tehet semmiről. ~
Érzem, hogy megremegek de még tartom magam és várom, hogy közeledjen.

Még hogy köze volt e az átváltozásomhoz? Hah ez vicces. Végül is ha így nézzük akkor nem volt, legalább is nem közvetlenül. Bár ő változtatta át Jake- t és ő is ölte meg, de az én átváltozásom nem neki köszönhető.
- Ahhoz nem volt köze, csak ahhoz, hogy Ö ölte meg a barátomat. - feleltem kissé dühösebben mint szerettem volna.
Valahogy ez az emlékkép mindig felnyomja bennem a pumpát, de végül is érthető.
- Ismerem Elenát, hogy ne ismerném. Az unokatestvérem, de akkor is. Nem kötünk mindent egymás orrára. Egyébként tényleg lehet benne valami, hogy hasonlítok rá. Nem te vagy az elsö, aki ezt mondja. – válaszoltam Elijah-nak.
Hmm.. Petrova vérvonal. Érdekes. Hallottam már annak idején is ezt a nevet. Még nagyon régen Apáék beszéltek valamit róla, de hát az ember hat évesen nem nagyon figyel arra, hogy miket beszélnek a felnőttek.
Azonban bájcsevejünket egy halk suttogás szakítja meg. Körbepillantott Elijah is és én sem tettem másként. Majd egy pillanat múlva némaságra int egy határozott ujjmozdulattal. Egy helyben álltam miközben a közeledő lépteket hallgattam, és akkor megpillantottam az asszonyt aki azokban a régi ruhákban sétált felénk. Végül Elijah mögött az ismeretlen nő megszólalt és köszöntötte az ősi-t. Ennek, vagy talán az Elenának tett ígérete következtében melynek következtében, vámpírsebességgel termett mellettem.
Mint kiderült az ismeretlen nőt Esther-nek hívják, és ami meglepett, hogy valamilyen szinten úgy érzem, hogy az előbb mg olyan nagyon bátornak tűnő vámpír most egy parányi félelmet vagy talán csak izgatottságot sugárzott magából.

Végig hallgatom a lányt, miközben keresztbe fonom a kezeim magam előtt. Akkor Anilynnek köze lehet az átváltozásához, hiszen a hangjából ez jött le. Persze nem hiszem, hogy Anilyn átváltoztatta volna, az nem az ő stílusa. Akkoriban inkább csak ivott az áldozataiból, és nem ölte meg, úgy hiszem, hogy ez nem igazán változhatott z évek alatt.
- Anilynnek köze volt az átváltozásodhoz? - Kérdezem, mert szerintem épp itt az ideje, hogy kiderítsem, mennyit változott az évek folyamán az a nő, akit a világon mindennél jobban meg szeretnék találni. És amíg nem találom őt meg, addig nem fogok nyugodni, és senki nem állíthat meg. És persze ott van az a kis fejezet is, ami Klaushoz kötődik, de ez most nem fontos. Kicsit elgondolkodom a következő kérdésén, mert erre igazán nem számoltam...
- Tulajdonképpen ha te ismered Elenát akkor elvileg tudnod kell azt is, hogy megígértem Elenának, hogy nem esik bántódása a szeretteinek. Talán csak emiatt. A véremet pedig pontosan azért kaptad, mert nem akartam megszegni a neki tett ígéretemet, ugyanis közel álltál hozzá, hogy kihozz a sodromból. Tehát semmi köze ahhoz, hogy te is Gilbert vagy... Csak szimplán hasonlítasz az előbb említett személyre... - Teszem hozzá végül, hiszen ő akarta tudni, hát tessék, fő az őszinteség. Kedves lánynak tűnik, tehát nem lehet olyan távoli rokona Elenának. Majd jön itt a Gilbert dologgal, de kissé mellélőtt a dolgokkal.
- Itt nem a Gilbertekről van szó, hanem a Petrova vérvonalról....Hiszen miért lenne Elena Katerina Petrova hasonmása, ha nem egy a vérvonaluk? - Ám e kedves bájcsevejt suttogás szakítja meg, és szerintem a lány is hallja. Körbepillantok, és némán intek a mutatóujjammal, hogy legyen óvatos, hisz nem tudni ki lehet az, bár a hang rendkívül ismerős, de nem ugrik be, hogy honnan. Egy helyben álltam meg, miközben közeledő lépteket hallottam éles füleimmel. Majd mögöttem egy hang köszönt rám, melynek következtében vámpírsebességgel Savannah mellé álltam, ha kell, megvédem őt.
