Tárgy: Re: Útszéli bár Hétf. Nov. 11, 2013 5:23 pm
i need to kill you, right here
Pandora & Elliot; once upon a time...
Magamat is meghazudtolva, de tényleg próbáltam megszeretni ezt a várost, hátha sikerül elvarázsolni a maga ügyetlen bájával. Több hetet adtam neki, de még mindig semmi, és egyedüli pozitívuma az egész helynek, hogy a hotelban beszerelték a kábeltévét. Amúgy? Semmi, nuku, zero. Mintha csak a Született Feleségek egyik epizódját kéne végigülnöm, csak ott legalább szépen levágják a pázsitot. Dögunalom itt az élet, a pörgős New Yorkhoz képest. Így jutottam el arra a pontra, hogy képtelen voltam tovább a négy fal között tölteni az estémet, muszáj volt találnom egy olyan helyet ahol az ember még szórakozni is képes. Igaz, hogy alkoholt mindenhol lehet kapni, de nekem szükségem van zenére, és táncra. Annak idején Oliver volt a felelős, hogy legalább két hetente elrángasson otthonról, mert magamtól sose indultam volna el az éjszakai életbe, és ezt állandóan meg is jegyeztem neki, viszont most mindent megtennék, hogy újra itt legyen velem, és azokat az idegesítő kutyaszemeit is bevesse, hogy beadjam neki a derekam. Vajon direkt csinálta? Azt akarja ezzel elérni, hogy végre önállóan vágyjak az alapvető emberi szórakozások után? Lassan már ezt is elképzelhetőnek tartom. Mivel nem illene hozzám, egy alig takaró, lenge szerelés, valamivel elegánsabbra vettem a figurát. Nem mintha nem mehetnék át igazán szexibe, de mégis ki akarja azoknak az agyatlan alkoholistáknak a perverz pillantását élvezni? Még végén valamelyik el kéne törnöm a kezét, az illetéktelen viselkedését, amit végül is én magam produkáltam ki. Ennyi szívtelen még én sem vagyok... többnyire. Nem mondom, hogy egyszerű dolog volt megtalálni a közelben lévő egyetlen olyan bárt, ami még működésképesnek bizonyult. A héten többször is ebédelt egy Grill-nek nevezett helyen, de nem tűnt túl nagy esetnek, ettől függetlenül mintha az egész lakosság ott töltené el a felhasználatlan szabadidejét. Már csak azt hiányzik az idegrendszeremnek, hogy üres kedvességgel próbáljanak marasztalni. Semmit se utálok jobban mint mikor valaki megjátssza magát. - Valami erőset. - vágom le magam a pulthoz, és míg várok, körültekintek miféle helyre csöppentem. Nos, az biztos, hogy lenne mit tanulniuk a nagyvárostól, és nem is éppen ehhez vagyok szokva, de mivel egyedül jöttem talán jobb is így. Valószínűleg csak fejfájást kapnék a fülsüketítő zenétől, és a gondolataim is megőrjítenének, a pofátlan, félig már teljesen beszított srác tapadása pedig elrontaná az örömöm. De ahogy elnézem, hogy se srácok, se pedig őrült zene nincs, tehát... csak nem lesz egy kellemes estét, pár üveg mérsékletű ital társaságában? A tervem igazából nagyszerűen haladt, a srác kihozta az italt anélkül, hogy bepróbálkozott volna - bár kertvárosi létére természetesen váltottunk pár szót, de hál' istennek sablonos témákról - és már a következő kört kértem volna, amikor az érzékszerveim jelezni kezdtek. Kétségtelen. Ez egy vámpír lesz. Halkan káromkodom egy sort, miközben a táskámban kutatok a verbénás injekció után - egy jó vadász sose hagyja otthon a felszerelését - közben pedig folyamatosan figyelem a kisebb tömeget, hogy próbálok minél erősebben koncentrálni, hogy a vérfarkas ösztöneim beinduljanak. Ha a fél életedet ennek tökéletesítésével töltöd könnyebb feladat, mint amelyeknek tűnik, azt kivéve, hogy ez a hely messziről bűzlik a természetfelettitől, tehát valószínűleg nem csak mi vagyunk az egyetlenek, akik ragadozó létükre megfordultak erre. Végre kiszúrom őt, ahogy a hátsó ajtó felé igyekszik, pont arra ahol fél perccel ezelőtt egy szőke lány tűnt el. Ennél egyértelműbb szándéka igen nehezen lehetne - az egyetlen kérdés csak az, hogy előbb vagy utóbb akarja lecsapolni szegény lány immunrendszerét. Követem őket, egyenesen ki a sikátorig, ahol a várt kép tárul elém; a srác a nyakára tapadva táplálkozik, mint valami gyilkos pióca, szerencsétlen lány pedig semmit sem tehet ez ellen. Nem gondolkodom túl sokáig, két lépéssel termek a háta mögött, és a tűt egyenesen oda szúrom, ahonnan ő is nyeri a táplálékát. Semmi kétség, hogy remek érzékem van ahhoz, hogy miként keverjem bajba magam. Tényleg nem tudtam most az egyszer nyugton maradni, vagy esetleg nem felindultságból cselekedni? Legalább kiszaladhattam volna egy karóért a kocsiba!
Tárgy: Re: Útszéli bár Hétf. Nov. 11, 2013 3:39 pm
Pandora & Elliot
Végigzongorázom magamban a lehetőségeket, hogy mégis mi tévő legyek. A szárazság, az éhség, ezek a kegyetlen uralkodók már vagy egy órája fojtogatnak és én szerencsétlen csak tépelődöm, mit kellene vajon tennem. Egyértelmű: lakmároznom egy velem szembesétáló emberből, nem törődve azzal, hogy ki fia-borja. Csak lékelek és vacsorázok. De ez nem így megy, nem most, hogy Frida velem jött Mystic Fallsba és foggal-körömmel ragaszkodik a változáshoz, amit sosem fogok tudni megadni neki. A személyiségemet illetően inkább a megszokás híve vagyok és eszemben sincs átdeformálni étkezési szokásaimat csak az ő kedvéért. Mégis elfog a bűntudat minden alkalommal, ha csak egy minimális mennyiségű vért is csapolok le a lakók valamelyikéből. El sem tudom hinni, hogy rá tudtam venni a húgomat, hogy otthon maradjon és ne ártsa bele magát a dolgaimba. Igazi minden lében kanál típus és ha már a változásoknál tartunk, az ő rovásán is van egy s más, amit hálás lennék ha valahogy megtanulna száműzni magából. Nem fogok mosogatni, mert nem eszek vagy iszok. Ruhát mosni sem, az hét szentség. Ha problémája van azzal, hogy mosodába hordom a cuccaimat és szerinte pénzkidobás, akkor felőlem rendbe teheti minden göncömet és ki is vasalhatja azokat. Miért nem tud csak egyszerűen alkalmazkodni hozzám és megköszönni, amiért velem jöhetett Virgina államba? Elhatározásaim csődöt mondanak és annak ellenére is, hogy hevesen küzdök a késztetés ellen, végül csak vállat vonva sétálok kifelé a városból. Nem áll szándékomban elhagyni azt, elvégre csak most érkeztem, ráadásul bőven van mit megnézni. Hallottam, hogy csordultig van a város drámával meg botrányokkal. Nem lesz nehéz belebotlani egy kis izgalomba, míg itt vagyok. Letérek az egyik utcába, onnan pedig fel egy másikba. A bár bejárata fölött lógó neonfelirat csábítja a vendégeket, egyben megnyugtat afelől, hogy ez nem az a hely, ahol borsos áron kapod az alkoholt vagy a szendvicset. Nem vagyok biztos benne, hogy magas színvonal és széles választék, valamint hatalmas vendégsereg övezi a bárt, az viszont kétségtelen, hogy akad néhány fogamra való példány, akiket nem fogok megölni. Nem áll szándékomban. Felkönyökölök a pultra, éppenséggel egy szőke lány mellé, majd kihasználva, hogy felém fordul és bátran állja tekintetemet, megigézem. Követni fog a hátsó kijáratig, anélkül, hogy feltűnést keltene vagy jelét adná annak, hogy fenyegetve van és veszélyben érzi magát. Akaratom szerint követ hátra, én mindenesetre alaposan körbepillantok. Nem akad meg szemem senkin, akinek szándékában állna megakadályozni akciómat vagy elhappolni előlem ezt a bájos teremtést, aki látszólag önként és dalolva kísér kifelé. Amint kiérünk hűvös szellő kap barna dzsekim szárába és ha foglalkoznék most a jómodorral vagy a tapintattal, talán felajánlanám neki kabátomat. De szerencsétlenségére most éhes vagyok és ha éhes vagyok, minden apró, jó szándékú gesztus, amit megejthetnék háttérbe szorul. Közelebb vonom magamhoz, ajkaimat pedig egy a nyakán ínycsiklandozóan dudorodó aprócska érre szorítom. Fogaim alatt átszakad a puha, bársonyos bőr, nyelvemen megérzem az első pár csepp vért és innentől nincs megállás. Szomjam enyhülni látszik, de az íze... Igen, az íze tesz a rabjává, semmint a késztetés és a szükségérzet.
A hozzászólást Elliot Buckers összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szomb. Nov. 16, 2013 8:06 pm-kor.
Riley Matthews
welcome to my world
► Residence :
•• new orleans
► Age :
34
► Total posts :
313
FIRE MANIPULATOR ♆
Tárgy: Re: Útszéli bár Vas. Okt. 20, 2013 11:38 pm
to;; Christopher
Nice to meet you
Nos, hát úgy tűnik, rejtett titkainak apró ajtaját csak résnyire nyitotta ki nekem Chris, hogy épp csak bekukucskálhassak, és kezdje felkelteni az érdeklődésemet és kíváncsiságomat, aztán szépen becsapja az orrom előtt. Persze egyáltalán nem hibáztatom érte. Még mindig csak két idegen vagyunk, akik felfedezvén hasonló sorsunkat, összeültünk egy italra egy út menti bárban. Ebből még nyilván nem – okvetlenül – lesz örök barátság, és ha mégis, akkor sem egy alapos kitárulkozással kezdődik. Egy kisebb félmosollyal veszem tudomásul, hogy nem szeretné tovább feszegetni a témát, aztán bólintok, és kiürítem a poharamat. Ám mielőtt újratöltethetném, illetve kérnék másikat, ismételten bajba sodrom magamat, és úgy néz ki, ezúttal Christophert is. A három jómadár nem átall vele is kötekedni. Értékelem, hogy a segítségemre sietne, de három egyszerre nyilván neki is nagy falat lenne, főleg ha erősen illuminált állapotban levő, túl bátor egyénekről van szó. Viszont az a baj, hogy még mindig nem hajlandóak rólam leakadni, nyilván ahhoz túlságosan is élvezik a nemtetszésemet. Attól tartok, ideje lesz letörnöm a szarvukat. Még nem tudják, kivel állnak szemben. Én ugyan nem fogom ennyivel hagyni magam.
