A mai emberi világ borzasztó, szörnyű, és egy olyasfajta rémképet mutat, mellyel a rémálmaim közepén sem szeretnék találkozni. Akármit tehetünk az ellen, hogy ne tudjuk a létezését, de előbb, vagy utóbb úgy is szembe találjuk vele magunkat, így pedig képtelenek leszünk valami olyan részese lenni, amely undorítóan hat a társadalmi szemléletünkre. A régi emberi közeg sem volt különb a mostaninál; nem törődnek egymással az emberek, megvetik a másikat, holott magukban kellene kutatni a hibát, és még talán reggelig folytathatnám a sort, de értelmetlen lenne az egész. Persze a legnagyobb gondot nem ez okozza, hanem a természetfeletti lények hada, amelyhez én magam is tartózom. Egyesek azt hiszik, hogy érzéstelennek lenni milyen jó, és könnyed, hogy élvezet szórakozni ártatlan emberi életekkel, de valahol belül mindannyian éreznek, s fáj nekik valami olyasmi, ami régen mélyre hatóan megsebezte őket. Bár nem vallják be maguknak, és totálisan gonosznak tűnek, de hiányzik számukra a rendes élet, s mindemellett azon személyek összessége, akik egykor fontosak voltak a számukra, de mára halottak. S hogy most miért erről gondolkozom az eszmei futtatásom alatt? Szerintem teljesen egyértelmű a válasz: nincs senkim, fájnak nekem a múlt dolgai, és hiányzik a régi ártalmatlan kis életem, holott lenéztek, és sohasem voltam több egy fattyúnál. Hiányzik a család fogalma, az a szeretet, amelyet sohasem kaphattam meg.. hiányzik az igazi emberi élet, mely számomra sosem adódott meg.. hát hová jutottam? A sors egykoron tönkre tett engem, míg mostanra pedig már én teszek tönkre másokat; gonoszságból, vágyból, szórakozásból, s élvezetből, hisz szeretem ezt tenni. De ha jól sejtem ilyen átütő erejű érzelmek nem csak bennem zajlanak, hanem minden természetfeletti gonosz lélekben, ki a magányt kapta meg jutalmi társul immáron, de ezt senki se vallja be magának, hisz ki lenne oly őrült, hogy bevallja a legmélyebb vágyait? Én se vallom be.. még magamnak sem akarom, ezért is hitettem el mindinkább magammal, hogy egy érzéstelen dög vagyok; egy gyilkos, aki nem érdemel semmit sem.
A hulla dereng még mindig magam előtt, ahogy Hazel szavai eljutnak a tudatomig, de képtelen vagyok megmozdulni, ránézni, vagy megszólalni. Jól tudom, hogy egy szívtelen gyilkos vagyok, és épp emiatt szárad a lelkemen, és a kezeimen egyaránt megannyi vér. Bűnös lélek vagyok, mégis aki a szemeimbe tekint azt mondja tiszta a lelkem, de ez hazugság; én mélyen bűnös vagyok.. javíthatatlanul bűnös. Veszek egy mély levegőt, és a halott vámpír kinyitott szemeibe bámulok; nem rémít meg, nem mozgat meg, s még bűntudatom sincs. Hogyan tudok ily kíméletlenül ölni? Hogy lehettek ennyire gonosz, rideg, és szívtelen? Na hát igen.. ezen már nem lehet segíteni. Elmosolyodom, de akkor is megmozdul valami bennem. Ha az ember magányos, és nincs senkije, akkor már csak az ölés maradt meg neki, mint egyetlen lehetőség. Olyankor élet, s halál felett ítélkezhet, olyankor egy ideig a tudatában lehet annak, hogy nincs egyedül, mert van társasága, de egyszer csak ezen társaság meghal, elporlik, s eltűnik.. foszlány lesz az emlékek sorában, amit újra, s újra felidézz. Mily ironikus, nem? Kapaszkodunk még az utolsó cérnaszálban is, mert azt hiszük lehet bármikor is valakink, holott rég tudjuk, hogy sohasem lesz senkik, csupán a lelkünk ragaszkodik az elhalványult reményhez, mely sosem lesz már igazán erős, mint régen.