De a látvány hirtelen ért, és megmondom őszintén nem vártam, hogy pont az anyám áll majd velem szemben. Érzem rajta, hogy még gyenge, így nem jelenthet rám akkora veszélyt. Gyanakvásom most előjött, és szúrós szemeimmel kutattam anyám arcát.
- Esther? - Hangom egy leheletnyit megremeg, de alig észrevehetően. Csak nézem anyámat, aki nem lehet az anyám, hiszen ő már halott.

Tudtam, hogy az előbbi látomás nem a jelenből fakadt így próbáltam újabb varázslatot előidézni kisebb nagyobb eredménnyel. Csak emlékfoszlányokat láttam de semmi többet annyit viszont tudtam, hogy a közelben van így elindultam a folyó mentén. Nemsokára egy elágazáshoz jutottam és nem tudtam merre induljak. Próbáltam figyelni hátha meglátom Elijah-t de semmi. Találomra elindultam az egyik úton és nemsokára egy alakot láttam a távolban megálltam nem messze egy fánál és próbáltam kivenni ki lehet az mikor belém nyilallt a felismerés. Elijah állt előttem jó pár méterre, felé indultam néha néha megkapaszkodva egy fába. Megláttam, hogy egy nővel beszélget nem nagyon gondoltam rá, hogy épp rossz pillanatban érkeztem, elvégre egy halottnak hitt édesanya csak rossz pillanatban érkezhet. A háta mögé álltam jó pár méterre tőle, majd megszólaltam pontosan mögötte.
Hello Elijah
Mondtam nyugodt és kimért hangnemben. Mindig is tudtam, hogy testi és lelki állapotomat sosem tükrözzem a külvilág felé. Épp ezt tettem most is habár fáradtan, megtörve is álltam mögötte ez hangomon cseppet sem hallatszott.

- Maradjunk annyiban, hogy nem a legjobb személy, akivel valaha találkoztam. Söt… - feleltem a nekem szegezett kérdésre.
Letelepedett egy farönkre és utána onnan kommunikált velem. Sokkal felsőbbrendűnek érezte magát mint amilyen valójában. Ő is ugyanúgy erre az életre van kárhoztatva mint mi, és valamilyen szintem ő tehet erről.
Sokat gondolkoztam már ezen az egész kérdés dolgon, lehet, hogy nem is kellene feltenne, de ha már így előhozakodtam vele, akkor bár mindegy.
- Szóval, az érdekelne, hogy az elöbb miért gondoltad azt, hogy azt feltételezem, hogy azért adsz a véredböl, mert Gilbert vagyok. – kérdeztem kíváncsian, Elijah arcát.
Általában nagyon jó emberismerő vagyok, de valahogy az ö dolgait nem igazán tudom megfejteni egykönnyen. Túlzottan zárkózott, túlzottan gyanakvó egy természet.
Régen én is ilyen voltam, de a vámpírlét sok mindenben megváltoztatott. Sok új és jó tapasztalatot bocsájtott a tudtomra, és talán egy kicsit jobb ember is lettem, már ha egyáltalán lehet még ezt mondani rám.
- Tudod, ez az egész Gilbert dolog annyira abszurd. Nem vagyunk mi sem sokkal másabbak amint a többiek. Na jó, talán vannak különleges dolgaink, de attól még mindig csak egy család vagyunk, semmi különös. - mondtam miközben nekidőltem annak a fatörzsnek, aminek az előbb ő szorított.

Pár óra telhetett csak el a feltámadásom óta de még így is túl gyengének érzem magam. Őszintén szólva fogalmam nincs merre lehetek pontosan csak azt tudom, hogy kellő távolságra attól a helytől ahol Klaus fogvatartott. Még mindig a régi ruhám volt rajtam, és bár nem illett a mostani világhoz egy fikarcnyit sem törődtem azzal ki láthat meg. Minden erőm összeszedve próbáltam egy kis varázslatot összegyűjteni, hogy legalább az egyik fiam megtaláljam. Letérdeltem a folyóhoz és kezem a vízhez közel tettem éreztem ahogy a varázslat új életre kel bennem.
- Terra Mora Vantis, Quo Incandis! -
Ismételtem el a szavakat hangosan majd hirtelen mintha épp ott álltam volna mellette. Egy nővel beszélgetett. Azonnal felismertem.