- Jól jegyezd meg, kisfiú, mert nem mondom többet: vedd le rólam a mancsod, vagy nagyon megkeserülöd – figyelmeztetem. Ennyitől sajnos valószínűleg nem fog meghatódni, pedig nagyon nem szeretném nyilvánosságban használni az erőmet. Nem akarok lebukni, csak veszélybe sodornám magamat és talán még Zachet is. De kezdenek egyre jobban felhúzni, és hiába vagyok naiv és fiatal, és éltem fél életemet egy láthatatlan fátyol mögött, azért engem sem ejtettek a fejem, és nem fogom csak így hagyni, hogy tovább gorombáskodjanak velem. A srácok persze csak idiótán vihognak, a Peternek nevezett karja pedig még mindig a derekamon. Lekapom a pultról a pohár vizet, amit korábban tett nekem oda a csapos, és a mellettem álló arcába löttyentem, remélve, hogy ezzel alaposan lehűtöm. Többé-kevésbé el is érem vele a kívánt hatást, és hamarosan újra szabad vagyok, de srác igencsak morcos lesz. Ám mielőtt tehetne felém egy újabb lépést, felé lendítem a kezem, és fizikai erő helyett mágiát használva taszítom hátrább vagy két métert. Mivel elég közel állt hozzám, a jelen levők számára nem lehet szemmel látható a közönség, de a nagyképű fickó tekintetéből egyértelműen kiolvasható, hogy mit élt meg. Úgy néz rám, mintha valami űrlény lennék, én viszont csak a haragos tekintetemmel üzenem neki, hogy még egyszer ne próbáljon a közelembe jönni, és amikor meggyőződök róla, hogy erre nincs sok esély, akkor fordulok ismét Chris felé.
- Köszönöm még egyszer a segítségedet, hogy megmentettél, és ezt a beszélgetést is. Azt hiszem, ideje távoznom – utalok a kis incidensre. Nem akarok ennél jobban belebonyolódni, egyébként meg valószínűleg Zach is aggódik már értem. – Mystic Falls kis város, biztos hamarosan újra összefutunk. Esetleg nézz be valamikor a Grillbe, elég gyakran megfordulok ott… Örülök, hogy megismertelek – mosolygok rá búcsúzóul, aztán inkább kisietek a bárból.
Nem nagyon szerettem volna arról beszélni, amikor visszajöttem a túlvilágról, szóval ezt a helyzetet valahogy meg kellett oldanom. Szerintem is már így is sokat mondtam.. az oké, hogy ő is mesél sok mindent, de attól még nem tárhatom ki neki az életem és mesélhetek el neki mindent. Szóval vissza kell vennem egy picit és a regélést most fel kellene függeszteni. -Tudod erről nem nagyon szeretnék beszélni. Nem Ben támasztott fel de legyen ennyi elég.. Visszatérve a halálomra.. igen egyedül haltam meg egy betegségben és Ben azért lépet le, mert nem akarta végig nézni még szenvedve meghalok.. - Gondolkoztam el újra egy picit. Láttam rajta, hogy ez az egész történet zavaros még a számára, de majd feldolgozza és megérti az egészet. Be jött három alak a bárba és oda is jöttek a pulthoz majd belekötöttek Arielbe.. Már megint meg kell mentem őt mondjuk most nem törnek az életére, vagy hogy is mondjam nevettem egy picit magamba és a harmadik tag belém is belém kötött. -VALAMI GOND VAN ÖREG? - Szólított meg engem. Nem nagyon szerénykedtem.. Ha már ez egy ilyen nap, akkor legyen egy ilyen nap. Felálltam és próbáltam megfélemlíteni őket, de ez csak olaj volt a tűzre. Oda jött hozzám, aki az előbb hozzám szólt és azt mondta, hogy üljek vissza, majd utalt arra, hogy ha ezt nem teszem meg előránt egy bicskát.. Nem akartam még bajt, szóval tettem amit mondott és kíváncsi voltam, mit lép erre Ariel. Kevesen voltak már a bárba, mert esteledett az idő, már majd nem, hogy naplemente volt. Akik iszogattak csak nézték az eseményt a pultos pedig pakolászott és ne látott ezekből sok mindent. 'De jó, hogy már első nap ennyi minden történik velem.. Egy nyugis helyet kerestem és akkor tessék ezek is.. Elég volt szerintem mára az az őrült kocsis nem kívántam még őket is..' Gondolkoztam el magamban és figyeltem a további eseményeket..
Riley Matthews
welcome to my world
► Residence :
•• new orleans
► Age :
34
► Total posts :
313
FIRE MANIPULATOR ♆
Tárgy: Re: Útszéli bár Vas. Okt. 20, 2013 1:00 pm
to;; Christopher
So this is how you died?
Chris egyre szimpatikusabb, rendes pasasnak tűnik, aki hozzám hasonlóan sok mindenen átment, és nyilván első ránézésre senki nem mondaná meg ezt róluk. Mindketten meghaltunk, majd – egy idevágó szófordulattal élve – túléltük a másvilágot is. Én a magam részéről már meg is birkóztam ezzel. Ettől vagyok, aki vagyok. Egy tapasztalat, és még ha nem is minden oldalról szép és kellemes, de nem akarom, hogy ezt bárki elvegye tőlem. Nem akarok újra visszasüllyedni az édes tudatlanságba, amiben a legtöbb átlagember életét tengeti.
Őszintén elcsodálkozom egy kissé, amikor a férfi is megnyílik, de örülök neki. Én tudom magamról, hogy egy kicsit túl cserfes vagyok, egy kicsit túl őszinte, és nem kicsit naiv, de úgy nézi ki, a természetem pozitív hatással lehet másokra, ha el tudom ezzel érni, hogy lebontsák a falat, ami körülveszi őket. Mert igen… az az eddigi tapasztalatom, hogy a legtöbb ember ilyen kisebb-nagyobb falak mögé rejtőzik, amit az évek során maga köré épít, és a gyakran reménytelenül nehéznek tűnik mögé férkőzni, vagy csak belátni. Christopher azonban kinyitotta a könyvet, mely az életéből szövődött, majd belefog, és maga olvas nekem fel belőle. Akar pár dolog, amit kicsit nehezemre esik felfogni, de többnyire sikerül lépést tartanom. Vadászcsaládba született, a szülei halála után is vadász volt, aztán segíteni próbált valakin, aki elárulta, végül mégis megmentette, és az illető közeli barátja lett.
- Sajnálom – mondom végül őszinte együttérzéssel, amikor kiderül, hogy a Ben nevű barát magára hagyta őt a bajban. – A betegséget is, és hogy magadra maradtál – teszem hozzá. Aztán egy kis csend telepedik ránk, amíg megemésztem a hallottakat, bár körülöttünk továbbra is nyüzsög az élet, hiszen egy bárban vagyunk. – Szóval végül így haltál meg? Egy betegségben? Csak nem Ben volt az, aki segített visszatérni a halálból? – gondolkodom hangosan. Persze Ben vámpír, szóval nem ő hozta vissza, de nyilván keresett egy boszorkányt, aki ezt megtehette helyette, nem? Életre kelteni a barátját. Bár furcsa… mármint kevesen tudnak arról, hogy létezik erre varázslat. És még kevesebben tudják elvégezni. Nem egyszerű, és kell hozzá a megfelelő erő és felkészülés. Zachnek is hosszú évekbe telt. De lényeg, hogy sikerült, és újra itt lehetek, koktélt iszogatva. Ha már itt tartunk, aztán hiszem, rendelek még egy italt. Intek is bárpult mögött álló srácnak, de abban a pillanatban három srác toppan mellénk a pulthoz, akik nyilván már itt időznek egy ideje, legalábbis nagyon ez rí le róluk. - Helló, édes! Majd mi rendelünk neked. Meghívunk egy italra – jelenti ki az egyik, és átkarolja a derekamat, a másik kettő meg lomha röhögésbe fog. - Köszönöm, de nem szükséges. Tudok magamnak rendelni, és már van társaságom – próbálom lefejteni magamról az alak kezét, de egyre erősebben tart, amitől bizony kezdek ideges lenni.
Tárgy: Re: Útszéli bár Csüt. Okt. 17, 2013 7:25 pm
Arielle & Chris
Hirtelen ő is megnyílt felém ahogy tettem én is az imént. Elég durva sztorija van ezzel kapcsolatban. Borzasztó lehetett ezt átélni.. Nem is tudom elképzelni mennyire fájhatott ez akkor neki és biztosan alig tudta, hogy mi történik körülötte. Mikor mesélte láttam, hogy teljesen beleélte magát vagyis teljesen mélyen visszaemlékezett és úgy mesélte ezért oda tettem a kezemet a vállára és megnyugtattam. -Részvétem emiatt az egész miatt. - Hajtottam le picit a fejem majd hallgattam a többi részé. Elég szerencsés a bátyja, hogy nem volt ott ennél az esetnél. Elmondta a saját képességét, de hát nagyjából már ismerem a boszorkányokat és képességüket. -Nem jó dolog újat húzni a boszorkányokkal. - tettem egy megjegyzést és egy picit felnevettünk. Aztán kérte, hogy meséljek én is egy picit a múltamról. Ha ő is mesélt, akkor szerintem egy picit én is mesélhetek cserébe. - Nos az én történetem sem egyszerű.. Egy vámpírvadász családba születtem. Vámpírok ellen neveltek, hogy mindegyik gonosz és végezni kell velük. Hamar meg is történt az első csatám egy vámpírral és sikeresen álltam a próbát a vámpír alul maradt és ma már alulról szagolja az ibolyát. - Mosolyogtam rá ismét, majd egy korty után folytattam a mesémet. -Aztán egy fordulat lett az életemben. A szüleim meghaltak.. és én pedig a vámpírvadászatot tovább vittem. Egyszer egy nagy csapatba kerültem, akik egy nagyon nagy fészket akartak levadászni. Ezért az elkapott vámpírokkal nem végeztek hanem cellába zárták őket és vallatták mindenféle kínzásokkal.. magam nem bírtam végig nézni. Aztán egyszer csak elvállaltam az éjjeli őrködést és akkor kiszabadítottam egy vámpírt persze azt reméltem, hogy a többit is kifogja de nem így történt. Szóval hibát követtem el és tisztában voltam a következményekkel. - Ben drága barátom, ha láthatnám mennyire örülnék neki. El sem hinném, hogy ez én vagyok.. Nosztalgiáztam egy picit, majd újra visszatértem a történetemre. - Akasztásra itéltek és elfogadtam.. mikor a kötelet a nyakamra tették megjelent Ben, akit kiszabadítottam és most ő mentette meg az én életem. Aztán barátok lettünk. Én segítettem uralkodnia magán már amennyire tudott.. Ő pedig megbarátkoztatott azzal a ténnyel, hogy nőket hoz haza és előttem csapolja őket le. Aztán bekövetkezett a betegségem és Ben inkább ott hagyott, mert nem tudta végig nézni a halálomat..-Gondolkoztam el újra. Majd kortyoltam egyet és próbáltam túl tenni magam újra ezen.
