A szívem a torkomban dobogott, kezemmel erősen markoltam a fagallyt, de úgy, hogy fel is sértette a bőrömet. Jelenleg ez a legkisebb problémám, hisz most az életemért fogok küzdeni. Stefan már nyilvánvalóan nem a régi, hanem önszántából el szeretné venni az életemet. Az utolsó csepp véremet el akarja fogyasztani, de nem.. Nem hagyom ennyiben. Nem fogom lebegtetni a fehér zászlót, nem fogom tétlenül hagyni, ahogy a remény elszáll a szemeimből. Hogy miért? Mert egy igazi harcosnak születtem.
Hirtelen a hangja csapta meg a fülemet, és hátrafordultam. Szeme vérben izzott, hosszú, éles tépőfogai már csak arra vártak, hogy felsértsék vékony nyakamat. Egész testem elkezdett remegni, és magam előtt tartottam a "fegyveremet". Tisztában vagyok vele, hogy egy másodpercébe telik csak, és máris nincs nálam, s ketté töri, de jobb, mint a semmi. A fának csapódtam, és hangosan felsziszegtem fájdalmamban. Összeszorítottam szemeimet, erős markolásomból kicsusszant a védelmező fegyverem, és lehullott a földre. Fejemet erősen a fához szorítottam, kezeimet a csuklómnál birtokolta, és mindezt fájdalmasan. Kinyitottam a szemeimet, a félelem biztos tükröződött rajta, de erős vagyok belül. Nem fogom hagyni ennyiben. Nem érhet így véget az életem. Nem az egykori szerelmem keze által. Nyakamat oldalra biccentette, hideg orrát megéreztem, s a hideg végigfutott egészen a fejem búbjától a lábujjamig. Reszkettem, féltem, remegtem. Azt akartam, hogy vége legyen ennek az egésznek. Hogy mindez csak egy rossz álom, és én képzelem be magamnak. Nagyot nyeltem, próbáltam magamat minél hátrább szorítani, hátha eltűnök, és soha nem látom őt viszont.
- Azt te csak szeretnéd. - súgtam, és egy pillanatra lehunyódtak a szemeim mikor meleg lehelete csiklandozta a fülcimpámat. Lepörögtek előttem az elmúlt év emlékképei, nem is olyan rég Stefan és én boldogan éltünk, szerelmesen, de ahogy az idő telt, a mi kapcsolatunk is egyre ridegebbé vált. Klaus tehet minderről. Ha ő nem rontotta volna el, akkor lehet, hogy.. Nem tudom.
- Ha meg akarsz ölni, hát gyerünk. Nem tartalak fel. - köptem oda a szavakat, és tekintetem a dühöt szórta. Lehunytam a szemeimet, de nem pörögtek le előttem az életem eseményei. Nem jelent meg a fény, melyen ha átkelek, akkor szüleimmel egyesülni fogok. Csak a komor sötétség volt előttem. A puszta, rideg valósság. Nem láttam semmit, egyedül Stefan leheletét éreztem, és a hideg szellő fújását. Beleremegtem, mikor egy erős csapódás volt mellettem, egyre szaporábban kapkodtam egymás után a levegőt, és tudtam, hogy nincs sok időm hátra. Valahogyan csak meg tudok menekülni. Biztos van egy kiskapun, amin átkelhetek és magam mögött tudhatom ezt a napot. De nem. Hirtelen felemelkedtem a földről, lábaim már nem a talajt súrolták. Stefan izmos karjai karoltak át engem, és körülöttem minden összemosódott. Egy hangos puffanás, hátra pillantottam, és egy hatalmas kidőlt fát láttam. Lassított a tempón, én pedig rémülten felpillantottam rá, még mindig a karjai között.
- Miért mentettél meg, ha úgyis a halálomat akarod? - tettem fel a kérdést, és elkezdtem ficánkolni, majd szerencsére a saját lábaimra állhattam. Hátráltam pár lépést, hogy minél messzebb legyek tőle, és elegendő időm jusson a meneküléshez.
