Caroline

Igen, igen...az örök téma a buli, ruhák, smink és pasik! A fiúknál természetesen a csajok és a szex. Ezekről már annyit beszéltem, hogy jól begyakorolt szövegeim is vannak már. De az kétségtelen, hogy én is imádok bulizni, mint a legtöbb unott ember/vámpír.
- Rendben, nagyon jól hangzik! - mosolyogtam vissza a lányra. Nem lenne rossz úgy menni egy közösségbe, hogy ismerek is valakit. Ha Caroline itt él biztosan őt sokan ismerik, így még több idiótát bejelölhetek Facebookon. Mert hogy nekem még ilyenem is van! Nem tudom, hogy szedtem rá magam, de regisztráltam. Nem értem minek az egész, de kinézek magamnak pár cuki srácot, megnézem hol lakik, majd meglátogatom. Rend szerint több postot nem olvashatok az adatlapján, de akadnak kivételek. És mit imádtam csinálni Los Angelesben? Kiadni magamat sztároknak és úgy csalogatni mit sem sejtő rajongókat, akiket szépen nyugodtan elfogyaszthattam.
- Azért annyit nem ártana tudnom, hogy itt ki szoktatok nagyon öltözni, vagy elég egy csinosabb ruha is? - a másik közkedvelt téma a divat, de ezt inkább csak súrolom, mert nagyon szalad az idő. A nap már felkelt és világos volt körülöttünk. Tisztán láttam Carolinet, akin nem látszott már a gyanakvás, ennek kifejezetten örültem. Jól jöhet a protekció, ha mondjuk teljesen véletlenül a barátai vámpírvadászok. Nem hiszem, de soha ne mond, hogy soha!

.

Caroline

A témaváltás mindkettőnknek jól jött, úgy láttam jó dologgal rukkoltam elő. Ki ne szeretne bulizni míg fiatal? Az örök fiatalság árnyéka az örök bulizhatnék vágy. Soha semmi sem elég, mindig újabb és újabb dolgokra vágyunk. Embereket akarunk megismerni, ki akarjuk adni az érzéseinket egy jó kis tánccal vagy csak egy egyéjszakás kalandhoz keresünk partnert. Vagy az összes kombinálva és egy kis piával megfűszerezve. Na az az igazi. Régen volt már egy jó, lazítós buliban részem.
- Ennek szívből örülök - mosolyodtam el - Éjszaka nem szokásom aludni, inkább betérek valahová és jót röhögök a részeges idiótákon. De ha csak vámpírok akadnak errefelé az is megfelel. Még azt sem bánom, ha egy-két verekedésbe keveredek. Kell egy kis izgalom, nemde? - kacsintottam Carolinera, de féltem, hogy megint gyanakodni kezd a jóságomban. Ennyi idő alatt arra azért rájöttem, hogy nem szereti a balhét. Ehhez nem kell lángésznek lenni, hogy kitaláljam.
- Nyugi, megígérem, hogy tartóztatom magam! - emeltem a kezeim magam elé védekezően, mielőtt még megszólhatott volna az előbbiért - Jó benyomást szeretnék kelteni, hogy az ilyen kedves és segítőkész vámpírok, mint te, szóba álljanak velem.
Caroline nem értette milyen öregekről beszélek a Grillben. Elégedetten fújtam ki a levegőt, végre nem kell azt hallgatnom, hogy az asszony már megint nem főzte meg rendesen a levest. Undorító volt régen az a hely. Főleg egy 19 éves független lánynak.
- Akkor majd ellátogatok oda is - mosolyogtam tovább, majd felnevettem Caroline mondatára - Van humorérzéked, ez tetszik. Örülök, hogy beléd botlottam.

