Az éjszaka egyfajta varázslatos világnak tűnik, s hiába élsz meg bármennyi életévet is, ha mindvégig képes eme jelenség levenni a lábaidról. Lehetsz bármennyire kegyetlen, ha ezen látvány olyanféle hatás fokozásként csaphat le rád, hogy gondolni sem mernéd, hogy valaha érezhetsz még bármit is eme földkerekségen. Én is ebbe a csapdába sétálok bele folytonosan, hisz elbűvöl a Hold ezüstösen csillogó ékes árnyalata, a csillagok ezernyi fény ragyogása. Mindaz, ami bennem él halványan eltörpül ezek mellett. A magány, a csend, és a kínzóan gyötrődő emlékezésre alkalmas időzónán túl mást is ad eme csodálatosságot felemelő látszatkép, hisz jóval többről szól, mint amit gondolunk róla. Nem csak, hogy káprázatosan, s már-már fokozóan gyönyörű élmény mindez, de egyszerűen szavakba sem tudom önteni, én aki írok, és egyszóval visszaakarnám adni azt, amit látok, amit tapasztalok, amit érzek. Az írás nem csak egy művészet, hanem egy életérzés, mely jóval többről szól, mint pár szöveg, avagy szó egymás után való könnyed dobálása. Életeket határozhat meg, taníthat, értéket nyújthat mindarról, ami bennünk él, és jóval többről szól.. ezt csupán azok tudhatják, akiknek a tehetsége meg van mindehhez, ezt azon egyedek érthetik meg, akik eleve erre születtek; az írásra. Hosszan elragozhatnám szépen megformált szavakba öntve, hogy mit jelöl, avagy jelent nekem az éjszaka, hogy milyen érzelmeim támadnak ezzel kapcsolatban, s hogy mennyire szeretem eme időszakaszt, hogy mennyire élettel telt, hogy mennyire.. persze mindez nem éri meg, hisz a gondolataimban önön magamból fakadóan is pontosan tudom, hogy milyen véleményem van erről. Meg ha már társaságom akadt, akkor kiváltképpen nem ezzel fogom elütni a drága értékes perceimet.. értékes percek? Ezen nevetnem kell, hisz nekem nem számít az idő telése, az órák egymás utáni elröppenése, mert számomra mindezen fogalom a jelentéktelenséggel egyenlő.
-Rossz az, aki rosszra gondol, és hülye, aki nem..-Hülyéskedtem vele egy mosollyal az arcomon. Tökéletes álcaképet adok elő, mint mindenki másnak is, hisz nem képesek leleplezni.. egyszerűen nehéz már a valóságot felfedeznie az embereknek rajtam. Testeket váltogattok, másokba kerülök, hosszú lehetne a jellemzése azon egyedek számának, akikben megfordultam az életem alatt, s tán nem most kellene elkezdenem hasznosítani mindezt.. azaz miről is van szó? Jó, rendben, néha azt is elfelejtem, hogy min gondolkozom nem, hogy azt, ami egy perccel ezelőtt történt meg, így hát bőven el kellene nekem valami emlékeztető bűbáj..
-Húú, de kíváncsi valaki!-Jelentem ki rápillantva, ha már a tegezést akarta, akkor megkapta, én nem ellenkezem.-Szerintem ne akarj ennyire érdeklődni, mert a végén még rájössz azon titkomra, hogy a könyveim élnek, és megesznek egészben lenyelve.-Röhögöm el a dolgot, aztán persze komolyabbra váltok.-Nyugodtan megtehetted, de mond csak.. mi ez a nagy érdeklődés? Nem mellesleg a témám az világ problémáival kapcsolatos; emberi vonásokat jellemzek, vagy csupán érzelmeket feszegettek, de az is megesik, hogy szituációs helyzetet kreálok, de nekem ez nem műfajhoz kötött, hisz azt írom le, ami jön.-Mondom elmosolyodva halványan.
-Ha sorozatgyilkos vagy, akkor rossz áldozatot kerestél, mert nehéz lenne megölnöd..-Pillantok rá komolyan.-Már csak azt tekintve, hogy a világnak szörnyű sorsa lenne nélkülem.-Adom elő ártatlanul az önön fényezésemet, hisz néha az sem árt. Amúgy is egyszer én is oda-vissza lehettek magammal, nem de? Erről ennyit, nem nyilatkozom!-Másrészt pedig, kérlek, csak vámpír ne légy.. utálom, amikor denevérré változik egy-egy ilyen, avagy amikor fel vesz egy irtó ronda hányingert keltő alakot.. ezek a mai filmek.. jobban is megrendezhetnék a drága producerek, nem?-Mosolyodom el, ahogy lassú léptekkel megyek mindinkább előrébb haladva a sötétségben. A célom pedig egyetlen hely lesz csupán, amihez nem sokára majd oda érünk.
-Ezt nem kell megköszönni, csak az igazat szoktam mondani.-Kacsintok rá pimaszul.-Én nekem pedig Paul a nevem.. Hogy mi?-Kérdezem meg rögtön utána, ahogy vállba bök.-Ilyenről szó sincs.. engem sosem neveltettek kiváló részesedésben. Apám gyűlölt, anyám nevelt egyedül csupán.-Komolyodom el hirtelen.-Tizenöt évesen pedig árva lettem, hisz mindkettőt elvesztettem, szóval nem hiszem, hogy ez oly annyira jó neveltetésnek számít.. inkább azt mondanám, hogy önmagamból adódóan tanultam meg mindezt, azaz egyszóval.. a saját magam kovácsa voltam.-Fordulok meg felé, ahogy hátrálva sétálok, majd rákacsintva egy hirtelen szerű mozdulattal megfordulva futni kezdek, egészen vissza egy másik útra letérve, ami egy titkos részleghez vezet, de ugyanúgy a temető része. Na lássuk jön-e utánam.. vagy már le is maradt?

