zene ||   ©

zene ||   ©

zene ||   ©

zene ||   ©

ღ zene: Let Her Go ღ megjegyzés: I love, my brother    ღ

Az élet valójából egy hosszan tartó kínzás, amely sohasem ér véget. Hiába reméled a jót, ha mindenhol elutasítással találod magad szemben, hiába reméled a reményt, ha az már oly régen elveszett ügy csupán, s hiába is akarnál bármit megkapni, ha úgy is az ellenkezőjét kapod meg. Amikor azt hiszed, hogy minden rendben van, akkor csap le az élet maga a legváratlanabbul, amikor azt hiszed, hogy végeztél egy-egy dologgal, csak akkor tetézi meg még jobban a sorsodat, hogy aztán az a bizonyos befejezett ügy, mégse legyen annyira lezárt témakörű fogalom. Jogosan kijelenthető tehát az, hogy hátba szúr az élet újra, meg újra. S hogy mindezt miért teszi? Talán azért, hogy küzdj, talán azért, hogy megbukva meghalj, talán amiatt, hogy szenvedni lásson minduntalan, avagy az is megeshet, hogy könnyed játéknak véli, ha az életeddel szórakozhat. Az élet kegyességét én magam nem ismerem, s minden boldog pillanat után csak fájdalom következik, mely által kamatostul fizettek vissza mindent. Annyi magányos percet töltöttem el, hogy összeszámolni is szívszaggató, annyi egyedül töltött estén vagyok túl, de a szívem sosem hűlt ki. Mindig is érzett valamit mélyen legbelül, de nem jóságot, s nem is szeretetet, hanem feladást, csalódottságot, és végtelen elhanyatlást. Szívem minden dobbanása feladásért könyörgött a hosszú évek alatt, minden lélegzetvételem, mely a tüdőmbe áramlott kínkeservesen fájt, s a végleges abbahagyásért könyörgött, amikor is megkaphatja a végső szúrást. Annyiszor játszottam karddal a kezemben, annyiszor volt kés nálam, annyiszor ott volt az alkalom, hogy leszúrjam magam, s ezáltal megszabadítsam a világot egy összetört élettől, de sosem volt elég bátorságom ahhoz, hogy megöljem magam. Féltem a haláltól, s legfőbb képen attól, hogy a mostani magány még kínzóbb lesz, de nem ez az oka annak, hogy a mai napig élek. A maradásom oka mögött az ölések számtalan sorozata áll, ami megmutatta mindig ama tényt, hogy állj fel, és harcolj a végsőkig. Ezáltal váltam erősebbé, kegyetlenebbé, és egyre csak elhidegültebbé, amit a továbbiakban is meg kellesz tartanom, így pedig nem engedhettek semmilyen gyengeségnek, sem pedig érzelemnek. Nem találhatnak rajtam fogást, nem szorongathatnak meg semmivel sem, nem bánhatnak el velem, s nem vehetik el az életemet, hogy aztán a földre kerülve zokogjak egymagam a magányom tábortüze felett. Azért érhettem el az ötszáz éves kort, mert én magam így akartam, mert én magam küzdöttem! Kitartottam minden fájdalom, s elvesztés ellenére, minden kínt elviseltem, hogy aztán én magam váljak egy kegyetlen gyilkossá. Az érzelmek nagy hibát ejtenek bennünk, s épp ezért is tartom most is őrültségnek, hogy ennyire elgyengültem az öcsém látványától. Nem szabadna, hisz könnyed szerrel megölhetik, elvehetik őt tőlem, s utána mi marad majd meg? Kín, mérhetetlen kín, fájdalom, megszámlálhatatlan fájdalom, s szenvedés, temérdek szenvedés, melyek összességében úgy emésztenek majd fel, hogy én magam őrültté leszek.
-Én sosem halok meg, de komolyan.-Nevettem el magamat könnyedén végül, hisz az én halálom lehetetlen, ha azt nézzük, hogy amint meghalok új testbe ugrom. Tökéletesen be van sorozva, hogy ki a következő testem, így vész esetén rögtön átugrom, s a régi egykori önmagamról pedig leszedem a tárgyakat, hogy aztán visszavegyem magamhoz a tulajdonomat. Eredetileg az ugráshoz kellene egy másik utazó is, hogy meg legyenek a szükséges dolgok, s tutira véve átkerüljek, sőt az is kellene, hogy rám olvassa az igét, s ezáltal a testem tulajdonosa legyek... de nekem ez nem kell. S hogy miért, nem? Nos azért nem, mert elintéztem az évek alatt azt, hogy jelzést teszek a testre, tehát ha én meghalok, azonnal is hivatalosan megkapom a kinézett testet. Ötszáz éves vagyok, ami már magában eredményezi, hogy rengeteg időm volt kidolgozni különböző varázslatokat, és ezáltal cseleket.
-Nem, én tehettek róla, hogy utálom a fajtád.-Hangom rideggé válik hirtelen, ezzel újabb tőrt forgatva meg benne.-Ne érts félre, de gyűlölöm a természetfelettieket, s ezt oly erősen belém tuszkolták az évek alatt, hogy nem tudok tenni az érzés ellen. Most is olyan szívesen letépném a fejed, tekintve a vámpíri éned... de nem fogom megtenni, mert a testvérem vagy, tehát türtőztettem magam, de jobb, ha tudod, hogy mit gondolok a vámpírokról. Nem rólad, hanem erről! Szeretném, ha őszinte lennék veled, s mindent tudnál, de ha ez ennyire fáj, akkor hazudnom kell, de én nem akarom azt hazudni, hogy a fajtádat imádom, ha egyszer tömeg számra irtom.-Hangom valahol megtört, de ugyanilyen szinten rideg. Nem róla van szó, hanem arról, amit képvisel. Nem ellene irányul, de nem tehettek arról, hogy gyűlölöm az egész lényt, aki árt az embereknek.
-Én mindent túlélek.-Vonok vállat, majd ennyivel el is intézem a dolgot. Hisz minek ígérgetni? Úgy életbe fogok maradni még hosszú évekig, tehát nem hiszem, hogy magyaráznom kellene, de ha magyarázatot szeretne, akkor majd elmondja nekem ezen kívánságát, és teljesítem, de addig is ki akarom élvezni azt, hogy.. hogy rövidítem a dolgokat. Mármint minek ismételgessem, hogy életbe leszek? Ő maga halhatatlan, szóval eme fogalmat ismerhetné kissé, bár.. igaz ő is megölhető valahogy, ahogy én magam is megölhető vagyok. Tehát nem egészen vagyunk halhatatlanok.
-Még nem láttam vámpírt sírni.-Rázom meg a fejemet könnyedén.-De egyetlen dolgot fogadj meg, kérlek. Ne ölj senkit.. ismétlem: Senkit! Még ha én magam kerülök is veszélybe, rendben?-Nézek mélyen a szemeibe. Ez az egyetlen dolog, ami a kegyetlenebbik énemet fokozza. Gyilkossá válok, ha ártatlanokat bántanak, főleg ha embert. Nem szeretnék emiatt épp neki ugrani, mert nem tudom irányítani a két énem. Mármint egy személy vagyok, de na. Egyszer gyilkos üzemmódban, máskor pedig a világ legérzelmesebbjeként, ami erős túlzás, mert csak elemzem az érzelmeket, de nem vallom.
A véres kezemet nézem erőteljesen, és el sem veszem róla a tekintettemet, hisz szinte megbabonázz, megbűvöl, s nem enged szabadulni, holott el kellene eme.. eme száltól szakadnom. Nem is hallom, hogy miket magyarázik nekem, sőt még azt követően sem, hogy kimondtam azt a két szót önmagamról. Teljes kontroll alatt állok. Megöltem személyeket, nem egyet, hanem ezreket. Embereket, sőt bárkit, akit szeretem volna, aki csak keresztbe tett nekem. Nem, nincs bűntudatom, csupán feléledt bennem a gyilkolási ösztön. Nem kellett volna érzelmekről hablatyolnom a hetekben, hanem ezzel kellett volna törődnöm. Gyilkosnak születtem. Tekintettem jég kék pillantásként hat, ahogy Jace szemeibe nézek, miközben magam mellé engedem a kezemet. Arcvonásaim semlegesek lesznek, s az arcomon egy gyilkos mosoly lapul. Egyetlen mozdulattal indulok meg magam elé, és ezáltal készen állok gyilkolni.

Paul & Jace

I want see my brother forever

Az élet mondhatni egy színdarab, és mindenki játszik benne valamilyen szerepet. Vannak akik az örök győztesek közé tartoznak, királyok, elnökök, üzletemberek, akik folyton siker élményeket élnek meg, és én is pontosan ilyen voltam... Mindent megkaptam, mert egy királyi családba születtem, és nem is akármelyikbe... A Francia királyi családba. "Apád egy híres, és könyörtelen király volt, aki jobban szerette a fattyát, mitn a saját fiát." Anyám mindig ezt mondta nekem, de az igazat megvallva nem nagyon törődtem vele, hisz szerettem a bátyámat... Ha ezt megmondtam neki, akkor mindig előrukkolt valamivel, hogy szétszakítson minket, mindaddig míg sikerült neki elérnie a célját. Szétválasztott a bátyámmal, és mondhatni elhidegült a családi kötelék köztünk, legalábbis látszólag, hisz én még mindig jobban szerettem őt, mint bármelyik másik testvérem. Lehet, hogy ez miatt akarta mindenképp eltüntetni Paul-t az útból? Már nem tudom, de nem is érdekel... Anyám a múlté és én vámpír lettem, és remélve, hogy Paul valahogy túlélte, és újra találkozhatunk egyszer majd, mert hiányzott. Minden egyes nap, egy apró tű volt a lelkemben, egy hiányérzet, amit semmi és senki sem tudott pótolni, és még amikor az érzelmeimet kikapcsoltam, akkor is ott volt a tudatomban, hogy volt egy testvérem, akit mindennél jobban szerettem.
- Soha nem bocsátanám meg magamnak, ha meghalnál, hisz most kaptalak csak vissza... Annyi dolgot kell bepótolnunk, és az idők végezetéig újra melletted lehetek tesó. - Már belegondolni is jó, hogy örökké együtt maradhatok a testvéremmel, hisz annyi év keresés után megtalálni, ennél jobbat nem is kívánhattam volna magamnak... Szükségem volt Paul-ra, mint az embereknek a levegőre, vagy mint a halaknak a vízre... Mióta megtaláltam kezdem érezni, hogy a lelkemből hiányzó darab visszatér, és kitölti az egészet. Vámpírként felerősödnek az érzelmeim, és elmondhatatlanul boldog voltam, hogy visszakaptam a bátyámat.
Aztán a következő jelenet, ami lezajlik felzaklat.. Idejött egy kölyök, aki megsértette a bátyámat, mint minden más érzelem a harag is felerősködik, és utálattá változik, és ha egy vámpír valakit utál, akkor az nem épp a legjobb dolog... Bármire képes vagyok, hogy megbosszuljam azt, amit a testvéremmel csinált ez a kölyök. Hogyan fordulatot a mestere ellen? Én sem támadtam rá apámra, hiába vert meg, ha olyan kedve volt... Sose lettem volna képes kést szúrni, vagy karót... Talán nem kellett volna hirtelen haragból cselekednem, hisz ha nem állok le időben, akkor... akkor megöltem volna... Mert simán képes lettem volna rá, hisz Paul-ért szó szerint ölni tudnék. Aztán elengedem, és Paul mellett termek, és próbálom megitatni vele a vérem, de nem fogadja el, csak kiköpi... Aztán szavai mintha egy kés lenne a szívemben, és megforgatná...
- Ez a mocsok én vagyok... ez a mocsok az én vérem... - Közlöm vele elhalt hangon, hisz... Tudom, hogy nem akart megbántani, de sikerült neki, hisz lemocskozott, még ha nem is arra célzott volna, akkor is rosszul esik, de nem hagyhatom, hogy emiatt eméssze magát, inkább elmosolyodom és próbálok nyugodt és kedves lenni, még ha legszívesebben belefutnék egy karóba, akkor is meg kell próbálnom... - Hidd el érted bármit megtennék, csak hogy jobban légy... - Jelentem ki egyszerűen és miden szavamat komolyan gondolva, hisz ő az egyetlen élő rokonom már csak ő maradt nekem, és senki más... Igaz ott volt Hazel, de összevesztünk és most látni sem akar, ezért meg sem említem Paul-nak, inkább őrlődöm ezen magamban, de mikor látom, hogy mégis legurult pát korty vámpírvér a torkán, és gyógyulnak a sebei, akkor megkönnyebbülök, és el is engedem a fiút, had meneküljön, hisz Paul megkért, hogy ne öljem meg...
- Remélem is, hogy még sokáig velem maradsz, és mindent megteszel a túlélés érdekébe, bármit is kell tenned érte.. Ígérd meg, hogy mindig mindent megteszel ennek érdekében.. - Az sem érdekel, hogy milyen módszerrel maradt ennyi ideig életben, csak az számít, hogy él és virul... Soha nem akarom még egyszer átélni azt, amit ebben az ötszáz évben.. Mondhatni csak egy bóklászó lélek voltam, aki sehol sem találta a helyét, a mai napig... Úgy érzem, hogy hazatértem, és mindenem meg van, amire csak szükségem lehet, hisz Paul mindennél többet ér a számomra... Még az életemet is képes lennék eldobni érte...
- Nem láttál még vámpírt sírni? Hát... szokj hozzá... Gondolom tudod, hogy milyen ötszáz évig egyedül lenni a családod, és a szeretteid nélkül, és gondolom tudod milyen felbecsülhetetlen boldogsággal jár ez, ráadásul vámpír vagyok, és az érzelmeim felerősödnek... - Mondom neki, majd meglököm játékosan a vállammal, miután ő az enyémbe bokszolt... Majd én is elröhögöm magam, de miért? Azt nem tudom...
- Hát ha sétálni akarsz, akkor menjünk... - mondom neki és meg is indulok, egy darabig sétálok, de azán észre veszem, hogy nem követ, és hátrafordulok hozzá...MAjd jobbkezét összevérezi, és nagyon nézi... Olyan mintha, valami tranzba esett volna, és felhúzom a szemöldököm. - Paul, minden ok?.. - Kérdezem tőle, de mintha meg sem hallotta volna, csak a kezét nézi, és mikor megszólal meglepődök... - Én is gyilkoltam már Paul... Tudom, borzalmas érzés, és nem akarok többet olyat átélni, de biztos volt oka annak, hogy gyilkoltál... - Mondom neki, hisz az én párizsi menetem sem szólt másról, mikor ki voltak kapcsolva az érzéseim, mint a szexről és gyilkolásról... Soha nem lenék képes elítélni őt, semmiért sem tudnám... Én is tettem olyan dolgokat, amikre nem vagyok büszke, de megtettem őket...