Riley Matthews
welcome to my world
► Residence :
•• new orleans
► Age :
34
► Total posts :
313
FIRE MANIPULATOR ♆
Tárgy: Re: Útszéli bár Szer. Okt. 16, 2013 12:08 am
to;; Christopher
So what's about you?
Enyhén oldalra billentem a fejem, úgy nézem Christ figyelmesen, amikor a kérdése után magyarázni kezd. Aztán elmosolyodom. Azt hiszem, lassan olvadni kezdett a jég. Megosztott magáról valamit, amit nem harapófogóval kellett kiszednem belőle. Ez már jelent valamit. Nyilván felkeltette a sztorim az érdeklődését. - Szóval először is... a halálom... - alig érezhetően megborzongok. Nem fázok... és nem is a félelem az oka. Azt hiszem, ez csak valamiféle természetes reakció, ha eszembe jut az emlék. Nem egy pozitív élmény, de ez egyértelmű. - Egy vámpír volt - árulom el aztán valamivel halkabban. Nem szándékozom magunkra vonni a körülöttük levők figyelmét.
- Azt hiszem, anyám neki dolgozott, legalábbis volt valami közös ügyük. Aztán nyilván valami nem jól sült el, és az a nő bosszút állt az egész családon - biggyesztem le az ajkaimat. Azt hiszem, szerencse, hogy nem maradtak pontos, tiszta emlékeim az egészről, hisz minden olyan gyorsan történt. És örülök, hogy anyám kiküldött, így nem kellett látnom az ő halálát is. Biztos vagyok benne, hogy akkor állandóan visszatérne álmomban az élettelen szemeinek a képe. - Illetve nem az egész család, mert a bátyám akkor épp nem volt ott. Ő megmenekült, és most visszahozott engem is - halvány mosoly jelenik meg az arcomon, és kortyolok párat az italomból, mielőtt megpróbálnék választ, illetve magyarázatot találni a másik témára is. - Azt hiszem... - kezdek bele eltűnődve, ujjaim között forgatva a szívószálat. - Azt hiszem, mi boszik, mások vagyunk... - pillantok fel végül Chris arcára. Nem tudom, hogy mi ő, de nekem átlagos halandónak tűnik. Nem boszorkány. Azt hiszem, akkor azt érezném. És egészen biztosan nem vámpír.
- Valahogy kapcsolatba tudunk lépni egymással a túlvilágon is. Élőkkel és néha a halottakkal is egyaránt. Öhm... én nem próbáltam megtalálni a szüleimet, mert... köztem és a bátyám között mindig nagyon szoros volt a kapcsolat, és valami a halálomban is hozzá vonzott, tudod... - Nem vagyok benne biztos, hogy ilyenekről kellene fecsegnem egy idegennek. Hisz Christ még mindig alig ismerem. De valamiért bízom benne annyira, hogy megosszam vele ezeket a dolgokat. Magam sem tudom miért. Talán meg is fogom bánni. De most már mindegy, befejezem a gondolatmenetemet. - Azt hiszem, jobban kötődtem Zachhez és az élethez, minthogy képes lettem volna elfogadni, hogy meghaltam. Így vele maradtam, amit ő is érzett, és ezért megfogadta, hogy visszahoz. Én pedig ennek tudatában vele együtt nőttem fel, és vártam lehetőségre, hogy újra vele legyek. - A végére kicsit ismét zavarba jövök. Ezek már annyira bensőséges dolgok. Túl sokat beszélek. - De most rajtad a sor. Mi a te történeted? - Hajolok kicsit előrébb kíváncsian. Ezek után bizony tartozik nekem legalább egy rövidebb, leegyszerűsített sztorival.
Tárgy: Re: Útszéli bár Hétf. Okt. 14, 2013 8:29 pm
Arielle & Chris
Arielle minden szavára oda figyeltem. Azt vettem észre, hogy az ő élete is eléggé bonyolult, mint mindenki másé, aki természetfeletti. Hasonlóan az enyémhez neki is nehéz feldolgozni ezt az egészet, de ez érthető. Gondolataimmal előre szaladtam.. Mesélt Mystic Fallsról, de nem tudott sokat, halála miatt. Mindenesetre az megfogott, hogy itt mindig történik valami, hisz erre vágyom. Legyen valami izgalmas most is, de néha legyen nyugi is. A szórakozó helyeket nem bánom egyelőre, mert nem erősségem másokat szórakoztatni, vagy másokkal szórakozni, vagyis bulizni, de majd belejövök idővel remélem. -Értem, nos úgy néz ki, hogy teljesen megfelel számomra ez a város talán maradok, de több mint valószínű. - Próbáltam levenni mit reagál, de nem sikerült. Remélem vele tudom majd tartani a kapcsolatot és segít beilleszkedni ebbe a városba. Szóval mesélt az életéről, illetve a túlvilágról, amit ott átélt. 7-8 évesen már meghalt ez elég érdekes. Vajon mibe keveredhetett bele? Nagyon elgondolkoztatott ez a kérdés és felkeltette a figyelmem, de még nem érzem megfelelőnek az alkalmat arra, hogy megkérdezzem tőle. Majd máskor biztos lesz még rá alkalom. Az pedig, hogy a túlvilágon felnőtté fejlett testben és lélelkben is az nagyon fura volt. Nem gondoltam volna, hogy ilyen ez a világ, vagyis univerzum. - Elég érdekes a te történeted is. Viszont elárulnád azt, hogy mi okozta a halálod? - Nem bírtam tovább várni, így hát megkérdeztem tőle és remélem bizalmasan válaszol is. Mondjuk pont én mondom, hogy ilyeneket még nem kéne megbeszéli egy utcán összefutott emberrel, de őt másnak éreztem és ő is engem, szóval azt hiszem tehetek egyszer az életben én is kivételt. -Meglepőnek találom, hogy a túlvilágon tovább fejlődtél. Én nem éreztem különösebben változást magamon, mondjuk én nem 7 évesen kerültem odaátra.. De mikor visszatértem olyan volt minden, mint ha egy hosszú álmom lett volna, amiből éppen, akkor ébredek fel. - Meséltem neki magamról ismét egy picit, aminek örült, mert így ő is bizalmasabban fordulhat hozzám, ha én is ő felé.
Riley Matthews
welcome to my world
► Residence :
•• new orleans
► Age :
34
► Total posts :
313
FIRE MANIPULATOR ♆
Tárgy: Re: Útszéli bár Vas. Okt. 13, 2013 2:44 pm
to;; Christopher
i was just a kid
Figyelmesen hallgatom Christ, bár elég fukar, ami a szavakat illeti. Persze nem hibáztatom. Miért akarná negyed óra után megosztani a fél életét? Vagy halálát? Ez is nyilván csak nézőpont kérdése. - Mystic Falls? Azt hiszem, nem a legjobb emberhez fordulsz ezzel a kérdéssel. Nem tudok róla sokat mesélni. Egy átlagos kisváros nem túl sok szórakozási lehetőséggel… legalábbis látszólag. Bár valahogy… mégis mindig történik itt valami. A hely teszi, vagy az itt lakók… fogalmam sincs – vonok vállat egy kisebb mosollyal. Sok érdekességet hallottam arról az időről, amikor még nem voltam. Pár dolgot láttam is, még szellemként. Egyszerű városnak tűnik, de nem az. Egyértelműen nem.
Bizalmas kérdésére először csak kinyitom a szám, veszek egy mély levegőt… aztán csak pislogok zavartan, teljesen szó nélkül maradok. Sóhajtok, és megrázom a fejem. Ez így nem fog menni. Mármint… nem kerülhetem ki a témát, és adhatok egyszerre értelmes válaszokat. Mert hát elég egyértelmű, hogy miért vagyok ilyen kis zakkant, legalábbis ha az ember ismeri a múltamat. De nyilván nem ülhetek le minden szembe jövő idegennel elbeszélgetni az életemről. - Öhm… tudod… nekem nem igazán volt ezelőtti életem – kezdek bele kicsit zavartan, majd megköszörülöm a torkomat. – Mármint volt, és igen, egyszer már én is meghaltam, csak… Szóval… Nyilván nem kellene erről csak úgy bárkinek mesélnem, de te hasonló vagy hozzám, és meglehet, ez az első és egyben utolsó lehetőségem, hogy valakivel kölcsönösen megoszthatom a tapasztalataimat, úgyhogy elárulom: én még a hetedik életévemet sem töltöttem be, amikor meghaltam. Kislány voltam. Nagyon fiatal – érzem, hogy ismét kicsit elpirulok. Zavarba jövök ettől, mert így tulajdonképpen valóban nagyjából hét-nyolc éves lehetek emberi, földi időben mérve.
- Ha néha kicsit… szétszórtnak vagy gyerekesnek tűnhetek, az részben emiatt van. De amíg távol voltam, sem szakadtam el teljesen a földi élettől. Felnőttem a túlvilágon testben és lélekben egyaránt. Hála a bátyámnak, aki rengeteg energiát, munkát, varázslatot ölt abba, hogy visszahozzon – tárom szét a karomat, mintha ezzel azt mondanám, hogy „és lám, most itt vagyok”. Mintha ez ilyen egyszerű lenne, de szerintem mindketten tudjuk, hogy ez nem így van. Ez egyáltalán nem egyszerű. - Szóval nem sok lehetőségem volt élni korábban, és most még egyelőre minden olyan… - Nem találom a megfelelő szót a mondat végére. De biztos csak egy kis idő kell, és már nem lesz minden ilyen… ijesztő.