- Ennyit érek neked? - tártam szét a karjaimat, és a düh ismét kezdte átvenni az uralmat a testem fölött. - Ennyit ért az elmúlt másfél év? Így elvetted volna az életemet? - a hangomból tökéletesen kivehette a csalódást. Nem hiszem el, hogy megmerte volna ezt tenni velem. Damon-nel nem volt semmilyen szerelmi kapcsolatunk, de ő sosem művelt volna ilyet. De Stefan, mégis megtette, és majdnem sikerrel járt. Ki tudja, talán legközelebb nem lesz ekkora mákom, és nem fogom túlélni. Ki tudja?

Szorítása megenyhült, és két csodálatos szempárral találtam magamat. Bárhol felismerem én ezt a zöldes tekintetet. Csak eddig hozzászoktam, hogy pillantása tele van érzelmekkel, szerelemmel, de most vörös színben izzottak, és az előbb említett érzelmeknek nyomaik sem voltak.. Ő állt előttem. Akiért mindig is dobogott a szívem, akit nem bírok kiverni a fejemből bármennyire is próbálok, aki nélkül nem telik el egy ártatlan nap, hogy ne gondoljak rá.
- Stefan.. - súgtam rémülten, kitágult szemekkel. Alig tudtam elhinni, hogy tényleg Ő áll előttem teljes nagyságban. Egy pár másodpercig meg voltam hökkenve, és nem bírtam eldönteni, hogy vajon álmodok, vagy tényleg majdnem rám támadt? Teljesen megváltozott, és mindez Klaus hibája. Ő tette ilyenné, amilyen. És már soha nem fog visszatalálni régi önmagához.. Majdnem rám támadt, súlyosabb a helyzet, mint hittem. Hova tűnt az a régi Stefan, akibe szerelmes lettem? Aki soha nem ártana egy emberi léleknek, aki visszafogta, és nem vetette rá rá magát egy emberi lényre? Szívem hevesen dobogott, egy másodpercig tényleg azt hittem, hogy itt helyben végezni fog a nyomorult életemmel. De miután megpillantottam Stefan-t elszállt ez az érzés. Próbáltam valamit kiolvasni a tekintetéből, de semmit sem bírtam. Hátrált, a szemben lévő fához, és rémisztő volt őt így látni. Mintha nem is önmaga lenne.
- Nem hagyhatlak magadra, Stefan. Ilyen állapotban nem! - ellenkeztem, megcsóválva a fejemet. Hogy hiba volt ezt válaszolni? Biztos. Az életemmel játszadozok? Naná. Nem ajánlatos egy éhes vámpír közelében lenni, aki ráadásul a kedve szerint gyilkolja az embereket. A tekintetemet le se vettem róla, végig néztem rajta, és nem valami jól festett. Szinte sikított róla az éhség, és a küzdelem evvel az érzéssel szembe. Erősen megmarkoltam a fa törzsét, és legbelül egy halk hang arra utasított, hogy lépjek oda hozzá, s minden rendbe jön. De ez a valóság, és Stefan már nem a régi. Ilyen állapotban, akár fel is tépheti a torkomat. Vagy rosszabb..