Katerina
Suttogtam főként magamnak. Túl sokat tudtam az elmúlt években történt eseményekről, hogy egy ilyen nőt ne ismerjek. Nem maradt túl sok időm hátra meg kellett néznem hol is vannak mielőtt a varázslat elmúlik. Körbenéztem és felismertem a helyet, mondhatni nagy kő esett le a szívemről.
A varázslat egy szempillantás alatt oszlott el és én újraa tóparton ültem gyengén és fáradtan.

Én tudom azt, hogy mit miért teszek, bár persze összetalálkozom egy két olyan emberrel, akikkel nem tudok miről beszélgetni, de most egy kis esélyt láttam arra, hogy megtudjak valamit a keresett személyről, de be kellett látnom, hogy tévedtem. Sok dolga volt, mint mindig, vagyis akkor egy nőről beszélünk.
- És téged miért érdekel olyan nagyon Anilyn? Barát...Vagy ellenség? - Hátrálok két lépést, és a rönkre ülök. Sokféle gondolat cikázik a fejemben, hiszen Anilyn ha kedve tartotta vámpírokat csinált, majd megölte őket, vagy kedves volt, és barátokat szerzett. Anilyn nem az a fajta ember, hogy kicsit szimpatikus, vagy kicsit nem, őt vagy szeretni lehet, vagy gyűlölni. Bár a hanglejtése elárulja, hogy milyen szándékai vannak, rákérdezek, mert így jobban értenek engem.
A véremet nem azért adtam a lánynak, mert Gilbert, hanem mert ha engem felidegesítenek, akkor sajnos néha igen durván bánok sok emberrel, vagy vámpírral. Főleg, hogyha rosszabb hangulatomban vagyok. De most és itt csak egy két kedves gesztus, és máris jobb irányba terelődik a beszélgetés.
- És mi lenne az a kérdés? - Hiszen mért is ne? Ha már kissé beépülök a városka életébe, amely egykoron az otthonom volt, válaszolok a nekem feltett kérdésekre. És jelenleg mivel a társaságban vagyok, talán úgy illik, hogy fenn tartjuk a beszélgetés fonalát. Nem mondhatom, hogy nem kellemes a társaság, de kissé heves, szórakozott, és kissé szomorú. Nem ismerem a múltját, így nem tudhatom miféle tragédiák érhették őt a múltban, de azt sejtem, hogy nagyon fiatal még. Persze nem vagyok látnok, és nem tudom megállapítani, hogy mennyire, de a viselkedéséből ítélve a húszas évei elején járhat most Savannah. De ez is csak egy tipp, lehet több is, és kevesebb is, de ezt nem fogom firtatni. Illedelmes ember lévén soha nem kérdezek rá a hölgyek korára, és senki se kérdezze az enyémet. Remélem nem ez lesz a kérdés....

Valahogy tényleg erősebnek érzem magam Elijah vérétől, de ez is csak valami mellékhatása lehet annak, hogy Vegetáriánus lettem. Lehet, hogy változtatnom kellene az arányokon és megengedni magamnak, hogy egy kicsit több tasakos vért igyak. Végül is amiatt, biztos nem kell meghalnia senkinek. Jó az igaz, hogy nem olyan ínycsiklandó, mint a friss, még meleg fémes ízű vér, amit közvetlenül az emberek lüktető ereiből ihatunk, de biztonságosabb. Elmélkedésemből Elijah szavai ráncigáltak vissza.
- „Ha tudsz bármit róla, és esetleg megosztanád velem...” – kérdezte, már-már gyanús izgatottsággal.
Megpróbálta ugyan elrejteni előlem, de biztos vagyok benne, hogy valami komoly érzelem van emögött.
- Hidd el nekem, ha tudnám, hogy hol van akkor veled beszélgetnék éppen. Amúgy meg amikor utoljára láttam, éppen túl sok dolga volt. - szűrtem a fogaim közt a szavakat.
Igazán érdekel, hogy mi a fene köze van neki Anilyn-hez, főleg így hogy azt gondolta, hogy felmerül bennem az az ötlet, hogy azért engedi meg, hogy igyak belőle, mert Gilbert vagyok. Wááá… könyörgöm. Valaki elmondaná mi a fene folyik itt? Sok mindent tisztábban látok és nagyon sok olyan dolog van ami egy kis kutatás után a birtokomban van, de mindent én sem érthetek.