Tárgy: Re: Útszéli bár Hétf. Szept. 30, 2013 7:30 pm
Arielle & Chris
Ahogy eddig lejött számomra nem túl pontos már mint néha eléggé nem figyel oda a dolgokra és szétszórt ahogy ezt most is lehetett tapasztalni. Számomra egy embernek muszáj precíznek lennie és oda figyelni a dolgokra.. egy magunk fajtáknak meg főleg hiszen fennáll a lebukás veszélye is és ha valaki egy kis hibát is vét azzal könnyen lebukhat. Jól elkalandoztam újra magamba, ezért próbáltam megemberelni magam és rá figyelni. Csak követtem őt be, majd a pultnál helyet foglaltunk.Körbe mértem a helyet szokásom szerint és minden a helyén volt. Gondolkoztam mit ihatnék.. Szeretnék valami erőset, de nem lehet hisz vezetek is.. másrészt pedig nem akarom h elveszítsem a fejem és valami hülyeséget mondjak. Így is nagyon figyelek, hogy jó partner legyek hisz nem volt szokásom soha nőkkel társalogni italozgatás közben,.. -Én is egy alkoholmentes koktél kérnék! - Szóltam oda a pultosnak, majd figyeltem újra Ariellere. - Az igazat megvallva átutazóban és jelenleg semmi tervem nincs itt. Itt is csak megálltam, hogy pihenjek aztán tovább menjek, de hát sikerült belebotlanom valaki és leülni vele italozgatni, amit nem bánok hisz talán akkor szét is nézek ebben a városban.Mesélnél erről a városról kérlek? Van itt valami érdekesség?? - Kérdezősködött újra, ami már kezdett picit zavarni, de nem szóltam neki. Számomra fontos a bizalom kiépítése.. Szóval próbáltam válaszolni, amilyen röviden csak tudtam, mert nem akartam bunkó lenni. Persze én is kérdezek tőle, hogy kölcsönös legyen ez a dolog. -Az előző életemben nem nagyon értékeltem az életet. Tettem amire neveltek és nagyjából ennyi. - Mondjuk ezt nem kérdezte, de azt hiszem elég lesz neki ennyi, hogy én is feltehessek egy kérdést az ő előző életéről. -Neked milyen volt az ezelőtti életed? Van olyan dolog, ami miatt most másképp fogsz viselkedni? - Valójában kezdtem őt egyre jobban megkedvelni. Nem mertem volna gondolni, hogy egy kis pihenő közbe már is belebotlok valakibe, akit megmentek és aztán leülök vele beszélgetni egy ital közben. Ez is bizonyítja számomra, hogy az élet teli van számtalan fordulattal, ami elér mindenkit. Engem már jó párszor elért..
A hozzászólást Christopher Moran összesen 3 alkalommal szerkesztette, legutóbb Hétf. Okt. 14, 2013 8:30 pm-kor.
Riley Matthews
welcome to my world
► Residence :
•• new orleans
► Age :
34
► Total posts :
313
FIRE MANIPULATOR ♆
Tárgy: Re: Útszéli bár Szomb. Szept. 28, 2013 11:16 pm
to;; Christopher
I can't stop talking
Először úgy tűnik, mintha kicsit hezitálna, de végül mégis igent mond, aminek magam sem teljesen értem miért, de igazán örülök. Nem is hezitálok tovább, csak bólintok, és megindulok befelé a bárba. - Tudom, néha annyira figyelmetlen vagyok – pillantok oldalra Christopherre kicsit szégyenkezve. Kocsik, vagy más… egyszer még ez a szertelenség lesz a vesztem.
Mondjuk a halált is máshogy látom, mióta egyszer már túlestem rajta, ez a második esélyem, de nem valószínű, hogy lesz több. Szóval tudom, ki kell használnom. Kétségtelen. Ugyanakkor már nem félek a túlvilágtól sem. Csupán egyelőre nagyon nem akarok visszatérni oda. - Jó lesz a pultnál is, ugye? – Ez inkább amolyan költői kérdés, egyeztetés, csak hogy nyugodtan ellenkezhessen, ha nem tetszik neki az ötlet, de én azért megindulok abba az irányba. Helyet is foglalok, közben eltűnődöm, mit is fogok inni. Lassan már esteledik, nyilván nem lenne botrányos akár valami töményet inni, ráadásul, ha teljesen törvényesen nem is, vagy nem a megszokott módon, de már felnőtt vagyok. Mégis inkább egy alkoholmentes koktél mellett döntök. Őszintén megvallva nem vagyok nagyon oda az erős, illetve szeszes italokért. Megvárom, amíg ő is rendel, majd a pultos srác magunkra hagy bennünket.
- És mi hozott Mystic Fallsba? Konkrét tervek, vagy csak átutazóban vagy? Biztos te is új terveket szövögetsz most, hogy megkaptad ezt a második esélyt – hajolok kicsit közelebb hozzá. – Mármint... tudod... De nyugodtan állíts le, ha sok a kérdés, vagy túl közvetlen lennék, és úgy gondolod, hogy semmi közöm hozzá. Elég kíváncsi természet vagyok, bár szerintem erre magad is rájöttél nagyjából öt perc után. Meg a szám is nehezen áll be, de tényleg nem szeretnék se túl tolakodó, se tapintatlan lenni – küldök felé egy bocsánatkérő mosolyt. Meg fogom valaha tanulni, hogy mi az elég, hol kell megállni? Néha teljesen reménytelen esetnek tűnök még a magam számára is. Azt hiszem, éppen annyira vagyok felnőtt, amennyire gyerek is még a felszín alatt, és olykor egy kis aggodalommal tölt el, hogy vajon képes leszek-e egyszer valóban felnőni az elveszített gyerekkor nélkül is, vagy sem. Hát nyilván a jövő titka, bár a tapasztalat, a körülmények, a megélt dolgok tesznek első sorban felnőtté valakit, és reményeim szerint még elég sok élmény vár rám, szóval talán még nincs minden veszve.
Tárgy: Re: Útszéli bár Pént. Szept. 27, 2013 3:13 pm
Arielle & Chris
Eléggé fura szituációba kerültem. Már meg volt szokva számomra az, hogy a másik fél az, aki természetfeletti gondokkal bajlódik én pedig csak egy sima átlagos embernek tűnök. De hát hozzá kell még szoknom az itteni élethez, vagyis ehhez az élethez, ami viszonylag elég jól megy. De már megint elkalandoztam és alig figyeltem, hogy mit mondd nekem. Valami italt értettem és rögtön leesett, hogy meghívott egy italra az akciómért cserébe. Ilyen még soha nem történt velem, hogy egy nő meghívott volna egy italra és fordítva sem. Szóval eléggé zavarba voltam és szorongtam, hogy ne hogy bakizzak valamit, mert akkor kinevet és itt hagy aztán mindenkinek elmesélni az egészet és hülyének néz majd mindenki, szóval összekaptam magam rendesen. -Rendben, persze örömmel. - Mosolyogtam, aztán hallgattam további meséit, amik felkeltették az érdeklődésem. Az ő életéről mesélt, ami szintén érdekes volt, akár csak az enyém. Az ő élete elég pörgős és ez meg is látszik rajta. Akkor ez is magyarázza a figyelmetlenségét.. -Értem, de azért legközelebb figyelj jobban a kocsikra. - Nevettem fel, az értelmetlen poénomon. Eléggé megnyílt felém, mert hirtelen sok információt adott a tudtomra és még alig ismer csak annyit tud, hogy én is olyan vagyok mint ő. Aztán hirtelen elhallgatott és megmagyarázta az egészet, hogy mi volt ez a hirtelen mesélés. Érdekes dolog lehet valaki olyannal találkozni elsőnek aki olyan mint ő. Én nekem nem volt az, hisz így nőttem fel. Emlékszem apámék sok vámpírt kihallgattak persze ésszel, nem úgy mint Benéknél.. Viszonylag kezdtem egyre jobban megkedvelni a lányt, szóval az italozgatást is vártam. - Nos, akkor megyünk meginni valamit? - Mosolyogtam újra rá és bólintottam én is egyet.
Riley Matthews
welcome to my world
► Residence :
•• new orleans
► Age :
34
► Total posts :
313
FIRE MANIPULATOR ♆
Tárgy: Re: Útszéli bár Szer. Szept. 25, 2013 9:00 pm
to;; Christopher
I can't stop talking
Teljesen hülyén érzem magam, hogy lerohantam ezzel a dologgal. Tőlem egyébként sem idegen furcsán viselkedni, de ha ezután elkezdek idegen embereket nyíltan elemezgetni, akkor hamarosan valami szép kis szanatóriumban fogom végezni. Onnan viszont aligha figyelhetek majd a bátyámra. Mindezek ellenére tudom, hogy igazam van. Ez a fickó nem átlagos, és ezt maga is elismeri. Kérdés, mit kezdhetek most ezzel az információval. Ő az első, tudomásom szerint, aki hozzám hasonlóan már nem csak ehhez a világhoz köthető. Aki megjárta a túlvilágot. Már kezdettől reméltem, hogy találkozhatok valakivel, aki átment ugyanazon, amin én, megoszthatom vele az élményeimet. Persze nem azon a módon, ahogyan az ilyen gyülekezetekben szoktak felszólalni. Az aztán tényleg furcsa lenne. Egy tucatnyi hozzám hasonló... Csak tudnám, miért nem lehetnek nekem normális gondolataim? Miért kell, hogy ennyi badarsággal legyen tele a fejem? Ó, igen. A zakkant jelző tökéletesen illik rám.