Caroline

Szegény Caroline, tényleg szar lehet az élete, ahogyan elnézem az arcát. Akármennyire is szerettem volna még faggatni a dolgok folyásáról nem tettem. Csak tetőzném a gondjait és, ha elsőre nem mondta el biztos nem is akar beszélni róla. Nem tudtam, hogy most mi tévő legyek... Öleljem meg? Á, azért még annyira nem vagyunk jóban. A bátorító szavakkal meg semmire sem mennék, így hát csak bámultam a földet és a cipőmmel egy apró kavicsot birizgáltam. " Sarah azt hiszem mindent megtudtál, amit csak lehet. Most vagy lelépsz vagy mondasz valami szórakoztatóbb témát." Felsóhajtottam és morfondírozni kezdtem, hogy még is miről tudnék fecsegni.
- Vidámabb? Ugye van pezsgés a városban? Úgy értem vannak boltok és partihelyek? - kérdeztem mosolyogva. Reméltem ez bejön, hiszen Caroline pont az a plázacica típus, ésszel megáldva. Isten ezt a legtöbb egyednél kifelejti és még egy tyúk mikroszkopikus agya is fejlettebb, mint a kis pincsis, "ide-oda riszálom a seggem" lányoknak. - Nekem nagyon úgy tűnik, hogy szereted a bulikat. Eltaláltam?
Jó lenne, ha nem csak iskola, önkormányzat és egy játszótér lenne errefelé. Imádom az éjszakai helyeket, ahol elengedhetem magam és kitáncolhatom a feszültséget, ami egy nap folyam összegyűlik. És a boltok elengedhetetlenek! A legjobb egy óriási bevásárlóközpont lenne, de azt csak álmaimban. Mystic Falls maga lenne a shopping center. Az egész területet lefoglalná az építmény. Még a kis Grillel is megelégednék,ha az egyáltalán még működik...
- Mikor legutóbb erre jártam volt itt egy kávézószerűség, ahol az emberek füstöltek és részegesre itták magukat. Grill volt a neve. Az meg van még?Ha igen, akkor is nagyon remélem, hogy kulturált hellyé varázsolták. Esküszöm, ha még mindig ott pöfékelnek az öregek kivágom mindegyiket és magam takarítok ki.
Képes lennék rá a saját szórakozásom érdekében. Imádkozom, hogy ne így legyen. Utálok dolgozni. Fárasztó lenne egy akkora helyet kitakarítani és pár perc alatt ugyan olyan lenne, szóval semmi értelme sem volna.

Caroline

Bekövetkezett a legrosszabb, amire gondoltam. Az Ősök itt élnek, nyomorgatnak mindenkit. Amilyen szerencsém van rögtön az utcán belebotlok valamelyikbe. A "lelkem" - ha egyáltalán van még nekem olyanom - sugallni próbálta, hogy ne jöjjek ide, de imádom a veszélyt és a tilosban járást. Ha olyan kedvem támad, még talán az egyik 1000 éves vámpír után vetném magam és öribarik lennénk. Na jó, azért ez túlzás, de néha teljesen meghibbanok és olyan dolgokat csinálok, amiket épp elmével kitalálni sem tudnék. Nekem nem kell pia, se drog, a nélkül sem vagyok teljesen komplett.
- Miért vannak itt? Ez nem jellemző rájuk. Mindannyian egy városban?! Eddig úgy figyeltem meg, hogy nem valami puszipajtások... - furcsa, hogy testvérek és egymást gyilkolják. Vagyis gyilkolták, régebben. Pont én beszélek, aki megöltem a húgomat. Azért is jár egy piros pont. A legnagyobb őrültségeim egyike.
- Talán, azért nem látod a dolog jó oldalát, mert - ahogy mondtad - mindig ki akar téged nyírni valaki. Ezért, feltételezem, folyton azon rágódsz, hogy mi lesz veled, lesz e jövőd vagy már a következő héten egy karó áll ki a mellkasodból. A barátaidért és a családodért is aggódsz, meg akarod őket védeni az úgynevezett "rossztól", de mégsem lehetsz mindig a sarkukban. Néha lélegezz fel egy kicsit, felejtsd el a gondokat és figyeld meg magad. Mit szeretsz, mit nem, mitől gurulsz be és egyebek. Tudod, amikor vámpírrá válsz nem csak a régi önmagad erősödik föl, hanem új, addig mélyen bujkáló személyiségdarabkák is előtűnnek. Tapasztalatom szerint ezek sokkal érdekesebbek tudnak lenni, mint az eddig ismertek.
Elmosolyodtam, mert eszembe jutott nekem milyen volt először. Én is menekültem, úgy éreztem bántani akarnak, pedig leginkább magamtól futottam el. Nem figyeltem a bensőmre, ami majdnem teljesen megváltozott és kiabált, hogy végre vegyem már észre. Emberként nagyon önző és szeszélyes voltam, ami vámpírrá válásomkor felerősödött, de megjelent bennem a szánalom, amit az áldozat elfogyasztása után éreztem. A legnagyobb titkom ez. Sajnálom a prédát, nincs szívem megölni, de még enni sem belőle. Ez az én belső harcom, amit a természetem és a szívem vív. Talán, ezért is maradtam itt Carolineval, mert megláttam benne is ezt az érzést. Köhintettem egyet, hogy újra visszarázódjak a jelenbe és jött is az újabb kérdés. Látszik, hogy fiatal. Csak kérdez és kérdez. De nem gond, most ráérek.
- Hogy sokat e? Rengeteget! - nevettem fel, de aztán komolyra váltottam - Lehet, hogy nem tömérdek sokat, de volt pár. A legtöbb az evéshez fűződik. De nagyon forrófejű tudok lenni és akkor eszement dolgokra vagyok képes. Utána kitisztul a fejem és megbánom. De ez inkább a fiatal korszakomra volt jellemző.
Szerintem mindenkinek van egy múltja, amiről nem szeret beszélni. Nagy szerencse, ha te megúszod ezt a szakaszát a vámpírlétnek. Szurkolok! - dőltem neki egy fának és felnyújtottam ökölbe tett kezem, mintha egy versenyen lennénk, ahol ő a játékos én pedig a "Caroline fan" csoport tagja.
- Neked nem mondták el ezeket a dolgokat, Mystic Falls egy vámpír járta hely és nem avattak be? Mindegy, most már nem vagy szűz. Ilyen téren. - ez egy kicsit húzós volt, de kijavítottam.