Egyébként pedig egyre hátborzongatóbb lett a helyzet, főleg, hogy végig magamon éreztem Elijah tekintetét. Legszívesebben nem is tudom mit csinálnék most, de leginkább ha lehetne, akkor nem itt lennék.
- Elijah, kérdezhetek valamit? – néztem rá kérdőn, és vártam a válaszára, miközben most én is elkezdtem tanulmányozni.
//Bocsi hogy ilyen rövid lett, de nem nagyon tudtam mit írjak //

Figyelem a lány minden egyes reakcióját, szavait, és gesztikulálását. Igen bizony nagyon is hasonlít arra a nőre, aki a szívemben él. Talán az érzés és az illat becsapott, és csak Savannah volt akit éreztem, és azt is talán a vére miatt. De nem nem lehetett Savannah, hiszen az érzés erősebb volt, és most hogy itt áll velem szemben nem érzem azokat a dolgokat. Biztos vagyok benne, hogy nem csak az érzékeim csaltak, hiszen azok élesebbek mint valaha. De nem értem, hogy miért játssza ezt velem? Hiszen nem haraggal váltunk el, hanem szeretetben. Persze ott volt mellette a nagy fájdalom is, de meg kellett tennünk. Sajnos túl nagy ez a sárgolyó, és nem találtam meg őt, bárhol lehet...
- Anilyn egy Ősi mint én...Rég ismerem, d te tudod hol van? - Kérdezem halkan, kicsit több érzelmet engedtem meg magamnak a kelleténél, de ahogy látom a lányt a vérem annyira elcsábítja. Állítólag egy Ősi vére erősebbé teszi azt aki iszik belőle, de csak rövid ideig. Ám én nem hiszek ebben, szerintem hülyeség. Bár nekem is csak azok mondták, akik ittak a véremből, de azok száma igen csekély. Maximum a vegetáriánusok érzik erősebbnek magukat. Ahogy látom, hogy habozik, szélesítem a sebem, és megnyugtató mosoly ül ki az arcomra.
- Nem foglak megölni, ha ettől félsz... - És egyre csak közeledik. Majd puha ajkak érintik csuklómat, miközben a kecses kezek tartják azt. Másik kezemmel oltalmazón végigsimítom a fején. Bár én nem ezzel a szándékkal teszem. Azért akarom, hogy tudja, hogy felsőbbrendűnek tartom magam, és bármikor képes lennék őt eltenni láb alól. De nem bántom. Az egész helyzet most olyan érdekesnek tűnhet, hogy a csuklómra tapad, és issza a véremet. Tudtam, hogy kap az alkalmon, hiszen ilyen lehetőséget kár elszalasztani. Mondjuk az emberek tőlem várják ezt a legelőször. Néha annyira félre ismernek. Pedig ha tudnák milyen is tudok én lenni, ha ideges vagyok, akkor egyből megváltozna a véleményük.
- Ha tudsz bármit róla, és esetleg megosztanád velem... - Hangom megint a régi, rideg és követelőző. Tudni szeretnék mindent amit tud róla, mert fel kell lelnem őt. Ha nem teszem, akkor azzal meghazudtolom azt amit átéltünk, amit egymásnak jelentünk. Érzéseim, mint mindig, most sem ülnek ki arcomra. Kivéve a felsőbbrendűség, és a ridegség. Szemem keserű csillogása nem látszik a sötétben, viszont Savannah érezheti, hogy őt figyelem, ami esetében kellemetlen lehet...

Annyira nem vagyok otthon az ősök dolgaiban, de Elijah mindenki szerint a legnemesebb. Ő az aki a családjáért mindenre képes és mégis elég gonoszság lakozik benne ahhoz hogy bárkit megöljön. Viszont Kol neve nem cseng túl ismerősen. Róla még nem hallottam. Vagy legalábbis nem keltette fel a figyelmemet annyira mint Elijah és Klaus.
- Én sem tartom viccesnek, legalábbis most. Ami pedig Anilyn-t illeti, nem akarok rajta bosszút állni, most már. Elég nagy büntetés az neki, hogy olyan amilyen. – válaszoltam az előttem álló férfinak.
Nem hiszem, hogy azzal, ha csak úgy nekiesnék egy ősnek és megöletem magam, azzal segítenék a halott barátomon. Ő már elment és ezen nem tudunk változtatni. Valójában csak beszélni szerettem volna Anilyn-nal. De azt, hogy mégis miért támadtam akkor rá Elijah-ra azt nem is tudom.