szavak: valamennyi zene: - megjegyzés: Szeretlek bátyám  

ღ zene: Let Her Go ღ megjegyzés: I love, my brother    ღ

Amikor a fájdalom belülről emészt fel mindinkább, s nem marad más csak az, hogy lélegezhetsz, akkor elgondolkozol azon, hogy az életed semleges, üres, fakó.. egy látszatkép kellege. Mégis mit ér az, ha levegőt vehetsz, de nincs melletted senki sem? Mégis mit ér az, hogy ehetsz, alhatsz, és álmodozhatsz, de a magány minden, mi kirakja az életed? Hosszú évek alatt megtanultam, hogy számomra semmi sem érték azonkívül, hogy élet.. nem volt mellettem senki, és semmi. Nem támogattak, nem volt ki nevelt volna, hosszú fájdalmas perceket éltem meg egymást követően, s mostan itt állok. Élek, mert élni akartam, lélegzem, mert emberi vagyok, s ölök, mert a hosszú évek százai megölték a lelkem, s őrültté tették az eszem. Nincs mi megállíthatna, s nincs mi elvehetné tőlem az életet. A legelső dolog, amit magam elé helyezni vélek majd mindig is; azaz önmagam élete. Mások nem számítanak abban a pillanatban, amikor is az életemet kell óvnom, amikor is magamért kell harcolnom. Mindig is ily önzően ragaszkodom majd ezen fogalmi körhöz, mely az egyetlen lehetőség az örökké kifejezésre. Az egyetlen dolog csupán ez volt a hosszú életem alatt, amire számíthattam, hisz ezen témakör nem fordított nekem hátat, nem hagyott magamra, és tovább vitte a sorsomat. A magány volt a kísérőm, de az élet volt, ami megedzett, és odáig juttatott, ahol most vagyok, és íme egy gyilkossal állnak szemben, nem egy segítőkész emberrel, hanem egy kegyetlen szadistával, aki élvezi a kínzást, az ölést, és a bántalmazást. Mennyieket is öltem meg? Sohasem tartottam nyilván, de ami elrontotta az életemet az ez volt, s ami helyre hozhatja, nos az immár semmit sem takaró tényeset. Eltelt azon időszak, amikor is jóvá tehető lett volna a bűneim sora, eltelt azon idő, amely egykoron éltető fényként jelent meg. Immár minden csak puszta semlegesség, mintha semmi sem létezne ezen a világon, mint érték, s ez voltaképpen így is van. A bűnök végtelenek, ahogy a megoldások arra, hogy mindezt jóvá tegyük.. nulla. A mai élet álmait, a kegyetlenség álcája képviseli.
-Én nem halok meg, csak a...-Nem fejezem be a mondandómat, hisz igazság szerint a testemre utaltam, amely nem az enyém, ahogy az összes eddigi sem az én testem volt, hanem valaki másé. Csupán én csak kölcsön vettem, s amikor ez épp nem volt már a hasznomra újat választottam, aztán újabbat, és újabbat, hisz csak egy lélek vagyok, és nem több.. ha ezt tudná talán megvetne, és már nem akarná azt, hogy a testvére legyek. Bonyolult eme ügy, de mindenesetre előbb-utóbb meg kellesz tudnia mindezt. Remélem nem okozok neki fájdalmat, s azt is remélem, hogy nem gyűlöl meg emiatt, hisz nem tudnám elviselni, ha azért vetne meg, mert csupán egy kóbor, s utazó lélek vagyok.. mély levegőt véve nyugtatom magamat, hogy nincs semmi gond, persze etethettem én ezzel a mesével a képzeletemet, de nem sikerül a tett, hisz megjelenik a tanítványom, akit a vadászás rejtelmeire oktatók. Kissé aggasztó a megjelenése, de amik történek ezután azok sokkalta rémisztőbbek. El sem hiszem, hogy képes szánalmasnak nevezni, engem, aki oktatóm őt! Nem maradt családja, csak én, és erre elárul.. a fájdalom ismerős érzése költözik belém, de nem rezzenek meg tőle. Mintha csak tűrném mindezt, és meg se kottyanna. A kínzások, amiket évekkel ezelőtt kaptam azok megtanították nekem, hogy sose mutass ki gyengeséget, és hogy a fájdalom elleni védekezés legjobb megoldása a tűrés, így hát ehhez méltán teszem mindezt. Figyelem az öcsém, és azt amiket tesz.. megrázom a fejemet, s ahogy rám kényszeríti a vérét automatikusan köpöm ki, amint csak kitudom. Utálom ezt alkalmazni, és utálom, hogy vámpírvért erőltettet rám, amikor is én vadász vagyok, és ezzel beszennyezte eme munkám. Értem én, hogy aggódik, és ezt nagyon értékelem tőle, mert szeretem, de miért itatott ezzel a vérrel meg? Miért?
-Pontosan eltaláltad, nem akartam ezt a mocskot lenyelni, hogy jobban legyek.-Nyomom meg kegyetlen éllel az egész szavamat.-De köszönöm.-Pillantok rá elismerően, ugyanakkor kissé mérgesen, de csak annak tudható be, hogy vadászként makacs vagyok.-Ugyanakkor nem halok meg ennyitől, és ne öld meg!-Kiáltom utána, ahogy eltűnik mellőlem, és Aidennel foglalkozik. Szavaimat komoly célzásként szántam, hisz nem szeretném, ha a srác meghalna, még akkor sem, ha leszúrt.. Szépen lassan gyógyulok, és a seb el is tűnik rólam, amire én felnevettek. Képes voltam minden ellenállás nélkül engedni ennek, és ebben az a vicces, hogy voltaképpen sosem ittam vámpírvért az elveim miatt.
-Jól vagyok, köszönöm, nem kell aggódnod. Én is szeretlek, és nem távozom el csak úgy.-Állok fel könnyedén.-Ugyanakkor köszönöm szépen, hogy meghagytad az életét.. nem viseltem volna el, ha miattam hal meg. Még fiatal kölyök, és tanulja a szakmát. Érthető, hogy makacs, és ragaszkodó.-Mosolyodom el halványan, ahogy letörlöm a könnyeit.-Ne sírj már.. sose láttam még ennyiszer síró vámpírt, hisz ti erősek vagytok, nem gyengék.-Röhögök kötekedésként, ahogy a vállába bokszolok, és elnevettem magam.-Na sétálni akarok, gyere!-Mosolygok rá, de amikor meglátom magamon a vérem elborzadok, és elönt a gyilkos vágy.. hirtelen állok meg, és ha ő el is indul sem megyek utána. Jobb kezemet végig húzom a megfelelő helyen, így csupa vér lesz a kezem, és azt kezdem el nézni élesen.-Gyilkos vagyok.-Hagyja el a számat ez a két szó, amely jelző értékkel bír, s úgy érzem menten elájulok.. biztos vért vesztettem..