Caroline

A szöszke eléggé meglepett, amikor az iróniám közepébe behozta az Ősöket. Őszintén szólva meglepődtem, hogy tud róluk.
- Az Ősök? Honnan tudsz te róluk? - kérdeztem fürkésző tekintettel és lassan felé kezdtem sétálni. Féltem, hogy az lesz a válasz, hogy "amúgy itt laknak és élik boldog életüket". Ez esetben nem lesz nyugi errefelé. Kimondottan utálom mindegyiket, még a hátam közepére sem kívánom egyik ősi vámpírt sem. Már találkoztam velük, de az oly' régen volt, hogy biztos elfelejtettek. Viszont az én emlékeim nem halványulnak. Emlékszem, ahogyan ölték az embereket, más lényeket és még egymást is. A szőke fiú..hogy is hívják..ja, Klaus menekült Mikael elől, aki szintén egy idegbeteg állat volt. Vámpírokra vadászott, miközben ő maga is közülünk való volt. Tényleg nem értem minek ennyi dráma. Most, hogy így belegondolok, fogalmam sincs, hogy mi lett velük. Az utolsó emlékem az az, hogy Mikael követ egy sűrű erdőben és alig bírok menekülni a nagy bozót miatt. A lábam megakad egy gyökérben, elesem és a vámpírvadász fölém kerekedik. Készült leszúrni, de egy boszi megmentett. Micsoda szégyen. Egy boszorkány ment meg egy vámpírt. Pfúj. Még a gondolattól is irtózom. Az elmélkedésből Caroline szakított ki, akiről most már biztosan tudtam, hogy fiatal. A mosoly még mindig nem hervadt le az arcomról, amire rá is kérdezett.
- Tudod, imádom a fiatal vámpírokat. Ti olyan szeszélyesek és hiperaktívak vagytok. Bámulatos. De aztán szépen lassan kifulladtok és komolyodni kezdetek. Már aki. - fintorodtam el, mert néhány ellenpélda futott át az agyamon. A vámpírok, akik a modern kor stílusát felvették és minden jött-menttel megosztják az ágyukat. Ha ezt az én időmben csinálják a társadalom kiközösíti, most meg ez egy igen elterjedt szokás. Éljen a szex! Talán ez a legjobb titulus a 21. századra.
- Ne érts félre, nem azt mondom, hogy imádom az ölést és a gonoszkodást. Csak bámulatos, mennyire makacsok tudtok lenni. Majd, ha eltelik úgy száz év és visszagondolsz erre az időszakra, fogod majd a hasad a nevetéstől. Büszke leszel magadra, de nem csinálnád újra, mert rájössz mekkora meggondolatlanságokat tettél. De nem baj! A hibákból tanulunk! - mosolyogtam rá. Furcsa érzés fogott el. Egy érzés, amit már ősidők óta nem éreztem. Először nehéz volt beazonosítanom, de végül rájöttem, hogy csak szimplán jól érzem magam. Ez a kislány elérte azt, hogy vidáman cseverésszek vele. Mindössze csak pár perc alatt. Na jó, akármennyire is csábítóan hangzik, résen kell lennem. Mégiscsak vámpír ő is!