Elengedtem a fát, és egy lépéssel csökkentettem a köztünk lévő távolságot. Túl nagy volt a kísértés, és már rég nem láttam őt. Hiányzott nekem. Féltem tőle, de a félelem nem erősebb a szerelemnél, amit iránta érzek. Meg tudjuk ezt oldani, olyan sok mindenen mentünk keresztül együtt, hogy ez meg se fog kottyanni. Kezeim hirtelen a számhoz csapódtak, miután egy újabb mondat hagyta el formás ajkait. A nap egy kis résen beáramlott a vastag falombok között, és tökéletesen ki tudtam venni Stefan hosszú tépőfogait. Kirázott a hideg tőle, mert ez már nem ő volt. Nem az a Stefan, akibe beleszerettem. Lehet, hogy a test ugyanaz, de két különböző lelkük van. Míg az a Stefan szeretett, és meg akart védeni, ez itt meg akar engem ölni. És, ha nem szedem a lábamat, akkor egy egyfogásos vacsoraként fogom végezni. Már nem válaszoltam neki semmit, csak egy utolsó pillantást vetettem az új Stefan-ra, majd jobb oldalra fordultam, és elkezdtem sprintelni. Minden reggelemet egy futással indítom, de így sem vagyok elég gyors. Ha akarna egy másodperc alatt beérne engem, de mesélt a régi énjéről, illetve Damon-től is hallottam egyet s mást.. Miszerint a vámpíroknak az izgalmas, ha az áldozatuk szenvedését láthatják, megkergethetik. Akár egy macska egér játék.. Próbáltam valami másra gondolni, és nem arra, hogy most az életemért futok, de nem nagyon sikerült a figyelemelterelés.
Nehezen kapkodtam a levegőt, lábaimat gyorsan raktam a másik elé, és egyenesen rohantam, végül egy keskeny úton letértem balra. De ez csak még jobban bevezetett az erdő felé. Hajszálak tapadtak az arcomhoz, szinte már lihegtem, szívem majdnem kiugrott a helyéről, és nem hallottam magam mögött semmi hangot. De nem állhatok le. Mert lehet, hogy pont erre a pillanatra számít, és nem engedhetem, hogy csak úgy lecsapjon rám. Nem fog engem megölni, képtelen lenne arra. Az elmúlt egy év számára semmit sem jelentett? Ennyire jelentéktelen lettem volna? Hátrafordítottam a fejemet, de még mindig futottam. Semmi nyoma nem volt, s a következő pillanatban már a levegőben voltam, majd erősen csapódtam a nedves, puha talajra. Hátra pillantottam, és egy hatalmas fagally volt az út közepén, melyben megbotolhattam. Ismét hangokat kezdtem el hallani. A közelben van.. Én pedig itt vagyok a földön, várva a halálomra. Még jó, hogy nem tálcán kínálom fel magamat. De nem. Nem fogom olyan könnyen feladni. Alaric anno mutatott nekem néhány mozdulatot, amit remélhetőleg itt hasznomra fognak válni. Rák járásban hátrakúsztam, és megragadtam egy közelben lévő gallyt. Evvel biztos nem megyek semmire, de elég ahhoz, hogy pár perc előnyt nyerjek. Felálltam, és ide-oda fordultam, de sehol se leltem rá.
- Hol bujkálsz? A fogócska lényege nem az, hogy a másikat kell elkapni? Vagy már feladtad? - kiabáltam az elhagyatott erdőbe. A saját visszhangomat hallottam, és a szőr felállt a tarkómon. Nem volt jó dolog hergelni egy vámpírt, de az adott percben jobb ötletnek tűnt a futásnál. Erősen megmarkoltam a gallyat, felsértve a bőrömet, de a jelenlegi pillanatomban ez a legkisebb gondom. A legnagyobb pedig az lenne, hogy egy éhes vámpírral meg kéne küzdenem, de úgy, hogy mindketten élve kerüljünk ki. Sosem tudnám magamnak megbocsátani, ha valami baja esne Stefan-nak miattam.
- Merre vagy? - kérdeztem dalolászva, és elnevettem magam. Kezdek megőrülni. Ilyen nincs, a volt barátom rám támadt az előbb. A félelem kezdett eluralkodni a testem felett, és minden végtagom remegett. Most, vagy soha.. Ez itt a nagy kérdés.

