Egy kicsit meglepett a pártfordulás. hiszen éppen ordítozik itt velem, utána meg megért. Ki érti a mai fiatalokat? Nem is igazán értem, hiszen ő az, aki egyáltalán nem kedvelte azt, hogy kapcsolatban kell állnia az éj teremtményeivel. De mivel Bonnie Bennett jó, így ő nem tud kimaradni belőle. Neki bele kell folynia akarata ellenére is, hiszen nem akar veszteségeket, ahogy én sem. De sajnos azokból mindig nagyon sok van... Azén cseppet sem rövid életem alatt megtanultam, hogy ne kezdjek el keseregni az életben elszenvedett veszteségek miatt, mert akkor az már régen felemésztett volna engem. Persze kicsit gyanús nekem ez a hirtelen megértés, de egyenlőre nem teszem szóvá...
- Van egy mód... Nem tudom a Mikael név és a fehértölgy karó mond neked valamit? - Bár ha okos boszorkány, talán hallott róla. És még talán arról is, mi mire jó. Nem is tudom, miért pont őt vettem célpontnak először, mert ha ezt tudom, hogy ilyen könnyű lesz ismét a bizalmához közel kerülnöm, akkor a többieket is könnyű lesz meggyőznöm, hogy a szándékaim valósak.
- Köszönöm, a megértésed, és nehéz volt, de ez a lét könnyebbé teszi, hogy csak a gyűlöletet és a bosszúvágyat érezzem... - Lépek egész közel hozzá, már csak olyan 15-20 cm van az arcunk között. Innen könnyebben megérzem, ha van hátsó szándéka esetleg. Hallom, ahogy a közelségem miatt a szíve hevesebben ver, valószínűleg a közelség okozta félelem miatt. Szeme kicsit riadtságot tükröz, de próbálja leplezni. Ijedtséget kelteni igazán mókás dolog tud lenni.
Sok mondanivalójára nem felelek, de nem azért, mert nem akarom meghallani, hanem csak meghallgatom, és elraktározom magamban.
- Csak még valami...Miért ez a hirtelen vélemény változás? - Kérdem, mert tényleg érdekel. Közben mint mindig bevillantok egy Elijah-s félmosolyt, melynek nem tudnak ellenállni, állítólag, bár nem nagyon szokott érdekelni. Most hátrább lépek egy lépést, és onnan szemlélem a lány arcát. Elég sok ősét ismertem, és a hasonlóság mindegyik egyénben fellelhető. Mindegyik hasonlít az elődjére egy kicsit. Bár nem tudom, hogy most ezek miért is jutottak eszembe, talán azért mert most ő vele beszélgetek.......

Persze hogy segítek neki felállni, ugyanis azért az udvariasság nem halt ki teljesen e bolygón. Sajnos a mai fiatalok nem bíznak az Ősökben, ami sok minden miatt lehetséges. Ott van például Klaus. Na szerintem ez egy nyomós indok, hogy ne bízzanak bennünk. Vagy Rebekah, aki itt ontja valahol a nyomort. És a többiekről nem is beszélek, szerintem nem érdemes. Ez a két példa is tökéletes. Bár nem mintha bennem is meg lehetne, de rólam tudni kell, hogy állom a szavamat. Eddig nem sokszor szegtem meg azt, csak ha meg volt rá a nyomós indokom.
- Köszönöm. Igen jó a meglátásod. Klausszal voltam, amig egy csinos kis tőrt nem szúrt a hátamba...És nem veszem tolakodásnak, hiszen az emberi elme mindig is kíváncsi. - Közlöm a tényeket, s Fivérem emlitésénél kissé feldúlt leszek, de nem észrevehető. A kedvenc Ős jelzőre nem reagálok, hisz ezeket a kijelentéseket sosem veszem komolyan. Egyfajta hajbókolásnak érzem, és már rájöttem, hogy meghallgatom és ennyi. Majd egyik pillanatról a másikra kiborul a lány, amire csak felvonom a szemöldököm, majd persze az én idegeim is ismét a plafonon lesznek. Nem szeretem ezt a hangnemet, sőt egyenesen ki nem állhatom.