Caroline

Caroline az eddiginél kicsit erősebben szólt, próbálva tudtomra adni az emberleszívás iránti ellenszenvét. Ajánlotta a vérbankot, de most komolyan, hogy bírja azt inni? Olyan állot, szar íze van. Pfúj. Majd én szépen eldöntöm, hogy mit iszom.
- Jól van nyugi! - tartottam magam elé a kezeimet. Na ő is az a fajta, aki felkapja a vizet egy ártatlan kérdés miatt. Szuper. - Majd elmegyek a kórházba. Nem vágyom összetűzésre.
Észrevettem, hogy teljesen arra nem kaptam választ, hogy mit iszik, de az előző kérdésre a reakciói elárulták. Zacskós vér. Biztos nem eszik állatokat, mert mikor kiejtett ezt a szót, kicsit megrándult az arca. Az apró gesztusok sokat elárulnak az emberről, ugyan úgy mint az alakja, az arcvonásai. Pechemre sötét volt, ezért nem láttam jól. A nap már felkelőben volt, de csak halvány fénynyalábok jutottak át a lombok között.
- Hmm, ha jól emlékszem 1862 óta vagyok ilyen - mutattam végig magamon - Elég hosszú idő, de vannak nálam sokkal idősebbek is. Gondolom tudod. És valahol errefelé történt a dolog. Nagyon érdekes! Tele van fordulattal és szerelemmel. - mosolyogtam sejtelmesen és reménykedtem benne, hogy észreveszi, hogy ez egy enyhe túlzás.
- Na jó a viccet félretéve, akkor ez a hely teljesen más volt. Tiszta bozót volt minden. Most meg minden tiszta, egyes helyeken. Félek a város is sokat változott. Majd körbenézek. - mosolyogtam és felálltam. Elkezdtem járkálni fel s alá és aztán jutottak el az agyamig a másik szavai.
- Barátaid? Családod? Akkor, te még fiatal vagy, ugye? - meglepődtem, de aztán valami furcsa érzés fogott el. Felcsillant a szemem és izgulni kezdtem. Egy fiatal vámpír. Imádom őket. Olyan szeszélyesek tudnak lenni! De ahogy elnézem ez a lány elmehetne egy zárdába is, biztos csak a szabályoknak él. Zacskós vér? Még mindig nem fogtam fel..

Caroline

A lány elfogadta a kezem és ő is bemutatkozott. Caroline. Szép név. Caroline Forbes... Ha bajt okozok majd rá hivatkozom. "Nem avatott be a dolgokba, pedig milyen régóta ismerjük egymást!" De azért törekszem nem tömegmészárlást rendezni. Reméljük nem húz fel senki, mert ha igen... azt inkább nem akarják látni.
- Ennek igazán örülök. Féltem, hogy mivel kisváros nem lesz buli, de most már fogok tudni aludni. - reagáltam az "itt unatkozni nem fogsz" megjegyzésére. És többségében nem jó dolgok? Ennyire brutálisak itt a vámpírok? Vagy mi van itt?
- Sétálni? Hát te tudod... Én azért reménykedtem benne, hogy lesz egy kis nasi, de csalódnom kellett. Az egerek nem szerepelnek az étlapomon. - kicsit meglepődtem, hogy Caroline sétálgatni jött az erdőbe hajnalok hajnalán. Régebben én is csak azért jártam a fák közé, hogy felfrissüljek, azonban akkor még védtelen halandó voltam.
- Ömm, remélem nem veszed túl személyes kérdésnek, de te... szóval... milyen vért iszol? Egyáltalán a városban vannak fincsi falatok? - kérdeztem félve és a földet kezdtem kapargatni egy apró fadarabbal. Ismertem vámpírokat, akik ezen nagyon felhúzták magukat és ott helyben kettéharapták a torkodat, ha merészeltél ilyet kérdezni. Nem tűnt egy pszichopata állatnak, de ki tudja.
- Semmi elképzelés - húztam el a szám - Csak már rég jártam erre. Régen is csábító volt ez a város. Már csak a neve miatt is. - egy apró kacaj hagyta el a szám. Eszembe jutott az út Párizsból, az izgatottság, amit a lovaskocsiból kiszállva éreztem. Most ez nem volt meg. Mikor eldöntöttem, hogy visszajövök, csak egy fájó érzés kapott el, majd a nemtörődömség. Tulajdonképpen nem tudtam mit válaszoljak Carolinenak. Nem tudtam miért is jöttem vissza. Azt viszont tudtam, hogy többet nem szabad elmondanom, hisz még csak pár perce ismerem.
- És te? Erre jártál, vagy már itt születtél? - adtam át a szót, mielőtt még leesik neki, hogy igazából nem válaszoltam a kérdésére.