Látom rajta, hogy nem tartja helyénvalónak amit teszek, hogy sanyargatom magam, azzal, hogy csak állati vért iszom. de ez számomra biztonságot nyújt. Főleg, hogy még mindig bennem van az, hogy miattam haltak meg a szüleim.
Ekkor azonban olyan történik amire soha eddig nem számítottam. Elijah felkínálta számomra a csuklóját, hogy igyak belőle. Egy részt csábított a dolog, másrészt viszont ódzkodtam is tőle. Igazán gyötrő volt az éhség amit éreztem, de az hogy egy társamból igyak eléggé hátborzongató dolog.
- „Savannah egyszer van ilyen alkalmad, és így életben marad az a kis őz is...” – kúsztak be szavai az agyamba.
Igaza van, egyszer adódik csak ilyen alkalmam, de ha engedek neki attól jobb lesz? Ekkor azonban megtörtént amire legkevésbé sem számítottam. Megvágta a kezét, és vérének illata úgy hatolt el az agyamig, mint egy mennyei illat. Egy olyan illat ami vonz magához és amitől függ az én létezésem. Öntudatlanul tettem felé egy lépést, és minden erőmre szükségem volt, hogy ne vessem magam a sebre ami ott vöröslött a csuklóján.
- „És ne hidd, hogy azért kínálom fel a lehetőséget, mert Gilbert vagy...” – felelte, miközben én ismételten tettem felé egy új bátortalan lépést.
Mégis mi a fene köze van ennek az egésznek a Gilbertekhez? Miért is feltételeznék ilyet? Ezt ki kell derítenem, de most… most még azt kell kitalálnom miként is kerüljek ki ebből a helyzetből.
Lassú léptekkel, kecsesen sétáltam oda az előttem álló férfihoz, kinek a vére olyan nagyon vonzott magához. Óvatosan felemeltem a vérző csuklóját, egészen addig ameddig amíg puha ajkaimhoz nem ért. Ekkor gyengéden szívni kezdtem az éltető vörös nedüt, amely úgy áradt szét testemben, mint egy drog. Erőteljesen és minden érzékemet letaglózva. Nem szerettem volna olyat tenni amit később megbánhatok, úgyhogy csak egy-két kortyot ittam a véréből, majd óvatosan végigfuttattam nyelvem a seben. Mikor ismét a férfi arcát tanulmányoztam, már újra a régi önmagam voltam. Szemfogaim ismét a megszokott hosszúságúak voltak és így ha valaki meglátna, akkor nem tudná megmondani, hogy vámpír vagyok, vagy éppen egy fiatal lány.

Az egyedüllét csak megerősít pár dologban. És persze mindig jól jön. Amikor meghallottam egy másik vámpírt az erdőben suhanni, ráadásul egy állat után eredve, kissé meglepődtem. Hiába suttogtam magam elé a nevet, rá kellett jönnöm, hogy Anylin sosem vadászik állatra, neki a vér az csak emberi lehet, és csak úgy, ha friss és meleg. Bár ő ritkán ölte meg az áldozatokat. Inkább megigézte őket, miután evett. Persze volt olyan, akit átváltoztatott, bár ha akit átváltoztat és neme mondanak neki, hidegvérrel öli meg. Az emberek, vagy más lények egy kegyetlen rideg szívű Őst látnak benne. Bár néha egy két embernek kedves arcot mutat, mert még a végén elijesztené őket. Ő egy igen összetett Ősi, de a lényeg, hogy én tudom milyen is ő. A többi nem számít. Mikor Savannah hátba támad, rendesen kihoz a sodromból tényleg. De amint jobban megnézem és elengedem, Elenára csak kicsit hasonlít. Ami még fontosabb, egy másik személyre szinte már úgy emlékeztet, hogy ledöbbentő. Arcomon a lány egyetlen érzelem szikráját sem veheti észre, miközben én végig mérem. Anilyn fiatal korában is hasonló volt, mármint a festményeken pont így nézett ki. De ez már rég volt... Bár ha jobban bele gondolok, ha Elenának az őse, akkor az előttem álló Savannah-nak is.
