Minden félelmem elillan, mikor ajkaim Zach ajkát érintik, olyan érzés, mintha soha nem ment volna el és nem hagyott volna egyedül a városban. Hirtelen azt sem tudom, miért féltem annyira ettől a találkozástól, most már biztos vagyok benne, hogy együtt maradunk. Legalábbis én semmiképp nem tudnám elengedni őt ismét és reménykedek benne, hogy Zach is hasonlóképp érez. Ebben a hónapban talán most vagyok a legboldogabb, hogy ismét együtt vagyunk. Azonban ezt egyetlen mondatával képes tönkretenni. Beszélnünk kell – hallom a hangját és vér szinte jéggé fagy az ereimben. Ettől féltem… ez a mondat sosem jelent jót egy kapcsolatban, különösen akkor nem, ha az egyik fél hetekig nem ad magáról életjelet. Ugyanúgy állok a fal mellett, mint az előbb, meg sem tudok moccanni a döbbenettől. Eltolt magától, mintha ki akarna zárni valamiből. Igyekszem összeszedni magam, megállok Zach háta mögött, ujjaimat a csuklójára kulcsolom és kényszerítem, hogy felém forduljon. – Zach… szeretlek. – olyan közel lépek hozzá, amennyire csak lehetséges, lélegzetét érzem a bőrömön. – Ne zárj ki, kérlek! Tudod, hogy számíthatsz rám… Mondd el, mi a baj, hogy segíthessek. – Szabad kezével összekulcsolom ujjaimat, az ágy felé húzom őt, hogy helyet foglalva nekidőlhessek a mellkasának. Csak reménykedni tudok benne, hogy nem kettőnkkel van valami gondja. Félek, hogy talán mégis zavarja, hogy vámpír lettem és emiatt elhagy. Mert úgy gondolja, szörnyeteg vagyok. Elvégre a Grill mellett is táplálkozás közben talált rám, meglenne az oka, hogy a legrosszabbat feltételezze természetemről, ráadásul alapból gyűlöli a vámpírokat a szörnyeteg miatt, aki lemészárolta a családját. Én sosem tennék ilyet… legalábbis ok nélkül nem. Félek, hogy mi lenne velem, ha Zach elhagyna, mert úgy érzem, ő az oka, amiért emberségem egyetlen apró részét sem veszítettem el. Viszont annak sem örülnék, ha a családjával lenne baj. Annyit szenvedett már amiatt, hogy elveszítette őket, megérdemli, hogy végre boldog legyen. Mióta csak ismerem, a bosszúra vágyott, valamint arra, hogy viszontláthassa családját. Húgát visszakapta, már élvezni kellene az életet velem az oldalán. Ha csak pár órára is, de szeretném, ha csak két átlagos ember lennénk, akiknek annyi dolguk van, hogy élvezzék az életet. Kár, hogy ennek a bekövetkezésére az esély majdhogynem egyenlő a nullával.
szavak: 348 ☣ zene: silence ☣ megjegyzés: mondd el mi a baj bébi, én figyelek rád...:'))
Félve nyitok ajtót, félve attól, hogy mit fog reagálni. Bűntudatom van, amit már nagyon rég éreztem. Az utóbbi időben olyan érzések fognak el, amiket az évek alatt kiirtottam az életemből. Szeretet, félelem, most pedig a bűntudat. Nem tudom, hogy mi történt velem. Nem mondom, hogy rossz, de nagyon szokatlan, mintha most kezdenék emberré válni, ettől pedig félek. Sosem vállaltam a tetteim következményét, nem érdekelt, hogy mi fog történni, nem érdekelt kit bántok meg, kinek lesz baja, csak az érdekelt, hogy nekem jó legyen. Most nem emiatt tettem, amit tettem. Azért jöttem el, hogy Arielle-t és Chantelle-t védjem, de egyszerűen már nem bírtam. Nem bírtam a magányt, nem bírtam, hogy a bűntudat felemészt. Úgy érzem, hogy valakivel meg kell osztanom, hogy mi történik most jelenleg az életemben. Senki sem tudja, valójában nincs is sok ember, akit érdekelne. A legtöbben annak örülnének, ha megölnének és többé nem lennék, de ezt az örömöt senkinek sem adom meg. Engem, Zachary Rhys-t nem lehet csak úgy eltüntetni. Túléltem már mindent, mindig képes voltam felállni és továbbmenni. Miután ajtót nyitottam gyorsan pörögtek az események. Egyik pillanatról a másikra már a falnál álltunk, s hirtelen Chantelle éles fogait láttam, de hatalmas fájdalom helyett gyengéd csókokat érzek a nyakamon. A pillanatnak élek, nem szeretném megszakítani. Ezt a pillanatot nem. Jelenleg azt érzem, hogy semmi problémám sincs, ez pedig leírhatatlanul csodálatos. Egy csókkal nyugtázom azt, hogy mennyire élvezem, amit most csinál. Nagyon rég éreztem ennyire közel magamhoz, nagyon rég volt már köztünk ennyire meghitt valami, ami ironikus, mert jelenleg semmi sem nyugodt az életemben... Idegességemet már nem tudom leküzdeni, nem tudok az előttem álló lányra koncentrálni. Nem megy. Lassan eltolom magamtól, s egy pohárba italt töltök. - Beszélnünk kell! - fordulok el tőle, s nehezen mondom ki ezt a mondatot. Össze kell szednem magamat, mert nem szeretném megijeszteni. A problémáimmal magamban szoktam megküzdeni, senkinek sem szólva, úgy érzem, hogy ez a legjobb módszer, de ez most nem így van. Már nem csak magam miatt érzek felelősséget, ez pedig nehéz.
Sietve a gázra taposok, a negatív, és pozitív érzelmek felváltva kavarodnak bennem. A félelem, kiszolgáltatottság, aggodalom, valamint az öröm, a kíváncsiság és a szerelem folyamatosan váltogatják egymást. Jobban összezavarodva már nem is lehetnék. Magamban szidom Zach-et, amiért képes ilyen vegyes érzelmeket kiváltani bennem, és mert ennyire bonyolulttá teszi a kettőnk kapcsolatát. Az eszem azt súgja, nem azért került több, mint egy hétig, nem azért nyomta ki a telefont, ha én hívtam, mert most, mikor végre rendeződtek a dolgaink, szakítani akar, azonban mint mindenkinek, az én vállamon is ott ült az a bizonyos kisördög, és újra meg újra felvetődik bennem az a gondolat, hogy talán mégis most ér véget kettőnk kapcsolata. Csak most örökké, ugyanis én nem fogom hagyni, hogy ha kedve tartja, szinte szó nélkül magamra hagyjon, aztán pedig újra egymásra találjunk. Ez így nem kapcsolat, csupán aggodalmat és veszekedést szül. Lassítok, befordulok a balra mutató tábla után, ami a motelt jelzi. Megkönnyebbülten állapítom meg magamban, hogy a megadott cím egy motel címe, ugyanis a szállodákban az emberek nem éppen szakítani szoktak… épp ellenkezőleg. Félmosoly kúszik a szám sarkába, miközben leparkolok és leállítom a motort, aztán újra visszatér belém a félelem, mert nem vagyok benne egészen biztos, hogyan végződik majd a találkozásunk. Becsapom az autó ajtaját, egy sóhaj kíséretében zsebre teszem a slusszkulcsot, majd a recepció felé indulok, és miután megkérdeztem, melyik szobában kapott szállást Zach, a megadott irányba indulok. A csendes folyosón minden léptem kiválóan hallatszik, mire a szobához érek, az ajtaja már tárva-nyitva áll. Egy pillanatig farkasszemet nézek Zach-el, majd anélkül, hogy akár megszólalnék, szorosan magamhoz ölelem, ujjaimat a hajába fúrom, ajkaimat az övére tapasztom. Lehunyt szemmel élvezem Zach közelségét, mélyen belélegzem az illatát. Csak most döbbenek rá, mennyire hiányzott nekem, holott nem is volt sokáig távol. Hirtelen azonban ellököm magamtól, vámpírsebességgel a falhoz nyomom, a nyakánál fogva tartom mozdulatlanul, persze úgy, hogy ne okozzak neki fájdalmat. – Mégis hogy képzelted, hogy csak úgy itt hagysz egy szó nélkül?! – rávicsorítok, tű éles fogaimat kivillantva, a nyaka felé hajolok, azonban ahelyett, hogy megharapnám apró puszikkal halmozom el.