Csodálatosan szép látvány az éjszakai táj, és mindaz, amit magában rejtve megmutat ilyenkor. A magány eme időzónában kivitelezhető a legjobban, hisz az emberek alszanak, avagy mindenki a saját dolgával törődik, így pedig nincs más értékrendszer, ami megzavarhatná az egyedüliségre vágyó lelket, persze vannak kivételek, amikor is valakik, avagy valaki.. úgy gondolja pluszba, hogy sétálnia kell. Hajlamos alkattok erre a természetfeletti egyedek, mégis egy-két kósza, s őrült ember is megtalálható a felsorolás említése közt, kik ugyan nem félnek; vagy azért, mert nem tudnak rólunk, vagy azért, mert eleve vadászok. Azok, akik felteszik az életüket az utolsó feltevésre egyrészt bátrak, s másrészt őrültek. Sokan lemondanak a családi fogalomról ezen által, és még többen ebbe halnak bele, mert a semmiért kockáztatják az életük.. viszont mégis megjegyezendő, hogy mindez mégse semmi, hisz önfeláldozásukkal párat sikerül megölniük végleg. Felsóhajtok a hosszú magányos sétám alatt, ahogy ezernyi gondolatmenet szökken át rajtam, s majdan tűnik el ismét a semmibe, ahogy az lenni szokott. Őrült gondolatok ezek, őrült dolgokkal megspécézve.. ha értelmet keresnék neki, akkor életem végéig itt ülhetnék, és gondolkozhatnék, de ez ironikus lenne, nem? Halhatatlan vagyok, hisz testből testbe vándorlok, ahogy előbb-utóbb az emberi test megöregszik, s elsorvad; múlékony dolog ez. Mikor melyik kinézet az, mely övez, mikor ki vagyok, csak a lelkem örök, mely már annyi kárhozati dolgon átesett, s mégsem adta fel a létet, ahogy én magam sem. Csodába mehetne ama tény, hogy élek, s létezem még mostan is, de úgy gondolom ez méltán helyénvaló.. bár őrjítő a folytonos változás, s akkor meg sem említettem azt, hogy milyen trauma elviselni, hogy senkit sem szerethetsz, hogy senki sem lehet számodra fontos, hisz az új test előnye épp oly hátrány is valójából. Ha más valakibe kerülök bele, akkor megszakadnak az előzőleg kialakított kapcsolataim, így hogy hinné el bárki is, hogy azaz előző valaki, én voltam? Őrültség.. őrültség ez, és épp ezen okból kifolyólag hanyagolom a szánalmasabbnál is szánalmasabb emberi vonásokat, hisz nem éri meg velük törődni, amikor is egy világ hullik benned össze. Megértem az embereket, az érzéseiket, mégis egy olyan világba kerültünk, ahol az érzelem mulandó - nem jelentős - , s mi magunk semmik vagyunk. Nem emel fel az érzelem, csak elnyom, hátráltatja a tervet, s szenvedést okoz. Emberiségem akkor veszett ki belőlem, amikor is egyre jobban színészkedésbe fogtam bele, s mára az emberi működések folyamatát kívülről ismerem.. a reakciókat, a megmozdulásokat, és a belső folyamatokat. Elég ha olvasok a viselkedéséből, az írásból, avagy az arcról. Nem is kell sokáig egyedül töltenem eme fényűző estémet, hisz szembefutok szó szerint egy hölggyel, aki ráadásként.. túlontúl is megjátszó jelenség.
-Szédeleg?-Vonom fel a szemöldökömet, ahogy érdekesen nézek rá, amikor is visszafordultam az irányába megállva ezzel, majdan megrázom a fejem.-Tudja egy kicsit többet is gyakorolhatná a színészetet, hisz még a közönség is megmondja mennyire nem hiteles ez, sőt ha már itt tartunk.. nem rossz, de úgy értékelem ez épp oly kevés is, mint amilyen jó. Gondolom a jelenlévő fák, virágok, bokrok, s lámpák is ezt mondják, igaz? Olyan semleges volt, aki játszik egy szerepet élje bele magát az egészbe. Na jó a kiselőadásom mára véget ért, és köszönöm mindenki szíves figyelmét.-Hajolok meg egy rögtönzött mozdulattal, ahogy elmosolyodom. Ezt követően persze hátrálok, hisz folytatnám az utamat.
-Gúnyolódik..? Velem?!-Mutatok magamra, ahogy ismét megállok.-Nos ide figyeljen, hölgyem. Én nem vagyok vicc tárgya, az viszont igen, hogy ily ennyire fél a temetőtől, esetlegesen úgy gondolja kimászik onnan egy-két múmia, avagy hirtelen szellemek lebegése lesz majdan az, mely elűzi önt? Érdekes, hogy valamitől megrettenve futott, s lám belém botlót szó szerint, de nem gondolja, hogy ez vicces? Ezek a könyvekben léteznek, és a fantázia szüleményei.. hmm.. nem beszélve arról, hogy egy-két ártatlan kóbor kutya nem lesz akadálya az ön biztonságának, vagy tévedek? De ha már ennyire kíván a társaságom lenni, akkor nyomás.. jöjjön, tudja rohanok tovább, és magát megeszik a fák!-Nevettek fel a szavaim végeztével, és ezzel is a bolondot járatom vele, mintha semmit sem tudnék az itteni helyzetről.
-Egy munkát meg lehet tapogatni a sötétben? Uh, de perverz valaki!-Nevettek, és nyugtázom, hogy immár mellettem sétál ugyanolyan tempót diktálva.-Viszont viccet félretéve.. író lenne szerény személyem.-Nézek rá kissé.-Persze, már aki ezt értékeli.-Húzom el a szám, és egy kínos mosolyt ejtek meg. Nem nagyon szeretnek olvasni az emberek, de akadnak még kivételes egyének.
-Jelenlegi ránézésre ötven évesnek tűnik, de legyen tegezem.. mondjuk simán letagadhatsz egy évet a korodból, de ha öregebbnek érzed magad ajánlom a sminket.-Kacsintok rá játékosan, s van egy olyan sejtésem, hogy ezért még kapni fogok a ma este tőle.-Nem, amúgy.. igen csinos vagy, és igencsak fiatal. Csupán megszoktam már az illem szabályt, amikor is belém verték.. nem könnyű egy család tagjának lenni, és elvárásoknak megfelelni.-Hajtom le a fejem, amikor is egyetlen tényre gondolok világosan.