Paul & Jace

I want see my brother forever

Az élet kiszámíthatatlan. Sosem lehet tudni, hogy mit hoz a sors. Sokáig azt hittem, hogy Rose és Paul elvesztése után nincs értelme az életemnek. Ez valahol igaz is volt. Nem egyszer akartam öngyilkos lenni, de ezeket eltemetem az agyamban. Nem szerezhet róla tudomást senki... Az iagzat megvallva Roseval csak el akartam feledni Pault, de ez sosem történt meg. Mindig is Paul kerestük és ebbe ő belenyugodott. Nem ellenezte és nem is volt ellene, ő is segíteni akart nekem. Persze törvénytelen volt a kapcsolatunk, míg emberek voltunk, de Paul sosem ellenezte, sőt segített is nekünk tartani a kapcsolatot. Paul volt a tökéletes testvér, sőt több volt mint tökéletes. Nem is tudtam elképzelni az életem nélküle és most, hogy újra láttam nem is tudom. Inkább halok meg, mint hogy megutáljon vagy meghaljon. Megfogadom magamban, hogyha meghal, akkor vele halok én is. Ha valaki bántja, akkor én is bántom. Én leszek neki Káin jele. Ha valaki megkarcolja, akkor én a kezét a támadónak felvágom és kivéreztetem. Igen akkoriban Isten megjelölte Káint és, aki bántotta elméletileg tízszeresen kapta vissza. Hát most én leszek ennek a jelnek a megtestesítője. Sosem fogom engedni, hogy elszakítsák tőlem. Legyen szó életem szerelméről, vagy bárki másról. Mi már összetartozunk a fivéremmel és örökké egymás oldalán leszünk. Bármire is lesz szüksége én megadom neki. Nem is tudom, hogy mikor éreztem ilyet utoljára. Ez gondoskodási vágy és szeretet. Igen talán ilyen érezni azt, hogy van kiért harcolni és küzdeni. Megadja életemnek újbóli célját és értelmét. Vajon mit érezhet ő? Mi járhat a fejében... Említette, hogy vámpírok kínozták. Vajon ezek a vámpírok még élnek és le tudom őket vadászni vagy inkább ketten csináljuk majd?! Igazából nem is merem megkérdezni tőle, mert nem akarom a régi sebeket feltépni. Inkább aggódom magamban és felkeresem azokat a dögöket, hogy kicsinálhassam őket. De kik lehettek és mikor? Mert ezek lényeges kérdések. Argh nem tudom, hogy mire gondoljak hirtelen. Annyi év telt el és annyi minden történt. Túlságosan szeretem őt és nem akarom, hogy bármi történjen vele... Még a gondolataimat sem tudom összeszedni. Össze-vissza gondolok mindenre, kicsit zavart vagyok és boldog. Mérhetetlen nagy melegség árad szét a mellkasomban és kezd újra működni az a valami ott lent. Közli velem, hogy sosem voltam doboz... De a lényeg csak most jött. Megígérte, hogy sosem hagyjuk el a másikat. Amíg világ  a világ, mi testvérek maradunk és ezen csak a halál változtathat. Semmi más, csak a jó öreg és ismert halál. Én örökké élek, de Paullal mi a helyzet. Vajon ő hogyan húzta ki eddig és meddig fog létezni? Nem akarom, hogy valaha is meghaljon és elhagyjon. Nem szeretném, hogy a halál elválasszon minket. Bárcsak meglehetne állítani az időt. Bárcsak ne múlnának az évek. már több mint ötszáz éves vagyok és nem unom az életem. Mindig is volt valami, ami előre hajtott. Ez a valami a testvérem keresése volt, de most megtaláltam és értelmet ad az életemnek és ha meghal... Bele se merek gondolni és inkább ennek el vetem a gondolatát. Szavaira nem tudok válaszolni, csak könnyeim potyognak. nem is tudom, hogy mikor hullattam ennyit utoljára. Aztán még közli, hogy nem fog elhagyni..
- Nem is hagyj el. Sose engedem, hogy itt hagyj és mindig megtaláljuk a módját, hogy együtt lehessünk, mint testvérek, mert szeretlek testvérem. Ha mégis egyszer elhagysz, akkor inkább véget vetek az életemnek. Nem akarom, hogy a halál elválasszon minket egymástól. - Miközben ezeket a szavakat mondom neki, a homlokomat az övének támasztom és a szemeibe nézek. A szemeim könnyektől nedvesek és még mindig hullanak. Hiába akarom, vagy hiába nem. Csak hullanak és mosolygok rá. Szeretem a testvérem és ha elvesztem, akkor inkább meghalok. Aztán szorosan magamhoz ölelem és magamhoz szorítom. Ha öleléssel kilehetne fejezni az érzéseim erősségét, akkor megtenném és magamhoz húznám a legszorosabban a vámpírerőmmel. De ha ezt tenném, akkor ketté törtném szó szerint... inkább visszafogom magam. Nem akarom, hogy miattam haljon meg. Az borzalmas lenne....A múlt az tényleg a múlt és ha megtud nekem bocsátani, akkor elfogadom és nem beszélünk róla többet. Nem ronthatja el ezt a pillanatot semmi sem. Aztán megérzem valakinek a jelenlétét. Ez egy srác volt... Paulnak is feltűnik, hogy nem vagyunk egyedül és rögtön a háta mögé nyom. Nem hiszem, hogy védelemre szorulnék. Sok vadászt tettem taccsra és el tudtam mindig menekülni. Nem hiszem, hogy nagy gondot okozna nekem, egy újabb vadász kiiktatni, de nem teszem. Paulra hagyom és figyelem, hogy mit tesz a kölyökkel. Aztán meglátok egy karót a kezében. Ebből harc lesz, már csak az a kérdés, hogy okos lesz és leteszik, vagy ki kell tépnem a karját a helyéről... Bármelyiket megteszem. Eddig is megtettem már egy párszor. Aztán testvérem a srác felé tart.Rászól, hogy nem ölhet meg. Amiben igaza van. Tapasztalt vagyok és előbb kinyírnám, minthogy felemelné azt a karót. Már mozdulok, hogy induljak, de Paul megállít. Közli a sráccal, hogy ha engem bánt, akkor őt is bántja. Remélem tudja, hogy ha Pault bántja, akkor engem is bánt.
- Mellékesen öcskös, ha Pault bántod, akkor engem is bántasz és ha engem is bántasz, akkor kapsz egy ellenséget... Egy ellenséget, akit nagyon nem akarsz magadnak. Szóval jobban teszed, ha békésen elmész innen... - Közlöm vele közömbösen és teljesen nyugodtan. Nem akarom bántani, de ha kiprovokálja, akkor nincs mit tenni. Ha egy ujjal is bántja Pault kicsinálom és lassan fájdalmasan nyírom ki, ezt garantálom neki. Aztán Paul elkéri tőle a karót és nyújtja a kezét. A srác szánalmasnak nevezi és olyat tesz, amit maga sem akar... Paulba döfte a karót és elkezd futni. Nem is várok tovább a srác előtt termek és megragadom a kezét. Visszahajítom Paul felé... Érzem vérének illatát, a fél arcáról lejött a bőr és újra előtte termek. Szerencsére volt nála még karó. Előkaptam egyet az oldalából és tenyerét a földhöz szegeltem.. Fájdalmában felvisít, de mit sem törődök vele. Ez a jelenet pontosan 3 másodpercig tart csak. Közben Paul vérét is érzem. Paul mellett termek és még időben. semmi súlyos. Megharapom a csuklómat és megitatom vele a vérem. Még jó, hogy orvosnak tanulok. Miközben a vérem miatt gyógyul, ezért lassan kihúzom a karót. A srác közben folyamatosan visít. Kellemes zene fülemnek. Finoman lefektettem a földre és megvárom, míg annyira jobban lesz, hogy beszélni tudjon. - Gondolom nem akartad meginni, de muszáj volt és nem veszíthetlek el, mert szeretlek fivérem. Most már jobban leszel. Pár pillanat és minden a régi lesz, de addig nekem van egy kis dolgom Aidennel... Míg visszatérek pihenj. - Hadarom le neki gyorsan és már Aiden mellett állok. Arra a kezére teszem a lábam, amelyik le van karózva. Ezzel a kezével karózta meg Pault és egy hatalmas dobbantás után reccsen a keze. Szerintem eltört... Szegény majd sajnálom, ha érdekel, hogy mi történik vele. Aztán szerzek egy másik karót és mutató ujjammal az államat ütögetem. Gondolkodom, hogy melyik részébe vágjam a karót. Talán a szíve tökéletes halál lenne... De nem teszem meg. Elhajítom, de másik kezét nem szabadítom meg a karótól. Nem ölöm meg, mert nem olyan vagyok... De letépek egy darabot a pólómból és szájába tömöm... Most már kezd idegesíteni...
- Kérlek a történtekre ne úgy gondolj, hogy egy újabb gonosz vámpír kínoz vagy kínzott meg, mert nem így van. Most egy kisöcs vagyok, akinek a bátyát majdnem megölted... Tudod ötszáz éve keresem és te megakartad ölni... Remélem van testvéred vagy családod, mert hamarosan halottak lesz, de ellenben te nem! Nem foglak megölni... -Kiveszem a szájából a ruhát és megint elharapom a csuklom. Vért csepegtettek a torkába, ha akarta ellenére, de nem halhat meg itt. Igaz legszívesebben a nyakát törném, de nem teszem meg. Jobb vagyok a többi vámpírnál. Igaz hagyom, hogy a kezébe belegyógyuljon a karó, de ez a legkevesebb... Megérdemli, hogy szenvedjen. Mivel nem tud elszökni, ezért visszatudok menni Paulhoz. Nagyon aggódom érte és remélem, hogy jobban van..
- Jobban vagy? Jól vagy? Esküszöm, ha bármi maradandó bajod lesz, kicsinálom... nem fogok megkegyelmezni neki legközelebb. - Mondom neki és aggodalmamban még könnyeim is hullanak, már megint...

szavak: valamennyi zene: - megjegyzés: Szeretlek bátyám  

ღ zene: Let Her Go ღ megjegyzés: I love, my brother    ღ

Amikor anno választanom kellett, hogy mit is szeretnék csinálni az emberi világban, akkor egyetlen egy dologra gondoltam; segíteni másokon. Minden célom az volt, hogy ne keljen még egyszer senkinek sem átélnie a kínokat, a szenvedéseket, és azt a merő poklot, ami mélyen bennem élt, és még most is ott él. A magány szétszedően felemésztet, az élet eltiport, s én magam talán az enyészetté is lehettem volna, de nem adtam fel a létemet sosem. Viszont amikor is a való világ rideg, zord, és hűvös helynek minősül, akkor a remény meginog. Velem is így történt, és jócskán elgondolkoztam azon, hogy megéri-e nekem élnem, miután beláttam, hogy ez egyfajta ajándék, csak azután kezdtem el pozitívabb lenni. S most, hogy itt állok az öcsém előtt szinte el sem hiszem, hogy életben van. Lehetne voltaképpen az is, hogy halott, de nem, mivel itt van pontosan előttem, de én ezt képtelen vagyok belátni, s nem hogy elhinni. Sohasem akartam senkinek sem a magányt, a fájdalmat, avagy az ürességet, de amit én átéltem az utóbbi időkben az egy merő szenvedésű sorozatban köszön vissza rám. Az embereknek, és egyes személyeknek is meg van a saját maga életvitele, mint ahogy a problémáik is, én csupán szeretném elérni, hogy a társadalom képes legyen belátni, hogy megérdemli bárki az életet, s hogy hogyan kell ehhez a legfőbben alkalmazkodni. Nem, nem szabályzati rendszert írok! Csak szeretném, ha nem lenne elítélés, szeretném, ha mindenki egyenlő esélyekkel élhetne, mert nos akkoriban, amikor én éltem erre közel, s távol nem volt eshetőségi fogalom. A fattyú fattyú volt, a király meg király! A gazdagok habzsolták az életet, míg a szegények minden második házban éheztek, fáztak, s könyörögtek azért, hogy valaki szánja meg őket.. senki sem tette meg. Eleinte katolikus voltam, és hittem a Mennyei úrban, mint mindenki a környéken, de később megváltozott eme hitvallású fogalom, amikor is saját magam tapasztaltam a borzalmakat, és amikor én is egy lettem a többi szegény sorsú ember közül.. rájöttem az élet rejtett nyitjára. Sokkal boldogabbak voltak, sokkal összetartóbbak, sokkalta jobban élveztek bármit, mint a felsőbb hatalmak. A tény egyszerre volt megmosolyogtató, s egyszerre volt szívfájdalmas. Tudták, hogy bizonytalan a megélhetés, mégis küzdöttek, és sohasem adták fel, mint ahogy én sem. S íme! Itt áll előttem egy családtag, amiről mindig is áhítoztam. Azt akartam, hogy szeressenek, hogy legyen valakim; egy család, egy élet, egy jobb sors. Megkaptam, de a boldogság nem felhőtlen. A lelkem szennyes, mocskos, és vérrel telíttet, ahogy megannyi embert kaszaboltam, avagy mészároltam le; természetfelettieket, és embereket egyaránt. Elárultam azt, amibe hinni akartam, és ezáltal átgázoltam mindenen, csak hogy az én lelkem fent maradhasson eme világban, de csodák csodájára nincsen bűntudatom, sem fájdalmam a tetteim miatt, hanem sokkalta inkább nevettek, hogy meghaltak annyian a kezeim által. Hát normális ez? Egyáltalán mi lett a régi emberi lelkemmel? Igen, itt a válasz; Meghalt Örökre Szólóan!
A testvérem az egyetlen, aki képes volt részben visszahozni az érzelmeimet, de mindez csak rá vonatkozóan érvényes, hisz a többi embert, avagy éppen természetfelettit, nos.. nem tisztelem, és szándékomban sem áll megadni nekik a kegyelmet. A reakciók, az arcvonások, az elmondatlan szavak szinte teherként nehezednek a lélekre, és ahogy észbe kapsz már ott találod magad, hogy felemészt az, amit érzésként engedtél meg az önmagad javára minősítve. Súlyos gondolatok, ki nem mondott szavak, és egyetlen tett, ami két sorsot szétválaszthat. Mély levegőt veszek, és próbálok magamhoz hűen viselkedni, de az érzelgősen elrejtett eddigi oldalam megtalál, és lecsap rám, mintha épp az egyik könnyen űzhető kis áldozati példánya lennék. Pedig csak egy ember vagyok a sok közül.. halandó, haldokló lélek, aki ugyan talált kiutat az öröklét felé, de ez nem megoldás.. egyik testből a másikba. Nincs normális személyazonosságom, és tartani a kapcsolatot így az adott ismert személyekkel jócskán nehézzé válik.. ezt elfogadná Jace? Képes lenne azon tudatot elfogadni, hogy csak egy lélek vagyok, ami ide, s oda ugrál az élet örökké valóságáig akár?
-Sosem voltál doboz.-Szólalok fel halkan, ahogy ráemelem a tekintettemet, és őszintén felelek a szavaira.-Ígérem, hogy míg élünk, míg... élek addig sosem válunk el egymástól, hisz egy család vagyunk, és ha ez megszűnik, akkor annak csupán a halál vethet véget.-Suttogom a szavakat komolysággal, és ezáltal megteszem azt, amire kért. Nem bánom, mert szeretem őt, de.. vajon én meddig élek? Meddig fogok még lélegezni eme emberi közérzetben? S meddig vagyok még hajlandó élni? Az ötszáz éves lelkemnek lassan megterhelő ez a sok utazgatás, egyik testből a másikba, vagy épp az, hogy a személyiségem állandóan váltakozó. Öröklöd az adott test életét, környezetét, és érzelmeit.. még ha önmagad is akarsz lenni, akkor is benne marad a testben a másik személy érzelmi köre, amit előzőleg magában hordozott, ezáltal pedig irtó nehéz elfogadni az újabb érzelem adta sokkokat.
-Nem foglak elhagyni.-Suttogom a nyakába, ahogy szorosan ölelem magamhoz.. sírok, mint egy szánalmas nyomorult emberi lény, de nem vagyok ember! Csupán a testvérem váltja ki belőlem eme érzelmi skálát, hisz szeretem, és mindent megadnék azért, hogy soha ne keljen újra elvesztenem őt. Lassan lehunyom a szemeimet, de mindezt ő nem láthatja, viszont nem is lényeges. A lényeg, hogy itt van.. velem. Ennek a testvéri kapcsolatnak immár semmi sem vethet véget!
-A múlt, az múlt, és elmúlt.. nem számít.-Mondom halkan, majd végül abbahagyva a zokogást megemelem a fejem, és hirtelen kapcsolok, hogy nem vagyunk egyedül. Arcom vonásai eltorzulnak, és szinte azonnal tolom arrébb magamtól az öcsémet, hogy a hátamnál legyen. Az újonnan jött társaságunk nem lesz épp felüdítő, de nem szeretném, ha bármelyik is meghalna, azzal nagy árat fizetnék.
-Nem, ezt nem tehetted, Aiden.-Indulok meg a megjelent férfi felé, ahogy az egy karót tart a kezében. Megrázza a fejét, és ellenkezik. Tudom, hogy én oktatom, de ez már több a soknál.-Te pedig, Jace maradsz ahol vagy, ha bántod engem bántasz!-Emelem ki éllel a hangomban, ahogy végül megállok Aiden előtt.-Add azt ide..-Nyújtom ki a kezemet, de hirtelen a karót belém szúrja, majd annyit mond, hogy; "szánalmas vagyok, amiért engedek egy vámpírnak", aztán elfut, ha csak meg nem állítja az öcsém, míg én térddel a földre esek.