- Rendben, Chris – bólintok egy kisebbet az ábrázatomon továbbra is azzal a zavart mosollyal. Hátragyűrök a fülem mögé egy kósza tincset, aztán megigazítom a vállalom a zsákomat, és teszek egy bizonytalan lépést a bár felé, ahová egyébként is terveztem belépni, még mielőtt az út mellett végeztem volna, majdnem kilapítva. - Öhm… figyelj… hálám jeléül meghívhatlak esetleg egy italra? – Na ez az, amit Zach biztosan nem díjazna, ha látná. Idegen férfiakat hívok meg iszogatni, ráadásul az ő pénzéből. Mondjuk tényleg kicsit ciki, hogy a bátyám tart el, de mentségemre szóljon, hogy még nemigen volt alkalmam munkát keresni. Igazából azt sem tudom, mihez értek. Örülök, ha sikerül mindenből behoznom a lemaradásomat, és egyszer sikerül leérettségiznem. - Tudod… én… én csak nem rég tértem vissza, és még minden olyan zavaros és… különös… és sok nekem. Olyan mintha… tudod, mintha egy körhintán ülnék, és mindent szeretnék látni, megnézni, megjegyezni, de lehetetlenség, mert folyamatosan pörgök, és nincs időm semmit felfogni igazán. – Hirtelen hallgatok el, mikor rájövök, hogy már megint túl sokat beszélek, ráadásul ebben a kínosan nem szokványos témában. - Ne haragudj, csak te vagy az első hasonló, akivel összeakadtam, és… - megvonom a vállamat. Mit mondhatnék még? Ha akar jön, ha nem, nem. Nem hiszem, hogy a további folyamatos hablatyolás fogja meggyőzni, szóval inkább csendben bólintok egyet, hogy oké, tényleg befejeztem. Aztán csak várom a válaszát.
Tárgy: Re: Útszéli bár Vas. Szept. 22, 2013 6:37 pm
Arielle & Chris
Már amikor felpattantam róla valami furát láttam az arcán. Az az arckifejezés valamire utalt valami olyasmire, hogy észrevett valamit rajtam, amit egy átlagos ember nem tud. Úristen, akkor lebuktam, vagy még is ki, vagy mi lehet ő? Remélem hamarosan választ fogok találni a kérdéseimre, amik most bennem keringenek. Mindenesetre hálás volt, amiért megmentettem az életét és udvariasan megköszönte. Én csak bólintottam egyet, hogy ez csak természetes. Aztán hamar rá és tért a lényegre. Feltett nekem egy kérdést, amire én csak tátott szájjal néztem és kerestem a szavakat a válaszra. -Igen és is más vagyok. - Hangsúlyoztam ki a más szót. Egy hirtelen mozdulattal hozzám lépett és megfogta a kezem. Ezt nem tudom, hogy értsem.. elsőnek azt gondoltam talán a hála miatt fogta meg a kezem és én rögtön el is vörösödtem, mert zavarba hozott ezzel. De hamar kiderült, hogy ő is olyan lehet, mint akik visszahoztak engem.. egy boszorkány és talán, amikor hozzám ér, akkor lát, vagy érez rajtam valamit. Ezért vágta azt a fura arcot is, amikor felpattantam róla. Elég érdekes, hogy idejöttem, vagyis megálltam itt és már is egy újabb kalandba érkeztem. De az élet mr csak ilyen.. teli van kalandokkal. Amikor kimondta, hogy ,,Nem ez az első életed", akkor csak néztem rá meredten. Nem mondhatok egy idegennek el mindent rögtön.. Szóval próbáltam titkolni ezt és nem tettem semmiféle megjegyzést. -Én pedig Christopher vagyok, de szólíthatsz Chrisnek is ahogy tetszik. Rendben, akkor ha újra ilyen szituáció lesz így foglak nevezni. - Nevettem fel egy picit, majd mosolyogtam rá egy kis ideig. Elég színpatikusnak tűnt, szóval kizártam, hogy bármiféle vadász volna, aki rendelkezik természetfeletti erővel... különben is.. milyen vadász az aki a saját orra elé nem néz és egy kocsi majdnem elgázolja? A vadászok szégyene lenne az olyan.. Emlékeztem vissza az előző életemre újra, mikor még én is vadászkodtam. Sokszor visszaemlékezek azokra a percekre, mert jó volt embernek is lenni, aki kicsit többet tud a világról, mint egy normális átlag ember. Bennel való kalandomat soha nem fogom tudni elfelejteni. Annyi izgalmat átélni és végül megszegni amire fölesküdtem.. Elég érdekes volt az előző életem..
Riley Matthews
welcome to my world
► Residence :
•• new orleans
► Age :
34
► Total posts :
313
FIRE MANIPULATOR ♆
Tárgy: Re: Útszéli bár Szomb. Szept. 21, 2013 4:38 pm
to;; Christopher
Don't mind me, I'm a little crazy
Oké, bamba vagyok, elismerem, de esküszöm, nem láttam a kocsit, csak mikor már kis híján súrolt, illetve magával sodort. Hé, tizenhárom évet éltem a túlvilágon, ahol nincs se autó, se semmi más. És alig hogy visszatértem. Még mindig akad pár dolog, amihez hozzá kell szoknom, és közéjük tartozik az is, hogy ilyen-olyan gépjárművek száguldoznak körülöttünk mindenfelé. Az az igazság, hogy a fickót sem láttam, aki megmentett. Mármint nem láttam, honnan bukkant fel hirtelen, mert alig fél másodperccel korábban még azt hiszem, senki nem volt körülöttem. Vagy csak a sokk hatása, hogy olyat képzelek bele a dologba, ami nincs? A-a, azt nem hinném. Ez a világ tele van furcsaságokkal, és erre én vagyok az egyik legjobb bizonyíték. A lány, akit hét évesen megölt egy vámpír, majd évekkel később visszatért, boszorkányságának teljes erejével. Hála a bátyámnak.
- Igen, jól vagyok. Köszönöm, az életemet mentetted meg – mosolygok a férfire hálásan. – Minden rendben, csak a fejem koppant egy kisebbet, meg a könyököm ütöttem le, de szerintem megmaradok – nevetek fel halkan. A pasas már felkelt rólam, mivel korábban tulajdonképpen rám vetette magát, és a testével védett meg, de különös módon még mindig érzem a furcsa bizsergést az érintése nyomán. Ismerős bizsergést. Azt a jelet, amit az ötödik, mondjuk úgy, boszi érzékem, vagy a túlvilágról hozott érzékelőim, észlelnek. Érzem, hogy ez a férfi nem egy egyszerű halandó, és mivel a számon ritkán tudok lakatot tartani, mióta visszaértem, ezt most nyíltan közlöm is vele. - Te is olyan vagy mint én, igaz? Más. Érzem – méregetem őt összehúzott szemekkel. Viszont még nem jöttem rá, hogy miben vagy mennyiben más az átlagtól, ezért felállva meggondolatlanul teszek felé egy lépést, és kérdés nélkül megfogom a kezét. Ismét eláraszt az a hűvös, de mégsem kellemetlen bizsergés. Nagyon emlékeztet valamire. De mire is? Hmm… - Nem ez az első életed… - suttogom elámulva. A túlvilágot érzem rajta. Ezért annyira ismerős az érintése. Aztán hirtelen elkapom a kezem. Te jó ég, Arielle! Fejezd ezt be! Meg kell végre tanulnod újra emberien viselkedni. – Vagy csak jobban bevertem a fejem, mint gondoltam. Sajnálom – szabadkozom, és hamar teszek hátra egy lépést. - Köszönöm még egyszer, hogy megmentettél. Egyébként Arielle vagyok. De ezek után nem sértődöm meg, ha csak Zakkantnak szólítasz. Kiérdemeltem – pillantok fel rá kicsit zavartam, majd szégyenlősen elmosolyodom.
Tárgy: Re: Útszéli bár Csüt. Szept. 19, 2013 6:58 pm
Arielle & Chris
Felébredtem és szokásosan elvégeztem a reggeli feladataimat. Bepakoltam utolsó holmijaimat is a kocsimba és útnak indultam. Fura lesz Vegas nélkül, mert eléggé megszerettem és hozzászoktam az itt léthez.. De itt az ideje egy új életnek, ha már kaptam még egy életet a sorstól. Nem feledtem még el régi cimborámat Ben-t, akivel van egy nagy közös kalandunk.Remélem még most is valahol bolondítja a népet és nem vadászták azóta le. De nem érdekes úgy gondolom, hogy nem kéne életem egyik nagy napján más életével foglalkoznom. Még most is olyan fura, hogy ez a második életem. Különlegesnek érzem magam, mert nem mindenki kap az élettől egy második esélyt. Elég sok idő telt el..Elég érdekes lesz vérfarkasként máshol beilleszkedni a nagyvilágban, de venni fogom az akadályt és valahol örömömre fogok lelni. Emlékszem, amikor újra magamhoz tértem és nem értettem, hogy mi történik, azt hittem, hogy a túlvilágon vagyok és amikor ezt elmeséltem Elosienek, akkor együtt nevettünk. Útközben több helyen is megálltam pihenni és kitalálni, hogy merre menjek. Délután valamikor egy Mytic Falls-i útszéli bárnál álltam meg pihenni. Megittam egy pohár üdítőt, nasoltam egy picit, majd a pultra tettem egy kis pénzt és elindultam a kocsimhoz, hogy folytathassam tovább az utam. Amikor sétáltam a kocsimhoz megragadt egy hölgyön a szemem, aki felé egy autó tartott. Nem értettem a szituációt a lány nem reagált semmit csak ment tovább az útközepén, a kocsis hajtott és nem állt szándékában lefékezni, ekkor avatkoztam közbe és elrántottam a kocsi elől egy ugrással persze vérfarkas képességemnek sokat köszönhetek, mert nélküle nem lettem volna ilyen gyors. -Jól vagy? Ugye nem ütötted meg magad? - Kérdeztem meg tőle udvariasan. Gyorsan fel is pattantam a földről, mert az ugrás után rajta kötöttem ki. -Ilyen őrült vadállatot még nem láttam. Ennyire senkinek sem lehet rossz napja.. - Kaptam a kezem a fejemhez és hitetlenkedtem. Kár, hogy nem vagyok vámpír azonnal kirántottam volna azt a sofőrt a kocsiból és én gázoltam volna át rajta..Most az egyszer kár, hogy nem vagyok vámpír.
Riley Matthews
welcome to my world
► Residence :
•• new orleans
► Age :
34
► Total posts :
313
FIRE MANIPULATOR ♆
Tárgy: Re: Útszéli bár Szer. Szept. 18, 2013 11:10 pm
to;; Christopher
I guess I need a guardian angel
Két napja alig látom Zachet. Elfoglalt. Nem faggatom. Nem akarom. Tizenhárom évig voltam a nyomában, és figyelhettem minden lépését. Mást sem tehettem. Nem volt más választásom. De most van. És most szabad teret akarok neki hagyni. Végre van saját életem. Azzal kell foglalkoznom. A suli eddig kész rémálom. Nehezen megy a beilleszkedés, a felzárkózás. A magányhoz és a csendhez szoktam. Igazából nem arról van szó, hogy nem szeretem, csak nagyon lefáraszt, kimerít. Túl sok. Aztán hazajövök, és a totális ellentéte vár annak, amit az iskola falai között megélek. Kihalt, csendes szobák, magány, egyhangúság. Egy kis hezitálás árán, de végül eldöntöm, hogy kimozdulok. Egyedül. Nincs ezzel baj. Meg akarom keresni a régi helyeket. Meglátom, egyáltalán emlékszem-e még. A tópart, a tisztás, az ösvény, meg az a kunyhó… Érdekes, milyen tiszták maradtak az emlékeim a hat éves korom előttről is… Talán már másom sem maradt, csak az az időszak.