- Én egyáltalán nem tartanám viccesnek, hogy megtámadj egy Ősit, szerencséd, hogy nem Kol volt itt... - Jelentem ki cseppnyi gúnnyal ridegen. Majd a név említésére felkapom a fejem. Honnan ismerheti Anylint? Talán ő változtatta át, nem tudhatom. De kiderítem, hogy honnan ismeri... - Nem tudom, honnan ismered Anilynt? De ha bosszút kívánsz állni rajta,jelzem, hogy alul fogsz maradni... - Mondom a magam könnyedségével, miközben hallgatom a szavait. Éhes, és Vadra vadászik. Ezeket a vámpírokat manapság vegetáriánusnak nevezik, és én mindig is úgy gondoltam, hogy ez egy piszok állapot, mert gyengíti az érzékeket, az igézést, és az elmét is. De ha nekik ez kell, legyen. A morcos szón egy kissé elmosolyodom, hiszen ha én éhes vagyok, akkor nem szimplán morcos vagyok, hanem képes lennék végig rombolni egy egész várost is. Bár én ügyelek arra, hogy senki ne kaphasson el éhesen. Most is az a szerencséje a kis hölgynek, hogy már ettem, mert néha képes vagyok vámpírvérrel csillapítani az éhségemet. Fel is húzom a kabátom ujját, hogy látszódjon a csuklóm. Igen, jól látja kedves Savannah, hogy egy Ősi felajánlja a csuklóját, hogy csillapítsa éhségét. Nem olyan mint az élő, de jobb mint a vegetáriánusok által választott étek. Látom, hogy ódzkodik tőle...
- Savannah egyszer van ilyen alkalmad, és így életben marad az a kis őz is... - Felveszek egy éles követ a földről, s megvágom a kezem vele. Kíváncsi vagyok mennyire tud ellenállni, de én tudom a választ. A vér illata elér odáig, és lehet hogy morbid ez a jelenet, de ki fogom deríteni mennyire éhes a velem szemben álló lány. Azért jó tisztában lenni vele, mert én sem vagyok túlzottan jó passzban, és nem kéne hogy felidegesítsenek.
- És ne hidd, hogy azért kínálom fel a lehetőséget, mert Gilbert vagy... - Bár ha Anilyn vérvonala, akkor valamennyire ismerem őt. Mert valahogy az ő belső tulajdonságai osztódtak szét a leszármazottjaiban, kiben a jó, kiben a rossz. Mindegyikre tudnék példát, de most inkább csak hallgatok. Hogy ne forrjon össze teljesen a sebem, a kő élét beleérintem a sebbe. Majd most meglátom, milyen ez a lány, mert igazság szerint felkeltette az érdeklődésemet...

Néha igazán jót tesz az embernek, ha egyedül lehet. Nem vagyok én sem ezzel másként. Jó ha egyedül vagyok, pláne ha elérkezik a vadászat ideje.
Szélsebesen rohantam a fák között, miközben üldöztem az őzet amelyiket az előbb szemeltem ki. Kecses volt és gyors. Pontosan úgy mint én. Na de visszatérve a történetemhez. Éppen keresztülszaladtam az erőn amikor meghallottam egy nevet. „Anilyn” Annyira ismerős volt. Szinte már túlságosan is. Fájó emlékeket idézett fel bennem. Elvégre is egy ilyen nevű vámpírnak volt köszönhető a társam halála. Így nem is volt kérdés, hogy a hang irányába fogok tovább haladni.
Gyorsabban szaladtam, mint valaha. Olyan gyorsan, mint ha az életem függne tőle. Egészen addig ameddig meg nem pillantottam a férfit a folyó partján. Lépteimet lelassítottam és pontosan úgy mint egy kecses vadmacska lépdeltem az avarban. Ekkor azonban rájöttem, hogy kivel is állok „szemben”. Ott állt az erdő sűrűjében az én társaságomban a nagy Elijah. Micsoda csoda.
Igaz szeretek az lenni ami vagyok, de ez akkor is természetfeletti, sokak szerint ”átok”. Amiről nagy részben ők tehetnek. Mert ha ők nincsenek, akkor a többi vámpír sincs, és én még mindig élném a jól megszokott unalmas kis életemet.
Egy hirtelen ötlettől vezérelve, talán meggondolatlanul, de úgy döntöttem Megteszem, amit kell. Így utat engedve vámpír énemnek, rátámadtam és egy hatalmas fának nyomtam. Nem tudom mi üthetett belém, hiszen úgysem győzhetek le egy őst, pláne így hogy „vegetáriánus” vagyok.