Paul & Jace

I want see my brother forever

Az idő múlása semmin sem segít... Ennyi év után újra látni, újra ölelni a bátyám. A világ legjobb érzése. Kezd múlni a fájdalom, a fájdalom, amit elvesztésekor éreztem... Ha egészen pontos akarok lenni, akkor inkább azt kéne mondanom, hogy minden ott kezdődőtt, amikor anyám közénk állt. Paul volt számomra a tökéletes TESTVÉR, igen ő a testvérem volt és nem csupán a féltestvérem... Szerintem ő nem volt fattyú. Egyszerűen imádtam Pault, jobban mint a vérszerinti családom. Igaz nekem külön családom volt, de egyik tagjával sem sikerült olyan szoros érzelmeket kialakítani, mint vele. Teljesen megbíztam benne és születésemtől fogva jóban-rosszban együtt voltunk. Minden tökéletes volt, míg anyám... Míg az a nő teljesen megkeverte az életem. Az udvarban mindenki kezdte azt hinni, hogy mi édes testvérek vagyunk. Nem tudták elhinni, hogy hogyan szerethetjük egymást ennyire a fivéremmel... Ám ez anyám fülébe jutott. Kiakadt és mindent megtett a szétválasztásunk ügyében. Paullal megfogadtuk, hogy nem fog sikerülni neki és testvérek leszünk örökkön-örökké, de az élet nem habos torta... Az a hárpia mindent megtett, hogy érzékeltesse Paullal, hogy csak egy fattyú. Anyámmal gyakran veszekedtem, mert megmondtam neki kerek-perec, hogy Paul a testvérem. Ahányszor kimomdtam annyiszor kaptam egy pofont. Szószerint belém verte... Egyszer lebukott, hogy kezet emelt rám, akkor apám megadta neki a méltó bűntetést és azóta nem mert kezet emelni rám! Ekkor kezdtem el apámat jobban tisztelni és szinte vele nőttem fel... Elkezdtem kerülni Pault. Anyám megfenyegetett, hogy megöli, ha ugyanúgy marad minden, mint régen. Féltem, mert ismertem anyámat és ő tényleg mindenre képes. Elég volt egy apró tett ellen és az elkövető másnapra már halott volt. Félelmetes asszony volt és értett a mérgekhez. Elkezdett engem is tanítatni erre, hát mondanom sem kell nem igazán tetszett az ötlet, de kitanultam a méreg keverést, sőt ami megrázó, hogy megszerettem a végére... A tanítóm nagyon rossz módszerekkel akart rávenni, hogy engedelmeskedjek... Ha nem tudtam kikeverni egy ellenszert, akkor bevette a mérget és azhal fenyegetett, hogy ha hamarosan nem csinálom meg az ellenszert, akkor meghal... Hatalmas lelki terror volt ez nekem és mindent megtettem, hogy megmentsem. Nem kedveltem, de nem akartam, hogy valaki miattam haljon meg. Sose tudtam volna megbocsátani magamnak... Egyik esetben anyám is bejött az órára és mikor meglátta mit csinál a tanító, végre abbahagyhattam. Sosem kellett újra kezdenem tanulmányomat... De teljesen eltértem a lényegtől. Szóval anyámnak szép lassan sikerült külön választania minket és nekem fájt a testvérem elvesztése... Nem érdekelte. Nem egyszer könyörögtem annak a nőnek sírva, hogy engedje meg... engedje meg, hogy újra jóban lehessek a testvéremmel, mint régen, de hajhatatlan volt... Sosem számított, hogy mit akartam. Egyedül az számított neki, hogy a fiát ne tekintsék egyenlőnek egy fattyúval. Nagyon utálom ezt a szót... utáltam, ha Pault így szólította és megkapta a méltó bűntetését... halálával lakolt minden egyes tettéért, amjt Paul ellen követett el! Megérdemelte és egy percig sem haboztam... Nem is voltam bizonytalan a tettemben. Minden egyes napot, amit Paul nélkül töltöttem miatta... Szenvedés volt és mindennap egy kis részem meghalt. De most újra itt a remény és itt van velem a bátyám... Bármennyire hittem, hogy Rose segít felejteni... nem sikerült. Sose tudta elfelejtetni velem a fájdalmat, ami Paul elvesztése miatt éreztem. Gondolat menetemet a halk kijelentése szakítja meg...
- Ígérd, hogy míg életben vagy sosem hagyjuk el egymást! Ígérd meg, hogy míg élünk együtt maradunk, mint egy család! Csak kérlek ezeket ígérd meg! Az újbóli elvesztésed lenne a világ legfájdalmasabb érzése! Nem akarok távol lenni tőled! Annyi év után újra látni... Újra értelmet nyer az életem és nem csak egy üres doboz leszek, aki keresi az utolsó reményt a gyötrő életben... - Az eljét indulatosan és hangosan mondom, de a végére teljesen meglágyul a hangom és könnyeim újra elkezdenek hullani. Nem vagyok egy sírós kis rihonya, de ezt váltja ki belőlem. Soha nem akarom újra átélni... Nem akarom újra megtapasztalni azt, hogy milyen amikor az egyetlen élő szerettem, akit mindegyiknél jobban szerettem... eltűnjön az életemből. Soha! Soha! Soha nem akarom újra! Most hogy itt áll előttem és tudom, hogy nem fog itthagyni... Az a hiányérzet és üresség kezd elmúlni. Kezd minden újra a régivé válni. A sok emlék előtör és utat vág magának. Az életem kezd újra rendbe jönni, de nem tudom, hogy ő ezt akarja-e... Mikor érzelmeimtől elvakítva képes lennék az öngyilkosságra hevesen ellenkezik. Megadtam neki a lehetőséget, hogy nr kellje velem lennie a további életben, de ő engem választott. Becsúkja a szemeit és mély levegőt vezs, remélem nincs semmi gond... Ha most kapna egy szívrohamot, akkor nem tudnám újraéleszteni... Túlságosan is elkeptak az érezlmek és nem akarom, hogy a hatalmas butaságom miatt meghaljon... Hogy lehetek ekkora barom?! Miért nem vagyok eszesebb ennél?! Sose akarnám bátani, de most mégis azt teszem. Mikor meglátom a könnycseppet az arcán lefagyok. Még most is csak fájdalmat tudok neki okozni! Kikéne tépnem ezt a vackot! Visszaszereztem, de még most is bántom! Miért érdemlem meg, hogy éljek?! A létezésem is hatalmas hiba... Aztán kinyitja szemeit és rám néz vele. Nem bírom el a pillantása súlyát. Én okoztam neki ezt a fájdalmat és félre pillantok! Nem akarom, hogy fájdalmat okozzak neki, de nem tudom kitépni, mert arra kért... Aztán folytatja és kiszedi mellkasomból a kezemet.
- Ne haragudj... Butaságot tettem és sose lennék képes arra, hogy bántsalak. Túlságosan is rettegek attól, hogy valamikor külön válnak az útjaink... Nem akarlak mégegyszer elveszíteni... - Aztán véres kezemet végighúzza az arcán és a mellkasára teszi. Szívverése zaklatot és nem egyenletes... Én teszem ezt vele?! Szóval ő is annyira szeret, mint én őt... a testvérem, az egyetlen testvérem, akit igazán szerettem és nem akarom újra nélküle élni... ez az ötszáz év maga volt a pokol! Következő mondatára nem tudok mit mondani... Csak a könnyeim potyognak szavak helyett. Ötszáz éve gyilkol és nem akarja, hogy a halálomhoz köze legyen! Újra lehunyja a szemét és egy gyors félmondat után újra magához húz... Azt kéri, hogy ne haljak meg... Majd a szívem szakad meg, hogy így látom. Hiába telt el annyi év, hiába jöttek a megpróbáltatások sora, semmisem változott... Semmi sem változott az érzelmek terén! - Nem halok meg... Sosem hagylak el! Sosem hagylak el fibérem, mert szeretlek! Mindig is te voltál az a testvéreim között, akit legjobban szerettem. Ígérd meg, hogy te sem hagysz el! Nem akarlak elvesztení! - Itt sírunk egymás vállán és ő is szorosan megölel én is szorosan megölelrm. Annyi év és itt van! Nem volt hiába való a keresése! Itt van a bátyám. Megtaláltam és soha többet nem szándékozom elhagyni őt! Örökké szükségem lesz rá, míg világ a világ...
- Nem tudom, hogy itt mondjak! Én vagxok a legboldogabb ember! Végre itt vagy! Mindenek előtt... valamit tudnod kell! Bánom a múltat, mindent máshogy csinálnék... és a legfontosabb, amit tudnod kell, hogy bármit megteszek érted, mert szeretlek bátyám! Tényleg nem akarlak többet elveszteni... - Hajtom a vállára a fejemet éd az én könnyeim is elkezdenek hullani... Mit kéne neki mondanom?! Annyi minden van és nem tudom, hogy hol kezdjem el...