Úgy tűnik, mintha már több éve hagytam volna ott a várost, Arielle-t és Chantelle-t, pedig csak néhány nappal több, mint egy hét. Hihetetlen, jelenleg üresnek érzem magamat. Ez nem olyan, mint az volt, amikor a családom gyilkosát akartam megölni, az más volt. Akkor égett bennem a tűz, de jelenleg nem. Mintha feladtam volna. Mintha arra várnék, hogy Shannen megtaláljon és véget vessen az életemnek. De ez nem így van, egyszerűen elkezdtem újra törődni az emberekkel, amit régen kiöltem magamból. Újra félek, hogy elveszítem őket, mindenkit próbálok megvédeni, ezért mindenkit kihagyok mindenből, de ezt sokáig nem tudom játszani. Nem akarok meghalni, de ha így folytatom, akkor más lehetőség nem lesz. Nem titkolózhatom tovább.
Úgy érzem, hogy Arielle bajban van, esetleg nincs jó kezekben, mert nem hinném, hogy Esther annyira figyelne rá, főleg, ahogy elbántam vele. De nem szeretem, ha fenyegetnek, aki pedig megteszi.. hát az viselje a következményeket. Chantelle, ő egy másik kategória, neki semmit sem szóltam, egyszerűen csak leléptem. Nem vettem fel a telefont, ha hívott, felszívódtam. Mondhatnám, hogy így könnyebb lesz neki, de tudom, hogy nem. Most oldódtak meg köztünk a dolgok, tudja, hogy ilyen egyszerűen nem dobnám el magamtól. Muszáj elmondanom neki mindent, legalább neki. Ő tudom, hogy képes megvédeni magát, akár még attól a vérszomjas nőszemélytől is -, ami hatalmas szó, mert az a nő elég veszélyes... Erőteljes, de mégis halk kopogásokat hallok. Már most tudom, hogy ki az, tudom, mert én hívtam ide. A vámpír, akit nemrég kaptam vissza, aki iránt olyan érzéseket táplálok, ami nagyon ritka. Azt hiszem, hogy most képes leszek elmondani neki mindent. A kérdés már csak az, hogy ő hogyan fog mindenre reagálni. Lassan az ajtóhoz sétálok, s a kilincsre csúsztatom a kezem, szinte már remegő kezekkel, mintha most találkoznék vele először. Az izgulás, hogy mikor meglát mit fog szólni.. - Szia! - a nyílt ajtóban áll, köszönésem töri meg a csendet, s hirtelen szemeit figyelem, azok mindent elárulnak.
Látom nem igazán tetszik neki az ötlet, de így belegondolva, ha csak ennyit hallottam volna a dologról nekem sem lenne hozzá kedvem. Egyszerűen felállnék és elsétálnék. Persze ő ezt nem teheti meg, mert tartja az ígérete, amit mi boszorkányok nagyon is komolyan veszünk. Szóval, ha tetszik neki az ötlet, hogy egy tolvajt kell játszania, ha nem, akkor is meg fogja csinálni. Miközben ez a gondolat végigfutott az agyamon egy hatalmas kaján vigyor ült ki az arcomra. Végre nyeregben érzem magamat. - Hát én ezt sajnálom, de tolvaj leszel! - nézek parancsolóan szemeibe. - Egy olyan könyvtárba kell bejutnod, amit vámpírok őriznek és régről ellopott könyvekkel van tele, amik egykoron hatalmas boszorkányoké volt. - folytatom normális, barátságos hangon. Nagyon könnyen tudom változtatni a beszéd stílusomat, könnyen fojtom el az idegességemet vagy mérgemet.
A legjobban úgy lehet megmutatni valakinek, hogy ki az úr, hogy érzelemmentes hangon mondod el a fenyegetésedet vagy bármit, amit szeretnél. - Nem tételezünk fel semmit! Ígéretet tettél, amit pedig jobb, ha betartasz, különben el kell viselned a következményeket.. - az a gonosz vigyor még mindig az arcomon van, ez jelzi azt, hogy tudom mit csinálok. Persze azt nem tudom, hogy ki ül velem szemben, de mindig magabiztosságot kell mutatnod, főleg egy vámpírral szemben. Nem érezhetik magukat úgy, hogy ők az erősebbek, mert ez nem így van. Legalábbis velem szemben nem. Lehet ezt nagyképűségnek nevezni, de nem az. Tisztában vagyok az erőmmel, amit nem is félek megmutatni. - Nyugi meg van arra az okom, hogy miért szeretném ezt a könyvet. Vannak olyan személyek, akik azt hiszik, hogy megijeszthetnek, de ez a grimoire lesz az én biztosítékom. - válaszolom sejtelmesen előző kérdésére. Egyre több ellenségem van, így muszáj védekeznem. Most nem csak Shannen-re gondolok, hanem az ellenem szervezkedőkre. Mivel én céljaim eléréséhez másokon gázolok át, nem törődve velük. De ez így helyes, ha elkezdenék törődni az emberekkel, akkor az a vesztembe kerülne. Ezt pedig nem szeretném.
Δ 314 Δ -- Δ Sajnálom, hogy ennyit késtem a reaggal. Δ
Már csak azért is nem vagyok odáig ezért a találkáért, mert itt, az Isten háta mögött van. Ebben a lepukkant és teljes mértékig nyüzsgésmentes helyen. Útálom, az állott víz jelleget. Egyenesen kiráz tőle a hideg. Ez mindig is így volt, és azt hiszem ezek sem hiszem, hogy változna a dolog. Így minél előbb szeretnék túlesni, a dolgon és tovább állni. Elmenni mondjuk New York-ba, vagy megkeresni Damon-t és eljátszadozni vele. Végül is az sem lenne rossz elfoglaltság. Amikor végre kinyílt az ajtó, egy jóképű és jó kiállású fiatal srác állt velem szemben. Lemerném fogadni, hogy ha nem lenne ennyire benne a természetfelettiben, akkor ő lenne a lányok kedvence. De így van egy olyan sanda elképzelésem, hogy megtartja a kellő távolságot ahhoz, hogy elérhetetlennek tűnjön. - Köszönöm. – mosolyogtam rá, miközben elfogadtam szívélyes beinvitálását. Érdekes személyiség ez a srác az már egyszer biztos. Most már egyre jobban birizgálja a fantáziámat, hogy mit is szeretne tőlem. De nagyon remélem, hogy semmi gügye dologgal nem pazarolja az időmet, különben nagyon pipa leszek. Ha pedig én pipa vagyok, akkor ott már nagy baj van. Szorgosan követtem őt, miközben a magas sarkúm egyenletes kopogása jelezte, merre is tartok a szobában. Mi tagadás, jártam már ennél jobb helyen is. Bár az is igaz, hogy az egy kicsit más körülmény volt, vagyis annyira, nem is kicsit, volt más körülmény, de mindegy is. - Mi tagadás, egy pillanatra tényleg meglepődtem, de tudod, az ígéret szép szó… De ha már itt tartunk, akkor kíváncsi vagyok miről is van szó. – tértem rá a lényegre. Mikor elárulta miről is lenne szó, igazából nem tudtam, hogy most sírjak vagy nevessek. Most őszintén, úgy nézek én ki, mint egy piti tolvaj? Bár valamilyen szinten szórakoztat, hogy azt hiszi én mindent meg tudok oldani, na de akkor is. - Már meg ne sértődj, de úgy nézek én ki, mint egy piti kis tolvaj? Én emberek vérét szívom ki, nem holmi könyveket lopkodok el. – horkantam fel, harciasan. Néha elfelejtem, hogy mennyire nem ismernek jól az emberek minket. Mondjuk, van amikor ez határozottan előny is lehet. Sőt talán pont ebből a helyzetből van a több. - De tételezzük fel, hogy megteszem amit kérsz. Miért pont erre a könyvre pocsékolnád el a szívességet, amit a családod már olyan régóta tartogat, őrizget? – kérdeztem rá arra ami igen csak érdekelt, miközben kényelembe helyeztem magam, nem túl messze tőle.