Egy cetlit hagyok Zachnek egy rövid üzenettel, hogy merre készülök kiruccanni, aztán hátizsák a vállra, túrabakancsok fel, és elindulok. Nincs jogsim, se kocsim. Ezt nyilván majd mielőbb orvosolni kell. Gyalog vágok neki az útnak. A város széléig nem is tart sokáig eljutnom. Onnan pedig kijelöltem magamnak egy vázlatos útvonalat, azt igyekszem követni. Nagyjából fél napi csatangolás után döntök úgy, hogy ideje lesz szünetet tartani, megpihenni. Aztán visszafelé indulok, nagyrészt ugyanazon az úton, amerről jöttem is, de végül irányt váltok, és valahogy egy útszéli bárnál kötök ki. Nem tudom… az ilyen helyeken főleg átutazók, meg kamionosok szoktak megfordulni, nyilván furcsa látványt nyújtok majd a túrázós szerelésemmel így a délután közepén betérve… de igazából nem érdekel. Egyértelműen nem ez e legfurcsább dolog, amire telik tőlem. Útközben még a bár felé megállok a telefonfülkénél, ami a parkoló végén található. Igen, mobiltelefonra is szükségem lesz előbb-utóbb. Csak majd jó lenne, ha valaki megmagyarázná, hogyan is működik. Ősembernek néznek nélküle. Hagyok egy hangüzenetet a bátyámnak, csak hogy biztosra menjek, hogy nem aggódik értem… már ha előkerül. Aztán fordulnék meg a bejárat felé ismét vállamra kapva a zsákomat, amikor valami gyorsan mozgó tűnik fel a szemem sarkában, valami nagy, ami közelít… Későn kapok észbe, hogy az a valami egy autó, és ha hirtelen el nem ránt az az idegen férfi az útból… hát egyértelmű, hogy végezhettem volna. Leginkább csak akkor térek észhez, amikor már az út mellé zuhanva lent ülök a földön, és a könyökömet dörzsölöm, amit alaposan lehorzsoltam. - Még csak az kellett volna, hogy ismét elpatkoljak, alig hogy visszatértem – motyogom magam elé kissé még remegve. Egy újabb jele annak, hogy dilis vagyok: magamban beszélek.
Kezdtem valami ragaszkodás félét látni a másik arcán az irányomba, ami bizony kissé megrémített. Elég volt az elmúlt pár évet egy végletekig ragaszkodó, felsőbbrendűségi komplexusokkal küzdő nő társaságában eltölteni, semmiképpen sem szerettem volna újfent ebbe a csapdába esni. Talán a kisugárzásom, talán a külsőm teszik, vagy csupán egyszerűen elátkoztak, de piszkosul vonzottam az irányításmániás vérszívókat. Mikor szinte szóról szóra megkaptam azt a felajánlást, amit még anno gyerekként kaptam Zarától igencsak meglepődtem, és a lelkesedés Jamie hangjában nem vetett túl jó fényt a jövőmre. Szerintem simán kitelik tőle, hogy erőszakkal hurcoljon magával. Bár csupán rövid ideje ismerem a nőt, de egyértelműen lejött, hogy piszkosul magányos lehet. Különben miért ajánlkozna egy vadidegen embernek efféle derültséggel a hangjában? Bizonyára nem mindig egyedül rótta az utakat, és hamar összeállt a kép, miszerint valószínű, hogy helyettesíteni akar velem valakit. Talán neki is volt egy afféle David-e, mint én voltam Zarának, és az szintúgy elszökött, esetleg megöregedett, vagy csupán idejekorán távozhatott az élők sorából. Egy pillanatig együttérzőn tekintettem rá, de fogalmam sem volt, hogyan utasítsam el úgy az ajánlatát, hogy az ne keltsen indulatokat benne. Én csupán szabad akartam lenni, önmagam döntéseket hozni; egyedül. Már úgy-ahogy sikerült összeszednem az érveket a fejemben, amikor a nő váratlanul a csuklójába harapott és az abból folyó vért erőszakkal erőltette le a torkomon. Próbáltam ellökni a kezét, de emberi létemnek hála sajna sikertelenül. Mikor önszántából vette el azt a döbbenettől elkerekedett szemekkel tekintettem föl rá, nem akartam elhinni, hogy a megkérdezésem nélkül ilyenre vetemedett. Semmiképp sem akartam a szervezetemben vámpírvért tudni, még a gondolatába is beleborzongtam annak, hogy az ő agresszív, vértől függő fajtájába tartozzak. Az erőm azonban kétség kívül visszatért, és a szemem sarkából láttam, hogy bizony ez nem csak rám igaza, hanem a mosdó felől vámpírsebességgel és egyben hangtalanul közeledő izomkolosszus egykori gardedámomra is. Eszem ágában nem volt szólni erről Jaime-nek, és mivel tudtam, hogy a nyaktörést sokkal jobban nehezményezhette, mint az én szökésemet, nem én leszek haragja legfőbb mozgatórugója, és ez így is lett. Hamar a nőre vette magát, és mintha ez valami kapcsolót a pultos fiúban is elindított volna, eszeveszetten rohant kifelé a bár ajtaján, és tettem ezt én is őt követve. Fenntartások nélkül ugrottam be mellé az autójába, és ahogy elnéztem neki sem állt szándékában ellenkezni ellenem. hamar a gázra taposott, és a belváros felé vettük az irányt.
Részemről vége. Köszönöm a játékot!
Vendég
welcome to my world
Vendég
Tárgy: Re: Útszéli bár Szomb. Jún. 22, 2013 10:54 pm
Jamie & David
Még mindig düh öntötte el az elmémet. Nem voltam benne biztos, hogy ha válaszol is, meg hallom-e. Régóta Ő volt az első ember, aki megpróbált megölni, vagy legalább sebet ejteni rajtam. Persze ennek egyáltalán nem örültem, de még is valahol legbelül fejet hajtottam bátorsága előtt, de attól még ugyan úgy nem volt jó ötlet. Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy ha nem válaszol fél percen belül, itt helyben eltöröm minden egyes csontját. Szerencséjére beszélni kezdett. Elengedtem a bokáját, de a szememet továbbra sem vettem le róla egy pillanatra sem. Végre először tudott olyan választ adni, amin látszott, hogy végre őszinte. Most már értettem, hogy mért nem kedveli a vámpírokat és mért nem bízik egybe sem. Még mindig nem egészen tudtam magamban letisztázni, mért is érdekel ennyire, hogy mi van vele, de kezdtem sajnálni. A sajnálat egy újabb olyan érzés, amit eddig elég jól sikerült elnyomnom magamban, kivéve most. Damien 10 évig volt a négy fal rabja, amit nyílván senki nem igazán tűri, főleg nem egy ilyen tünékeny teremtmény, akit élete talán legszebb 10 évétől fosztottak meg. Nem is értem, hogy a szökés ötlete mért csak most merült fel benne, majd eszembe jutott, a mosdóban fekvő eszméletlen vámpír. Valószínűleg már próbálkozott, de mindig meghiúsították. Valószínűnek tűnt, hogy továbbra sem akarja elengedni fogva tartója, aki mivel vámpír, hamar a nyomára is akadna. Átfutott a fejemen az a hirtelen gondolat, hogy akár segíthetnék is neki, de nekem az mért érné meg. Egy embert mentek, egy fajtársam karmai közül, ha velem próbálta volna ezt megtenni valaki, biztos kellőképp megtoroltam volna, ez a helyzet azonban kicsit más volt. Eddig sikeresen elnyomott érzéseim, és érdektől vezérelt tetteim, olyan távolinak tűntek most, ahogy ránéztem Damienre. Kétség sem fért hozzá, hogy Őrá hasonlított, nem külsőleg, bár egy kicsit úgy is, de inkább a belsője. A bizalma épp annyira ingatag volt, és belőle is épp úgy kellett kihúzni a válaszokat, mint Blaise-ből. Azt nem mondom, hogy ízig-vérig egyformák, de hasonlított rá, talán épp ez vezetett a következő eszement kijelentésemhez… -Ha szabadságot akarsz, segíthetek benne, meg tudom mutatni, mi az igazi, önfeledt szórakozás, kötöttségek és láncok nélkül –nem tartottam jó ötletnek ezt, de valami belső hang még is arra késztetett, hogy a segítségére legyek, újra olyan akartam lenni, mint régen, nevetni akartam végre én is. Persze ezt sem akárkivel, akármikor, csak akit méltónak láttam rá, perpillanat Damien-t. Mások nyomora még mindig hidegen hagyott, mások nem Rá emlékeztettek. Láttam az arcán, hogy nem épp a legjobb bőrbe van épp, nem mondom, hogy megbántam, amit tettem vele, de enyhíteni akartam a fájdalmán. Éles, fehér fogaimmal feltéptem a csuklómat és a szájához nyomtam, ezzel belé fojtva a választ adás lehetőségét. Gondoltam, hogy ha vámpírok közt élt eddig, ez nem új neki és ezzel legalább valamennyit segíthettem a gyógyulásában. Majd ismét az arcát kezdtek fürkészni, várva a válaszát.
