Ezt most úgy mondta mintha a "egy golyó a bordáid közé", tiszta kegyes dolog lett volna tőle. Pedig elhiheti, hogy egyáltalán nem az. Átkozottul tud fájni a vámpírnak, ha egy fa golyó csapódik belé, de ezt valószínűleg ő is pontosan tudja. Elvégre egy vadásznak, vétek lenne ezt nem tudni. Viszont nagyon kíváncsi lennék, hogy ő mennyire tartaná kegyesnek azt, ha kapna tőlem egy ajándékgolyót... esetleg egy karót a bőre alá. Valószínűleg az ő sebe nem gyógyulna olyan gyorsan be mint az enyém. Lehet, hogy ki kellene használnom? Csak, hogy megérezze már milyen az ha egy fadarab szorul csontjai közé. Azt hiszem tényleg épp itt lenne az ideje annak, hogy valaki szórakozzon egyet ezzel a vadásszal. Vagy minddel!
- Ó! Hát ha ez a kegyes, kíváncsi lennék milyen a kegyetlen. - Nevetek fel keserűen, de mégis a hozzám illő pimaszsággal. Talán ez egy óriási nagy hiba is bennem... akármilyen helyzetben vagyok, soha nem tudom elfojtani magamban azt a nyamvadt szemtelenséget. Szerintem ha valaki az utolsó szavakat kérné tőlem, a halálom előtt, még akkor is valami irtó hülyeséget mondanák, majd nagy valószínűséggel a képébe is röhögnék. Azt hiszem egy kezemen meg tudom számolni hányszor féltem valakitől. Azaz egy ujjamon is megszámolhatnám, de az lehet kicsit túlzás lenne.
- Hmm... vadászol? Az olyan dögökre mint én? - Elvigyorodok, és valamivel szorosabban préselem nyakát a mögötte álló fához, de ügyelek arra, hogy meg ne fulladjon nekem itt. Nem úszhatja meg ennyivel. - Hát nagyon sajnálom, de ma azt hiszem te is csak egy "ártatlan" emberi áldozata leszel ennek a csinos vámpírnak. - Mert hát valljuk be, ebben a pillanatban nem sok mindent tud tenni ellenem. Ahhoz nagy csoda kellene. Bár egy vadász miért is ne tartogathatna, valahol mélyen csodákat? Ha elég okos, talán még elő is keresheti őket. Viszont én inkább abban reménykedek, hogy ez nem fog megtörténni. Hiszen ha figyelmetlen vagyok, ez a vadász egy szempillantás alatt el tud engem intézni.
- Hogy mi? - A meglepettségtől hirtelen felkapom fejem, és szemeibe pillantok, közben pedig kezem leáll a vándorlással. Miket beszél ez? Egy perccel ezelőtt még arról áradozott, hogy pont a magamfajta vérszívókra utazik, mert ő az emberek megváltója... blablabla. Most meg, egy ilyen hülye dumával akarja az életét menteni? Azt hiszi most a karjaiba fogok ugrani? Vajon mit képzelhet? Talán más célja volt ezzel a hablattyal! Na jó! ~ Ginny! Nyugi! Ne engedd! ~ Nem hagyhatom, hogy összezavarjon a hülyeségeivel. Most mégis mit mondjak? Gratuláljak neki amiért egy pillanatra sikerült elvonni a figyelmemet?

Nem értem, hogy lehet így elrontani valakinek a napját! Nincs is ennél rosszabb. Mikor már felkészülök, hogy szórakozhatok egy jót és még mellé jól is lakom, de persze ez mind egy pillanat alatt szertefoszlik. Talán tényleg túl sok a vámpír már ebben a városban. Félő, hogy a végére nem jut mindenki számára vér. Bár remélem soha nem fajul idáig a világ. Nem szándékozom a közeljövőben meghalni.
A következő pillanatban egy olyan dolog történik amire egyáltalán nem számítok.Nem tudok mást érezni csak iszonyú dühöt az az illető irányába, akitől ezt a golyót kaptam. Na meg olyan fájdalmat ami egy pillanat alatt leterített miután az a lövedék oldalamba fúrta magát. Lassan, sziszegve felnézek támadómra. Aki minden bizonnyal egy vadász. Férfi vadász...és nem mellesleg nem kevés önbizalommal van megáldva. Mondjuk ezt kinézetéből ítélve nem is csodálom, csak kár, hogy hamarosan ő is itt fog feküdni a többi hulla között. Közeledni kezd hozzám, én pedig hiába próbálok ellentámadást véghezvinni, nem megy. Ahogy megmozdulok akár csak egy kicsit is, olyan mintha újra meg újra lelőtt volna.