- Hadd világosítsalak fel, hogy nem akarattal tettem amit tettem, a család mint te is tudod szent, és minden felett áll. Évekig hittem, hogy Klaus a tengerbe dobta a testüket, és elhittem hogy újra visszakaphatom őket. Mint láthatod, még az Ősök is át tudják verni a saját rokonaikat. Ehelyett kaptam egy tőrt a hátamba. - Meg kell állnom egy pillanatra, mert éreztem, hogy szó szerint nekiesnék a boszorkánynak. Arcom elkomorul, s tényleg gonosszá válik, ahogy az imént említette. Ámbár le tudok nyugodni, de arcom ridegséget sugároz.
- Tisztában vagyok a tetteim súlyával, és nem szeretem, ha kioktatnak. És visszajöttem, hogy leszámoljak Klausszal, és... Préselem ki a szavakat fogaim között. A mondatot nem fejezem be, ne is várja ezt tőlem a lány.

Nem ez volt az első eset az életemben, hogy földre kerültem. A fizikumom sosem volt igazán a toppon, de ezt mindig azzal próbáltam ellensúlyozni, hogy gondolkodásban általában az ellenfeleim előtt jártam néhány lépéssel. Azonban ez egy Ős ellen nem lehetett megoldás. Ők ugyanolyan eszesek, mint amilyen erősek, így esélyem se lehetett a védekezésre. Szóval Elijah! Visszatért az élők sorába, de mégis hogyan? Ez lesz az első kérdésem hozzá, döntöttem el. Meglepődve tapasztaltam a készséges segítségadását és a kedvességét. Ezek a dolgok egy Ős-től igenis meglepőnek számíthatnak, viszont mindig is nagyon tetszettek az efféle gesztusok.
- Üdv újra Mystic Fallsban, Elijah! - mondtam, majd határozottan folytattam.
- Mi járatban vagy errefelé? Egyébként is. Hogyan lehetsz te itt egyáltalán? Hiszen utoljára még Klaus-szal voltál. - kérdeztem és vártam a választ.
- Remélem nem veszed tolakodásnak, hogy ilyen kíváncsi vagyok, egyszerűen csak ilyen a természetem. Tisztában vagyok azzal, hogy seperc alatt eltüntethetnél a föld színéről, viszont bízom az erkölcsösségedben. Tudod, mindig is te voltál a kedvenc Ős-öm. - mondtam, majd eleresztettem egy mosolyt. Ekkor jutott csak eszembe, hogy én itt azzal a vámpírral társalgok, aki bizony elárult minket,amikor a legnagyobb szükségünk lett volna rá. Mérgesnek kéne lennem és az is leszek. Ezen már tényleg ne múljon semmi sem. Vállalom a kockázatot.
- Vegyük úgy, hogy semmis minden, amiket az előbb mondtam! Tudod, az árulásod nagyon mélyen érintett mindenkit, különösen engem és Elenát. Mivel mi voltunk azok, akik teljesen megbíztunk benned, mi voltunk azok, akik mondtuk a többiknek, hogy nagyon is megváltoztál és lehet benned bízni. Hát jól pofára estünk! A velejéig romlott és gonosz vámpír vagy, aki nemhogy nem erkölcsös,de még tisztában sincs a tettei súlyával. - az utolsó mondatot már szinte ordítottam. Tudtam, hogy ez bizony hatásos reakció volt a részemről. A kérdés csupán az, hogy ez Elijah-ból milyen reakciót fog kiváltani.