Még a nagymamám tanított meg arra, hogy egy szívesség viszonzásával várjak, akár egy évet, de van, hogy több évtizedet. Így tettek a dédszüleim is. Egy Victoria Chadwick nevű vámpírnak készítették el a napfény karperecét, és úgy állapodtak meg, hogy valamikor később kell törlesztenie. Elég okosak voltak, mert nem használtál ki, ahogy a nagyim se. Mindig azt mondta, hogy ezekkel a lehetőségekkel okosan kell bánni, mert ezek hatalmas fegyverek lehetnek a kezünkben. Egy nagyon régi "örökséghez" fogok nyúlni, ebben a szorult helyzetben mást nem is tudnék tenni. Néhány napja felhívtam a vámpírt és megbeszéltem vele a találkozót egy Georgia-ban lévő kisváros moteljébe. Mivel nem akarok feltűnést kelteni, ezért egy darabig el kell rejtőznöm, de nem szeretnék hosszú időt ebben az unalmas városban tölteni - hihetetlen, de még Mystic Falls is érdekesebb hely, ezt pedig nehéz elhinni. Ott legalább sok a természetfeletti, ők színesítik a várost, de itt elvétve akad egy-kettő, akik unalmas fazonok. Az eredeti tervre visszatérve. Amint elintéztem Victoria-val, amit el kell, rögtön megyek is innen valami pezsgő városba, ahol hatalmas a nyüzsgés és könnyen elvegyülök.
Gondolataimat egy halk, de annál inkább határozott kopogás zavarja meg. Valószínűleg a vendégem lehet az. Habár más nem is lehet, senki sem tudja, hogy hol vagyok. Mindenki csak annyit tud amennyit kell, otthagytam a várost és a közeljövőben nem is térek vissza. Persze ezt nagyon sajnálom, mert így ott kellett hagynom Arielle-t és Chantelle-t, de tudom, hogy mind a ketten biztonságban vannak. A húgomnak nem eshet semmi baja, mert egy falka védi, Chan pedig képes megvédeni magát, erős egy nő. - Pontosan! - felelek a hölgy bemutatkozására miután jól megnéztem magamnak. Szemrevaló az tény, de azért még mindig nem vagyok kibékülve a fajtájával. - Gyere be. - mondom, enyhén lekezelő hangon, majd el is indulok a kanapé felé, ahol helyet is foglalok, s várom, hogy a vámpír is odaérjen. - Gondolom meglepett, hogy ennyi idő után hallasz bárkiről is a családomból. - megpróbálok egy mosolyt erőltetni az arcomra, s úgy folytatni a jelenleg egyoldalú társalgást. - Szükségem lenne a dédszüleim egyik grimoire-jára, amit Fitzgerald-ban, egy könyvtárban találsz meg. Ahova nem könnyű bejutni, ezért is kerestelek fel téged. - elismerő arckifejezéssel nézem beszédem közben a velem szemben helyet foglaló nőt. Érezze magát különlegesnek. Igaz csak arról van szó, hogy én nem szeretném magamat megöletni.
Be kell, hogy valljam mindenre számítottam ezen a héten, csak arra nem, hogy pont most akarják majd behajtani rajtam az egyik ős öreg szívességemet. Furcsa az élet. Alig hogy kiteszem a lábam az otthonomból, a városomból, egyből megtalálnak. De mivel iszonyatosan kíváncsi vagyok, mindenképpen találkozni fogok azzal a Rhys gyerekkel, méghozzá egy nem is olyan sokára. Most is éppen hozzá igyekszem. Na jó, ez így nem teljesen igaz, de majdnem, és az a lényeg. Már csak attól lázba jövök, ha felidézem azokat a Damon-nal eltöltött pillanataim emlék képeit amikért most útra keltem. Az autóm, úgy falta a kilométereket, mint ahogy én szedtem áldozataimat a szebb időkben. Például abban a New York-i vendéglőben. A csodálatos virágillatok még most is ott érződnek az orromban, és az az ezernyi csillogó kristálycsillár, amely káprázatos csillogással terítette be az egész helységet, na és a kiszolgálásról ne is beszéljünk. Első osztályú volt a pincérem. Hibátlan évjárat, úgyhogy felre tettem, majd jó lesz legközelebbre is . Na de térjünk vissza a lényeghez. Halványlila gőzöm sincs, hogy mit akarhat tőlem az a kis fiúcska, de az üzenete alapján azt szűrtem le, hogy valami fontosról lehet szó. Jó pár éve volt már, hogy üzleteltem a családjával, de hát az ígéret az ígéret. Muszáj vagyok betartani. Zavaros elmélkedésem közepette, úgy tűnik gyorsabban megérkeztem a találkánk helyszínére, mint gondoltam volna. Na de akkor vágjunk is bele. Vettem egy nagy levegőt, megigazítottam a hajam, a számon és a szemen lévő minimális sminkemet, majd kikapcsolva a biztonsági övet, kiszálltam és becsuktam magam mögött az kocsim ajtaját, és elindultam. Szapora lépteimnek hangot adva kopogtak az aprócskának éppenséggel nem mondható cipősarkaim a járdáján. Úgy siettem, hogy majdnem elsodortam egy szemből jövő fiatal srácot, Akinek nem mellesleg iszonyatosan ínycsiklandozó illata volt. Na de mindegy is. A lényeg, hogy már csak pár lépés választ el attól a talánytól, hogy miért is vagyok én itt. Mi szüksége lehet rám pint most. Furcsa egy szituáció, de majd csak kitalálunk valamit, hogyan oldjuk meg. – ezzel a gondolatmenettel a fejemben sétáltam fel a szobája ajtajáig. Ott halkan, de mégis határozottan bekopogtam az ajtón, és vártam. Várakoztam miközben csillogó szemeimmel máris a terepet kezdtem fürkészni hátha megpillantok bármi furcsát és szokatlant. Nem olyan sokkal a kopogtatásom után, halk léptek zaja ütötte meg a fülem. Úgy tűnik mégis csak van abban valami, amikor azt mondják, hogy az emberek a legnyilvánvalóbb dolgokon is meg tudnak lepődni. Igaz ami igaz, arra számítottam, hogy valamiféle csapda lesz, de ezek alapján nem úgy tűnik. A zár halk súrlódással mozdult és néhány másodperc után már ott is állt velem szemben egy nem is annyira rossz külsejű fiúcska, aki eléggé furcsán kezdett méregetni. - Victoria vagyok. Te, pedig ha jól sejtem, akkor… Zachary vagy. Ugye? – vigyorogtam rá azzal a tőlem jól megszokott vigyorommal.
Remélem, hogy jót fogunk játszani, és akkor "Kalandra fel!"