Ameddig beszél én nem szólalok meg, csak riadt tekintettel figyelem. Azaz úgy teszek mintha megijedtem volna tőle, de eközben inkább csak próbálom összekaparni magam. Amint befejezi mondandóját, egy féloldalas mosoly jelenik meg ajkaimon.
- Akkor mégis mi való nekünk, nőknek? - Kérdezek vissza szemrehányóan, majd mikor sikerül összeszednem az összes létező erőmet, egy hirtelen mozdulattal előtte termek, megragadom nyakát és a legközelebbi fához szorítom azt. Létezik, hogy ez az egész egy csapda akart lenni? De valyon kinek? Nekem? Vagy az engem megelőző vámpírnak? Nagyon remélem, hogy nem nekem!
- Mondd csak, mit keresel ilyenkor az erdőben? - Még ha nincs is semmiféle csapda, akkor sem érteném mit keres pont itt. Elvégre ha vadászni akar akkor jöjjön éjszaka, amikor előmerészkednek azok akiknek nincs védelmük a nap ellen. De már nem számít! Meglőtt, és ezért meg fogja kapni a jutalmát!
Oldalra billentett fejjel fürkészem arcát miközben egyik kezemmel nyakát szorongatom, másikkal pedig tapogatni kezdem, egyéb fegyverek után kutatva. Nem szeretném ha mégegyszer meglepetést okozna nekem. Pedig sajnos a vadászok mást sem tudnak csinálni.

Hogy szeretek-e vámpír lenni? Még szép, hogy szeretek! Én egyáltalán nem az a fajta vámpír vagyok aki emberekkel barátkozik, és inkább állatokból táplálkozik. Sőt! Nagyon is megvetem azokat az ostobákat. Miért nem tudják megbecsülni azt amit átváltoztatójuktól kaptak? Nem mindenkinek adatik ez meg! Egy véget nem érő élet, tele szórakozással. Hát kaphat ennél jobb ajándékot bárki is? Nem! Soha nem sírtam vissza az emberi életemet. Még akkor sem mikor a legnehezebb korszakomban egyedül maradtam. Bár igaz részben az én hibám volt, hogy nem volt mellettem senki aki segíthetett volna elfogadtatni velem ezt az életet, de tény, hogy megijedtem. Viszont mégis megtanultam élni. Kitapasztaltam mindent amit kellett. Úgy gondolok vissza emberi életemre mintha csak egy rossz álom lett volna, folytonos szenvedéssel. Igaz, hogy már elveszítettem mindenkit akit egykor szerettem, de legalább már nem kell emiatt félnem. Addig élek ameddig én szeretnék! Míg az emberek csak pár évtizedet. Nem tagadom, számomra egy emberi élet semmit nem jelent. Ha meglátok egyet közülük, már azon kezdek agyalni, hogyan ölném meg. Igaz, hogy azt mondják "nem illik az étellel játszani", én mégis mindig azt teszem. Nem tudok egy kis szórakozás nélkül vacsizni. Abban mi lenne az érdekes? Semmi!
Épp ezért jöttem most ide. A napokban hallottam, hogy pár fiatal sátorozni készül a hétvégén. Én meg miért is ne csaphatnék rá erre a csodás alkalomra? Elvégre aki az erdőbe kimerészkedik ebben az őrült városban, az tuti bolond. Vagy csak nem tud a természetfeletti lényekről. Azaz rólam, és még sok-sok hozzám hasonlóról. Ebből tehát mi következik? Hogy nincsenek beverbénázva. Ha pedig tévedek, mind meghalnak, csak azért is. Bár...ígyis úgyis meghalnak.
Mikor rátalálok egy táborhelyre, ami a folyó mellett van, elképedve nézek végig a területen. Nagyon úgy tűnik, hogy valaki megelőzött. Nem én voltam egyedül aki kiszemelte őket.
- Ez nem lehet igaz! - Kiáltok fel egy fejrázás kíséretében. Most komolyan menjek és keressek magamnak mást? Muszáj lesz! Már legalább két napja nem jutottam vérhez. És igen...ez a két nap nekem már sok! Éppen ezért nem igazán tetszik amit itt látok. Mindenfelé csak holttestek. Csak tudjam meg ki volt az...nem állok jót magamért!