szavak: valamennyi zene: - megjegyzés: Szeretlek bátyám ❤ credit: ♥

ღ zene: What Lies Beneath ღ megjegyzés: I love, my brother    ღ

"Az élet eltelve felettünk mulasztja el a pillanatokat, így okozva hosszas, de mégis rövid életet, ahogy mi magunk egy szép napon az enyészetté leszünk. Nem marad belőlünk semmi, csak egy maréknyi homok, melyet jó pár évszázaddal később egy másik ember keze megmarkolva megemel a magasba, majd elengedve szétszórja azt, s a szél talán tova sodorja a porszemek ezreit. Az élet is elmegy így, lassan úszó árba veszve, letisztultan halált okozva, s nincs olyas személy, ki meg ne halna egy szép napon, egy lenyugvó éjszakába zárva, vagy egy feltámadó napra virradva. Testünk megszűnik létezni, lelkünk pedig elvész.. talán örökre, de mindez csupán egy múló oltalom volt a sok közül, hisz annyi élet van.. mégsem emlékeznek rájuk. Az értékek rég eltűntek az életből, a szívdobbanások már csak hamis látszatok.. gazdag, avagy szegény. Egyre megy! Az marad talpon, aki bárkin képes átgázolni - beleértve a saját családját is. Drasztikus a mai világ, és az, hogy annyian mindezt észre sem veszik, talán vakok, avagy képtelenek szembenézni a valósággal, de persze mindezzel egy természetfeletti nem foglalkozik, s az emberek sem igazán, mert olyan naivak. Hogy kik vagyunk? Rajtunk múló tény, de mindenki a maga módján értékes, és értékelhető.. Tehát akármi is legyen az élet telésében nem számít, mert a végállomás a halál lesz mindörökre szólóan, s senki sem élhet örökké, mert mindenki egyszer meghal, de aki újra, s újra meghal egy idő után már az élet kedve is elmegy, s kezd belülről üressé válni. Üresség, látszat, érzéstelenség.. oh, mily ismert szavak, érzések, és fogalmak. Bennem élnek, bennünk élnek, emberek vagyunk, akikben ott él a magány, s a halál őszintén szólva egyedül nem épp a legkellemesebb. Megéltem nem egyszer, már legalább százszor, s ugyanígy a testem is folyton változott.. volt benne némi irónia, némi öröm, de igazság szerint kitépte a szívemet; megölt belülről, s ha valóban meghalok az viszont már végleg meg fog ölni, de immár kívülről is.."
Jace a testvérem, az egyetlen életben maradt családtagom, és ez annyira elérzékenyít, holott kicsit sem kellene az érzelmeknek engednem. Csak bénítóak, vakítóak, és kitépik belülről a lelket.. Nagyon szeretem őt anno, és ahogy egyre eltávolodtunk egymástól, úgy kezdtem szépen lassan megszokni a magányt, de az üresség.. az a hiányérzet mindig is bennem élt, ami utána maradt. S most, hogy itt van előttem állva, nem igazán értem önmagam. Szeretem még mindig töretlenül, de harcolok az érzelmeim ellen, hisz nem akarok ismét csalódni, avagy elveszíteni valakit.. Lehunyom a szemeimet egy pillanatra, és próbálok erőt venni magamon, hogy összeszedjem magamat. Férfi vagyok, és ehhez mérten is kell viselkednem, máshogy nem igen tehettek, nem de bár? Kegyetlen, szívtelen, gonosz dög a létezésem záloga, és az, amit az érzelmekről adok hamis látszat, ehhez képest most épp fordítva van. Az érzelmeim valósak, és a kegyetlenségem a látszat.. mi történt velem egyáltalán?
-A létezésem kérdése kérdőjeles, öcsém.-Suttogom a szavakat komolyan kiejtve az ajkaimon, ahogy figyelem őt. Tudom, hogy nem akarna bántani, hogy magát okolja, és hogy nem menne el... de képtelen vagyok elhinni. Mindenki ezt mondta, és eltűnt, mindenki ezt mondta, és meghalt, mindenki ezt mondta, és átvert.. Az élet csalódásai kitépték az érzelmeimet, s az üres magányba vetettek bele. Neki ott volt anno Rose, de mellettem sosem volt senki azok után, hogy kidobtak abból a palotából.. elvették az életem, a családom, a létem értelmét is.. Tudom jól, hogy milyen a társadalom legalján élni, és azt is tudom, hogy milyen legfelül. Ismerem az embereket a-tól z-ig, de saját magamon képtelen vagyok kiigazodni egyszerűen, mintha én egy rejtély volnék még magamnak is.
-Nem, nem, nem!-Rázom meg a fejem, és a jelenet láttán megszédülök. Lezárom kínzó lassúsággal a szemhéjaimat, és mély levegőt veszek. Nem teszi meg! Egy égető könnycsepp folyik le az arcomon, amely végül aláhullva a talajon landolva felszárad, viszont a lelkembe mégis beleégeti magát teljességgel. Hogyan lenne képes magát megölni..? Egyszerre sokkoló tény, fájdalmas érzet, és dühre késztető tett. Ez olyan, mintha a saját életével fenyegetne.. vagy kell nekem, és él, vagy nem, és akkor meghal. Izzó kék pillantásomat végül rászegezem, ahogy kinyílnak a szemeim. Egyszerre rideg, és mégis kedves, egyszerre kegyetlen, de mégis fájdalmas.-Kérlek ne tedd.-Adom meg neki a választ, amire vár, és közelebb lépek hozzá bizonytalanul, de annál határozottabban szedem ki a mellkasából a saját kezét úgy, hogy esély lehetősége se legyen kitépni a saját szívét.-Előbb engem kell megölnöd akkor.-Hangom fájdalmassága kínzóan maró. Véres kezét először végig húzom az arcomon, majd a szívem felé helyezem pontosan a mellkasomra.-Vérben fürdök ötszáz éve lassan, de nem hagyom, hogy a te véredben is keljen. Nem viselném el..-Hunyom le a szemeimet, és mélyen felsóhajtok. Szívverésem zaklatott. Egyszerre vagyok feszült, de rémült is.-Könyörgöm ne halj meg..-Húzom hirtelen közelebb magamhoz, ahogy a lehető legszorosabban átölelem őt, és a nyakába temetem az arcom, ahogy zokogásba török ki.-Ne hagyj el.. ne.. kérlek. Szeretlek, a testvérem vagy.. az egyetlen.-Suttogom elhalóan.

Paul and Jace

When I saw my brother... I was the most happier man!

Visszaemlékezés... /Francia királyi udvar, 1522. Október 18./
Ma volt a húszadik születésnapom. Mondanom sem kell hiper-szuper bált szerveztek nekem. Jobban mondva anyám szervezte. Egyetlen személy hiányzik... Nem tudtam mire ez a felhajtás, de nem mondtam, hogy nem esik jól. Mindenki boldog volt és repdesett az örömtől. A sok képmutató... Mindegyik csak azért nyalt, hogy földet és rangot szerezhessenek. Nagyon nem izgatott, hogy mit akartak... Elkaptuk egymással Roseval pillantásunkat. Szikrázó mosoly jelent meg az arcomon. Rose az egyetlen, aki ma fel tud dobni, főleg ha meglátogatom este... A feleségem valamiért nem akar teherbe esni... Annyi biztos, hogy én mindent jól csináltam. Panasza nem lehetett. Lénygetlen. Szóval már elég rég óta kerestetem Pault, de mindig meghiúsul a tervem. Nem tudom, hogy ki akarná ennyire távol tartani tőlem... Na jó ekkor az anyámra esett a pillantásom éd az előző jókedvem szertrefoszlott. Remélem hamarosan találok bizonyítékokat, bár anélkül is tudom, hogy anyám volt... Egy mocskos nőszemély! Bármit megtesz a hatalomért. Mérgek, varázslatoky egy igazi boszorkány ez a nő. Már rég máglyán kéne égnie. Nem is tudom, hogy még miért van életben...
Épp egyik legnagyobb báróval bészélgettem. Fontos szövetséges és meg kell hallgatni, mert ő termeli az ország búzaállományának hetven százalékát. Muszáj meghallgatni, mert ha elpártol mellőlünk, akkor nagyon porul járunk. Meghallgattam és tanácsot várt. Mit tudom én milyen, ha a feleség félre hál?! Az enyém ilyet nem mer megtenni és becsülöm, hogy hűséges. Lehet, hogy idővel beleszeretek, de még nem megy. Rose-t nem tudom elfelejteni. Szóval akartam hozzászólni, mikor Joshua mellém állt és elnézést kérve arréb vonszolt. Elnézést kértem a bárótól és meghallgattam Joshuát. Hozott egy nagy stoc levelet. Mondanom sem kell hamar rosszullétet szimuláltam és mentem is a szobámba. Anyám levelei voltak... Ezekben beszélt meg titkos találkákat, majd később részleteket. Egyikben megemlíti, hogy hogyan ölte meg apámat. Szép lassan mérgezte meg... Undoritó már ez felhúzott, de még koránts sincs vége az egésznek. Egyik levelében eldicsekedi, hogy megölte a bátyám anyját és kirakott egy kisfiút az udvarra éhezni... Nem akartam a szememnek hinni. Ő volt minden mögött, ami Paullal történt? A koronára eskűdött, hogy nem ő volt és én hittem neki. Hiba volt... Hüvős este volt és mintha a hangulatomhoz igazodott volna. Elkezdett viharozni és villámlani! Tombolt az idő hozzám hasonlóan. Mindegyik levélből volt egy másolat és a másolatokat vittem magammal. Pontosan két levelet szorongattam magammal... Apám haláláról szólot és azt, ami Paullal kapcsolatos. Beviharoztam anyám lakosztályába. Ráordíbáltam a szolgákra, hogy takarodjanak ki. Engedelmeskedtek. Soha nem voltam még ilyen mérges senkire, mint erre a szörnyszülött nőre előttem...
Eléálltam és hozzávágtam a leveleket, amiket írt...- Meg se próbáld tagadni! Tudok mindenről. Kapsz huszonnégy órát és meghalsz a tetteidért. Választhatsz.... Boszorkányság miatt vagy önként oltod ki a jelentéktelen életed? Te szörnyszülött, em a pokol legmélyebb bugyrában kötsz ki és meghalsz újra mindennap! De lehet hogy én metszem el a torkod! Ha ez idő alatt Paullal több szörnyűséget mersz tenni, felnégyeltetlek mindenki előtt! Jobban teszed, ha elárulod, hogy merre jár! Biztosra veszem követeted. De nem kell segítened megtalálom magam is! Élvezd ki ezt az egy napot! - Nem bánom, hogy megfenyegettem, sőt örülök neki, hogy megtettem... Ideje lesz megállítani, mielőtt kipusztitja az udvart. Szóval válaszát megsem várva elkezdtem kifelé indulni a teremből. Hogy merte bántani Pault?! Tudta, hogy nagyon sokat jelen nekem! Sose volt fattyú! Ő az én édestesvérem votl... a szülők nem számítanak. Szívesen lecserélném az anyámat. Az ajtóból még visszafordultam. - Mielőtt szöki próbálnál... Minden őrrel beszéltem. Nem hagyhatod el a lakosztályt. Úgy tudják megörültél! Ha mégis elszöknél... Az összevagyonodat odaadom annak az őrnek, aki visszahozza a fejedet! Nem vagyok kegyetlen csak a legjobbtól tanultam... Ez az egész elkerülhető lett volna, ha nem választasz el a bátyámtól, akit jobban szeretek, mint téged! - Válaszát meg sem várva kiviharoztam a lakosztályából és indultam a bátyám keresését szervezni...


Halkan és alíg hallhatóan közli, hogy könnyebb volt az élete. Könnyebb volt az élete mikor tudta, hogy halott vagyok. Ezen simán változtathatok. Egyszerűen belevágom a mellkasomba a kezem és kitépem a szívem. Képes lennék rá. Megkönnyíthetem az életét neki és nem kell miattam aggódnia. Kitépem és élettelenül zuhanok a földre. De nem tudom megtenni. Most kaptam vissza a bátyám és nem akarom elveszteni. Szavai fájnak, de szeretem a testvéremet és nem akarom elveszíteni. Könnyeket hullajtottam újra és mentem megölelni a bátyámat...
- Nem engedem, hogy csinálj magaddal valamit... Maradok veled, mert szeretlek bátyám. Nem akarom, hogy bajod essen! Szóval nem hagylak itt, most már sosem hagylak el! - A többire, amit mondott nem reagáltam. Nem volt másra szükségem csak arra, hogy melletem maradjon az idők végezetéig. Persze nem tudom, hogy mire akart kilyukadni a mondandójával. Aztán amiket közöl velem, elkezdek hátrálni tőle. Elveszem a homlokomat az ővéröl és miközben hátrálok elesek. Nem érdemekt, hogy elestem, hanem az... az hogy mi lett a bátyámból miattam... Sosem akartam, hogy ez megtörténjen.De végighallgattam és utána válaszoltam neki.
- Paul engem nem érdekel, hogy mit csinálsz. Bárkit megölhetsz utána is a testvérem maradsz, de nincs értelme maradnom, ha a puszta létezésem is megveted... Gyűlölsz, mert vámpír vagyok. Nem kell félned, hogy megölsz... Végzek én magammal, ha azt akarod! - Nagyot sóhajtottam... Kezemet a mellkasomba vágtam és válaszára kész leszek kitépni a szívemet. Ha azt akarja, hogy ne létezzek, akkor megteszem.
- Tessék bátyám. Kezedben az életem... döntsd el, hogy mit szeretnél. Mivel te vagy a legfontosabb ember nekem, ezért te dönthetsz, hogy mi legyen. - Félek, hogy annyira utál... annyira utál, hogy kitépeti a szívemet, de képes vagyok eldobni az életem, ha ő akarja...