Cselekvésképtelenség. Fogalmam sincs, mit tegyek, s mit ne. Mindig ezzel volt a bajom, nem tudom belátni, hogy mi a helyes út, mert mindig letérek róla, és ezután nehezen találok vissza. Most is bizonytalan vagyok a jelenlegi helyzetemben. Kisétáljak egyszerűen az ajtón, s felejtsem el, vagy maradjak itt és mindketten szenvedjünk tovább? Nem tudom. De egy dologban biztos vagyok, az érzéseimmel. Gyötrődök, szenvedek legbelül, és legszívesebben a sarokba kuporodnék, és kiverném a fejemből ezt az egész veszekedést. Kuszálódó érzelmek. Nem csak a cselekvésképtelenségemmel van probléma, hanem Elijah iránt érzett érzelmeimmel is. Szeretet-e az, amit iránta érzek egyáltalán? Ha valaki ezt megkérdezte volna, mikor a Gilbert nyaralóban voltunk, kapásból azt feleltem volna, hogy igen. De így átlátva az egészet, és most, hogy tapasztalatot szereztem, hogy milyen is ő valójában, tudom mi a helyes válasz. A közöttünk lévő kapcsolat csupán fellángolás volt. Semmi más. Eleinte nem tudtunk semmi másra gondolni, csak a másikra. Állandóan a másik közelében akartunk lenni. Miért? Mert tudtuk, hogy helytelen, amit teszünk, és mindketten a tiltott gyümölcs kísértésébe estünk. De részemről csalódással ért véget ez az egész. Megismertem, hogy milyen is ő valójában. Ugyanolyan, mint a többi. Egy gyilkos. Elnéztem, mert nem tudtam tovább tartani a szemkontaktust. Ezerszer közbe vághattam volna, de úgy gondoltam, jobb, ha nem teszem meg. Nem vagyok naiv. Persze, tisztában vagyok vele, hogy az emberek is hibásak, hisz nem létezik tökéletes faj, tökéletes ember. De azt ne mondja nekem, hogy a vámpírok jobbak nálunk. - Ez nem igaz. Mindennap öltök, hogy csökkentsétek a szomjatokat, pedig van választásotok. Ugyanolyan vagy, mint a többi vámpír Elijah. Egy cseppel sem jobb. - nyeltem egy nagyot, és megráztam a fejemet. Fájt kimondani a szavakat, de ez az igazság. Ha ő is szembesített vele, akkor én miért ne tegyem meg? Ez egy szabad világ, mindenki hozzászólhat bármihez. Mert demokrácia van. Hirtelen a hideg falhoz nyomott, és le se tudom tagadni, eléggé meglepett a cselekvése. - Elijah mit művelsz? - hangom rémült volt, és akadozott. Szaporán vettem a levegőt, a szívem a torkomban dobogott, és majdnem összeestem a hányingertől. Kezeimet a falhoz szorítottam, s próbáltam ellene küzdeni. Harcot vívtam ellene, rángattam a kezemet, de nem engedett el, és nem is lazított a szorításán. - Ez fáj, engedj el! - összegyűjtöttem az összes lehetséges erőmet, és próbáltam kirántani a karomat, de semmi. Még csak meg sem moccant. Ez is jelzi, hogy mennyire jelentéktelen - egy semmi - vagyok hozzá képest. Arcával veszélyesen közeledett a nyakamhoz, fejemet erősen a falnak préseltem, és tekintetemet a plafonra emeltem. Miért? Miért teszi ezt? Azt akarja, hogy elmenjek innen? Megteszem, csak meg kellett volna kérnie, de nem rám ijeszteni! Egy halk szisszenés tört fel belőlem, mikor megéreztem ahogy vékony bőrömet átmetszette a hegyes fogaival. Tenyereimet ökölbe szorítottam, és húsomba martam a saját körmeimet. Legalább leveszi a másik fájdalomról a gondolataimat. De nem.. Minden egyes kortytól egyre gyengébbnek éreztem magamat. Szinte éreztem, ahogy a vér kiáramol a testemből, ahogy elveszi tőlem.. Egy halk nyögés hagyta el az ajkaimat, amikor kihúzta belőlem a fogait. A legrosszabb érzés a harapásban, amikor megharapnak, és amikor az agaraikat kihúzzák az emberből. Egyből a nyakamhoz kaptam, leállítva a vérzést, és rémült tekintettel pillantok Elijah szemeibe. Még mindig nem tudok semmilyen érzelmet leolvasni belőlük. De egy valamiben biztos voltam. Az az Elijah, aki iránt éreztem valamit.. eltűnt. Elveszett, és nem tudok semmit se tenni azért, hogy visszakaphassam őt. Lehunytam a szemeimet, mikor közeledett felém, és nem csináltam semmit. Hagytam, hogy ajkaival súrolja az enyémet, majd viszonoztam a csókját, mely meglepett. Nem csak az lepett meg, hogy megcsókolt, hanem az, hogy visszacsókoltam. Talán ez egy búcsúcsóknak minősül, mellyel végleg elbúcsúzunk a másiktól, és ha nem is ellenségekké, akkor idegenekké válunk. Ismét. A kapcsolatunk már nem bírja el a további szenvedést, hátba szúrást. Rá kellett volna jönnünk, már az elején, hogy ez nem fog sokáig tartani. De mégis sodródtunk az árral, és vakok voltunk abban az értelemben, hogy nem láttuk, hogy hova fog vezetni a kapcsolatunk. Ide. - Nem játszhatsz így az érzelmeimmel. Szerinted, ha rám támadsz majd megcsókolsz minden felett szemet hunyok? - tártam szét a karjaimat, majd eltávolodtam tőle. Hátráltam az ajtó felé, de a tekintetem még mindig rajta nyugodott. - Ami a múltban történt, az maradjon is a múltban. Egyre kérlek.. felejts el. - a szívem majd megszakadt, de muszáj volt kimondanom. Fájt, összeakartam esni, és addig sírni, míg a szemeim be nem gyulladnak. De muszáj megtennem ezt. Érte. Nem hagyhatom, hogy szenvedjen, inkább én is átveszem a szenvedését, csak ő legyen boldog. - Viszlát Elijah. - búcsúztam el tőle, s egy utolsó pillantást vetettem rá. Gyorsan megfordultam, mert nem bírtam tovább őt nézni. Az ajtóhoz sétáltam, nagy erőt vettem, kinyitottam, s becsuktam magam mögött az ajtót. Hangosan becsapódott, és az iránta érzett összes érzelmeimet is magam mögött hagytam.
Befejezve // köszönöm szépen a játékot, egy élmény volt! //
Elijah Mikaelson
welcome to my world
► Residence :
New Orleans
► Age :
1027
► Total posts :
775
ORIGINAL VAMPIRE †
Tárgy: Re: Útszéli motel Csüt. Szept. 27, 2012 10:20 am
Elena & Elijah
Egyszer minden megváltozik. Az emberek, a környezet, az időjárás, sőt még a kor is amiben élünk. Napról napra ezek a dolgok változnak, s nem tehetünk ellene semmit. A barátok jönnek mennek, ahogy az ellenségek is. Olyanok, mint a felhők, melyek feltűnnek az égen eltakarva a napot, de tudjuk, hogy egyszer elvonulnak majd, és ismét élvezhetjük a nap sugarait. Már aki... Mert ez a világlátás már rám nem jellemző, s talán sosem volt. Már nem is emlékszem mikor voltam boldog, vagy nyugodt, vagy esetleg egy olyan lény, aki bárkiben meg tud bízni anélkül, hogy még csak a feltételezés meg nem születik lelkében, hogy átverhetik... Egyáltalán éltem én úgy, hogy sosem gyanakodtam, hogy a bizalmatlanság helyett feltétlen bizalom volt? Talán egyszer még nagyon rég, mikor gyermek voltam? De ezt nem tudhatom, csak azt, hogy most nem bízom, s nem törődöm, hisz mást sem érdekel mikor mit csinálok. Végignézek Elenán, hogy láthassam a szemeit, melyek világosabb színben tündökölnek mint az enyémek. Érzek a lány iránt, és érzéseim erősebbek, mint hittem. Szeretem, és ezen nem tudok változtatni. Képes lennék bármit megtenni, hogy élhessen, de az életmódomon nem fogok a kedvéért változtatni. El kell őt engednem, ha azt akarom, hogy boldog legyen, hisz nem akarhatom önző módon, hogy engem szeressen. Hiszen én egy része vagyok a történelemnek, amolyan élő történelemkönyv, Elena pedig fiatal, s nem vámpírok mellett kéne keresnie az örök szerelmet, hanem halandó emberek között, amilyen az a focista fiú is. A szoba ajtajára kúszik tekintetem, de nem szólok semmit, hiszen amit mondani akartam elmondtam, most Elenán a sor, hogy választ adjon, ha akar. De csak némán tartja a szemkontaktust, s szemében milliónyi fájdalmat veszek észre. Fáj így látnom őt, de