-Nem... ezt nem kell köszöni, Hazel.-Lépek hozzá közelebb, ahogy átlépek a hulla felett, és megközelítem őt. Megállok mellette, és a vállára teszem az egyik kezem bizalmasan, ahogy a szemeibe tekintek mélyen.-Nem lesz semmi baj.-Suttogom, mint ahogy az emberek teszik, de mellettem sohasem lesz biztonságban; én az a személy vagyok, aki bárkinek árt. Vadász vagyok, és nem csak természetfelettiekkel végzem, hanem az emberekkel is - bárkivel egyszóval. Az élet kiszámíthatatlan, én pedig épp ezt szeretem, míg az ölés éltet. Kapóra jött ez időben ez a vámpír.-Nem lesz semmi baj..-Suttogom megismételve önmagam, mint aki próbálja önmagával elhitetni, hogy ez így van, de nem vagyok rendben kicsit sem. Az ölési vágy magával ragadott, és ez pont rosszkor jött.. Hazelt nem ölhettem meg, túl.. túl emberi. Mi van velem.. esetleg érezni kezdett a halotti lelkem, mely ez eddig nem érzett semmit sem? Mélyen kifújom a tüdőmben tartott levegőt.
-Egy vadász sosem leplezi le magát, csak ha kell.-Válaszolom a szavaira, majd egy hirtelen mozdulattal hátrébb lépek.-Talán ideje haza menned.. tudod este van, és ilyenkor egy fiataloknak semmiképp sem jó a sötétben sétálni egyedül.. tehát jobb, ha mész.-Mondom zavartan, kissé össze-vissza beszélve, de valahogy mégis értelmesre sikerül a mondandóm. Az a legjobb neki, ha elmegy a közelemből mielőbb. Óvatosan rápillantok, majd hátat fordítva neki teszek néhány lépést, hogy messzebb legyek tőle. Nem vagyok önmagam, és ez nagy bajt jelent.

Amikor hosszú évek telésének lassú zálog sorában egymagad vagy - egyedül - , miközben senkid sincs, csak az emlékek, és néhány kósza gondolat, akkor rájössz, hogy mennyire esendőek az emberi értékek, hogy az a világ, amelyben élsz nem is oly annyira ígéretes, mint első pillantásra tűnt. Az idő telése ugyan messzebb viszi a múltat, de sosem feledteti el, és az egész zűrzavarban az egyetlen kiút maga a Halál. Persze nem lehet szemet hunyni afelett sem, hogy egyesek tovább élve küzdenek, de minek? Ez egy roppant jó kérdés, bár figyelembe véve egyes szempontokat, nos.. ezt nevezhetjük bátorságnak, mivel legyőzik a halált abban a pillanatban, de egyszer mindenki meghal - még az is, aki teljesen halhatatlanak látszik. Ahhoz, hogy az emberek mögöttes tartalmát megértsük nem kell bonyolult logika, csak némi hozzáértés, egy kis adottság ezen dologhoz, és a jellemek ismerete. Bár megérteni, és beleérezni mindebbe magunkat a legkönnyebb fázis, de az, hogy az adott ember mire gondol éppen, vagy mi fut át rajta az egy másik kérdés epizódhoz tartózik. Ez a legnehezebb az egészben; kiismerni a másikat, de próbálkozni bátran szabad, amennyiben nem unod meg, hogy erre áldozod az életed..