Jensen & Winter

Az életem egy örökös csalódás

Régen, de még mennyire régen történt, hogy anyámtól eljöttem, és Raina mellett élem a mindennapjaimat. Saját lábamra tudtam állni, és szerencsére még élek, ami azért is csoda, mert a vadászok hemzsegnek a városban. Igaz, már ismerek párat, hiszen Raina is egy közülük, meg Jo is, akinek kegyelemért cserében adok a vámpírok ellen a vérfarkasméregből. Papucsnak érzem magam legtöbbször, mivel semmi külön feladatom nincs, csak adagolom azt, amivel a legkönnyebben ellehet tenni a vérszívókat láb alól.
Raina egy ideig lelépett a városból, ez afféle "vadász dolog", így nem ütöm bele az orromat. Nem is nagyon érdekel a dolog, inkább csak az, hogy most távol van, és remélem még semmi nem tépte szét, bár meglepne ha mégis. Ő túl erős és okos ahhoz, hogy bármi is képes legyen neki ártani komolyan, és az antiszociális viselkedése miatt a bizalmába sem kerül sok olyasmi, mint a vámpírok, vérfarkasok, és egyéb természetfeletti lények, rajtam kívül. Az öccsével én is jóban voltam, talán túlságosan is, és nekem is hiányzik, de a halál ellen aligha lehet valamit tenni. Ember volt, így békére lelt, még ha talán a túlvilágon lenne, de.. Lehetetlen, és mindegy is. Evan elment, és soha többet nem jön vissza, akárcsak apám sem.
Régen jártam a temetőben, és mivel nehezen léptem túl a gyászon, szerintem kellő tiszteletet adhatok a holtaknak azzal, hogy ellátogatok hozzájuk, mert érzem, sőt, tudom, hogy valahonnan látják tetteimet.
Kellően feketébe öltöztem, mintha frissen gyászolnék, holott évek óta már nincsenek az életemben, és mindig negatív energia tölt el, amikor a régi barátom, és az édesapám látogatom meg. Nincs olyan alkalom, hogy ne lábadna könnybe a szemem, mivel eszembe jutnak azok a felejthetetlen emlékek, amit mással lehetetlen lenne megélnem újra. Ha tehetném, visszahoznám mindkettőt, hogy Raina-t boldognak lássam megint, és anyám is kikerüljön a depresszió, az alkohol és a drogok karmaiból. Pont azért is mentem el, mert elegem lett abból, hogy én voltam a lábtörlője, és nem is a lányaként kezelt engem. Miért kellett ilyen durvának lennie? Nem tudja, hogy én is emberből vagyok attól függetlenül, hogy teliholdkor egy farkassá változok?!
Sáros volt kissé a föld, talán mert az elmúlt napon esett egy kicsit, és egy undorító latyakká vált a temető. Kívülről tudtam már az utat a sírokhoz, és még egy idegen sírkőre is szomorúsággal nézek, mert átérzem a szerettek érzését. A legrosszabb az ami történhet egy emberrel, hogy olyan távozik el mellőle, akit szeretett. Felőrölő, és kellemetlen érzés, mintha egy kést szúrnának az illető szívébe, és azt még párszor meg is forgatni.
- Apa.. - guggoltam le a sírhoz, és helyeztem le a virágot a földre. - Tudom, régen voltam itt, ne haragudj. - kértem bocsánatot egy sírkőtől gyakorlatilag, de az ember mindenre képes annak érdekében, hogy a lelkiismerete tiszta legyen, és mivel viszonylag közel volt Evan sírja is, oda is raktam egy virágot, majd visszatértem apámhoz. - Nem tudom mit csináljak. Megtanultam irányítani a vérfarkasátkot, de megszabadulnék tőle. Hiányzol, nem tudom mit csináljak. - meséltem a helyzetet, ami velem történik, bár eléggé unalmas és lapos vagyok mostanság. Nem is tudom mihez kezdjek magammal, leginkább valami agypusztító műsort nézek a tv-ben, és emiatt lehetek olyan álmos és figyelmetlen. Álmosságról szóba kerülve, szerintem ha valaki most megtámadna, körülbelül 10 másodpercig észre sem venném.