jelét nem mutatom, hiszen az érzelmek kimutatásával leleplezném önmagam, és ezt nem tehetem. Egy vámpír vagyok rengeteg ellenséggel, akik mind arra várnak, hogy egyetlen apró kis pontot találhassanak, hogy ártsanak nekem. Mint a legutóbb anyám. Azzal tartott sakkban, ami a legfontosabb az életemben, s nem tehetem ezt Elenával, bármennyire is fontos nekem. Mert az, és ezt nem titkolhatom, s nem tagadhatom magam előtt sem, de nem kell mindenkinek tudnia. Lehetetlen találkozó ez, ahol mind a ketten a saját igazunkat hajtogatjuk szüntelen. Ez egy olyan beszélgetés, mely sosem érhet véget, ha egyikünk nem enged. De már elmúlt az az idő, hogy én legyek az a fél, aki fejet hajt. Nem vagyok hajlandó rá. Rengetegszer megtettem, és mindannyiszor átvertek, mégis most itt állok Elenával szemben, s rideg tekintetemet egy másodpercre sem veszem le róla. Sokat vesztettem életem folyamán, s a kettőnk közti kapcsolatra is veszett ügyként tekintek. Nem reménykedhetem egy olyan dologban, mely eleve holtan született, illetve halálra van ítélve. Nem hihetem folyton, hogy megmenthető, hiszen az hozzám képest gyerekes viselkedés lenne, márpedig gyermekkorom rég elmúlt, s már nem is emlékszem rá milyen is volt. Mintha csak egy emlék lenne, egy álomkép, mely soha nem is létezett. "Honnan tudhatod, hogy nem várják otthon? Mondjuk a gyerekei? Vagy a szülei? Miért kell elvenni egy ártatlan ember életét? Ez így nem helyes, ezt nem teheted. Te mit tennél, fordított esetben?" Záporoznak felém a kérdések, melyre egy fölényes, és kissé arrogáns félmosoly ül ki arcomra. A régi énem egyik arca, akihez Elenának nem egyszer volt már szerencséje. - Tudod mi a te bajod, Elena? Hogy még mindig reménytelenül naiv vagy, s hiszed, hogy az ember, kinek az életét esetleg elveszem, jó, pedig tévedsz. A legtöbb ilyen lény a velejéig romlott akár egy vámpír. Egyetlen ember sem ártatlan, csak a születése pillanatában, de amint az első hazugságát kiejti a száján, már ő is ugyanolyan mint bárki. És ezt soha nem fogod belátni... - Hangom rideg, szinte már túlvilági, mintha már nem ezen a földön élnék, és néha tényleg ezt is érzem. Élek, de belül már régen halott vagyok, s csak néha érzem máshogy, mikor az emberi felem előtérbe kerül. De legbelül, a lelkem legmélyét már az enyészet rágcsálja szépen lassan, míg végül felemészt, s magam kívánom majd a halált, mellyel anyám fenyeget szűnni nem akaró vággyal. Néha talán tényleg az volna a legjobb. Meghalni, s vinni magammal a vérvonalat, melyet teremtettem, kik belül ugyanolyan romlottak, akárcsak én. De valami mégis életben tart, és valami mégis táplálja bennem az élni akarás tüzét, s ez az, ami miatt még itt vagyok, s nem megyek sehová egy darabig. Hisz a családom is él, s védenem kell őket, mert a gyanakvásom nélkül már régen halottak lennének, s ezt nem hagyhatom. - Így van, ugyanúgy éltek mint mi, hiszen gyilkoltok... De az állatokat senki nem sajnálja. És a háborúk? Egymást ölik, néha maguk sem tudják miért, így az emberek semmivel sem különbek a vámpíroknál, sőt, talán még rosszabbak is. Azokat az embereket nem sajnálod, akik a hatalmon lévő kormány parancsára ontják egymás vérét? Azok nem bábuk? Elena csak egy kicsit gondold végig milyenek vagytok Ti, emberek, és milyenek vagyunk Mi, vámpírok. Nincs sok különbség. S már nem is tűnik oly ártatlannak az emberi faj, nem igaz? - Lelkemet egyre növekvő harag emészti, s tudom, leplezni nem tudom már sokáig. Nem tudom mi tart az ágy mellé szögezve, de a lány szavai felettébb provokálóak számomra. Hiszen én sokat láttam már, s míg Elena azt hiszi, hogy egy vámpír éppen egy ártatlant ölt meg, kiderülhet, hogy az a személy nem is oly ártatlan, mint hinné. Egyikünk sem ártatlan, s nem magamat, vagy a fajt akarom védeni, melyet teremtettem, hanem felnyitni a lány szemét, hogy a hit melyben él, hamis. De miért is akarom, nem tudom, hiszen teljesen felesleges próbálkozás, olyan, mint a halottat ismét életre kelteni. Mégis itt vagyok, s nem küldöm el a lányt, hanem hallgatom szavait, melyek csak a haragom, és a bennem élő fájdalmamat táplálják. Minden, amit irántam érez valós? A felém repülő könyv útjából könnyedén kitérek, és némán figyelem, ahogy enged a gravitációnak, és a földre hull tehetetlenül. Nem szólok, hisz erre nincs mit mondanom, csak a lányra emelem tekintetem, ki távozna, de mégsem teszi. Pedig lehet jobban tenné, hogy elkerülje a későbbi, talán nem is oly kellemes végkimenetelt. "...Hogy helytelenül cselekedtem, de annyira riadt voltam, hogy nem bírtam rendesen gondolkozni. Azt is röstellem, ha úgy tűnt, hogy csak kihasznállak, pedig nem. Én sem hittem, hogy ez lesz belőle, de mégis megtörtént." Szavai váratlanul érintenek, mégis kifogásnak tűnnek, hiszen cserben hagyott, s ezen nincs mit szépíteni. Akkor és ott, akarta az életet annak árán, hogy én esetleg halálomat lelem, s ez cseppet sem érdekelte. Mégis az elhangzott szavak mérhetetlen haragomba egy kis fájdalmat vegyítenek, s lehajtom fejem, hiszen érzem, hogy az erek, melyek eddig láthatatlanok voltak, lassan hálót fonnak szemeim alá, mely ellen hiába is tiltakoznék, nem megy. Elena utolsó szavaival tett róla, hogy ne akarjam a bennem lakozó démont megfékezni. Bár teljes egészében soha nem fogom a lány előtt szabadjára engedni, de nem tudom mi ütött belém. Csak azt veszem észre, hogy a falnak szorítom a lányt, s szemfogaim vészesen közelednek a nyakához. Megállíthatnám magam, de nem teszem, nem akarom, hisz érezni akartam a vére ízét, s ebben a pillanatban meg is tehetem, hisz viszonyunk ennél rosszabb már nem lehet, de ha mégis, már nem érdekel. Szemfogaim finoman lyukasztják át a lány vékony bőrét, s a vére lustán folyik végig torkomon. Érzem az ellenkezését, hisz mindenki ellenkezik. Csak pár korty folyik le torkomon, majd ajkaim elválnak nyakától, de nem eresztem el. Nem pillantok rá, de valószínű, hogy tekintete csalódott lesz, s talán ezt akarom elérni? Mit akarok egyáltalán? "Talán, el kéne téged engednem.." Ismét felcsendül a mondat, melyet nem akartam hallani, mégis itt cikázik elmémben. A szemeibe pillantok, hogy lássam a benne lezajló érzelmeket, de arcom alig pár centire van Elenáétól. Az ajkaira siklik tekintetem, s nem bírom megállni, eleinte finoman fedezik fel ajkaim az övét, majd megcsókolom. Nem tart sokáig, talán egy fél percig, mégis nekem sokat jelentett. Mégis elengedem a lányt, aki nyilván meglepődött viselkedésemen. - Meg tudom állni a vér csábítását, de miért tenném, ha egyszer ez éltet? Nem lettem más, csak egy olyan énem került felszínre, akit te sosem szerettél... - Magyarázom meg előző tetteim, de nem kérek bocsánatot, mert nem érzem szükségét. Csak hátat fordítok a lánynak, s hagyom, hadd tegye, amit tenni akar. - A te kezedben a döntés. Ha többé nem akarsz látni, a szobának egy kijárata van... - Szólalok meg oldalra fordítva a fejem, majd ismét megfordulok. Hangom kicsit több érzelmet enged sejtetni, mint eddig, de amit Elena kiérezhet, az a harag maradéka, és talán egy cseppnyi keserűség. Semmi több. Tisztában vagyok vele, hogy talán ezzel a cselekedetemmel egy életre meggyűlölt, de talán akkor meg tudja tenni azt, amit mondott. Elenged, s helyreállnak a dolgok, s talán az iránta érzett szerelmem is elmúlik majd...