Caroline

A szöszke hirtelen megfordult és a tudtomra adta, hogy megijesztettem. Nem mintha ezt olyan nehéz lett volna kitalálni, mivel riadt fejet vágott és nagy levegőt vett. Valahogy láttam az arcán egy pillanatra, hogy érzi valami nincs rendjén. Feltette a legalapvetőbb kérdést, ami minden társalgást elindít. Fogalmam sem volt róla, hogy miért megyek bele, miért válaszolok. Talán csak meguntam az egyedüllétet és kapcsolatot akartam teremteni az emberekkel. Vagyis ez esetben egy vámpírral. Most már biztos voltam benne, hogy ő is az. Nem volt fincsi illata, amitől rávetettem volna magam. A sötétben nem nagyon tudtam kivenni a lányt, de amennyit láttam belőle szimpatikusnak tűnt. - Egyszer élünk! - mondtam magamban, majd már hangosan folytattam.
- Bocsi - váltottam át bocsánatkérő hangnembe - Nem állt szándékomban. Csak azt hittem, hogy... nos, hogy ember vagy. De nincs vér illatod. Amúgy Sarah Moonlight vagyok. - kézfogásra nyújtottam a kezem.
Nem értettem mit csinálok. Még a nevemet is megmondom? Hát én teljesen meghülyültem?! Na mindegy. Kell valaki, aki beavat a történésekbe. Itt nem ismerek senkit és még csak a történésekből sem készültem fel.
- Most jöttem Mystic Fallsba. Hallottam, hogy forgalmas egy hely. Remélem én is izgisnek találom majd. - kacsintottam.
- És te ki vagy? Várj kitalálom! Egy éjszakai vadász? - nevettem el magam, majd egy közeli farönkre leültem.

Caroline

Mystic Falls. Fogalmam sincs miért jöttem ide. Lehet, hogy tényleg mazochista vagyok. Életem egyik legrosszabb emléke ehhez a porfészekhez fűződik és mégis itt vagyok. Miért? Miért nem bírom elfelejteni? Mondjuk ez a világ leghülyébb kérdése. Jó, hogy nem hagyom magam mögött ezt a kisvárost. Itt lettem vámpír! És még a saját testvéremet is megöltem. Hurrá. Én állat mindig a tilosban járok. Még mindig érzem az orromban a vér szagát, hallom a tesóm fuldoklását, látom, ahogy fetreng a földön levegőért kapkodva. Egyszerűen nem bírom kiverni a fejemből. Az idő múltával egyre jobban fáj. Csak az vigasztal, hogy tudom, hogy megmenekült és él, habár vámpírrá vált ő is. Hosszú utat tettem meg Mystic Fallsig, hiszen akárhogy is vesszük Los Angeles nem egy utcányira van. A nagy és fényes Hollywood után jön a szürke és jelentéktelen kisváros. Félek a népesség száma a nullát üti és éhen maradok. Los Angelesben legalább volt kaja. De még mennyi! Ott volt az a sok sztárnövendék. Mit ne mondjak, fincsik voltak. Az a legviccesebb az egészben, hogy az a hely egy igazi vámpírtelep és még a nagy csillagok is úgy nyilatkoznak, hogy áá vámpírok soha nem is léteztek. Mekkora poén. Na mindegy, az ő bajuk. Mielőtt még benéztem volna a városba elugrottam az erdőbe, hogy ne korgó gyomorral nézek körbe. Reménykedtem, hogy esetleg egy ember eltévedt, vagy sátorozik, de az esélye 100:1, szóval ráállítottam magam vadállatok keresésére. Sokáig csak egy-két bogárral találkoztam, minden állat még aludt. Csak mentem előre már feladva a keresést.
- Itt nem hogy normális emberek, de még hülye állatok sincsenek? - tártam szét a karjaimat, de ekkor meghallottam valamit.
Megerőltettem magam, de csak faágak ropogása törte meg az erdő mélységes csendjét. Elindultam a hang forrása felé és megtaláltam, amit kerestem. Egy szőke hajú lány sétálgatott. Körülbelül az én korombeli, mármint annyi, mint mikor átváltoztam. Messze voltam tőle, de ő is érzékelte, hogy nincs egyedül.
- Hogyhogy hall? - kérdeztem magamban és a legkézenfekvőbb válasz már eljutott az agyamig, de biztosra akartam menni. Lassan lépkedtem, ügyeltem rá, hogy a legkevesebb zajt csapjam.
"- Van itt valaki?" - kérdezte nem túl hangosan a lány, de nem akartam felelni.
A háta mögé kerültem és már csak pár lépés választott el minket egymástól, mire végre megszólaltam.
- Helló! - angyali mosolyt erőltettem az arcomra és kedvesen pislogtam rá.