A Hold gyönyörű ezüstös árnyalatú fénye, és a csillagok millióinak apró, mégis ékes ragyogása nyújtott fényt eme sötét, de rideg éjjelen, mely már-már lassacskán a hajnali órák körvonalát súrolta. A sötétség árnyalata teljes mértékben betöltötte a terepet, s mint ama lepel takart el engemet, mint magányos lelket, ki bolyong éjnek évadja táján e környéket szemlélgetve. Az utcák szélén álló lámpaoszlopok 20-25 méternyi távolságban tartózkodva egymástól nyújtottak még több fényáradatot, így téve világossá a sötét este fekete takaróját. Lassú léptekkel haladtam a kikövezett utcákon áthaladva a temető felé vezető irányba, ahogy ritmusos hangot adott egyesek számára, hogy ím ezen kései órákban itt járok eme terepen. A vámpírok legnagyobb élvezete lehetne eme tény, de inkább a pokolnak tippelném meg a támadásuk sorsát tekintve, hogy velem kicsit sem hasznos dolog kikezdeni. Felsóhajtva dugtam bele a kezeimet fekete hosszú szárú kabátom zsebeibe, ahogy mély lélegzetet veszek, és rideg, mégis sokat sejtető tekintettel megyek egyre előrébb törve az ismeretlenbe. Nem rég érkeztem Mystic Fallsba, és a céljaim számtalan utakat képviselnek, amelyeknek a megvalósítása nem holmi egyszerű folyamat. Azon kívül, hogy sokat tapasztalt személy vagyok, épp oly annyira sebezhető is, mármint ama szempontból, hogy nem vámpíri testben tartózkodom, hanem egy emberébe. Gondolataim hol a valóság határát súrolják, hol pedig a képzeletemét attól függően, hogy mikor min gondolkozom. Számba kellett vennem egy új könyv megírását, és annak vázlatán dolgozom, avagy éppenséggel álmatlanságom okát firtatom. Minden esetre egy biztos napok óta mit sem aludtam a feltörekvő emlékképek miatt, bár próbáltam pihenni, de nem tudok úrrá lenni a helyzeten; a múlt ellen nem küzdhettek, hisz már magában lehetetlen csata eme tény azon általi információ szerint, hogy a múltat sohasem lehet lesz kitörölni az életünkből, sem pedig egy csapásra megváltoztatni, mintha mindez eddig nem is létezett volna sohase. Tehát egyszerű cselekmény ama határozat, hogy a szenvedés sorai, és a boldog emléksorok mind-mind megmaradandó képviselettel bírnak. Ha szenvedtem, akkor a szenvedéseim sora lesz a képzeletem kísértésének árnya. Szívverésem ütemes, lélegzetvételem lassú, sőt nehézkes, ahogy én magam lassacskán mindinkább áldozattá válok. Hirtelen állok meg, ahogy lehunyom egy pillanatra a szemeimet. Magam elé képzelek egy sokkal nyugodtabb környezeti tájat, ahol csend honol, s egyben mégis béke, mely örvendve hirdeti nincs több emberi fájdalmi kárhozatú pokol érzete. Lelkem egy másodpercre megkönnyebbül, de ahogy kinyílnak a szemeim ismét elönt az érzés; a fájdalom rabláncának ténye fogad. Síri, mélységes csend hangvételű a környék, így nem is tervezek be magamnak semmi váratlant. Tovább indulva folytatom az utamat a gondolataim mélyébe révedve. Már-már majd nem sikerül megfeledkeznem minden érzelmemről - kínomról - , mely a lelkemet megemésztve fojtogatja, de mindez múló tünékeny homállyá válik, amikor arra eszmélek, hogy egy fiatal hölgy hirtelen szerű gyorsasággal ütközik nekem, majd a földre pattan vissza. Ledermedve állok meg, s bevallva én voltam az őrült, ki nem figyelt. Lassan emelem rá a tekintettemet végig nézve rajta finoman. Csinos teremtés, mégis szokatlan ilyenkor emberi teremtményt érzékelni az éjnek közepén.
-Sajnálom, ez az én hibám teljes mértékben.-Veszem elő emberi mivoltomra jellemző látszatképem zálogát, mely könnyed módon színészi teljesítőképességemnek köszönhetően hihetővé válik egy pillanat leforgása alatt.-Voltaképpen a munkámon gondolkoztam túlságosan is.. s lám meg van a látszata nem figyeltem. Mélységesen sajnálom, hölgyem.-Mondom még hozzá téve udvariasan, ahogy őt fürkészem. Mindig is érdekeltek az emberi vonatkoztatások, és ez most sincs másképp. Idős vagyok, és tán nem meglepő, hogy egyes helyzeteket felismerek, jellemvonásokra rájövők, vagy valamit alaposan megfigyelek.
-Nem tudtam aludni, gondoltam sétálok egyet a környéken, de ez önt miért érdekli? Ugyanezt kérdezhetném öntől, mégsem teszem, mert tudom hol az a bizonyos határ. Ugyanakkor munkámmal járó tény, hogy éjszakai órákban járom a terepet.-Közlöm egyszerűen felelve a kérdésére, avagy számonkérésére.-Remélem nem eset komolyabb baja.. További gyönyörű estét.-Közlöm udvarias hangvételben, mégis kissé ridegen, mintha zavaró lenne az a tény, hogy feltart. Nem vele van a gond, hanem velem.. ez a nyamvadt érzés megtalált ismét, de nem sokáig élvezheti az erőfölényt, melyet rajtam gyakorol jelen pillanat telésével egybezáróan. Egy finom mozdulattal kerülöm ki a nőt, ahogy tovább folytatom az utamat. Úgy ítélem meg nem kell zavarnom őt tovább, hisz akad jobb dolga is, mint egy magányos lélek társaságát elfogadni. Általában nem barátkozom, nem ismerkedem, nem beszélek.. csak ölök, kínzok, és mindent romokba hagyok magam után, ahogy annak lennie kell.