Mégis hogyan érhetem el, hogy megbocsásson? Hogyan, mikor még saját magamnak sem tudok. Ez itt a nagy kérdés, melyre már egy ideje próbálom megtalálni a választ, de sehol se lelek rá. Mondhatom neki ezerszer, hogy sajnálom, amiért ott hagytam őt, hogy rosszul választottam, de hatni fog egyáltalán? A sajnálom, csak egy szó, még ha komolyan gondolom is. Az időt sajnos nem lehet visszafordítani, pedig mennyi mindent másképp tennék. Elsősorban nem mennék el arra a bulira, ezáltal nem hívnám fel a szüleimet, és nem szenvednénk autóbalesetet. De vajon akkor milyen életem lenne? Ha ők itt lennének most mellettem? Ők is veszélynek lennének kitéve, ahogyan minden egyes szeretettem a városban. Bármit is teszek, soha nem tudom, hogy épp ki mit tervel ellenem. Hisz Jenna is mindvégig ártatlan volt, megpróbáltam őt megvédeni, eltitkolni előle mindent, és mi lett az eredménye az erőfeszítéseimnek? Meghalt. Klaus megfosztotta őt az örök élettől. Visszacsöppentem a jelenbe. Tekintetem mélyen elmerült Elijah sötétbarna szemeibe. Magával sodort, megragadott, és nem tudok tőle elszakadni. Harcolok eme érzés ellen. Állandóan azt hajtogatom, hogy amit érzek iránta az nem valódi. Csak bemesélem magamnak, de sajnos nem így van. Könnyebb lenne az életem, ha elfelejteném őt, de nem. Ehelyett mindennap gondolok rá, azokra a napokra is melyeket kettesben eltöltöttünk, és a lelkemet a keservesség önti el. Olyasvalaki iránt vágyódok, akiről tudom, hogy sosem lehet az enyém. De mégis él bennem egy cseppnyi remény. Az a remény, mely mindig felvillan, mikor megpillantom őt, mikor pillantásunk egymásba kapaszkodik, és semelyikünk sem szakítja meg a szemkontaktust. De mindezt próbálom eltiporni, míg végül csak egy halvány emlék marad róla. Hogy miért, kérded te? Mert, nem szabadna. Nem helyes, hogy olyasvalamit érzek iránta, amit nem kéne. Hisz vámpír, nem egyszer megkeserítette az életemet, vadászott rám, és mindezek felett ami a legrosszabb... Klaus a rokona. Klaus, akinek a szeretteim elhullását "köszönhetem". Aki minden egyes napomat pokollá varázsolja, és állandó rettegésben tart. Mert sosem tudhatod, hogy hol bukkan fel, hogy lecsapjon rám, és leszívassa a véremet. Nincs annál rosszabb, mikor az ember felkel a kórházban, zúg a feje, és fogalma sincs, hogy hol van. A fények irritálják az íriszeit, és csövek állnak ki a kezéből. Ilyen már történt velem, és cseppet sem szórakoztató. Torkom elszorul, mikor felvillannak ismét a keserves emlékek, és mire rájövök, máris egy hasonló szobában vagyok, mint a sajátomé, amit alig pár órával ezelőtt béreltem ki. De mégis nem az enyém volt. Ugyanolyan bútorok voltak, de a szoba egy kicsit tágasabb volt, máshogy volt elrendezve és más bőröndje hevert az ágyon. Elijah lekapta magáról az ingét, tekintetem végig futkorászott kidolgozott hátizmán. Megfigyeltem gerince vonalát, lapockáinak íves formáját. Szívem egy nagyot dobbant, és a földre szegtem a pillantásomat. Nem mintha nem láttam volna őt így, de úgy érzem így helyes. Mikor ismét felém fordítja tekintetét, én is felemelem a fejemet, hogy a szemeibe tudjak nézni. Összeszorítottam a kezeimet a mellkasom alatt. Minden egyes szava fájt, bár próbáltam nem igazán kimutatni. Nem akarom, hogy lássa mekkora egy érzelmi roncs vagyok, nem akarom, hogy bárki is meg tudja, hogy mennyit szenvedek. Erősnek kell mutatnom magamat. - De attól még nem kéne másoktól elvenned az életüket. - szúrtam oda. - Honnan tudhatod, hogy nem várják otthon? Mondjuk a gyerekei? Vagy a szülei? Miért kell elvenni egy ártatlan ember életét? Ez így nem helyes, ezt nem teheted. Te mit tennél, fordított esetben? - hangom elcsuklott, és egy kósza könnycsepp elhagyta a szememet, melyet egyből elsöpörtem. Ez a téma iszonyatosan megvisel engem, és időnként ki is mutatom. Mikor ismét megszólalt, szemeimet lehunytam. Nem bírtam ezt már tovább. Torkomban egy golflabda méretnyi gombóc került, melyet próbáltam erősen lenyelni. Hogy miért hiszem? Mert még mindig él bennem a remény, de ki tudja meddig? - Mert hiszek benned, Elijah. - válaszoltam. - Hiszek abban, hogy egyszer végre te is úgy fogod látni a dolgokat, ahogyan én, és megváltozik a véleményed, a hozzáállásod. Ők emberek, nem bábuk. Ugyanúgy élnek, mint ti. - ráztam meg a fejemet, és kifújtam a levegőt. Sokan kérdezték már tőlem, hogy hogyan bírom mindezt? Amit átéltem, anélkül, hogy összeesnék, és mély depresszióba zuhannék. A válasz egyszerű: Sehogy, csak erősen elrejtem érzelmeimet. De nem tudom meddig fogom ezt bírni. A dolgok még borzalmasabbra fordultak, és azt hittem egy ponton, hogy ennél nem lehet rosszabb. De az ember téved, csalódik a világban. Minden egyes nap kap egy pofont az élettől, hogy szakadjon el attól a téveszmétől amiben él. Mondandója sokként ért engem. Egy apró részre nyíltak az ajkaim, és magam elé bámultam. Hagytam, hogy a világ összefolyjon előttem, míg végül alig tudtam valamit kivenni. Arcomról először a meglepettség tükröződött, melyet hamarosan felváltotta a harag, a düh. Az összes negatív érzelmeim, melyeket az idők során elfojtottam összegyülemlett, és nem tudom elszorítani őket. Ki kell engednem, le kell vezetnem. Bosszúm Elijah-t célozta meg. Hirtelen kezembe kaptam a legközelebbi dolgot, ami a mellettem lévő polcon hevert, egy könyv - bizonyára a Szent Könyv egyik példánya lehet - és Elijah felé hajítottam. - Tessék? Minden, amit mondtam az érzelmeimről, hogy hogyan érzek irántad, az valós volt. Összetévesztesz engem Katherine-nel, én nem vagyok olyan, mint ő. Nem dobálózok csak a szavakkal csak úgy, főleg aminek ennyire komoly jelentése van. Akinek magába kéne néznie, az Te lennél. Gondold végig, hogy milyen voltál, s milyen lettél. S talán akkor meglátod, hogy miért is csalódtam benned.. - fordultam el tőle, és kezeimet egy ökölbe szorítottam. Körmeimet a húsomba martam hirtelen felindultságomból, és az ajtóhoz sétáltam. Megragadtam a kilincset, elfordítottam, és kinyitottam. Épp készültem kilépni rajta, mire valami megcsapott. Ennyibe hagyom az egészet? Csak így el fogok sétálni? Nem, ezt nem tehetem meg újra vele. Egyszer már megtettem, de most már nem. Visszazártam az ajtót, megfordulva. Egy magyarázattal tartozok. Nem csak neki, hanem magamnak is. - Sajnálom, ami akkor történt. Hogy helytelenül cselekedtem, de annyira riadt voltam, hogy nem bírtam rendesen gondolkozni. Azt is röstellem, ha úgy tűnt, hogy csak kihasznállak, pedig nem. Én sem hittem, hogy ez lesz belőle, de mégis megtörtént. - pár együtt eltöltött nap után az ember hogyan képes ennyire kötődni valaki iránt? Jó kérdés. - Talán, el kéne téged engednem.. - súgtam szinte alig hallhatóan, de inkább magamnak. Csak véletlenül kimondtam, ami az eszemen járt. Még magam sem vagyok biztos, hogy amit most teszek, az helyes-e vagy sem. De szavai még mindig égnek bennem, és nem tudom az utolsó mondatait kiverni a fejemből. Én őszinte voltam, legalább egyszer Te is az lehetnél...