Erich & Scar

A köztünk lévő fesztültség egyre rosszabb lett. Már sejtem, hogy ez az egész hova fog torkollni. És nem lesz könnyű menet, de ha hiszek benne sikerülni fog. Nem számíthat semmire, mindent úgy kell kitervelnem, hogy semmit se sejtsen. És a terv ki ötletezésére alig van pár percem. Vagy én ölöm meg őt, vagy ő engem. De ketten, biztos vagyok benne, hogy nem fogjuk elhagyni ezt az erdőt. Ezt a játszmát, csakis, és kizárólag az egyikünk élheti túl. Egy apró fintor jelent meg az arcomon. Mégis mit képzel magáról? Átkozott vámpír..
- Honnan tudjam, hogy nem fogsz átverni? Hogy nem hagysz itt majd engem, hogy elvérezzek? – sziszegtem, és a tekintetem pedig szikrákat szórt. Megbűvölni nem tud, hisz verbénát hordok, de… Elbambultam a messzi tájban, s a hideg végig futkosott a gerincem vonalán. Ma annyira sürögtem-forogtam, hogy elfelejtettem meginni a napi verbénás tea adagomat, tehát.. Lehunytam a szememet, átkozva magamat. Hogyan lehetek ennyire felelőtlen? Jobban fel kellett volna készülnöm, látszik, hogy a profi vadász rangtól nagyon távol állok, ha ilyen alapszokásra sem tudok odafigyelni. De már annyira mindennapossá vált, úgy összefolynak a napok, hogy azt hittem már megtettem.
- Miért pont négy? – provokáltam, tovább folytatva. Nem érdekel, hogy ő ki. A lényeg, hogy meg legyen a húgom. De hogy a véremet feláldozzam, az kicsit morbid. Eddig életem során összesen három vámpír mélyesztette belém a fogait. Mindhárom a vadászat alatt volt. Akkor szerencsére mindegyik esetben volt a szervezetemben verbéna, így gyorsan tudtam velük végezni, kihasználva az alkalmat, amikor a földön fetrengtek köhécselve. De most esélyem sincs.. Más valamit kell tervelnem ellene.
Fogalmam se volt, hogy mit tegyek. Mindennél jobban azt akarom, hogy a húgom itt legyen mellettem, s biztonságba tudhassam őt. Mindehhez az én vérem kellene? Na ne.. Biztos akad itt valahol egy mókus, most az egyszer kibírná az állati vért. Szorosabban megmarkoltam a tőrt a hátam mögött, és a szívem a torkomban dobogott. Lehet, hogy ezek a másodpercek alatt épp veszélyben van. Nem játszhatok az idővel, mert az idő drága, és nem tudod visszaforgatni. Észrevette.. Nem is akadt időm cselekedni, hisz jóval gyorsabban mozgott, mint én. Erősen a falhoz préselt, és felkiáltottam fájdalmamban. Ennél már rosszabb dolgokat is átéltem, nem fog engem kiütni ennyitől. Zsibbadt a kezem, olyan érzés kapott el, mintha lebegnék. Próbáltam erős szorítása alól kiszabadulni, de semmi. Ettől csak még erősebben fogott engem a fához. Undorodtam tőle mikor hozzám hajolt. Undorodok a természetétől, a hajszínétől, a fajától. Utálom!
- Inkább ezt a csinos kis tőrt szeretném átvezetni a szíveden. – morogtam, és próbáltam a lábaimmal kapálódzni, de semmilyen eredményt nem értem el vele. Hűvös leheletét már a nyakamnál éreztem, és erősen összeszorítottam a szemeimet. – Rohadj meg. – hagyta el ennyi a számat, és beleborzongtam mikor nyelvét is megéreztem. Öt másodperc.. Mit tegyek? Engedjem meg, vagy próbáljak kiszabadulni. Négy.. Meg fogok halni ellenkező esetben, vagy elmegy. Nem is tudom melyik lenne a jobb. Három.. Ha elmegy, akkor ismét ott maradok ahol elkezdtem ezt az egészet. Semmivel. Kettő.. De ha meghalok, akkor senki se fogja megmenteni a húgomat, és magára marad. Egy… Most már választanom kell, de mit?
- Rendben. – sóhajtottam fel keservesen. – Tedd meg, de egy kortynál se többet. – súgtam, és lehunytam a szememet. Megkapja a vérem, én az információt, és utána megölöm. Ennyi az egész.