Bonnie and Tawny

Szemeit kissé összehúzta, szinte hallani lehetett ahogyan a fejében lévő gondolatok fogaskerékként kattogtak, miközben alaposan fontolóra vette, hogy valóban elhiheti-e a lánynak akár egyetlen egy szavát is, végül – viszonylag hosszú megfontolást követően – úgy döntött, hogy nem kérdőjelezi meg egyetlen egy szavát sem, amelynek következtében vonásai némiképpen felengedtek és szinte kedves hangon szólalt meg, mialatt azt latolgatta, hogy vajon ebből a beszélgetésből – illetve találkozásból – neki lesz-e valami haszna, de következtetésképpen ismételten csak azt vonta le, hogy erre viszonylag jók az esélyei. Hurrá! Már megérte ide jönni!.
– Nyugodj meg, én nagyon is eleven vagyok – biztosította, annak ellenére, hogy valószínűleg most már teljesen fölösleges volt, majd pedig nyugodtan legyintett, mintha ezzel csak azt akarta volna mondani, hogy egyáltalán nem történt semmi sem – még szerencse, hogy különben sem vette különösebben a szívére az ilyen kifakadásokat, elvégre látott már jó néhányat és nem szeretett ezekből túlságosan nagy ügyet csinálni, mondván, hogy neki nincs ideje hisztériákra.
Egyesek legnagyobb bánatára, futott végig az elméjén egy epés, de igazán őszinte megnyilvánulás, melynek hatására még is csak hajlandó volt megereszteni egy kósza mosolyt, elvégre tisztában volt azzal a ténnyel, hogy rengetegen akarták eltenni őt láb alól – nem csak azért, mert alapjába véve számtalan ellenséget sikerült szereznie modorával, hanem mert az elmúlt évek során lassan, de biztosan építette ki sajátos kis hírnevét, amelyért a vámpírok a legcsekélyebb mértékben sem voltak oda, mivel az ő sajátos lázadási stílusával némiképpen felnyitotta egyes boszorkányok szemét, hogy a vámpírok nem urak és úrnők, a boszorkányok pedig nem földművelő parasztok és ezzel a lépésével másokat is hasonlóan elmebeteg ötletre ösztönzött. Márpedig ő nem akart híveket. Sem követőeket. Nem akarta azt, hogy bárki is kövesse az öngyilkos vállalkozásába, mert tudta, hogy amit csinál az, az, akármilyen perspektívából is nézi.