Egy kis kikapcsolódásra volt szükségem. El a megszokott kerékvágástól, el az emberektől. Egy szóval csak el akarok rejtőzni. És ezt egy helyen tudom megtenni; a temetőben. Mostanában nem olyan gyakran látogatom meg a szüleimet, a naplóm pedig már vagy hónapokig porlad az ágyam matraca alatt, ahova eldugtam, hogy senki se akadjon rá. Viszont, nem történt velem olyan meghatározó esemény, amit bele kellett volna vésnem. Ki tudja talán egy évszázad múlva a leszármazottjaim azokat a sorokat fogják elolvasni, amit lefirkantottam, és ezért nem lehet tele zagyvaságokkal.
Útnak indultam, nem volt olyan messze, csak egy félórányi séta volt az egész. Ha a biciklit választottam volna, valószínűleg 10 perc alatt odatekernék, de most egy kis szellőztetésre szorultam. Legalább a hosszú út alatt is tudok gondolkodni az élet nagy kérdésein. Ilyenkor tudok a legjobban elmélkedni, mikor senki se zavar meg benne, egyedül a madarak csicsergése. Tisztázhatom a magamban rejlő érzelmeket, helyére rakhatom őket, mert ez a túlzott stressz nem tesz jót nekem, se a szervezetemnek. Régebben minden olyan könnyű volt. Azon kellett aggódnom reggel, hogy vajon Caroline észre fogja-e venni azt a hatalmas pattanást a homlokomon, amit az alapozóval befedtem. Vagy hogy mit hordjak aznap suliban. De most.. minden egyes nap harcolnom kell az életemért, és nem csak a sajátomért vagyok felelős, hanem az öcséméért, illetve a szeretteimért. Másfél év alatt fenekestül felfordult az életem, negatív irányban. És mindez miért? Mert egy hasonmás vagyok, és ez az én hibám. Miattam halnak meg az ártatlannál ártatlanabb emberek, akik tényleg semmiért se felelősek, s nem tehettek semmit se, hogy halálukat megelőzzék. És ki az, aki a legtöbb problémát okozza az életemben? A válasz egyszerű: Klaus. Már a nevétől kiráz a hideg, és felfordul a gyomrom. Egy nyugodt napom nem lehet anélkül, hogy ne halljam a kacaját a fejemben. Néha azt hiszem kezdek megőrülni. De ma nem.. A mai nap tökéletes lesz, mert mindent el fogok felejteni. Csak nosztalgiázni fogok, és erre a napra kizárom az összes vámpírokat, akiket ismerek. Így lesz a legjobb, egy szabad nap mindenkinek jár.
Mielőtt a Mystic Falls-i temetőbe betettem volna a lábam, vettem egy csokor virágot a boltos nénitől, aki szintén ismerte a szüleimet. Egy kedves mosollyal üdvözölt, volt néha, hogy gyerekkoromba ő vigyázott rám. Sok embert megviselt a szüleim halála.. Magamhoz öleltem a virágot, beszívva mennyei, friss illatát, és elindultam a megszokott úton. Szerintem, lekötött szemmel is eltalálnék a szüleim sírjához, annyit voltam már itt. Hamar oda is értem, és egyből megpillantottam Miranda és Grayson Gilbert sírfeliratát. A torkom elkezdett szűkülni, szívem szúrt a látványtól. Fáj, hogy nincsenek itt mellettem. De talán jobb is. Így ők nincsenek belevonva ezekbe a szörnyű dolgokba, amik a városba történnek.
- Sziasztok. - súgtam, kicserélve a virágot a sír előtt. Majd az elhervadtat az út közben kidobom. Könnyebb, ha beszélek a szüleimhez, mert úgy érzem, hogy hallnak engem, és így elviselhetőbbé teszi azt a tényt, hogy már a túlvilágon vannak. Leültem az egyik szoborhoz, és előkaptam a táskámból a naplómat.