Remegtem és féltem... Jött az ár mi mélyre taszított a semmibe, meztelenül hagyva magam előtt. Remegtem, megbolondultam, vért kívántam, lelketlenné váltam. Lebegtem a semmi túlpartján, szikrázott a lelkem, s szemeim kitágultak. Stefan menni akart, Klaus szétverni Damont. A testem középen ragadt mozdulatlanul, egy testben két akaraterő. Egyik percben Klaus voltam míg egy másikban a depressziós vámpírfiú. Kemény belsőharc volt ez mi külső szemlélőnek mindent elborító szenvedésnek tűnhetett. Kattanást hallottam, suttogásokat... Majd félelmetes csendet... És egy pillanatra megint én voltam könnyes szemmel néztem Damon szemeibe, majd jött az újabb váltás: Vonásaim megkeményedtek, szembogaraim vörösben játszottak, de az az egy Stefanos pillanat mindent megért nekem, hisz éreztethettem, hogy még valahol mélyen van remény... "Damon sajnálom ennél már erősebb vagyok, aztán vigyázz Elenára." Vontam meg a vállam és kihúztam karomat a szorításából, ám mereven álltam előtte nem lett volna szívem elfutni. Győzött az Ősvámpír felettem, ohh kérlek ti akik szerettek érezzétek át, hogy mélyen még jó vagyok, csak kimutatni nem tudom valódi énem, hisz láncok szögelnek le, s késztetnek kegyetlenségre.

Stefan látványa egyszerűen... sokkoló volt. Most semmiféle haragot nem éreztem iránta, nem utáltam, amiért a szerelmem újra és újra őt választja helyettem. Ezek a dolgok mind elhalványultak a tény mellett, hogy Stefan egy őrült gyilkos lett. Kitágult szemekkel néztem őt mindaddig, amíg magamhoz nem értem a meglepettségből és sokkból. Akkor odarohantam mellé, és megfogtam a karját.
- Stefan... Stefan! Nem veszíted el magad. - néztem a szemébe. Nem tudtam, mit tehetnék. Pontosabban tudtam... Meg kell védenem saját magától. De arra nem leszek egyedül képes. Stefan most nem az öcsém, hanem egy teljesen más ember. El kéne cipelnem, vissza a birtokra, bezárni a pincébe, és addig éheztetni, amíg megint normális nem lesz. Jöhetnék itt olyan érvekkel, hogy saját magamért teszem, mert megint az ő árnyékában élek, mert még a gyilkolásban is jobb nálam, és ezt nem hagyhatom. De jelenleg ez érdekelt a legkevésbé. Vissza akartam kapni, a mindig depressziós, naplóírogatós, érzelmes kisöcsémet. Nem akarom ezt a gyilkológép, Klaus-csicska rippert.
- Gyere, Stefan... Biztonságos helyre viszlek. - ragadtam meg a karját, és elkezdtem húzni. Remélem, nem fog elkezdeni itt nekem támadni, vagy ellenkezni. Sokkal egyszerűbb lenne, ha magától jönne, de sajnos ez a lehetőség nem igazán esélyes.
- Stefan, figyelsz rám? Ha vissza akarod kapni önmagad, akkor neked is segítened kell! Bele kell menned abba, amit akarok. Csak így tudok rajtad segíteni. - beszéltem hozzá folyamatosan. Talán így sikerül rá hatnom... Bár már előre rosszul voltam attól, hogy vissza kell mennem abba a házba. De most nem én vagyok a fontos, hanem Stefan. Jézusom, hányingerem van magamtól... Mióta vagyok én ilyen önzetlen, meg segítőkész ájtatos manó? Ez biztos, hogy Elena hatása... Jobb lesz, ha hamar visszahozom Stefan régi énjét, mielőtt az én új énem megöli a régit, és elveszítem önmagam. Azt pedig nem szeretném.