Vendég
welcome to my world
Vendég
Tárgy: Re: Útszéli bár Szomb. Jún. 22, 2013 7:08 pm
David & Jamie
Az évek sajnos hamar elszaladtak mellettem, és tekintve, hogy életem legjelentőségteljesebb 10 évét úgymond fogságban töltöttem igencsak hatott az a személyiségemre, és minden porcikámba beleivódott a gyanakvás. Akármennyire is volt ez önkéntes szabadságmegvonás, akármennyire bizonygatta Zara, hogy nem fog bántódásom esni, mindig esett csorba a pajzson, egyfolytában ébernek kellett lennem. Nem tudom, hogy a külsőm tette, vagy az, hogy a fajtájuknak tiltott gyümölcsnek számítottam, minduntalan akadt olyan a nő közelében, aki a véremet akarta. Megtanultam megvédeni magam, de végső soron vagy Zara, vagy az általa erre megbízott vámpír volt az aki megmentett a megaláztatástól vagy az esetleges haláltól. Nem tudok egyetlen személyre se fenntartások nélkül tekinteni, és jelen helyzetemben ez nem a hasznomra, sokkal inkább ellenem hatott. Talán ha bízok Jamie-ben, akkor most nyugodtan elsétálhattam volna, és magam mögött tudhatnám a történéseket, ki tudja, talán még segített is volna eltűnni. Persze, utólag levonni a jó következtetést egyszerű, ám ebben az esetben haszontalannak bizonyult. Megállni nem állhattam, ám a kijárat ahelyett, hogy közeledett volna, mintha egyre távolabb lopta volna magát tőlem, és valahol a zsigereimben éreztem, hogy nem fogom elérni azt. - Kérlek… - szólaltam meg tőlem szokatlan esendőséggel, ugyanis ez volt az, amit mindig is látni szerettek volna tőlem, de sosem kapták meg, nem adhatta meg ezt az örömet. Természetfeletti erejükkel fizikailag porba tiporhattak, de méltóságom mindig is az enyém maradt. Az, hogy ezt feladtam nem az előttem álló nő szörnyé alakult külseje, sokkal inkább az elmúlt 10 év történései hozták ki belőlem. Sajnos Jamie a többi vámpírhoz hasonlóan, csak ideig-óráig képes a kedvességre, bár jelen pillanatban csak magamat hibáztathatom azért, hogy a következő pillanatban már a pultnál heverve találtam magam. A hátam eszméletlenül fájt a becsapódástól, mely fájdalom határozottan ki is ült az arcomra. Csak lassan mertem megmozdulni, de mivel a végtagjaim úgy cselekedtek ahogy akartam, valószínűleg megúsztam a földet érést pár repedt, esetleg törött bordával. A támadóm hamar mellettem termett és nem törődve azzal, hogy már így is éppen elég nagy fájdalom gyötör, még rátetézett azzal, hogy olyan erővel szorította a bokámat, hogy úgy éreztem, ott menten összeroppantja. - Figyelj én… elmondok mindent, csak ezt hagyd abba. – kezdtem bele kissé levegő után kapkodva, majd minden sallang nélkül a lényegre tértem. - Több mint 10 évig éltem a külvilágtól elszeparálva, vámpírok társaságában és most végre lehetőségem nyílt elszökni. Ne vedd el tőlem ezt, kérlek. – fogtam rövidre, és reméltem, hogy a nemrég megismert énje valahol ott lapul Jamie-ben, és hajlandó lesz elengedni engem. Az előre kiszemelt vacsorája még úgy sem lógott meg, amikor egy pillanatra rápillantottam még mindig tágra nyílt szemmel, vélhetően sokkos állapotban meredt ránk.
Vendég
welcome to my world
Vendég
Tárgy: Re: Útszéli bár Szomb. Jún. 22, 2013 11:43 am
Jamie & David
Láttam rajta, hogy a legkevésbé sem élvezi a kíváncsiskodásomat. Bevallom magam sem értettem, hogy mit érdekel engem egy vadidegen sorsa, aki ráadásul csak ember. Egy ember, aki miatt lehet, hogy vásárra vittem a saját bőrömet. Valahogy nem tetszett ez a gondolat, mondhatjuk úgy is, hogy már megbántam, amit pár perce tettem. Most már sajnos felesleges ezen gondolkodnom. Először úgy tűnt Damien végre egyenes választ ad, majd egy pillanat alatt megváltozott az egész arckifejezése és kérdőre vont. -Azért, mert lehet, hogy miattad most már engem is meg akarnak ölni, a legkevésbé sem szeretném egy karóval a szívemben végezni...miattad- hangomból kivehető volt némi harag, de részemről ez teljesen érthető is volt. Hangos nevetés csapta meg a fülemet, majd olyan kérdéseket tett fel nekem, amit hirtelen nem is értettem. Még is kiről beszél, ki küldött engem? -Te meg miről beszélsz? - szín tiszta döbbenet ült ki az arcomra. Kezdtem megérteni a dolgot, ez a vámpír nem meg akarta ölni, csak vissza akarta vinni valakihez, aki lemerem fogadni úgy szint vámpír, és ezek szerint nem a békés fajtából. A kérdésemre ismét nem kaptam számomra értelmezhető választ, de legalább egy nevet megtudtam. Zara. Fogalmam sincs, hogy ki lehetett az a nő, de a jelek nem arra mutattak h Damien vissza akarna menni hozzá. Üvegcsörömpölés törte meg a pillanatnyi feszült csendet. Éles fájdalmat éreztem a nyakamnál és a csempére nézve már is vércseppeket véltem felfedezni. Az én vérem. Ettől egy pillanatra összecsuklottam, mindkét kezemet a torkomra tapasztottam. Halálos sebnek egyáltalán nem mondható, de volt ennél már kellemesebb élményem is. Amint múlni kezdett egy picit a fájdalom, egy határozott mozdulattal kitéptem az üvegszilánkot magamból. Vetettem egy gyors pillantást a másik, még egybe lévő tükörbe, fehér blúzomat élénkvörös vérem borította, nem volt valami szép látvány. Ekkor már Damien nem volt a helyiségbe. Remélem ezt Ő sem gondolta komolyan, hogy ez engem túl sokáig fel fog tartani. Bár kicsit rosszul esett, hogy az iménti dögös pasi, akivel egész jól el tudtam beszélgetni, most próbált megölni. Innentől legalább nekem se kellett a jobbik felemet mutatnom irányába. Kiléptem a mosdóból, a pultoson kívül egy árva lélek sem volt már a bárba. Micsoda szerencse. Láttam, hogy Damien kifelé igyekszik. Még szerencse, hogy a halhatatlanság egyik velejárója, az emberfeletti gyorsaság, ami ez esetben épp kapóra jött. Egy pillanat alatt előtte teremtem. Éreztem, ahogy eluralkodik rajtam a düh és az arcom teljesen megváltozik. Mintha egy pillanatra döbbenetet véltem volna felfedezni az előttem álló férfi arcán. Kedvesen rámosolyogtam, majd a következő pillanatba elkaptam a torkát és a bárpult fele dobtam. Hiába volt férfi és nálam jóval nagyobb, izmosabb, az én erőmmel még így se nagyon tudott mit kezdeni. Háttal nekiesett a bárpultnak, abból ítélve, hogy mekkorát csattant, biztos nem lehetett túl kellemes. A pultos tágra nyílt szemmel, rémülettel az arcán figyelt engem. Nem úgy nézett ki, mintha közbe akarna lépni, csak földbegyökerezett lábakkal figyelt. Szép lassú léptekkel indultam el Damien felé. Mikor odaértem hozzá, leguggoltam és mosollyal az arcomon ráfűztem az ujjaimat a bokájára és rászorítottam. Arckifejezéséből ítélve ez sem volt valami kellemes, de sajnos a kellemes dolgokkal töltendő időt tönkretette, mikor egy üvegszilánkot hajított felém. -Akkor most beszélgessünk- mondtam nyugodt hangon és ismét rászorítottam picit a bokájára.
Vendég
welcome to my world
Vendég
Tárgy: Re: Útszéli bár Pént. Jún. 21, 2013 10:52 pm
David & Jamie
Bár ha egy valóban törékeny nő állta volna el az utamat, valószínűleg tekintélyt parancsolóan ránézek és megvárom, hogy magától arrébb álljon, ám jelen pillanatban ez a nő nem egy hús-vér, élő személyiség, aki zavarba jön ha helyes srác tekintetétől, hanem egy vámpírt, akinek egyetlen gyors mozdulatába telne a nevem lehúzni az élők névsorából. Nem nagyon akaródzott válaszolni, de nem úgy tűnt, hogy Jamie hipp-hopp meggondolja magát és arrébb andalog, és megmondom őszintén roppant mód dühített a dolog. Először kissé megemelve a karjaimat, megadásra adtam a fejem, de pár pillanat múlva elöntötték a fejem a kétségek és gyanakvóan tekintettem a másikra. - Miért olyan fontos neked tudni azt, hogy mi dolgom van ezzel az eszementtel? Miért érdekel annyira egy vadidegen sorsa? Itt valami nem stimmel… - adtam hangot kételyeimnek, majd hátrálni kezdtem és újfent hátat fordítva neki, a mosdókagylóba támaszkodtam, majd lehajtott fejjel próbáltam összerakni a puzzle darabkákat, és lassan kezdett is kialakulni előttem egy kép, aminek hála hangosan felnevettem és a homlokomhoz csaptam az egyik kezemet. - Hát persze… de ez most nem jött össze. Ő küldött igaz? Tudta, hogy ezzel a bárgyúval elbánok és más módszerekhez folyamodott. Meg kell mondanom ügyes. De hogy jött rá ilyen gyorsan, hogy elszöktem? – kezdtem immár megvilágosulva, teljesen éberen és a szememmel eközben minduntalan valami olyan eszköz után kutattam, amivel ha megölni nem is tudom Jamie-t, de legalább annyi időre kivonom a forgalomból, amíg eltűnök ebből az átkozott útszéli kocsmából. - Az volt a terv hogy majd magadhoz édesgetsz, a bizalmamba férkőzöl, aztán majd teszel valamit az italomba, én azt szépen megiszom, és már nyert helyzetben is vagy. Üzenem Zarának, hogy majdnem bejött. – szarkazmussal átitatott eszmefuttatásom itt ért véget, és teljes erőmből a vízcsap fölötti tükörbe csaptam, majd egy nagyobb darab éles üvegdarabot a kezembe kaptam és a nő felé dobtam. Mindez alig pár pillanat alatt zajlott le, és bár a másik vámpír volt, esélye nem volt reagálni a történtekre. Fogalmam nem volt meddig tart föl ez egy halhatatlant, őszintén szólva azt sem láttam hol találtam el, és milyen mélyrehatóan a Jamie-ként ismert vérszívót, ám arra elég volt, hogy a férfi mosdóból kijussak, és az immár teljesen üres kocsmában találtam magam. Egyedül a nemrég megismert csapos törölgette serényen az asztalokat, ám az ajtó csattanására ő is felkapta a fejét, és tágra nyílt szemmel figyelte, ahogy kifelé veszem az irányt.