✖ note: Hát nem tudom mennyire fog tetszeni... ✖ music: ✖ words: Valamennyi.

✖ K.P ✖

ღ zene: Passenger ღ megjegyzés: I love, my brother    ღ

Visszaemlékezés.. //Anglia, 1600. Június 13.-a//
Amikor a remény kihaló félbe lép, amikor az idő telése megálltnak tűnik, amikor a mellkasodban fájdalmat érzel, amikor az érzéseid felemésztenek mindinkább, s a magány már rég boncolgatni kezdett, csak akkor jössz rá igazán, hogy embernek lenni szánalmas. Az, amit, akkor érzel kínzó gyötrelem, az, amit, akkor remélsz egy lehetetlen álomkép, s tudatosul benned minél jobban a gyűlölet fogalmának irányultsága. A pillanatok magukba zárnak, a nappal égetővé válik, az éjszaka pedig a menedéket nyújtja a számodra, amely mindennél jobban a kijutás zálogává válik. Ahogy eltelnek egymást követően a másodpercek annál inkább biztosra vehetővé válik, hogy mindez sosem ér véget. A világosság a pokol szelét hirdeti, a sötétség a halk csendesség élményét idézi elő. S hogy mindez miért így értelmezhető? Ha nappal kínoznak, akkor inkább várod az éjszakát, mintsem a tüzes nyári napsütést, amely a reggelt hirdeti előre.
Nyirkos, és hűvös hely, kőfalak mindenütt, amelynek neki dőlve még inkább hidegség fog el. Így ülök a padlón egy magam, a falnak dőlten, lábaim szorosan a mellkasomhoz vannak felhúzva, ahogy minderre ráhelyezetten vannak a kezeim, és így hajtottam rá egykoron a fejem. Gondolatok ezrei cikáznak keresztül az elmémben, s a valóság távollátó köre előhozza a szenvedés pokoli körútjának érzetét. Csupán egyetlen ablak található meg pontosan a cella rácsaival szemben legfelül, amely a külső tájra tekint ki, és mindinkább beárad onnan a hideg, ahogy rajtam néhány kósza öltözet fedezhető fel csupán, így nem lehet csoda, hogy a ridegség végig fut a bőrömön. Megfagyok, napok óta éhezek, és az egyetlen vigaszom az lenne, ha meghalnék végre. Emlékezetembe vésődött, amit tesznek velem.. ahogy ütemesen zajlik ugyanúgy az életem telése. Reggel cella nyitás, átvonszolás a kínzó padra, lekötés, majd mély sebek ejtése a bőrön, ezt követően visszadobnak a cellába, mint egy kutyát. Később újabb adag, aztán estére eléd löknek egy tál vizet, ha szerencséd van, akkor talán enni is kapsz..
-Gyere szépen.-Szólal fel egy zord hang, ahogy hirtelen megragad a kezemtől fogva az adott személy, és elkezd vonszolni a kínzópad felé hirtelen. Megyek, nem ellenkezem immár, hisz hasztalan.. sebek árnyalják a bőröm minden szegletét, de egyetlen egy hanggal sem illetem mindezt. Szó nélkül önmagamtól fekszem fel az asztalra, és pontosan úgy tartom a lábam, sőt a kezeimet is, hogy letudjon kötözni.. Csodálkozó pillantással illet, és képtelen elfogadni, hogy beletörődtem ezen sorsba.-Várj... talán mégsem vagy reménytelen.-Lép az asztalhoz egy késért nyúlva, ahogy végig húzza azt a mellkasom bőrének a felületén, de egy hang sem jön ki a torkomon. Kíváncsian pillant rám, de semmi sem történik. Hirtelen arra kényszerít, hogy felüljek, aztán mélyen a szemeimbe néz.-Ez aztán jelentős fejlődés, Paul. Sohasem gondoltam volna, hogy pont te belőled ennyire kiváló vadász egyed faragható, de lám.. megtanultad, hogy a fájdalom az ember hasznát szolgálja. Rendkívül büszke vagyok rád. Most pedig gyere, megyünk terepre.-Ad a kezembe egy tegezt, amely tele van nyilakkal, és egy íjat mindehhez. Kérdőn tekintek rá, erre ő csak annyit felel.-A mai vadászat a vámpírok ellen irányul, s te leszel az, aki üldözi őket.-Elmosolyodik, majd megindul előttem, ahogy én mindenféle kérdés nélkül követem őt.

-Könnyebb volt az életem.-Ejtek meg egyetlen mondatot az ajkaim közt kicsúszni, ahogy hagyom, hogy elöntsön a mély gyűlölet miután visszatértem az elmém ábrázolta emlékképből a rideg valóság kellegébe.-Mármint hiányoztál kaparó érzésként mélyen belül, de amiért abban a tudatban éltem, hogy halott vagy.. könnyebb volt minden, Jace.-Suttogom mély halksággal a szavakat, amelyeket ki sem kellene mondanom, de tudnia kell az igazat. Sokkalta, s ezerszer egyszerűbb volt úgy, hogy halottnak hittem mindenkit.
-Nem mehetsz el, mert épp, hogy megjelentél sebet ejtettél rajtam. Ha elmész már nem lesz könnyebb, csak egy üres magányt hagysz magad után, amely arra kényszerítene, hogy oltsam ki az életem. Semmilyen ölési módszerem, semmilyen gyilkos énem, s maga a sok tapasztalat sem segítene már. Menthetetlen lennék, halott, s egyben bolondan őrült. Elvesztettem már sokakat, s nem akarok még egy személyt, akit egyszer már megelőzőleg azt hittem elvesztettem.-Emelem meg kissé a hangom, ahogy könnyek folynak ismételten végig az arcomon. Kitépném a saját szívemet, ha elmenne. Meghalnék, mintsem egyedül maradjak ismét ebben a világban.
-Én itt vagyok.-Tárom szét a kezeimet könnyedén.-Csak már lelkem nincs.-Suttogom keserű hangon, ahogy figyelem a tettét. Fejét a fejemnek támasztja, ahogy a kezeit a nyakamon tartja.-Gyűlölöm a fajtádat, vadász vagyok, s épp a vámpírok kínoztak halálra oly annyiszor.-Jegyzem meg a szemeibe tekintek.-De képes vagyok ettől eltekinteni, mert szükségem van valakire, azaz rád, de ne kérd a tisztalapot, Jace! Nem tudok olyan lenni, mint régen. Nyomorult embereket ölök, és természetfelettieket, mert vérengző dög vagyok.-Tolom el magamtól, és hátrálni kezdek tőle a víz felé, ahogy végül letérdelek.-Szolgállak, ha kell, de ne kérd, hogy kegyes legyek.-Hajtom le mélyen a fejem, így megadva számára a kijáró tiszteletet.

Paul and Jace

When I saw my brother... I was the most happier man!

Annyi év után végre itt van előttem a bátyám. Ezt akartam egész eddigi nyomorult életemben... Most végre találkoztam vele, de félek, hogy jobb lenne, ha nem is lát engem! Szégyen vagyok és jobb, ha meg sem tudja a múltam... Túlságosan szeretem a bátyámat és jobb lesz neki, ha itt hagyom, de nem megy... A sok emlék feltör bennem. Emlékszem, amikor a patakhoz mentünk lányokat lesni. Emlékszem a sok bújocskára és a fogocskára. Aztán bűnösnek érzi magát... Nem teheti ezt, már miért lehetne ő a hibás?! Nem csodálom hogy megelégelte anyám tetteit... Én sem bírtam volna. Aztán még le is fejeztette! Ki bírna egy udvarban élni egy olyan nővel, aki kivégeztette az anyját. Annyira szégellem, amit anyám tett. Nem szabadott volna, hogy a dolgok idáig fajuljanak el... De aztán viszonozta sz ölelésem. Reményt, vigaszt és biztonságot nyújt a bátyám jelenléte... Nem szeretném itthagyni, de lehet hogy jobb lesz neki! Csak az ő érdekeit nézem...  Szeretem a bátyámat, túlságosan is. Az utolsó pár évben csak azért hagytam elhidegülni a kapcsolatunkat, hogy megvédjem, de nem sikerült... Fájó érzés volt elveszíteni és most jó volt látni... Annyi év után végre láhatom és nem érdekel, ha falvakat pusztított, nem érdekel, ha ölt, engem semmi sem tudna elriasztani tőle. Aztán megbotránkozik a tetteim miatt és magát okolja? Nem akarom, hogy bűntudata legyen. Jobb lett Franciaország sorsa anyám halálával... Valakinek meg kellett tenni és mikor szembesültem az anyám árúlásával... Tényleg elkapott a harag és az indulataim cselekedtettek engem...
- Nehogy magadat mert okolni... Annak a nőnek világra sem kellett volna jönnie... Anyám megérdemelte a halált! Ne merd maad okolni! Mert itt helyben megölöm magam! - Elkapott az indulat és nem mondhattam mást. Nem akarom, hogy magát okolja anyám tettei miatt! Az a nő több ember életét vette el, mint anno a Pestis. Feleslegesen gyilkolt értemetlen halálok. Megelégeltem vele, de mint már annyiszor mondtam, hogy az utolsó csepp a pohárban... az az volt, amit Paullal tett. De felálltam és készen voltam, az indukásra, de nem engedett el. Ordíbált velem, de azért mert nem akar elveszíteni. Én sem akarom elveszíteni őt. Új célt és új reményt ad a létezésemnek... Meg kell próbálnunk mindkettőnknek felejteni, mert történtek dolgok a múltban, amik nyomot hagynak rajtunk... Énnis megbántam, mikor kikapcsoltam az érzéseimet. Olyan dolgokat tettem, amikre nem vagyok büszke! Háltam majdnem az összes párizsi nővel. Persze ez annyira nem lenne rossz, de emellett még gyilkoltam és ez... Fáj vissza emlékezni rá, de Paul elfelejteti ezeket vele. Amikor mellette vagyok a fájdalom múlik és érzem, hogy jó életünk lesz! Most már egymásra találtunk és egy új fejezet kezdődik az életünkben...
- Miért nem hagysz elmenni? Annyi minden történt veled a múltba, amiért utálhatnál... Nem kellett volna hagynom elhidegülni a kapcsolatunkat, de miattad tettem... Azt hittem jobb lesz neked nélkülem, de már tudom, hogy csak rosszabb lett... vagyis számomra pokol volt az élet nélküled bátyám! - Oly sok mindent kellett volna bepótolni, de először is tisztázni kellett a dolgokat. Ha védelmem alá vettem volna, ha nem engedtem volna, hogy anyám a fejemre nőjjön, ha bátor lettem volna, akkor nem tartanánk itt! De elkövettem nem is egy, hanem több tíz hatalmas hibát, de itt van és nem akarja, hogy elmenjek! Nekem nem is kellett több ennél. A tudat, hogy a bátyám szeret és szüksége van rám... Már magában elég volt. De ő inkább önsanyargatásba kezdett... Magát okolta mindenért. Nrm teheti ezt! Nem okolhatja magát! Semmiről sem tehet!
- Hagy ezt abba kérlek! Nem vagx te semmiben sem hibás! Fivérem az a lényeg, hogy megtaláltalak! Semmit sem kérek csak annyit, hogy maradj velem! Szükségem van rád! - Az elején még ordibálok vele, de a mondandom végére meglágyul a szívem... Tényleg nem tehet semmiről és semmit nem tett, amiért szégyelnie kéne magát. Nyaka kétoldalánál megfogtam éd homlokomat az ő homlokáoz érintettem...
- Kérlek fejezd be, mert semmit sem kell stégyelned! Örülj neki, hogy megtaláltuk egymást és kezdjünk tiszta lappal. Mert szükségem van rád fivérem! - Jelen helyzetben elég volt, hogy itt van velem. A világ minden kincséért nem tudnám megutálni! Szükségem van a bátyámra és mindig is szükségem lesz rá, ezért nem engedem, hogy mégegyszer elhagyjon!