Spoiler:
Szószám; 1052 Zene; EZT hallgattam. Megjegyzés; Remélem tetszik. (;
Az élet mindig csalódással jár, akár nem tudja valaki megvenni az áhított ruhát, vagy csalódik egy másik lényben, de a végeredmény ugyan az. A csalódottság, csak az erőssége más. Csalódni mindig is emberi volt, s nem szabadott volna hagynom, hogy ismét megtörténjen, de botor, és felelőtlen módon megbíztam valakiben, aki iránt érezni kezdtem, és csalódtam, ami jobban fáj, mint azt hittem volna. Kettéhasadt a lelkem, már ha maradt belőle valami, s rettenetes haragot érzek emiatt. S ez a harag mindent felemészt, s elveszi az ép gondolkodásomat, de nem is zavar, sőt jól érzem magam így, hogy utat engedtem a vámpír énemnek... Semmi sem fáj, nincsenek megbánások, és valahogy minden könnyebb. Könnyebb elviselni az öröklét kárhozatját, melyet örömmel viselek, hiszen szeretem az életet, melyet élek, akármilyen hosszú és nyomasztó tud lenni. Érdekes, hiszen amióta anyám nyiltan kifejezte szándékát velünk kapcsolatban, minden egyes kiontott életnél reménykedem, hogy érzi a szenvedésüket, és hogy átéli a fájdalmat, amit az áldozatok, a kezeim között, mielőtt meghalnak. Furcsa egy gondolat miközben éppen az áldozatom vérét szívom, de talán a bosszú egyik foka lehet ez, hisz bosszút kívánok állni anyámon, s talán Elenán is, nem tudom. Érdekes gondolatok, mely elmémbe férkőztek, s nem hagynak nyugodni, csendesen figyelem az elhaladó autókat, és a néma árnyakat, kik a szobájukba igyekeznek, mit sem sejtve a közeledő ismerősről. Pedig érzem a lányt körülvevő illatot, mely néha még akkor is felrémlik, ha nincs a közelemben... Persze most sem foglalkozom vele, hiszen csak a szobámat akarom elérni, hogy lecseréljem az ingemet, de pont a szobám ajtaja előtt ütközöm az ismeretlen ismerőssel. Elena Gilbert. Vajon mit keres pont itt? Mert abban biztos vagyok, hogy nem engem követett, hiszen a múltkor felvilágosítottam arról ki is vagyok valójában. Tudom, hogy még percekig zokogott az autójában, mielőtt elindult, hiszen hallottam, de nem törődtem vele, csak azzal, hogy elhagyjam a várost. Végigmérem őt, s még mindig csinos, és oly gondolatok ébrednek bennem, melyeknek nem kellene, de szerencsére eljutottam odáig, hogy arcom semmilyen érzelmet ne tükrözzön. Szeretem a lányt, de a csalódás, melyet okozott sokkal nagyobb, mint azt gondolta volna... Rideg tekintetem határozottam az övébe fúrom. - Úgy érzem Mystic Falls már nem az én szülőhelyem... Senkinek nincs rám szüksége ott... - Felelek kurtán, mégis ellenszenvesen, mintha egy ismeretlennel beszélnék. Tudom, hogy ezzel megbántom a lányt, de nem akarom, hogy ragaszkodjon egy olyan álomképhez, melyben egy olyan Elijah létezik, aki a valóságban soha nem fog többé... Hiszen azt a férfit eltemettem mélyen, s nem hagyom, hogy ismét a felszínre törjön. Érzelmek nélkül könnyebb, s ha minden érzelmet el tudok nyomni, akkor majd talán visszatérek, de addig nem. Amíg egy szikrányi szerelem is él bennem Elena iránt, addig tudom, semmi keresni valóm ott. A következő megjegyzésére csak a szobám ajtajához lépek, és elfordítom a kulcsot. A bőröndöm még mindig az ágyon hever, s kinyitom, hogy lecseréljem az ingem, melyet eredetileg is akartam. Nem zavar, ha meglátja felsőtestem, hiszen látta már nem is egyszer, de hamar az ing alá rejtem, ahogy a pecsétes inget a bőrönd egyik rejtett zsebébe. Erre semmi szükség, de mégis néha a megszokásaim rabja vagyok. "-Mért?" Hallom a kérdést, mely közben elcsuklik a lány hangja, de nem figyelek rá, csak lassan megfordulok, veszek egy mély lélegzetet, és egy kicsit hosszabb monológba kezdek. - Mit miért? Miért vagyok itt? Mert el akartam a kisvárosból jönni... Ne hidd hogy követtelek, már órák óta itt vagyok. Vagy esetleg az érdekel, miért vérfoltos az ingem? Mert nemrég táplálkoztam... Elena vámpír vagyok, a vámpírok ragadozók. A vér éltet, és mindig is az fog életben tartani. Hiheted, hogy megváltoztam, ha neked így könnyebb, de nem. Ősi vagyok, több dolgot megéltem már ezen a földön, mint azt hinnéd, régebben is elvettem, mástól ami nekem kellett, most is el fogom, ha kedvem tartja, Elena - Itt egy pillanatra szünetet tartok, elragadott a hév, bár arcom nem sok mindent tükröz. Csak a szokásos rideg felsőbbrendűséget, mellyel a világot szemlélem, de erre is megvan az okom. Többnek érzem magam, mint egy ember, pedig nem vagyok több Niklaus-nál, aki öl, hogy elérje céljait. Én is a céljaimat akarom elérni, de nekem másak a céljaim, mint neki, hiába kötöttünk békét. Külön utakon járunk, de ha kellünk egymásnak, úgyis megtaláljuk a módját, hogy ismét egy legyen az út, melyet taposunk. Érdekes, most sokkal nyugodtabb vagyok, mint mikor elindultam, talán a frissen lecsapolt áldozat vére teszi, nem tudom. - Nem tudom, miért is gondolod azt, hogy ismét az leszek, aki voltam, Elena? Azt gondoltam a Salvatore fivérek esetéből rájöttél, hogy egy vámpír csak rövid ideig képes megtagadni ragadozó énjét, de mindig visszatér gyökereihez.... - Mintha a harag apró szikrája csendülne hangomban, de alig észrevehető. Pedig még haragszom, s nem vagyok olyan, mint az emberek, hogy képesek percek alatt elfelejteni minden haragot. Teljesen más arcomat látja a lány, mint akit megismert, de nem is baj. Gyűlöljön, ha attól neki jobb, talán el is felejt egy idő után. - Elena, én nem felejtek, s amit akkor mondtam igazak voltak, s most is azok, de te csak hamis szavakat hitettél el velem, ahogy talán másokkal is... Én őszinte voltam, legalább egyszer Te is az lehetnél... - Nincs ínyemre ez a beszélgetés, de kíváncsi vagyok a válaszára. Már látom, hogy semmiben sem különb, mint őse, Katerina, hiszen eljött a városból, maga mögött hagyva mindent és mindenkit, akit szeretett. A saját életét menti, míg a szerettei mindennapos veszélynek vannak kitéve. De elmúlt az az idő, hogy alkudozni próbáljon velem, már nem hiszem egy szavát sem, mégis itt vagyok, s meghallgatom, ha mondani kíván valamit. Közben félvállal a falnak dőlök, s zsebre dugom kezeimet, de érzelem nem látszik rajtam...