Arcom kihevült, lelkem megfeketedett és csak ittam a vért mohón kaján vigyorral a képemen. Alig bírtam felfogni mivé lettem... Egy kislányt öltem meg pár másodperce. Tükörbe nézve nem láttam volna mást, csak egy véres pofát, kigombolt megtépett inggel, összecsoffadt, kócos rendezetlen hajjal, vörös szájjal, piros szemekkel, vámpír foggal. Nem kelthettem túl Stefanos látványt kívülről is látható volt, hogy olyan mély szinten estem szét, mi akár már gyógyíthatatlan is lehet. Rohantam tovább ott hagyva a holt testet és a síró értetlen szülőket, még csak azzal sem fáradtam, hogy megbabonázzam őket. Hirtelen a semmiből egy sötét alak állított meg és a hangjáról hamar felismertem Damont. Fájdalmas tekintettel néztem rá, majd megint remegni kezdtem és rekedtes elfúló hangon beszéltem hozzá, éreztem sosem látott még ilyenek és eléggé meglepődött. "Végleg elveszítem önmagam." Tomboltak belülről a hormonjaim, vért akartam, felemésztő szexet, drogokat, mindent mit tiltott a jó érzés. Remegve, felhevülten álltam a bátyám előtt és most életemben először akartam a helyében lenni... Szégyelltem magam... És akkor jött a sötét köd megint elveszítettem igaz énemet, vissza tért bennem Klaus és irányított a kegyetlen ripperség felé...

//Salvatore panzió//

Feldúltan száguldottam végig az erdőn, egyre messzebb az otthonomtól. Nem akartam ott lenni, nem akartam rá gondolni. Istenem, ha a saját emlékeimet kitörölhetném... Elena ízét még mindig érzem az ajkaimon, újra és újra emlékeztetnek arra a csókra, amire ő sosem fog emlékezni. Sem az elsőre, sem a másodikra. Csak az én elmémet fogja örökké égetni, s élhetek majd a tudattal, hogy megint belepiszkáltam az agyába. Már megtettem egyszer, hasonló okok miatt. De nem lesz több... Ennyi szenvedés elég volt már, ez még nekem is túl sok. Elenának sem lenne egyszerű, főleg, hogy még mindig Stefannal jár. Én pedig csak belerondítok a tökéletes életükbe. De mostantól nem így lesz. Elmegyek, kiélem magam, és soha többé nem jövök vissza. Ahogy Elenába szuggeráltam bele. Ő majd elmondja Stefannak és a többieknek. Senki nem fog hiányolni... Kinek hiányoznék? Az öcsémnek, aki gonosz ripper lett? Vagy Elenának? Nem hiszem. Talán kezdetben, de előbb-utóbb majd túllesznek rajta, és nem fogok számítani. Nem is fognak rám emlékezni. Tényleg,az egész lényemet ki kellett volna törölnöm Elenából. Bár az elég komplikált lett volna, mivel sok dologban vettem részt, amire viszont fontos emlékeznie. És Stefan sem örülne, ha olyan emlékeket vennék el, amiben ő is szerepel. Szóval ez egy felejtős ötlet.
Megálltam, és egy hirtelen lendülettel egy előttem álló fába ütöttem a kezemet. Akár fájhatott is volna, de nem éreztem. Jelen pillanatban nem éreztem semmit, csak azt az erős, lüktető fájdalmat, ami a szívemet tépte darabokra. Hangokat hallottam a hátam mögül, és reméltem, hogy egy gyanútlan túrázó az, akit mérgemben darabokra téphetek. Megfordultam, és már készültem rávetni magam az áldozatra, amikor megláttam, hogy ki is az.
- Stefan? Mit keresel te itt?