Mint ahogyan korábban, most sem hezitált egy pillanatig sem, így határozottan bólintott ez által némán megválaszolva a vele szemben álló kérdését.
– Nem, a pasast nem én intéztem, csak a lányt. – Nyugodt volt. Hangja szégyentelen. Nem restellte, hogy vámpírokat ölt – azt már annál inkább, hogy ebben némiképpen még örömét is lelte, valamint hogy egyáltalán nem érzett eközben az ég adta világon semmit, s ezt legtöbbször azzal magyarázta, hogy a halottat igazából már nem lehetett még egyszer megölni, ezt már megtette helyette más, ennek fényében pedig roppantul finoman tudta kifejezni magát, rendszerint azt a szófordulatot használta, hogy én csak átrugdosom a halott lelkét a túlvilágra. Ez némiképpen finomabban - és egy kicsit elfogadhatóbbnak is bizonyult még számára is. Nem mintha ettől függetlenül nem tartották volna elborult elmének, de ezen már nem tudott és nem is igazán akart megsértődni, elvégre egészen hozzánőtt ez a jellemvonás, annak ellenére, hogy szerinte legalább is csak hajlamai voltak rá, elvégre egyik nagynénje, akit a család csak őrült Améliának nevezett is elmegyógyintézetben kötött ki, úgy vélte, hogy talán rá is hasonló sors vár, majd egy napon, amikor ragyogó napsütésre és csiripelő madarak hangjára ébred nyugtalan, de azt is tudta, hogy ez az idő vagy nem most fog eljönni vagy egyáltalán nem is fog eljönni – mivel a vámpírok egyike egy napon elkapja a grabancát és egy kőkemény kínzást követően, megöli. Igen, ő valahogy ilyennek képzelte el a saját jövőjét. Ez tűnt a legnyilvánvalóbbnak.

– Nyilvánvalóan megéreztem volna – vont vállat. Mostanság nem túlságosan törődött más fajokkal, mindössze csak a vámpírokkal, kivételesen egyáltalán nem volt biztos abban, hogy a vérszívókon vagy a boszorkányokon kívül mást felismerne, révén, hogy az utóbbi időben mindig csak rájuk koncentrált, semmi másra.
Ha mást nem is azt mostanra képes volt megérteni, hogy miért nem tudta volna semmi pénzért beazonosítani, hogy a lány mi is volt.
– Átkelni? – Vonta fel kérdőn a szemöldökét. Őszintén szólva lövése sem volt arról, mi a fenét akart ez a szó takarni. Minden bizonnyal nem olyan, mint egy hídon... Vagy mégis? – Horgony? – Végül is... lehet, hogy még is csak valami átjáró féle, vonta le végül a következtetést, de az igazat megvallva még mindig csak vakon tapogatózott a sötétben, emiatt – nem véletlenül – úgy érezte magát, mint valami teljesen hülye, ez nem érintette egyáltalán kellemesen.
– Ha már így elkezdtünk beszélni, azt hiszem nem nagy baj, ha az archoz párosíthatok egy nevet… Nem? Tawny. – Nem volt nagy tapasztalata az ismerkedésben, ez által nem is meglepő, hogy ha kicsit esetlenre sikeredett, de valahol mégis csak vállon kellett veregetnie magát, elvégre ez a ritka pillanatok egyikébe tartozott az életében. Nem ismerkedett. Nem barátkozott. Elvolt a maga magányos kis zárt világában.

Bonnie and Tawny

Az udvariassága – valahol piszok mélyen – azt diktálta, hogy annak ellenére is segítenie kell a lányon, aki a fájdalmában összegörnyedve jelentette ki, hogy még csak ne is érjen hozzá, így ennek következtében nem volt véletlen, hogy elment a kedve a jótét lélek szerepétől – az ilyen alkalmak során, olykor egy életre is, s bár nem kimondottan volt egy rosszlelkű, megsavanyodott boszorkány, de az ilyen helyzetek alkalmával egy ideig nem szívesen játszotta az irgalmas szamaritánust, sem pedig Teréz anyát –, akit amúgy valamiért nagyon is kedvelt, talán még egy kicsit irigykedett is rá, hogy olyan spiné volt, amilyen. Bezzeg, ha bele került volna ebbe a világba! Csattant fel magába. Határozottan megbolondult volna. Ebben teljesen biztos volt.
Visszahúzta a kezét, majd kabátjának zsebeibe rejtette őket, így jelezve –, hogy akármennyire is sajnálja, magában –, nem hajlandó segíteni, egy kicsit sem. Ahelyett azonban inkább csak elnézte, ahogyan szenvedett – bár felettébb kíváncsivá tette, hogy még is miért, elvégre jól láthatóan nem voltak külső sérülései, így viszonylag hamar le tudta vonni a következtetés, hogy nem sebezte meg őt semmit, legalább is látszólag. Nem gondolkozott tovább. Fölösleges lett volna. A „ki mit tud”-ban, illetve a kitalálós játékokban sohasem volt jó – nem is véletlen, hogy gyűlölte őket –, így most is úgy érezte, hogy kár lett volna a gőzért, mert minden bizonnyal ötleteivel el is áshatta volna magát – vagy éppen kötöznivaló bolondnak tartották volna, ami az ő esetében határozottan normálisnak számított.
Mivel nem segített a lányon – pontosabban, nem segíthetett, mert az nem engedte –, úgy döntött, hogy nem ácsorog, inkább kényelmesen helyet foglalt az egyik síron, miközben lábait kinyújtva várakozóan nézett rá, mintha csak magyarázatra várt volna – így is volt.
– Úgy látom egészen hamar rendbe jöttél – jegyezte meg kissé cinikusan és unott pillantással nézett körbe. – Tudod, szavaiddal ellentétben, úgy tűnt, hogy nem igazán vagy rendben. – Valahogy a fa is így érezhette magát, amikor baltával vágták, futott át az agyán. – Biztos, hogy nem kell kórházba vinni? Nem venném a lelkemre, ha valami bajod lenne, de komolyan. – Ő megtette, ami tőle tellett, udvariasan érdeklődött és még mosolyogni is próbált – ez az ő esetében, ez határozottan... pozitív volt.