Katherine-nel való találkozásom után Mystic Fallsba vitt az utam, de persze mint mindig, most is előbb ennem kéne valamit. Valami frisset. Amióta kiszabadultam, csak a tasakos vér volt, és akár Ősi vagyok, akár nem, nekem is kell a friss. Hiszen én olyan világba születtem, ahol senkinek nem hiányzott egy-két eltévelyedett utazó, vagy vándor. Ez manapság sincs máshogy. Most is éppen a város temetőjét választottam. Ide úgyis járnak olyanok is, akik senkinek sem hiányoznak. Mikor megláttam a lányt aki a rokona sírjánál üldögél, bevallom nem néztem ki az, és mit csinál. Vannak olyan pillanatok, amikor egy Eredeti sem nézi ismeri e a leendő áldozatát. Hát ezzel most én is így vagyok.
Szépen lassan megbújtam a fák között, majd fürgén, ahogy csak egy vámpír tud a háta mögé kerültem. Érzem, ahogy próbál szabadulni, még azt a fejmegfájdítós boszi trükköt is beveti, de ellenem mit sem ér. Ám ekkor elgondolkodom. Boszorkány, sír... Bonnie Benett! Elena boszorkány barátnője. Ekkor enged a szorításom és ő a fűre esik. Kezemet nyújtom szótlanul, hogy felsegítsem.
- Bonnie Bennett...Elnézést az előbbiért! - Szólalok meg köszönésképpen. Nem szeretem a mai üdvözléseket, nálam egy fejbiccentés is nagy szó tud néha lenni. De ez vagyok én. Mást most nem mondok, hisz úgyis meglepő maga az a tény, hogy visszatértem, és újra az élők közt lehetek.

Lassan ébredeztem és még lassabban nyitottam ki a szemeimet. Ekkor tört rám a felismerés, hogy hol is vagyok. Hát persze, még mindig a panzióban. Hamar feltápászkodtam, azonban ez nem tűnt valami jó ötletnek, mivel a világ elképesztő gyorsasággal elkezdett forogni körülöttem. Szédültem és nem is akárhogy. Az első tárgy, amiben meg tudtam kapaszkodni, az egy asztal volt a nappaliban. Gyorsan igyekeztem magam összeszedni és eldöntöttem, hogy szükségem van egy kis friss levegőre. Így az irányt a bejárati ajtó felé vettem és egy erős mozdulattal kinyitottam az ajtót és kiléptem a természetbe. Autók sehol, se zaj, se idegesítő szomszédok. Egyszerűen idillikus a környezet, már értem, hogy miért szeretnek ennyire itt élni a Salvatore tesók. Én sem vetném el ezt a környéket. Az emlékeim egyre csak kavarodtak,de az a név még mindig tisztán csengett a fülemben. Abby. Az egyetlen ilyen nevű ember, akit ismerek az az édesanyám, ő viszont már jó ideje nem él a városban, elhagyott engem, mikor még kicsi voltam. Jobbnak láttam, ha nem firtatom tovább a múltat, elvégre csak egy séta erejére jöttem ki az udvarra, nem azért, hogy a múltamat elemezzem. A séta és a friss levegő igazán jó hatással volt a közérzetemre és olyannyira eltávolodtam a háztól, hogy már majdnem a temető főbejáratánál jártam. A hideg kirázott ettől a helytől, utáltam itt lenni. Mégis valamilyen megmagyarázhatatlan erő azt súgta, hogy itt van valamilyen dolgom és nem véletlenül tévedtem ide. Maximum meglátogatom a nagyi sírját. Lassan lépkedtem, azonban ahhoz nem voltam elég lassú, hogy ne csapjak még így is a kelleténél nagyobb zajt. Végre elértem a nagyim sírjához, majd leültem és elkezdtem gondolkozni. Ám ekkor hangokat hallottam a bokrok felől, valamilyen fürge élőlény hangját. Elindultam a növények elé, azonban időm már nem volt ahhoz, hogy megnézzem mi csapott ilyen nagy zajt, mivel ekkor valaki hátulról erősen átkarolt és elkezdett szorítani. Próbáltam ellenkezni, de az illető nagyon nagyon erős volt. Majd váratlanul elengedett és én a puha fűre estem. Az arcát felém fordította és egy rég nem látott, de nagyon is ismerős arc került a szemeim elé. Elijah.