✖ note: Hát nem tudom mennyire fog tetszeni... ✖ music: ✖ words: Valamennyi.

✖ K.P ✖

ღ zene: Don't Deserve You ღ megjegyzés: Bronak ღ

Annyi év telt el azóta, és annyi emlék tör felszínre, hogy szinte képtelen vagyok ellenállni nekik. Fogalmam sem volt róla, hogy életben lehet, s hogy vámpír.. vámpírok, igen.. vadászom rájuk, de tehettek kivételt a saját öcsémmel, nem? Most kaptam vissza, és egy röpke pillanat alatt felismerem azon tényt, hogy kár volna mindazért, ha most csak úgy eldobnám magamtól őt. Átkot adnék még jobban a már így is keserű életemnek, mely annyi évszázada csak szenved. A megpróbáltatások, az erőfeszítések.. eljuttattak eddig. Újra van értelme az életnek, még ha ez egy álom is.. túl könnyed, hogy ily hirtelen, s ennyire hamar felbukkanjon, túl egyszerű.. s mégis hihetetlen. Viszont itt áll velem szembe, és ahogy ránézek, a szemeibe nézek, akkor máris tudom, hogy ez a valóság maga. Felsóhajtok, nem engedhettek megint az érzelmeimnek.. nem szabad. Annyi éven át szenvedtem ezen nyomorult emberi vonások miatt, s erre tessék nem hogy lefékezném őket, de még engedek nekik? Mégis mi a fene ütött belém? Hihetetlen, hogy él, lélegzik, és velem szembe áll.. azaz inkább tőlem nem messze. Nem bírom felfogni, mégis tudatosult már rég bennem agyilag, de lelkileg nem, így kétes érzelmek kavarognak bennem. Hol öröm, hol csalódottság, hogy talán az alkohol miatt van ez, hogy talán épp álmodok, és a valóság mindettől messze áll, de nem.. az nem lehet! Össze kell szednem magamat, hisz nem sírhattok, mint egy kislány, vagy mint egy gyáva alak, de képtelen vagyok irányítani azt, aki vagyok. Egyszerűen örülök.. annyi év után örülök, hogy mégis él valakim, és nem vagyok egyedül. Ötszáz év szenvedés után lám van remény, van szabadság, van életem? Mindez meg van, és meg is lesz, hisz kiérdemeltem.. vagyis nem, mert gonosz vagyok, de még a gonosz személyek is érdemelnek bocsánatot, és némi jót, ugye?
-Nem, én nem átkozhatlak el.. hisz én magam vagyok a vétkes, én mentem el anno.-Kapcsolok hirtelen, és felelek a mondatára, ahogy mindeközben viszonozom az ölelését. Annyira magamba roskadtam a tény miatt, hogy mindezt észre sem vettem. Átölelt, és emberien viszonyul hozzám.. régebben nagyon jó viszonyunk volt, szerettük egymást, és bár ha nem is úgy alakultak a dolgok, ahogy, akkor is én mindig próbáltam mellette lenni, de az anyja egy makacs nőszemély volt, aki mindennél jobban tiltotta tőlem. Tudom a fattyú megnevezésem nem épp a fénypont volt akkoriban, de hát nem én akartam megszületni, és nem kértem meg senkit arra, hogy hagyj éljek.. hirtelen történt, és váratlanul, de most, hogy látom őt - van remény, van esély, és egy új lehetőség, amelyet megragadhatok az életben.
-Hogy mi?-Szólalok meg, ahogy részletezni kezdi a régmúlt történéseit, és mindeközben a vállamba temeti az arcát. Zokog, sír, mely megható, de hogy a saját anyát megölte miattam? Mivé tettem a saját öcsémet? Gyilkossá! Hallgatom a további szavait, és csendben maradok, hisz nem tudok mit mondani neki. Figyelni kezdem őt, és hirtelen ér, ahogy elengedve feláll, s mindeközben elfordul tőlem. Mindenkit megvisel az élet. Az emberek épp ezért adják fel, s roskadnak önmagukba zártan. A bizalom nagy szó.. az elvesztés fájdalmas.. a kínok meggyötörnek, és amikor a magány tetőfokán vagy őrültségeket teszel.
-Nem..!-Állok fel hirtelen, és utána lépve a hátát bámulom.-Nem mehetsz sehova! Most kaptalak vissza!-Ordítok rá, és nem haraggal, hanem keserűséggel. Mégis hogy mondhatja ezt, hogy tehetné meg, hogy elsétál egyszerűen? Nem! Nem teheti! Nem engedem!-Maradsz, mert szükségem van rád!-Teszem a vállára a kezemet félve, hisz az előző ordításom után akár nekem is eshet.. én pedig nem szeretnék harcolni vele. Nem akarok viszályt, sem háborút.
-Nem akartalak ezzé tenni téged.. gyilkossá, és sajnálom Roset. Az is az én hibám, ha nem tűnök el, akkor sose történik ez meg. Ha maradok, akkor másként lenne, de én hülye elmentem, mert hagytam magam kidobatni, mert hagytam, hogy lefejezzék az anyám.-Könnyek folynak le az arcomon.-Őrült voltam, hogy hagytam ezt idáig elfajulni.. sajnálom, öcsém. Sajnálom.-Suttogom a szavakat, ahogy hirtelen elengedem őt, és lehajtom a fejemet.

Paul and Jace

When I saw my brother... I was the most happier man in the world!

A fegyveres megszólalásnál a szememet forgatom... lehet nem ontok vért, de nem igazán félek tőle! Boszorkány mester vagy mi a fene, de nem félek. Én is sok mindenre képes vagyok, ha a bátyámról van szó! Nagyon szeretném látni... Ötszáz éve várom, hogy bevalhassam bűneimet. Már korábban meg kellett volna állítanom anyámat. Nem kellett volna engednem, hogy eddig faluljanak a dolgok. Paul volt az egyetlen, akire mindig számíthattam. Csak remélni tudom, hogy életben van, ahogy a pletykák járnak. Vajon akar látni? Vajon szeret még mint öccsét? Már megint kavarognak a kérdések a fejemben... Tényleg előbb kellett volna megölnöm azt a hárpiát! Nem érdemelte meg az életet. Semmi jót nem tett, csak ölni és bosszút tudott állni az embereken. Amikor megtudtam, hogy ő rakta ki Pault... Majd a szívem szakadt meg. Sok mindent elképzeltem volna róla, de ezt nem... Azt mondta Paul magától ment el... De később minden kiderült és elborult az agyam... tudjuk, hogy mi történt!
Aztán benyögi, hogy Paulnak hívják. Micsoda véletlen... Pault keresem én is, de akkor lehet, hogy pont belé botlottam? Érdekes véletlen lenne... De amikor látom a reakcióit, akkor jövök rá, hogy ő tényleg Paul! Őt kerestem és végre megtaláltam. Már nagyon rég óta keresem és végre megtaláltam... Végre újra láthatom életem egyik legfontosabb emberét... Aztán még az üveget is leejti és a szíve szaporábban ver. Hasonló érzéseket vált ki belőlem és hatalmas boldogság terjed szét a testembe. Aztán folytatja a felismerést és könnyek gyűlnrk a szememben. Istenem köszönöm... Végre megtaláltam és most szóhoz sem jutok... Csak figyelem, hogy mit reagál a dolhokra. Csak figyelni tudok rá és arra vágyom, hogy ötszáz év után újra magamhoz szoríthassam.
Könnyeit meglátva én is zokogok az örömtöl. Én vagyok a világ legboldogabb embere. Nem is tudom, hogy hol kezdjem el neki a mesémet... annyi mindent akarok neki mesélnk. Ötszáz év alatt olyan sok minden történt velem és el kell mesélni, hogy nem vagyok jó ember. Nem tettem mindent meg érte... Előbb kellett volna megtennem érte mindent. Le kellett volna mondanom a trónról és vele kellett volna élnem és eléldegéltünk volna ketten. Anyám miatt én röstellem magam... Nem merek a szemébe nézni! Annyi minden rosszat tett vele és anyjával, hogy nem tudom meg tud-e valaha bocsátani nekem anyám miatt...
Mikor térdre rogy én ott termek előtte szorosan magamhoz ölelem és remélem nem vagyok túl durva. Nem akarom, hogy miattam sírjon. Nem tett ő semmi rosszat. Honnan tudhatta volna, hogy Rose vámpír volt és átváltoztatott?! Nem tudhatot semmiről és nekem kellett volna előbb megtalálnom... Nem őt kéne eátkozni, hanem engem. Nem tett ő sosem semmi rosszat. De már tudom, hogy nem utál és remélem, ha elmesélem neki, hogy mit történt a múltban nem fog megutálni...
- Paul nem tudhattál róla... Nem átkozlak el, neked kéne engem! - Még szorosabban ölelem magamhoz és sosem akarom elengedni. Annyira örülök, hogy megtaláltam. Nem tudom hangsúlyozni, hogy mennyire jó végre újra látni egyetlen elő rokonomat. Nem tehetek róla öröm könnyeim hullanak. Végre megtaláltam! El sem tudom hinni... de el kell neki mondanom mindent! Tudnia kell mindenről. Mindent elmondok neki alaposan és részletesen... De egyelőre inkább magamhoz szorítom. Remélem nem fog megutálni! Nem bírnám elviselni, ha elküldene, mert vámpír vagyok...
- Paul előbb meg kellett volna találnom téged... Bánom mindent, ami a múltban történt... Anyám az orromnál fogva vezetet... De mikor megtudtam, hogy mit tett veled... Elvágtam a torkát! Nem kürtölték világgá, de ki akartak végezni a tettemért... Már előbb meg kellett volna tennem! - Jobban zokogok és arcomat vállába temetem. Annyi rossz dolgot tettem...
- Aztán Rose átváltoztatott és csak miatta vagyok itt... Keresésed közben megölték! Ez már jó három évszázada... Félre vezettek, de Rose megmentett az élete árán és csak miatta lehetek itt... - Tudott mindent rólam és Rose-ról, mert megbíztam benne már akkor régen is... De túl sok mindent mondtam neki egyszerre... Szóval ideje leállni! Hagynom kell megszólalni. Elengedtem és felálltam és elfordultam...
- Rossz ember vagyok... biztos utálsz anyám tettei miatt. Jobb, ha megyek... - Tényleg rösteltem magam anyám tettei miatt, de megkapta méltó bűntetését... Remélem nem küld el, mert ha ez megtörténik, akkor nincs értelme a további létezésemnek! Egész életemben őt kerestem és végre sikerült... De most itt állva előtte, talán jobban járna, ha itthagynám! Nem vagyok jó ember és inkább megadom neki a lehetőséget, hogy dönthessen... Akar-e látni vagy sem...

✖ note: Hát nem tudom mennyire fog tetszeni... ✖ music: ✖ words: Valamennyi.