A kérdések sokaságát hallva a magasba lendült a szemöldöke, éppen csak hogy bele nem gabalyodott a hajába.
– Nos, hogy az első kérdésedre feleljek – kissé előrébb dőlt, mintha bizalmasan akart volna megsúgni neki egy titkot – boszorkány vagyok – vallotta be végül becsületesen az igazat – magához hűen –, kár lett volna titkolni, ráadásul nem is szeretett hazudozni – még ha nem is tartott attól egy kicsit sem, hogy esetleg úgy jár, mint Pinokkió, tudtával egyetlen egy boszorkány sem átkozta meg ha-hazudsz-megnő-az-orrod-átokkal. Magában morrant fel, szép is lenne, főként, ha nem tudnám levenni magamról. – A második... Szóval, csak erre sétálgattam és elintéztem egy kisebb dolgot – ujjaival mutatta, hogy mennyire kicsit, gyakorlatilag összezárta a mutató és hüvelyujját, ő nem különösebben tartotta nagy dolognak, főképpen, hogy valóban nem volt egy vért és verítéket kívánó feladat elintézni a fiatal kis vámpírt, voltaképpen túlságosan is egyszerű volt. – De már végeztem. De különben is, mi ebben olyan meglepő? Elvégre ez egy temető, néha napján akad egy-egy kósza, eltévelyedett lélek. Tudtommal nincsen kijárási tilalom hét után, de javíts ki, ha tévedek. – Nyugodtan forgatta meg a szemeit. Meg aztán, nem mintha számított volna, hogy ha lett volna kijárási tilalom, elvégre rendkívül rossz szokása volt, hogy magasról tett a szabályokra, fölöslegesnek érezte betartani őket – annak ellenére, hogy nem egyszer már a saját irháján tanulta meg, hogy bizony, néha szükséges lenne alkalmazkodni –, de ahogyan a mondás is tartja, amelyet ő nagyon szívesen betartott, a szabályok azért vannak, hogy megszegjék őket. Notoriusan követte el újra és újra azokat, mindig megbánta, de aztán szinte soha nem érdekelte – vagy legalább is nem szentelt neki túlzottan nagy figyelmet.
– Csak tippeltem, de ugye nem igaz? Nem fogsz vérszomjas kobolddá változni, ugye? Vagy egy csúnya gonosz vérfarkassá? – Az előbbi, mivel elméletileg nem létezett, még nem volt szerencséje, viszont az utóbbihoz igen és egy jól megtermett példány jól meg is kergette, a szerencséjét mindössze csak annak köszönhette, hogy boszorkány volt és a farkas pedig megtanulta, hogy a tűz az nem játék, de nem ám.
– Mondd csak, te mindig ilyen morcos vagy? – Kénytelen volt felállni, nem bírt sokkal tovább ülve maradni más esetben sem, maximum, ha kikötözték. – Azt is el mondhatnád, hogy te mi vagy, mert hogy őszinte legyek, nem igazán tudom eldönteni. – Hangja nyugodt volt miközben beszélt. Lassan sétált körbe az egyik sír körül, majd megállt a lánnyal szemben.

Bonnie and Tawny

Íves szájának szegletében alig látható, de kegyetlen mosoly bujkált, ahogyan rosszallóan a vámpír fülébe ciccegett, aki - sok társához hasonlóan - ma este a rövidebbet húzta, s ez most kifejezetten boldoggá tette, elvégre gyakorlatilag az este még csak el sem kezdődött igazán és már volt egy áldozata az ő kis listáján, amelyet már egy ideje nem vezetett, a tizedik vámpír után rájött, hogy nem éri meg számon tartani, hogy hol tart, így abba hagyta a rubrikák húzogatását a kis jegyzetfüzetébe.
– Én megmondtam neked, hogy ma nem vagyok jó kedvemben – emlékeztette színtelen hangon, miközben a karót egészen lassan még mélyebben nyomta bele a vámpír mellkasába, majd pedig lassan elfordította benne, mint ahogyan mindig ez is verbénával volt bekenve. S bár a vámpír elmondása szerint nem akart neki ártani, de ő tudta, hogy előbb vagy utóbb kísértésbe fog esni, ez által pedig ugyan olyan gyilkossá vált volna, mint a többi. A lány –, aki mostanra már a földön feküdt, s egyik ujját görcsösen szorította a benne lévő fa "fogpiszkálóra" – még meglehetősen fiatal és tapasztalatlan volt, gyakorlatilag még most kezdhette el "halhatatlan" életét – ráadásul nem látott az ujján napfénygyűrűt, így – ha saját nézetére akarta volna formálni a kialakult helyzetet – azt mondta volna, hogy most nagyon is megkímélte az életét, mivel napon elégni sokkal rosszabb lehetett, mint egy nyamvadt karó által meghalni, ezen az alapon, akár a megmentőjének is lehetett volna nevezni. Minden csak nézőpont kérdése volt.