Erich & Scar

Odasétáltam hozzá, talpig fekete öltözékben volt, egyedül szőke hajszíne és tengerkék szemei tűntek ki. Látszik rajta, hogy már sok mindent megélt, benne van a kisugárzásában. Amikor megtudakoltam, hogy információi vannak a húgommal kapcsolatban a mindennapjaim jóra fordultak. Néha azon kapom magam, hogy mosolygok, de nem szabad elbíznom magam. Lehet, hogy téved, vagy éppen összekeveri valaki mással Emma-t. Lehet, hogy csak valami hamis információval állt elő, hogy aztán életem végéig az adósa legyek. Bármit kinézek belőle. Hogy miért, kérded te? Mert egy vámpír. Semelyikőjük sem jó, sem rossz. Mind egyformák. Kegyetlenek, és magasról tesznek az emberi életre. A vérünkön élnek, és bárhol megfordulnak holttesteket hagynak maguk után. Eric kinézetén ítélve szerintem ő is ilyen típus. Ezért nem vagyok hajlandó addig valamit is tenni, míg nincs nem árulja el, amit tud. Hogy Emma tényleg él, hogy minden rendbe van vele, és ő is engem keres. Mert, ha megtalálom a húgomat akkor minden jóra fog fordulni. Talán édesanyánk ismét a régi önmaga lesz, és nem egy pszichiátriában kell kuksolnia, mert begolyózott. Talán apánk majd érdeklődni fog felőlünk, de ha nem hát nem. Úgysem bírtam őt, és igazából örülök, hogy megszabadultunk tőle. A lényeg, hogy visszakapjam az egyetlenegy családtagomat, a húgomat. Nem tudom, hogy utána mi lesz. Hogy folytassam-e a vadászást, de már annyira közel nőtt hozzám, annyira hozzá szoktam, hogy mindennap ezt csinálom, hogy szerintem már nem bírnék nélküle élni. 10 éve edzek mindennap, napról napra egyre erősebb leszek, és egyre több tapasztalatot szerzek.
- Na mondjad. - fontam össze a karomat a mellkasom alatt, és makacs tekintettel pillantottam fel rá. Mégis mit akar? Vegyem elő az összes fegyvereimet, s rakjam le szép sorjában, hogy meg ne próbáljam őt támadni? Azért ennyire naivnak ne nézzen engem. Ha azt fontolgatnám, hogy hogyan oltsam ki itt helyben az életét, akkor valami jobb módszert alkalmaznék. Lecsapnék rá a legváratlanabb pillanatban, és végig nézném ahogy a szemeiben az utolsó fény is elalszik. Az lenne számomra a nagy öröm. Hisz átjárnám akkor egy vámpír gondolkodását. Csak meg kell először tudnom a dolgokat, utána még egy kicsit tovább játszom a szerepemet, majd véget vetek az életének. Kétlem, hogy valakinek is feltűnne, hisz a vérszopók úgyis rengetegen vannak.
Mikor meghallottam "kérését" felköhögtem, és fuldokoltam. Egy kívülálló biztos azt gondolná, hogy félrenyeltem valamit, de éppenséggel most nem.. Kitágultak a szemeim, a sokk leülepedett az arcomon.
- Szórakozol velem? - kérdeztem hitetlenkedve, de az arca meg se rezzent. Nem mosolyodott el, nem nevetett. Halál komolyan mondja az egészet. Most, hogy így szóba hozta az egészet, tényleg van rajta néhány árulkodó jel. Feszült, olyan hideg, és még tudnám sorolni. Hátranyúltam, mintha csak a felsőmet akarnám megigazítani. De nem helyette, megragadtam a karót, amit cselesen elrejtettem a vészhelyzet esetében. Egyetlenegy rossz mozdulat, és ez a szép, ívesen faragott fadarab a szívébe fogja végezni.
- Ide figyelj, egy vadász vagyok, másodpercek alatt tudnék végezni a nyomorult kis életeddel. Nem erről állapodtunk meg. Áruld el, mit tudsz a húgomról, és utána fogok neked tartozni. De az ÉN vérem tabu! - szinte suttogtam összezárt fogakkal. Üvöltött rólam a düh, a harag. Mégis kinek képzeli magát? Királynak? Csak azért, mert erősebb, gyorsabb, és halhatatlan nem kéne azt hinnie, hogy minden ember ugrani fog a szavára. Legalább is én nem.
- Szóval drágám.. Ha túl szeretnéd élni a mai estét ajánlom, hogy kezdj el beszélni. - mondtam gúnyosan, és nem féltem tőle. Jelen helyzetbe nem is érdekel, hogy egy több száz éves vámpírt provokálok. Mert tudom, hogy kifogja nyögni végül az igazat. Mert mindig én nyerek.