Elena máris jött a véget nem érő kérés áradataival, amikre válaszolni is fogok csak nem most. Fáradtan néztem rá, majd elmosolyodtam és lágyan csókot nyomtam homlokára. "Édes Elenám mindenre lesz időnk, csak kérlek had érkezzek meg szép sorjában mindenre rátérünk majd." Vigyorogva képzeltem el kettőnket nagy és kényelmes francia ágyamban, ez az este nagyon romantikus lesz, szerintem még gyertyákat is gyújtok. Felkaptam a kedvesemet, akár egy friss menyasszonyt, majd vámpírsebességre kapcsoltam, így hamar kijutottunk az erdőből. Lassú, kóválygó léptekkel tettük meg az utat a házunkig idő közben többször is megálltunk csókolózni és élvezni a végeláthatatlan időt egymással. "Annyira hiányoztál." Súgtam a fülébe és megint csak átöleltem, alig tudtam betelni a jelenlétével még-még többet akartam belőle...

// Befejezett folyt. köv. Salvatore panzió//

Kedvesen elmosolyodtam, mikor a keze a derekamra siklott, és igyekeztünk kimenni az erdőből, magunk mögött hagyva a lányt. Kicsit furán éreztem magam emiatt, majd ha lesz időm tájékoztatom Damont, hogy Stefan a nyuszikról áttért az emberekre. És nem a vértasakra gondolok. De valami nagyon aggasztott. Klaus parancsára tért vissza, ha nem tette volna meg akkor most hol lenne? Gyorsan elhessegettem a rossz gondolatot, hisz tudom, hogy az érzései igazak irántam. Ebben nem is tudnék kételkedni. Az ajkamra haraptam gondolkodva a kérdésén. Fogós volt. Nálunk ott van Jeremy, és Rick, míg a Salvatore villában egyedül Damon. Bár szerintem ő is örülne, ha látja, hogy az öccse életben van. Így már egyértelmű a döntésem.
- Legyen akkor nálatok. - határoztam el, és elkezdtünk sétálni a Salvatore birtok irányában. Jobban magamra húztam a kabátját, a lehűlés miatt. Pedig nem is voltam annyi sokat kint, vagy lehet, hogy az idő repült el nagyon gyorsan. Mikor a bátya iránt érdeklődött, hirtelen eszembe jutott a csók.. Elméletileg megcsaltam.. Bár erről nem is szeretnék neki beszámolni, meg remélhetőleg Damon nem kotyogja el. Kicsit haboztam, hogy mit mondjak, de utoljára annyit tudott róla, hogy haldoklik. És ezért csatlakozott Klaushoz, hogy megmentse őt.
- Már sokkal jobban van. Él és virul, és még mindig önmaga. - nevettem el magam halkan, és zavartságomban az ajkamra haraptam. - És te merre fele jártál? - néztem fel rá. Nem tudom, hogy ezt a témát hanyagolnom kéne vagy sem. De még abban sem voltam biztos, hogy választ kapok rá. De mindegy egy próbát megér.

/semmi baj, nekem is rengeteg van /

Vészesen kezdett sötétedni, ami eléggé megrémített, mióta ismertem olyan szörnyű embereket mint Klaus. Kérdőn néztem Elenára, majd megfogtam a kezét és húzni kezdtem. Aztán a derekára helyeztem karomat mint régen, szerencsére jól ismertem az erdőt és vámpírképességeim is segítettek biztonságban tudni a kedvesemet. "Egyet értek! Hova szeretnél menni hozzánk vagy hozzátok?" Vontam fel a szemöldököm, mert elképzeltem Jeremy arcát ha meglátna, eléggé vicces, hogy mit ne mondjak... "És Damonnal mi a helyzet?" Nagyon régen nem láttam már a bátyámat, úgy tűnik látszólag vissza térhetek a régi életembe, de ne feledjük el, hogy milyen vagyok igazából. Az biztos, hogy mindent kémlelni fogok és minél több vért inni, meg közvetíteni Klausnak, de Elena iránti érzéseim valósak.

// Bocsi a hosszáért, de még föcit kell tanulnom //