Leguggolt mellé, mintha meg akart volna bizonyosodni afelől, hogy valóban halott volt-e – végleg –, de tudta, hogy az, éppen elégszer csinálta már, ráadásul üveges tekintetéből nem sugárzott semmi.
Alaposan megfigyelte a földön heverő lányt, aki nagyjából vele egykorú lehetett, látszólag. Bűntudatot kellett volna éreznie, hogy megölte. De nem történt semmi. Sem most. Sem máskor. Hozzá hasonlóan még az élet is előtte állt, csak éppen nem olyan, mint amilyet emberként tervezgetett magának, vámpírként az élet még is csak más lehetett. Ő azonban a legkevésbé sem tartozott azok közé, akit bárkit is csak úgy megsajnált volna, különösen, hogy ha az illető vámpír volt, akár azzá akart válni, akár nem - egyetlen egy könnycseppet nem morzsolt egyikért sem. Ha ő változott volna vámpírrá az első adandó alkalommal saját magát döfte volna szíven, s ha másban nem is, ebben határozottan biztos volt.
Nem morfondírozott tovább az ezekhez hasonló dolgokon, mert csak fejfájást okoztak neki, így inkább felegyenesedett, majd előtúrta a gyufás dobozát a zsebéből és mint ahogyan máskor is a második próbálkozásra meggyulladt – ilyenkor mindig hálát adott elődeinek, hogy megtalálták a tűz felélesztésének egy könnyebb módját, elvégre, ha minden alkalommal órákat kellett volna áldoznia arra, hogy tüzet csiholjon, túl sok értékes percet vesztegetett volna az életéből, meg aztán, melós is lett volna.
Miután meggyújtotta a gyufát, egészen egyszerűen a testre dobta. A lángok egészen lassan terjedtek szét a földön fekvő testen, majd csaptak magasabbra, ahogy elkezdte felemészteni a lányt.
Mivel nem sietett, úgy döntött, hogy megvárja, még a test teljesen szét nem porlad, így ráérősen ült le az egyik sírra, lábait pedig keresztbe fonta maga előtt, úgy ült, mintha csak a napon heverészett volna.

De persze, miért is gondolta azt, hogy ez a nyugalom néhány percnél tovább fog tartani, ugyanis - jellemzően - nem is olyan messze tőle, hangos fájdalmas kiáltást hallott meg, ezt követően rögtön talpra ugrott. Csak nem megláttak? Ez volt az első kérdés, ami felmerült benne. Akaratlanul is körbenézett. Biztos volt abban, hogy senki sem láthatta meg, tekintve, hogy ez a temetőnek már egy elhagyatottabb része volt, ahol a sírokat nem díszítették virágok és a fa is jóval több volt.

Menjek vagy maradjak? Kérdezte magától reménytelenül, holott már jó előre tudta, hogy mit fog tenni, nem csak hogy kíváncsi ember volt, de a bajba jutottakon többnyire mindig segített, így most sem volt ez kivétel és mielőtt esetleg meggondolhatta volna magát, már talpon is volt, hogy elinduljon a hang irányába és bár való igaz, hogy sétálni akart, még is futni kezdett, mert nem tudta, hogy mennyire sürgős az eset, amint a hang forrásához ért, meglepetésére egy fiatal lányt látott, teljesen egyedül és jól láthatóan szenvedett. Körbenézett. Mi a szösz? Idegenkedve vonta össze a szemöldökét.
– Hé, minden oké? – Mivel nem éppen volt jól szocializált, úgy vélte ez a legjobb kérdés, amit feltehet neki, bár viszonylag hamar rájött, hogy nem, jól láthatóan nem volt semmi rendben a lánnyal. – Ugye, nem változol át valami ocsmány még nem ismert szörnyeteggé? – Nézett rá kíváncsian, miközben lassan közelebb botorkált hozzá, mintha tényleg ettől tartott volna.
Kezét óvatosan a vállára tette. Boszorkány. Szellem. Nem tudta eldönteni, hogy mi volt...

Jeremy & Bonnie

✘ Words: 552✘ Notes: Imádlak... ✘ Music: Born to Die

Jeremy & Bonnie

Hunter & Imogen