Erich & Scar

Az órámra pillantottam, mely pontosan fél hetet mutatott. A találkozót 18:45 percre beszéltük meg, de nekem mára már mániámmá vált, hogy minden megbeszélt időpontnál negyed órával korábban odaérek. Egy halk sóhaj tört fel a torkomból, és a csobogó vízben gyönyörködtem. Leguggoltam, és belemártottam a kezemet. Hideg volt, de annyira nem, hogy elérje a fagypontját, s befagyjon az egész. Hetek, vagy hónapok kérdése. Nyugat irányban fújt a szél, valószínűleg ma este hozza is magával a csapadékot.
Átkoztam magamat, amiért egy vámpír „szövetségese” lettem. Igazából nem is ez a megfelelő szó rá, de másképp nem tudom magam kifejteni. Nem bízok meg benne, Isten ments, hisz egy nyomorult vérszívó, akinek el kéne vennem az életét, és nem találkozgatni vele. De mégis szükségem van rá, hogy tovább tudjak haladni. Érzem, biztos vagyok benne, hogy a húgom valahol ott van, és arra vár, hogy én megmentsem őt. 11 éve hogy eltűnt, de a remény sosem szállt el. Még mindig éltet engem, hisz a teste sosem került elő. Ameddig nem látom a saját szemeimmel, hogy már nem él köztünk, addig nem vagyok hajlandó beletörődni, hogy végleg is elvesztettem őt. Ha kell életem végéig fogok harcolni, hogy megtaláljam őt. Képezni fogom magam, hogy minél több vámpír, vérfarkas, illetve immár hibridek életét vegyem el. Meg fogom bosszulni a húgom elrabolását. Muszáj. Valakinek meg kell tennie, és ez a feladat rám hárult. És nem fogok leállni, mert napról napra egyre erősebb leszek. Korán kelek, későn fekszek, mindennap edzek, hogy formában legyek.
Erich Traugott.. 5 évvel ezelőtt találkoztunk eléggé kellemetlen szituáció között. Épp vadásztam, eléggé el voltam akkoriban szállva magamtól és egy több százéves vámpírral akartam szembe szállni. Azt hittem könnyű lesz, de mégsem volt az. Majdnem elvesztettem az életemet, de egy kis győzködés után sikerült megmenekülnöm. Az este folyamán sok mindent tudtunk meg a másikról. Például én azt róla, hogy van hatalma, és nagyon befolyásos ember. Megígértem neki, hogy örök hálám fogja üldözni őt, ha segít nekem a húgom nyomozásában. Igen, hiba volt így utólag belegondolni, hogy mindent felajánlottam egy vámpírnak, de akkoriban eléggé kilátástalan helyzetbe voltam ragadva. Ostoba, s naiv voltam, nem gondolkoztam, hanem helyette cselekedtem. De sajnos az időt nem lehet visszapörgetni, mert különben mindent másképp csinálnék.. Lépésekre lettem figyelmes, a falevelek reccsenéseire, és egyből felálltam megfordulva. De senki sem volt ott.
- Ha meg akarsz ijeszteni, csak szólok nem fog sikerülni. – tártam szét a karjaimat, és megigazítottam a piros bőrdzsekimet. Ez a kedvenc darabom, nem igazán segít elvegyülni az erdőben, de ősszel tökéletes. Szinte már a védjegyemmé vált. Hatalmas kabátgyűjteményem van, mindent különböző alkalmakra hordok. Ez a mindennapi kabátom, ami egyben a legfavorizáltabb dzsekim. Nem sokkal utána megpillantottam Erich-et és zsebre vágtam a kezemet. Odasétáltam hozzá, és körülbelül másfél méternyi távolságot hagytam közöttünk. Csak azért mert segít nem ismerem el azt az életet, ahogyan él. Talán, ha meg lesz a húgom egyszer levadászom őt. Nem is rossz ötlet, úgyis erősebb lettem az évek során, és nem is fog rá számítani. Legalább akkor megúszom a tartozásomat.
- Van valami hír róla, vagy még mindig semmi? – tértem rá rögtön a lényegre, nem fogok én itt szenvedni, rákérdezni a szokásos kérdésekre. „Hogy vagy? Minden rendben? Hogy telnek a napjaid?” Annyira unalmas, és sablonos kérdések ezek. Mindenki erre számít, és őszintén szólva.. Nem érdekel. Csak túl akarok esni ezen az egészen, és belemerülni az erdőbe, az íjpuskámmal együtt és csapdába ejteni néhány természetfeletti lényt.