"Kedves Naplóm" - firkantottam fel. Hátradöntöttem a fejemet, az eget fürkészve. Mit írjak? Hogy telt a mai napom? Mik történtek az elmúlt hónapokban? Nem szívesen idézem fel a rossz napokat. Elkezdtem rágni a tollamat, majd idegesen vágtam le a földhöz. Mi történik velem? Régebben imádtam az írást, az anyukám biztatott arra, hogy folytassam tovább, képezzem magamat, mert nem mindennapi, ahogyan fogalmazok. De most mi tévő legyek, mikor semmi sem jut eszembe. Lehunytam a szememet, és elpakoltam a naplómat, a tollammal együtt. Kimentem a forgalomból. Már semmi sem lesz olyan, mint régebben.. A szüleim sírja elé ültem, a kezemet a combomon hagyva, pihentetve őket.
- Mondtam már, hogy mennyire nehéz nélkületek? Biztos ezerszer hallottátok már ezt felőlem.. De ez az igazság. Szükségem van rátok, és a tanácsaitokra. Nem tudom, hogy mi a helyes és a rossz döntés. Naivságom miatt, sokszor bajba kerülök. És félek, hogy ha egy eltévesztett lépést teszek, akkor nem én fogom az árát fizetni.. - súgtam és egy kósza könnycseppet letöröltem az arcomról. Egy mély, keserves sóhaj hagyta el a torkomat. Össze kell kapnom magam. Mégis milyen példát mutatok Jeremy-nek? Bár, így is csoda, hogy túl élem azokat a szörnyű dolgokat, amik mostanság velünk történnek.
Felálltam a helyemről, leporolva a nadrágomat, és felkaptam magamra a táskámat. Most, szerintem a hátsó úton fogok hazafelé menni, az erdőkön át. Vagy egy 10 perccel lerövidítem az egészet. Persze, jóval rizikósabb a lefelé menet, de remélhetőleg nem fogok elbotlani. Elindultam a kitaposott úton, majd a fordulónál letértem. Óvatosan, fél oldalas léptekkel közlekedtem lefelé, míg végül egy úton nem találtam magamat. Itt találkoztunk Stefan-nal.. Vagyis itt történt a második párbeszédünk. Nagyot nyeltem, ahogy az emlékképek bevillantak a szemeim elé. Megráztam a fejemet. Az már a múlté. Múltkor Stefan tökéletesen megmondta nekem, hogy többé már ne keressem őt, mert neki már csak egy célja van: Elpusztítani Klaus-t. Mindezek ellenére az érzéseim iránta nem tűntek el csak úgy csettintésre. Ugyanúgy érzek mindent, amit pár hónappal, egy évvel ezelőtt éreztem iránta. Nem tudom őt elfelejteni..
Tovább sétáltam az erdőben, hallgatva a madarak csicsergését, vagy a szél süvítését, ahogyan a cipőm alatt megreccsennek a falevelek.. Itt minden olyan békés volt. Régebben, mikor nem volt ez a sok "állattámadás", volt, hogy az iskola kempingeket, túrákat szervezett Mystic Falls erdeiben. Sok szép látnivaló van itt. A vízeséstől kezdve a ritka madarakig, pillangókig.
Egy suhanás zavarta meg a nyugalmamat. Olyan közelről hallottam, mintha pont mellettem rohant volna el valaki. Hirtelen megálltam, és nem tudtam megmoccanni. A lábaim, mintha a földbe gyökereztek volna. Szóra nyitottam a számat, de már nem volt időm megszólalni, se semmi, mert hirtelen rám támadott valaki. Erősen a fának csapódtam, és egy hangos, kétségbeesett kiáltás hagyta el a torkomat. Kezeimmel próbáltam kalapálni, megszabadulni az illetőtől, de nem bírtam. Masszív, erős kezei a fához szorítottak, és teljesen kilátástalannak véltem a mostani helyzetemet. Viszont a kiabálásaimmal nem álltam le. Kiáltottam, még ha fájt is a torkomnak, hátha valaki meghallja, és segít.. Csak nehogy túl késő legyen..