Van ebben a nőben valami.. valami leírhatatlan, s még mielőtt bárki vonzalomra gondolna az már verje ki a fejéből, de azonnal. Egyrészt az egy dolog, hogy szép, sőt általában majdnem minden nő az, de egy gondolatiságon túl többet nem ér, hisz az érzelmek feletti uralmam már teljes mértékben az enyém. Barátság.. esetleg, ezt még az idő eldönti, mert nem nagyon szoktam barátkozni; tekintve a természetfeletti tudástáram, és nem mellesleg azt, hogy totál érzéstelen vagyok. Sajnos, vagy nem sajnos, de nem tudok érzelmeket kreálni, egyszóval nem érzek egyebet, mint egy nagy űrt, azaz ürességet. Na félretéve a viccet, és visszatérve a jelenlegi helyzethez; tényleg van benne valami. Szerintem nem véletlen fajta módozat lehet az, hogy utalásokat tesz a természetfeletti világra, és még ki is emelte a vámpírt, mégis mindezt annyival rendeztem le, hogy elhülyéskedve úgy tettem, mint aki nem tud róluk semmit, pedig oly alaposan ismerem mindegyiket egytől egyig. Vámpír, vérfarkas, boszorkány.. hosszú a sor, és hosszú az este is maga. Miután elváltam tőle, és az úti célomhoz értem, megállok. Először körbe tekintek, majd belépek a kripta belsejébe. Futni kezdve eljutok a végébe, ahonnan előkeresem azt a bizonyos tárgyat, amiért jöttem, majd automatikusan egy rövidebb utat használva visszajutok kívülre, de ekkor olyannal szembesülök, amire nem számítottam. Többször is hallom a nevem kiáltását, ez pedig egyetlen személy lehet: Hazel. Nos megtanulom a leckét: ne hagyj magára egy nőt az éjszaka kellős közepén, mert ilyenkor általában hősi megmentőt kell játszanod. Minden bizonyára az eshetőségek számát - a város természetfeletti hírnevére tekintve - könnyen lecsökkenthettem, ami azt mutatja, hogy vámpírral lesz dolgom. Mert nem hiszem, hogy éppenséggel egy megerőszakolás áldozata - ebben a város részlegben ilyenről még nem hallottam. Nos akkor kell egy karó.. vagy mégsem? A gyűrűt, amelyet az imént szereztem meg, ráhúzom az ujjamra, majd finom léptekkel megközelítem a tőlem nem messze lévő egyedeket. Kifigyelem, ahogy az ifjú úriember, azaz vámpír táplálkozik Hazelből. Kezd elegem lenni minden földön élő teremtményből.. épp ezért is vadászok, hogy legyen kicsit izgalmasabb is a történeti futtatásom. Kifigyelem a terepet, majd előhúzok a belső kabát zsebemből egy karót; nos igen nálam ilyen is van, ezt követően pedig megindulok feléjük.
-Vámpírka?-Hangom egyszerre cinikus, és rideg, ezáltal mutatva meg a mélyen rejtőző valódi gyilkos énemet. Ritka alkalmak egyike, hogy ennek egy ember is a szemtanúja lesz, de mást nem tehettek. Ha játszma, akkor legyen játszma, hisz én szeretem a szórakozás örömét, és a legjobb a fokozása mindennek. Időközben az ifjú vámpír abbahagyta a vér ivást, és felém kezd közeledni.-Csak ennyire futja tőled? Azt hittem gyorsabb vagy..-Gondolkozom el, ahogy ő egy pillanat alatt a fának szorít, én pedig nevetni kezdek, ahogy a karó is kiesik a kezem közül. Elsuttogok számára egy szép kis varázsigét, mire ő a földön köt ki az éles fejfájásától.-Ne egyél olyanból, akiben vasfű van..-Nyomom meg a szavakat, hogy úgy tűnjön, mintha mindennek ez lenne az oka, aztán egy hirtelen szerű mozdulattal megfogva a fadarabot a vámpír szívébe szúrom, így esve végül térddel a földre. Ellököm magamról a tettemet, majd arra leszek figyelmes, hogy némi vér került rám. Mindez persze jelenleg semleges tényezőt képvisel.
-Jól vagy?-Kérdezem meg hangosan Hazel irányába pillantva, ahogy mélyen kifújom a tüdőmben tartott levegőt. Egyszerre nem leplezhettem le mindkét énem, ezért is inkább tűnjek vadásznak, mint utazónak, s ha éppen gyűlöli a vadászokat, akkor így jártam, de legalább még él.. A vámpír hullájára pillantok, és akaratlanul is eszembe jut az a fajta eseménysorozat, mely jelzi mennyire sok személyt megöltem már az életem folyamán, így ezáltal rengetegnyi vér tapad a kezemhez. Nem vagyok tiszta, a lelkem bűnös, de mindez nem hat meg, mert egy gyilkos vagyok. S a magam fajta egyre őrültebb lesz eme téren. Egyre több vért akar látni, egyre több holttesttel párosítva, de amit az utóbbi időszakban tapasztaltam eme téren kezd felemészteni. Magam előtt látom az áldozataimat, és ezen gondolatsor nem enged el. Viszont emlékezetes lesz ennek a férfinek az arcát megpillantani majd néhány álmomban, néhány helyen, ahogy elsétálok valamerre, és a többi. Óvatosan felállok, és mint aki nem ebben a világban van oly módon kizárva mindent kezdem el figyelni a halottat, aki már többé nem okozhat kárt ebben a világban.