✖ K.P ✖

ღ zene: Hot Mess ღ megjegyzés: Bronak ღ

Bármit megadnék azért, hogy a múltba kerüljek akár egyetlen percre is, és láthassam a családom tagjaim, kik mára halottak. Visszahozathattam volna őket a halálból, de értelmetlenségbe torkollott volna a létezésük fogalma. Bizonyára meggyűlöltek volna a tettemért, hisz a halottakat nem szabad bolygatni, nem de? Talán békére leltek, s mostan örökre az Úr kegyeibe vannak fogadva.. oh, Isten? Igen, nos voltaképpen én mélyen nem hiszek benne. Nem vagyok vallásos típus, mégis az emberek többsége megragadva eme lehetőséget hisznek a magasságosban, és ezáltal reménnyel töltődnek meg. Ha nem lenne a hit, akkor talán az emberek is könnyebben feladnák a létüket, de mindez nem megérő tett, még ha nem is létezik a Mennyei atya. Minden élet élni való - szokták mondani, és én ezt mélyen valóm. Az, hogy az életem totálisan káosz lett, és el lett rontva, nos önmagamnak köszönhető, hisz választhattam volna más utat is, de persze ragaszkodtam a hülye alkalmazkodáshoz, miközben a családomért is harcolhattam volna. Gyáva voltam, szánalmas, és naiv kölyök, aki épp az utcára került, majdan éhezett. Felnevelt a valódi élet árnyoldala, a kegyetlenség fogalma, és lám ide jutottam. Ma is élek, de persze megsebzetten. A föld érintése hideg, s mindettől kiráz egyféle ridegség, ahogy az üveget a kezemben szorongatom, mintha ez lenne az életetőm, mintha mindez lenne az, amely mostan megment engem. Engem megmenteni? Nagy csoda kellene mindehhez, hisz a magány felemésztett, s a tudat, hogy mindenkim halott mára súlyos teherként nehezedik rám. Mégis miért érdemeltem meg azt, hogy szenvedjek, s ez eddig jussak el? Szánalmas vagyok.. mit mondana rám az öcsém, az anyám, vagy az apám? Eljutottam a gonoszság végső zálogáig; s ím ölök kegyetlenül bárkit, bármikor, és bárhol. Ez lettem, s nem tagadom a vétkeimet, hisz bűnös lélek vagyok; mérhetetlen mértékig velejéig romlott személy. Hirtelen térek magamhoz, amikor is valaki előttem terem.. a kilátásom, az Istenért! Eltakarja a vizet, és pont nagyon, de nagyon rossz helyen áll.. nem mellesleg meg ennyire bátor egyed egy boszival szemben? Na jó utazó, de majdnem ugyanaz. Felsóhajtva feltekintek az érkezőre, majd egy könnyed mozdulat által vele szemben állva farkas szemet nézek vele. Minden bizonnyal vámpír, hisz más nem lehet ennyire gyors, csak ha nem hibrid.. de azt kétlem. Fiatalnak tűnik, és annyira ismerősnek, mintha... mintha ismerném valahonnan, és ahogy a szemeibe tekintek elönt egyfajta érzés, hogy bízhattok benne, hogy számíthatok rá, hogy mi nekünk közünk van egymáshoz. Lehet megőrültem most, de komolyan ez folyik le bennem, ami nagy szó.. nagyon nagy szó!
-Szép Napot, ha ez még nap... illetve nem ijedtem meg. Tudok magamra vigyázni, csak épp elhagytam az útmentén a fegyveremet.-Hülyülök egy sort, ahogy elmosolyodom.-Én pedig.. Paul vagyok.-Fogok vele kezet végül, és egészen barátságos vagyok. Szótlanul tűröm, hogy erős a szorítása, sőt meg se rezzenek. Kínoztak már eleget.. s amúgy sem a lelkemet bántaná, hanem ezt a testet, nem de? Akkor meg nincs is miről szót ejteni. Hallgatok hosszú percekig, ahogy rá figyelek.. Hirtelen kapcsolok a neve Jace.. mint a múltbéli fivéremnek, véletlen lenne? Aztán az ötszáz éves dolog.. egyre gyanúsabb ez nekem. Lefagyok, ledermedek, mozdulatlan leszek. A felismerés ténye lassacskán megér, hogy talán mégis van remény, de.. de halottnak kell lennie, vagy.. vagy nem tudom. Figyelem őt, és ahogy előveszi a tárgyat. Hirtelen lépek tőle hátrébb, és aztán még hátrébb, ahogy a kezemből kiesik az üveg, és az ital szétfolyik a földön.
-Nem kell semmi.-Szögezem le a tényt, ahogy szóra nyitom a szám..-Nem segíthettek, azaz... az a nyaklánc. Én adtam a fivéremnek anno emlékként.-A beszédem egyre halkabb, ahogy könnyek gyűlnek a szemeimbe. Mégis.. mégis él? Ez lehetetlen!-Jace.. engem keresel, és.. sajnálom. Nem kerestelek, mert azt hittem halott vagy.-Az arcomat a könnyek mossák el, én pedig képtelen vagyok elfordulni tőle. Nem lehettek gyenge.. egyszerűen nem.-Átkozz el emiatt..-Suttogom, és végül zokogva a földre hullok térdre esve ezáltal.

Paul and Jace

I want see my brother again...

Lassan 500 évet a bátyám kutatásával foglalkozom. Gondolom ő nem keres engem, de nekem meg kell találnom... el kell neki mindent mondanom, hogy mit tettem. Bevallom neki, hogy érte megöltem az anyámat és mennyire sajnálom, hogy nem kerestem fel... Talán hallott az öngyilkosságomról és azt hiszi, hogy nincs értelme keresni, de téved. Vámpír lettem és ő is valamilyen módszerrel túlélte... Próbálta valamilyen boszi magyarázni, hogy hogyan... de nem jutott el az agyamig. Aztán mondott valami hókuszpók lehetőséget, de szükségem lesz egy erős boszorkányra vagy boszorkánymesterre és egy szemékyes tárgyra. Volt egy féltve őrzött nyakláncom Paultól. Tőle kaptam apám halálakor, hogy védjen meg... Lám segített és elraktam örökké megvédett a bajtól...
Szóval elindultam felkeresni valakit, aki segíteni fog megkeresni az én bátyámat. De merre kéne keresnem?! Csak nem potyognak az égből a hókuszpókok. De valahol ideje lesz elkezdeni a keresést. Sok boszi él az erdőben jó lesz ott kezdeni. Beszálltam a kocsimba és indultam is az erdő felé... Eltelt egy kis idő, de megérkeztem. Aztán a kocsi helyett a vámpír gyorsaságra támaszkodtam. Bejártam az erdőt legalább hatvanszor, de még egy lélek sincs... Találtam egy őzikét... levadásztam és éhségemet ideiglenes oltotta. Elég ideje táplálkozom állatokból és zacskós vérből. Rosenak hála megtanultam kezelni az éhségem és tudok rajta uralkodni... De a lényeg, hogy erre senki sem jár. Ideje lenne kicsit beljebb férkőzni az erdőben...
Vajon mit mondjak először Paulnak, ha sikerül megtalálnom... Lehet eddig azért nem jártam sikerrel, mert nem akart megkeresni?! Talán utál? Valaha keresett? Egyeltalán akar látni engem? A kérdések csak pörögtek az agyamban, de nem volt mit tenni... vissza mentem a kocsihoz és szerencsémre hoztam magammal whiskyt. Miközben beljebb megyek az erdőben segítek magamon és éhségemen.
Újabb órák teltek e és senki sem járt az átkozott erdőben. Ez az egyetlen erdő ahol nincsenek boszorkányok? Ilyen szerencsém is csak nekem lehet... De ekkor emberek hangját hallottam... Gyorsan ida siettem, de csak egyszerű túrázok voltak. Nem is pazaroltam rájuk tovább az időmet és továbbálltam. Szép lassan eljött az este. Indultam a kocsim felé, de valaki mozgolodott az erdőben és a vízesés írányába ment... türelmesen megvártam, hogy mit csinál, de csak leült a folyópartra... nem húztam az időt következő pillanatban vele szemben álltam.
- Nem kell megijedni. Jace ei vagyok és kéne egy kis segítség. - Mutatkozom be és nyújtom a jobbomat neki. Ha elfogadja készüljön fel, hogy nem gyenge szorítást kap majd, de nem törhetem el a kezét, hisz azutá biztos, hogy nem segítene nekem.
- an a lényegre török... Van valami helymeghatározó bűbáj és meg kénr keresni a majdnem 500 ébe eltűnt bátyámat. - Nem húzom az időt... már csak pár perc és kiderül, hogy hol van a bátyám. Öt évszázadnyi várakozás után bégre meg van az esély az újra találkozásra. De gyorsan folytatom mielőtt a szavamba vághatna.
- Tudom kell valami tárgy tőle és van is egy pillanat... - Lekezdek a zsebembe turkálni és előveszem a féltve örzött nyakláncot. Már egy ideje meg van és ez volt az egyetlen dolog, amit anyám nem tudott elvenni,mert elrejtettem előle.
- Nagyon fontos lenne szóval csak annyit mondj, hogy segítesz vagy sem... - Remélem igent mond az ő érdekében is, mert ha elkap az indulat... Nem akarjuk megtudni, hogy mi történik. Egész türelmes vagyok és voltam is. De ezek az utolsó másodpercek a legroszabbak. Remélem hamar megtalálom azt a tökfejt és tudunk beszélni, mert 500 év alatt sok minden történt velünk...
- Csak mondj igent és búsásan meg leszel jutalmazva. Kapsz házat, pénzt és mindent amit csak akarsz... Nem hazudok, nem kell tartanod ettől. - Próbálom tovább győzködni, hát ha ezzel sikerül még jobban az igen szóra sarkalni...

✖ note: Hát nem tudom mennyire fog tetszeni... ✖ music: ✖ words: Valamennyi.

✖ K.P ✖

ღ zene: Hot Mess ღ megjegyzés: Bronak ღ

Verőfényes napsütés, elkápráztatóan friss levegő, unalmas emberek sokasága, és egy újabb nap, amin bár túl lennék. Igazság szerint jobban pártolom az estei tájékot, és sokkalta erősebben kívánom azt, mint eme szakaszt. Írói válságban szenvedek. Már vagy egy órája ültem a laptopom előtt, de egy szót se tudtam leírni, mintha hirtelen lefagyott volna az agyam, pedig folytatni kéne azt a fránya könyvet, ha én magam pénzt szeretnék. Sajnos nem vámpír vagyok, aki könnyűszerrel magához vesz némi vért, és Isten vele jól lakott.. a-a, én utazó vagyok, emberi testben, s lám.. ennem kell, és megélnem emberi módon. Annyi nevem volt már az életem során, hogy akárki lehettek, mégis most visszatértem a régi hagyományos Paul névhez, amelyet annak idején anyám aggatott rám. Mondhatnám, hogy számító perszóna volt, és mindez igaz is lenne, de nem érdemelte meg a halált, én pedig az egyedüllétet, ami azután következett.. éheztem, fáztam, és úgy nagyjából egy koldusnak lehetett titulálni. Az előtte lévő életem sem volt jobb, hisz folyton én voltam a király fattya. Remek becenév! Mára viszont mind ennek búcsút intettem, s okulva a hibáimból oktatom azokat, akik emberek. Ismerem őket kívülről, s belülről. Tudom a gondolataikat, az érzelmeiket, a bennük lejátszódó folyamatok ezreit. Segítségre van szükségük, útmutatásra, és ezáltal egy jobb élet lehetőségre, amelyet én egy könyvbe foglalhatok. A nevem világszerte ismert, és ezáltal szinte népszerű vagyok emberi körökben.. a természetfelettiek nem hiszem, hogy olvasgatnak. Lelki problémájuk maximum annyi lehet, hogy magányosak, és ördögien gonoszak. Mily szívtelen dolog lenne, ha épp unalmukban egy könyvet lapozgatnának. Szánalmas is lenne, hisz van jobb dolguk is, azaz úgy hiszem.
Egy üveg jó minőségű whiskyvel sétálgatok a fák sokasága közt. Kezdem úgy érezni mostanában az ital a barátom lett, mintha épp összeszoktunk volna a remek hangulat érdekében, nos igen.. a magányos lélek gyógyítója az alkohol, amely mámort ad, és boldogságot az üres léleknek. Üres lélek? Igen, rég meghaltam belülről.. azt hiszem. Mégis itt állok a semmi közepén egymagam, és gondolkozom a múlton, amely szánalmas jelenségű. Egyszerűen úgy érzem eme gondolatok egyszer a sírba fognak kergetni. Megemelve a számhoz teszem az üveget, majd iszom egyet a jóleső italból, amely kaparó hatással folyik le a torkomon. Végül kikötök a folyópart közelében, amelynek párosításaként egy vízesés is szolgál. Szép látvány, igazán lenyűgöző élménnyel párosítva. Néha jobban értékelem, mint az embereket, mint a személyeket magukat.. ah, de rég is volt már az, hogy valakivel törődtem, mint érzőlény. Túl elhanyagolom, mert elegem lett abból, hogy mindenki csak meghal körülöttem. Egészen a folyópart széléig sétálok, majd egyszeribben helyet foglalok, ahogy kortyolgatom az italt. Mostanában egyre többen keresnek fel apró csekélységekkel. Látszik eme környéken ritka számba megy a varázslás.. Mély levegőt véve kizárok magamból minden gondolatot, és ezáltal kiürítem az elmém, mely tele van minden őrült gondolattal. Belefeledkezem szépen csendben a táj szépségébe, és már észre sem veszem, ha bárki is a közelembe kerül, egyszóval.. nem érdekelnek mások, csak az, hogy elfelejtsem a zűrzavart.