A csillagos éjszakában hirtelen fordult a helyzet. Így most már ő nyomott neki a kemény fatörzsnek.
- „Hogy merészelsz megtámadni engem? Tudod te kivel állsz szemben?” - záporoztak felőle a kérdések, miközben folyamatosan engem bámult.
Egy rövid idő után azonban elengedett legnagyobb megdöbbenésemre, és a földre lökött. Ugyan nem erősen, csak azzal a szándékkal, hogy tudjam ki van jobb helyzetben. Majd folytatta a kis beszédét.
- „Hogy képzelted, hogy erősebb lehetsz egy Ősinél?” – érkezett egy újabb kérdés, amivel már meg sem lepett.
Felállok a nedves avarból és durcásan lesöpröm magamról a rám tapadt faleveleket. Morgolódom még egy pár pillanatig, aztán végre mélyen a szemébe nézek és szép sorjában válaszolok minden kérdésére.
- Először is Tudom, hogy te vagy Elijah az egyik ös. Másodszor, azt hittem veled van Anilyn is és azért támadtalak meg és végül tudtam, hogy nem vagyok erösebb, csak tudod a vacsorámat szalasztottam el miattad. Úgyhogy ilyenkor mikor nem eszem eleget, egy kicsit morcos tudok lenni. – válaszoltam harapós hangulatban.
Eléggé idegesített, hogy ilyen badarságokról kell vele beszélnem, de a muszáj az nagy úr. Ráadásul ha jól tudom, akkor Elena is kapcsolatban áll vele. Ami ebből a szempontból döntő is lehet.
- Amúgy ha már így alakult, akkor hagy mutatkozzam be. A nevem Savannah. Savannah Gilbert. – mosolyogtam rá cinkos módon, miközben felé nyújtottam a kezemet.

Halkan egy nesz nélkül sétálok az erdőben, egészen a folyópartig. Egy nyomot követve tévedtem ide, csak egy illat volt, egy érzés, mintha Ő lenne. De tévednem kellett. A nyomot már régen elvesztettem, csak reméltem, hogy a folyónál újra fellelhetem. Hisz annyit jártunk ide egykoron. Hittem, hogy az illat, mit érzek, s az érzés mi ezzel párosul nem csak egy újabb szüleménye a képzeletemnek. Régen éreztem már, s ha megéreztem egy pillanatra, mindig reményt keltett bennem. De most mintha ezek az érzések mások lennének, erősebbek és intenzívebbek, mintha tényleg itt lenne közel, mintha a városban lenne. Egy nevet suttogok csak magam elé.
- Anilyn - De a szóra nincs már felelet. Ha most valaki látna, azt hinné, hogy a nagy és erős Elijah megtébolyodott. Hajam kócos, és csapzott, de az az erős szél miatt lehetséges. Szemeim sötétek és a csillogás ami a mélyén rejtőzik tébolyt sejtet. Igen van az az erő, mely még engem is elgyengít, és képes az őrület határára kergetni. Aki volt már szerelmes, az tudja, hogy milyen érzés is ez. Mikor nem láttad a szerelmed már régen, és érzed, hogy a közelben van, de nem mutatja magát. Kissé már tényleg kezdem tébolyultnak érezni magam. Mikor a szél ismét feltámad, újra érzem az illatot, és egy különös érzés söpör végig egész lényemen, szinte a földre terít, de csak jelképesen. De megállok. Nem hagyhatom, hogy ennyire hatalmába kerítsen Az érzés, hiszen, ha ő itt van, neki is éreznie kell, nem csak nekem. Tudom, hogy ő is érez engem, hiszen az a mi kettőnk között volt, nem múlhat el egyhamar. De mára feladom, s térdre rogyok a folyóparton, s nézem a víz folyását. Néha belegondolok, hogy milyen egyszerű is lenne, ha meghalnék, vagy csak egy kis utolsó ebihal lennék... Az ilyen lényeknek oly rövid az életük, de nekem itt az örökkévalóság. Ezért nem érzem szükségét a születésnapok ünneplésének sem. Felesleges időpazarlás. Mikor feleszmélek, hogy a nedves avaron dérdelek egy farönk után nézek. Látok is egyet, melyre leülök, hogy onnan szemléljem tovább az éjszakai tájat. Ilyenkor olyan békés és nyugodt minden. Talán az éj démonai miatt, hiszen az emberek már nem nagyon mernek kint lenni ily későn. Főleg, hogy alig két hét és ismét telihold lesz. Szerencsére itt még nem népesedett el a hibrid állomány, bár nekem nem akadály, hiszen a vámpír felükre tudok hatni. Elmélkedéseimből halk nesz riaszt fel, ami hirtelen megszűnik. Felállok, és körbepillantok, majd visszafordulok a folyó felé. Még szerencse, hogy nincs messze a kocsim, bár nem tudom, hogy most miért is ez volt az első gondolatom. Behunyom szemeimet, hogy megérezzem a fák között bujkáló idegen milyen lény is. De amint ezt kiderítettem, valaki hátulról nekem jön, majd egy fa törzsének nyom. Vámpírfogak villannak a csillagok fényében, s a másodperc törtrésze alatt fordul a kocka. Szemeim feketék, fogaim szabaddá válnak. Haragomat szabadjára engedve nyomom a fának a rám támadó egyént a nyakánál fogva, s pont annyira szorítom csak, hogy ne szabadulhasson.