Vendég
welcome to my world
Vendég
Tárgy: Re: Útszéli bár Csüt. Jún. 20, 2013 10:31 pm
Jamie & David
Nem sokszor öltem vámpírt. Mondjuk most sem teljesen halott, de ha felébred, valószínűnek tartom hogy nem lesz túl boldog. Viszont itt megölni semmiképp nem lenne jó döntés, már, csak azért sem mert nem túl sok karónak használható tárgyat látok itt, na és persze hova tüntetnék egy holttestet. Nem rejthetem csak szimplán a zsebembe és sétálhatok ki vele. Itt kell hagynom és csak remélhetem, hogy nem fog követni. Nem úgy nézett ki Damien, mint aki hálás lenne. Inkább egy pillanatnyi meghökkenést véltem felfedezni az arcán, amit egy semmitmondó ábrázat követett. Nem igazán tudtam ezt hova tenni. Eddig egy egyszerű embernek tűnt, aki tud a vámpírokról, de most, hogy nyilvánvalóan valaki meg akarja ölni…esetleg rosszabbat akar vele tenni, kicsit el kell gondolkoznom rajta hogy ki is az aki eddig mellettem ült és mi igaz abból amit mondott. Nem úgy tűnt hogy, válaszolni akar a kérdésemre. Elkezdte lemosni az arcát. Eszem ágába se volt annyiban hagyni a dolgot és szerintem ezt Ő is észrevette. Amikor lemosta az arcát, végre hozzám szólt. Nem a legkielégítőbb választ kaptam, de úgy érzem, egyelőre be kell érnem ennyivel, hacsak nem akarom az eddig magamról felépített „viszonylag tisztességes” vámpír képét lerombolni és akarata ellenére kikényszeríteni belőle az igazat. Persze ehhez sem kellett volna sok. De legalább kezdett összeállni a kép, hogy mért kötött ki itt… valószínűleg valaki elől menekült, pontosabban az előttem fekvő vámpír elől. Kérdések száza merült fel bennem újra, amire választ ugyan nem kapnék, ha feltenném, de még is egyre inkább érdekelt. Nem tudom lenne-e elég erőm ahhoz, hogy megigézzem, vagy esetleg tele van vasfűvel és esélyem se lenne. Ha vámpírok közt él, és van esze akkor biztos, inkább nem mertem megkockáztatni. Az egyszerű válasza után annyiban is hagyta volna és elindult az ajtó felé. Nem hagytam, hogy kimenjen. A magam apró termetével elé álltam és nem engedtem tovább.
-Legalább egy normális válasszal lógsz, ha már nem hagytam, hogy összeverjenek…- igyekeztem a lehető legkomolyabb arcomat elővenni, véletlenül sem akartam azt a hatást kelteni, hogy csak poénkódok. Még is, még midig ott botorkált a fejemben az a gondolat, hogy hagynom kellett volna, minek törődjek én az Ő gondjaival. Kortyolgathattam volna még mindig a pultnál az italomat, majd este a pultos édes vérét, ehelyett ilyenekbe mártom magam.
Vendég
welcome to my world
Vendég
Tárgy: Re: Útszéli bár Csüt. Jún. 20, 2013 6:34 pm
David & Jamie
Egyszerűen nem értem hogyan is élhette túl. Megöltem, vagyis ezek szerint csak úgy hittem, hogy végeztem vele. Ugyan sokat láttam már ahogyan vámpírok szívébe fából készült karó fúródik, a mai napot megelőzően én magam még sosem próbáltam véget vetni egyetlen vérszívó életének sem. Úgy tűnik ebben is a gyakorlat teszi a mestert, bizonyára ha kevesen is múlt, a vékonynak bizonyuló faág elkerülte a kis gardedámom szívét. Úgy vettem ki, hogy Zara még nemigen tudhat arról, hogy sikerült elszöknöm, de meg is értem, hogy nem szólt azonnal a „főnökének”. Ugyanis ha erről tudomást szerzett volna az én kedvesem, nem csak az állását veszítette volna el eme halhatatlan lény, hanem vele együtt a fejét is. Elég kilátástalannak tűnt a helyzetem, és jobbnak láttam ha nem küzdök ellene, hiszen akármennyire is félhet Zarától, most túl feldúlt ahhoz, hogy a tettei következményeivel foglalkozzon. - Figyelj, megadom magam, oké? Visszamegyek veled. – mondtam őszintén, ám egypár pillanat elteltével a másik, mint aki nem is hallotta az előbb elhangzott szavakat, újfent ütéshez készülődött. Már fel is készültem az újabb fájdalmas erejű becsapódásra, amikor egy kellemetlen csattanó hangot hallottam, majd mikor fölnéztem a vámpír már a földön volt, és helyette az nemrég megismert Jamie állt velem szemben. Mikor megláttam kissé meglepődtem, ám a pár pillanatig tátva maradt szám hamar becsuktam és ismét semmitmondó ábrázatra váltottam. - Köszönöm. – szólaltam meg kissé csalódott hangnemben, majd egy pillanatra a másik szemébe néztem, de hamar elkaptam a tekintetem és a mosdókagyló fölötti tükör felé fordultam. Mikor megláttam, hogy folyik a vér az orromból pár kéztörlő papírral próbáltam elállítani azt, miközben a fejem a plafon felé fordítottam. Ugyan hallottam, hogy a másik föltesz nekem egy kérdést, de igyekeztem azt a fülem mellett gyorsan elengedni és a továbbra is vérző orrommal foglalkoztam. A tükörben láttam a nő arckifejezését és nem úgy tűnt, mint aki egyhamar lemond arról, hogy választ kap a kérdésére. Egy nagy sóhaj kíséretében kidobtam a papírokat a kukába, kis vízzel lemostam az arcomon maradt vért és a továbbra is folyó víz fölé hajolva kezdtem el beszélni. - Nem szeretnék belemenni a részletekbe, de valaki nagyon nem fog örülni annak, hogy ha majd ma este hazaér, akkor engem már nem fog otthon találni. - Mondtam a másik tükörképének, majd végül elzártam a vizet és rá sem nézve Jamie-re az ajtó felé vetem az irányt.
Vendég
welcome to my world
Vendég
Tárgy: Re: Útszéli bár Szer. Jún. 19, 2013 5:44 pm
Jamie & David
Nem tudom mit tehettek vele a vámpírok, hogy ennyire ellenszenves és minden cselekedetembe, mondatomba hátsó szándékot lát. Biztos nem volt valami szép emlék, de ha ennyit megélt volna már mint én, rájönne hogy egyes vámpírok mért olyanok, amilyenek. Ilyenkor igazán irigylem az embereket, nekik csak be kell csukniuk a szemüket és a jelenükkel foglalkozniuk, kisebb-nagyobb döccenők közt. Az ő szenvedésüknek legalább pár évtized alatt vége, de nekünk örökké tart. Szívesen cserélnék vele helyet, nem tűnik túl nehéznek és gondterheltnek az élete. Ismét kaptam egy szarkazmussal átitatott gondolatot Damientől, ha nem lenne az az ellenállhatatlan mosoly mindig az arcán, még a végén szurkálódásnak fognám föl. -Lehet, hogy igazad van, de gondolj csak bele, valószínű hogy abból a vacsorából se vacsora lenne csak. Túl nagy bántódása pedig nem fog esni, megölni nem szeretném szerencsétlent, ennyi emberség azért még van bennem. – igyekeztem minél hihetőbb lenni. Nem is értem mért akarok meggyőzni egy embert arról, hogy mit s miért csinálok. -Nem zavar hogy megkérdezted, csak mint észrevetted, nem én vagyok itt az egyetlen a fajtámból, ennek fényében inkább békésebb helyen mondanám el- ismét körbepillantottam a bárban. Az emberek már kezdtek megfogyatkozni. A tini lányok serege is fogyatkozott, már csak a húgomra emlékeztető lány maradt a férfival. Lisa-t sose hagytam volna ilyen alakokkal, legalábbis ha rajtam múlt volna, ezzel a lánnyal sajnos nem tudtam mit tenni, hisz nem az én dolgom. Visszafordultam Damienhez, a válasza csak igazolta eddigi feltevésemet, hogy nem ide, hanem futni indult. Pusztán a véletlen műve, hogy épp egy olyan férfi társaságába keveredtem, aki maga is az én világomban él… Damien felállt mellőlem és a mosdóba ment. Visszafordultam a pulthoz. Adam mar nem nézett rám túl-mosolygósan, valószínűleg buktam az esti programomat és egyedül kell felfedeznem a várost is. -Kaphatnék még egy italt? –kérdeztem mosollyal az arcomon. Mentem ami menthető, ha azt hiszi hogy kellőképp leittam magam, akkor a sértődött férfi egója csak-csak behódol. Nem mondott semmit, csak némán bólintott, de még is volt egy halvány mosoly az arcán. Ismét a bárban ülők felé fordultam. Láttam, hogy Damien még nem ért vissza, de egy gyanúsnak tűnő alak bement a mosdóba. –Nem a te dolgod, tud Ő magára vigyázni-futott át a gondolat az agyamon, de ekkor csörömpölést hallottam bentről. A többi vendégnek nem nagyon tűnt fel, engem viszont egyre inkább érdekelt. Minden nyugalmamat összeszedve álltam fel és indultam el a hang irányába. Először csak résnyire néztem be az ajtón, hátha az egész csak valami félreértés. Láttam a férfi hatalmas hátát, szinte mindent kitakart. Vámpír volt Ő is. Damien a falnak támaszkodott, orrából élénkvörös vér folyt. Semmi jót nem hoz majd a fejemre, hogyha beleavatkozok, de szimplán szemet sem hunyhattam felette. Az izomkolosszus újabb ütésre emelte a kezét. Nem tehettem mást, rögtönöznöm kellett. Gyorsan benyitottam az ajtón, igyekeztem minél csendesebben becsapni magam mögött. Megfogtam a vámpír nyakát és egy gyors mozdulattal eltörtem. Nem volt túl idős vámpír, ezért nálam sokkalta gyengébb is volt. A hatalmas izomtömeg úgy csuklott össze előttem mint, mikor a marionett bábút levágják a zsinórról. Damienre néztem, minden erőmet összeszedtem, hogy nyugodt hangon szóljak hozzá: -Ez még is micsoda? –éreztem ahogy a szemeim teljesen kikerekednek, választ akartam, őszinte és egyenes választ.
Kezdőlap
Tárgy: Re: Útszéli bár 