- Hogy merészelsz megtámadni engem? - Préselem ki a szavakat a fogaim között, miközben arcom közelít a lányéhoz. Most volt időm megnézni a lányt, aki emlékeztet egy kicsit Elena Gilbertre. Lehetséges, hogy ő is egy Gilbert? Nem tudom, de a pimaszsága felbosszantott.
- Tudod te kivel állsz szemben? - Sziszegem még mindig, s hangom rideg, gonosz és ijesztő. Persze ne feledkezzünk meg a felsőbbrendűségről sem. A lány most egy igazi gyilkos fenevaddal találkozott össze, akit ha kihoznak a sodrából, akkor ott kő kövön nem marad. De figyelembe véve a tényt, hogy nagy a hasonlóság, elengedem és a földre lököm a lányt, nem erősen, csak hogy tudja hogy én vagyok az erősebb.
- Hogy képzelted, hogy erősebb lehetsz egy Ősinél? - Lépek hátra egy lépést immáron visszahúzott szemfogakkal, de egyben rideg szemekkel. Megigazítom a hajamat, és begomdokom a szövetkabátom gombjait. Amint lány feltápászkodik, remélem választ is kapok a kérdéseimre, mert igazán tudni szeretném, mégis mit is gondolhatott...

/Gilbert ház/

Miután átvettem a farmerom, előhalásztam a szekrényből a dzsekimet, és lent felvettem a cipőm, útnak is eredtem Elenával az oldalamon az erdőbe. Csendben haladtunk ki-ki a saját gondolataiba merülve, egészen az erdő széléig, mikor is megfogalmazódott bennem, hol is lesz a célunk. Néhány éve, mikor még szüleink éltek, rengeteget kirándultunk, és a kedvenc helyünk a vízesés volt. Hol lent csodáltuk a vízesést, hol megmásztuk és föntről bámultunk le. Olykor táborozni is kijöttünk az erdőbe, akkor még biztonságos volt. Főleg, hogy még nem is tudtunk a veszélyekről, és esetleg csak az fordulhatott volna meg a fejünkben, ha valaki az erdő veszélyeiről zagyvált volna, hogy nekünk ront egy vadkan, vagy egy másféle állat támad meg minket. Aztán persze mint kiderült, kevésbé gyilkos hajlamúak errefelé az állatok, de könnyebb ezzel eltusolni egy ösztöneire hallgató gyilkolászós vámpír tetteit, mintha elárulnák az igazat. Ha kitudódna, a lakosság fele biztosan megcsappanna, és nem azért, mert elmenekülne mindenki. Talán így lenne, de nagyobb az esélye annak, hogy a fél várost diliházba csuknák és kapnának egy szép kis fehér kényszerzubbonyt, és hátralévő idejüket tölthetnék egy gumiszobában. Bár lehet, én is köztük lennék... Ostoba gondolatmenetemre halkan felnevettem, és megtörtem a mély, már-már "hangos" csendet.
- Akkor, gondolom irány a vízesés!- mosolygok Elenára és bűntudatot érzek korábbi beszélgetésünk, pontosabban véleménykinyilvánításom miatt - Bocsi, az előbbiért. Nem szándékoztalak megbántani, de az igazságra voltál kíváncsi. - vonok vállat, de azért a sajnálat fénye szemeimbe költözik, és megdörgölöm nővérem vállát - Rám mindig számíthatsz, remélem ezzel tisztában vagy. - mosolyodok el újra kicsit kedvtelenül