El kellett menekülnöm. El messze innen, mert egyszerűen képtelen vagyok épp ésszel kibírni azokat a dolgokat, eseményeket, melyek körülöttem zajlanak le. Szükségem lenne valakire, akinek elmondhatnám az összes bánatomat, melyek lassan felgyülemlettek bennem, és már egy hatalmas kupacot alkotnak. Jó lenne kiengedni a gőzt, hogy megszabaduljak a felesleges terhektől, de egy akadályba ütköztem, melyet nem tudok átugrani. Nincs senkim. Mégis kinek mondhatnám el? Bonnie-nak? Hónapok óta nem beszéltünk. Caroline-nak? Szintén. Jeremy? Denverbe van, és nem tud arról, hogy jelenleg mi folyik a városban. Ráadásul nem szeretném őt belekavarni ebbe az egész komplikált szituációba. Stefan? Teljesen más lett, eltaszított magától. Damon? Hát, Damon az Damon. Bonyolult, a kapcsolatunkat így tudnám jellemezni. Hetekkel ezelőtt találkoztunk, de fogalmam sincs. Talán az lenne a legjobb mindenkinek, ha felszívódnék, és elmenekülnék. De akkor ugyanazt tenném, mint Katherine. És szerintem én nem bírnék menekülni állandóan, egyik városból át a másikba. Ez nem az én életem. Én nem így képzeltem el anno az utolsó évemet a suliban. Azt hittem minden hétvégén majd bulizni fogunk, elvetemült dolgokat fogunk végrehajtani, és csak az utolsó hónapban fogunk a tanulásra összpontosítani. Egyetemre akartam járni, de már biztos, hogy nem fogom beadni a jelentkezésemet, egyetlenegy felsőoktatású intézetbe. Ez egyszerűen már nem az én világom. Jobbra fordítottam a kormányt, és a zöld táblára kandikált a tekintetem. 5 kilométer Georgia-ig. Ez kell nekem. Egy kis kikapcsolódás. Túl sokan tudják, hogy hol helyezkedik el a Gilbert nyaraló, így az nem lenne biztonságos. Senki sem hinné, hogy ilyen messze elkocsikáznék, de mégis itt vagyok alig egy köpésnyire Georgia-tól. A szemeim elé villantak a régi emlékek, amikor Damon-nel voltunk itt, alig egy éve. Akkor abban a tudatban éltem, hogy Stefan csakis azért szeretett belém, mert Katherine kiköpött hasonmása vagyok. Dühösen, megbántottan a volán mögé ültem, és egy balesetet is szenvedtem. Egy fergeteges napot töltöttünk el kettesben, hónapok óta nem éreztem magam olyan felemelően. És hiányzik az az érzés. Amikor tényleg nem gondol az ember a következményekre, addig nevet, míg a hasa már fáj, és feloldja magát. Ebben már rég nem részesültem, de ez egyedül nem jó. Valakivel jó, ha megosztod a kellemes pillanataidat. De ismét visszatértünk az előző problémára: Nekem nincs senkim. Hamar megpillantottam a motel villogó betűit, s befordultam. Hát, nem éppen mondható egy ötcsillagos szállodának, de arra, hogy most pár estét eltöltsek itt arra tökéletes. Vagy ez, vagy a kocsi hátsóülései, és szerintem érthető, hogy mi a válaszom. Leállítottam a motort, és kiszálltam a kocsiból. A vállamra kaptam a táskámat, melyekbe pár szükséges holmit beledobtam, mielőtt elindultam. Csak úgy spontán jött az ötlet, nem gondolkoztam, csak összepakoltam, és útnak indultam. Most pedig itt lennék. Beléptem egy kicsiny térségbe, a falakon pár kép, pár oklevél lógott. Banán ízesítésű rágógumi keringett a levegőben, mely őszintén szólva egy kicsit irritált. Sosem szerettem ezt az illatot, még gyerekként se. - Jó napot kívánok, egy szobát szeretnék egyenlőre két éjszakára, és egy főre. - könyököltem rá a recepciós asztalra, és egy kedves mosolyt ejtettem az előttem szemben lévő férfira. Egy papírt elém nyomott, melyet szorgosan kitöltöttem, és nem sokkal rá, meg is kaptam a kulcsomat. Szerencsére itt nem nehéz elveszni, hisz az egész egyszintes, kevés szobával. A 15-ös számú szobát kaptam meg, melyre hamar rá is leltem. Elforgattam a kulcsot, és beléptem a szobába. Hát, nem nyújtott sokat. Egy kétszemélyes ágy, két éjjeliszekrény, egy szekrény, s egy tévé. Ledobtam az ágyra a táskámat, és magamat is. Elterültem, és egy kiálló rugó bökte a hátamat. Nem volt kellemes, de ettől a moteltől az ember nagyon nem is számíthat többre. "Jobb, mint a kocsi." ~ nyugtattam magam. A gyomrom kordulására lettem figyelmes, és az éjjeliszekrényről levettem a prospektust. Mindjárt vacsora idő, fantasztikus. Felpattantam a helyemről, és kiléptem a szűk helyiségből. Egyedül én tartózkodtam a folyosón, a lámpák villogtak, valószínűleg azért, mert hamarosan cserélni kéne az égőket. Egy képzeletbeli szöszt távolítottam el a felsőmről, és hirtelen valakinek mentem. - Bocsá.. - kezdtem bele, és hátráltam egy lépést, majd felemeltem a tekintetemet, hogy egyenesen az illető szemébe tudjak nézni. A hangja kísértetiesen ismerős volt, túl ismerős.. Mintha ezalatt a pár perc alatt visszacsöppentem volna Mystic Fallsba. Elakadt a lélegzetem, belém szorult a levegő, mikor tudatosult bennem, hogy kivel is állok szemben. - Elijah. - súgtam magam elé, szinte majdnem kérdőn. Mit keres mégis itt? Követett? Vagy csak ő is menekülőre fogta, ahogyan én? Kérdések ezreivel gyülekeztek fel bennem, és a mellkasom alatt összefontam a karjaimat. Az egyik lábamra helyeztem a súlyt, és meggyötörten tekintettem a szemeibe, melyek már ismét a ridegséget sugározták felém. Tudom, hogy hibát vétettem el, amiért a saját életemet védtem a miénk helyett. Nem gondolkoztam, és most megszívhatom ennek a levét. - Mit keresel itt? - tettem fel a legelső kérdést, ami keletkezett bennem. Bizonyára ő is ezen töpreng, de direkt nem hagytam neki elég időt arra, hogy ő kezdeményezze a kérdéseket. Csak adjon nekem választ, ebben az egy dologban bízom. Ne forduljon el, ne hagyjon itt engem. Tudom, nem várhatom el tőle, hogy felejtse el a dolgokat, de dolgozni fogok azon, hogy ismét olyan legyen, mint régen. Amikor bíztunk egymásban. De már annyiszor szúrtuk a másikat hátba, hogy vajon most ez sikerülni fog? Vagy ezt már a mi kapcsolatunk nem bírja el? Nem akarom őt elveszíteni.. Nem akarom őt is.. Tekintetem végig futott rajta, még mindig olyan sármosan, elegánsan fest, mint mindig. Lélegzetelállító. Igen, evvel tudnám a legjobban kifejezni magamat. Cipője mindig fényes, öltönye mindig szöszmentes, és egyetlenegy gyűrődést sem talál rajta az ember. A haja sosem kusza. Egy folton megállapodott a tekintetem. Bíborvörös színben pompázott, és eléggé feltűnő volt. Villámcsapásként ért engem a felfedezés. - Van egy kis.. - mutattam a saját mellkasomra. - maradék a gallérodon. - húztam el a számat, és tekintetem hűvössé vált. Biztos vagyok benne, hogy az nem mókusvér rajta, sőt abban is, hogy ez már így volt. Sosem venne fel koszosan egy inget. Ez csak egy valamit jelenthet, hogy nem rég ölt, és ismét felszínre engedte a benne rejlő szörnyet. - Miért? - hangom elcsuklott, többet nem tudtam már kipréselni magamból. Fogaimat összeszorítottam, és pillantásom már a csalódottságot szikrázta. Azt hittem végre sikerült áttérnie a helyes útra, de úgy látom újra, és újra csalódnom kell az emberekben.
Spoiler:
Szószám; 1014 Zene; EZT hallgattam. Megjegyzés; Sok szeretettel neked. Nézd el, hogy nem jó, már 2 hete nem írtam. (:
Elvesztettem az utat... Pontosabban a helyes utat. Néha már nem tudom ki vagyok, s mi céllal vagyok a földön, csak létezem. S a lét eme formája szinte már elviselhetetlen kín, szenvedés, mely sosem érhet véget; és a soha számomra igencsak tág fogalom. Vámpír vagyok, egy Ősi, kit elpusztítani szinte lehetetlen, így külső szemmel önpusztításba menekültem... Életem örökké tart, s hiába próbálnak véget vetni neki, mind sikertelenül ezidáig, s mindent meg fogok tenni, hogy a kísérletek csak kísérletek maradjanak, semmi több. Hisz minden szenvedés ellenére ragaszkodom az életemhez, melyben már szinte csak egy árnyék vagyok, mégis kell nekem ez a lét is. Hiszen a családomnak szüksége lehet rám, s ezt mindig szem előtt tartottam, s ezután is figyelni fogok erre. De valami mégis megváltozott bennem. Valami más lett, s mintha az eddig biztos lábakon álló férfiból egy gyenge kisfiú vált volna. Nem ez az első eset, hogy elvesztem az irányítást, és csak létezem, és nem is ez lesz az utolsó, s egyszer túl leszek ezen is, de hatalmas fájdalmak árán. Hiszen érezni kezdtem, majd csalódtam, s az érzelmek a vámpírok veszte. Ez a végzet megtalált engem is, de tudom, hogy képes vagyok megbirkózni ezzel is, és ismét az az érzelemmentes vámpír lehetek, aki voltam. Mintha nem is én lennék, nem ismerek magamra. Elenával már régen nem találkoztam, s nem is vagyok hajlandó, hiszen cserben hagyott, s képes lett volna az életemet venni,d e én sem vagyok különb. Tudja, hogy gyilkoltam, és tudom, hogy ezzel elértem, hogy ne akarjon látni többé. Hisz hitte, hogy én nem ölök, hogy jó vagyok, de egy vámpír nem lehet jó, hisz vámpír. S a vámpírok természetükből adódóan gonoszak, hisz a vér irányít, és mindig is az fog. Lehet hinni, hogy nem így van, de ez csak önámítás. Még, ha nem öl egy vámpír, akkor is a vér élteti.Olyan ez, mint a halandóknak az étel. Ha nem étkeznek, meghalnak. Ilyen egyszerű. Elhagytam a várost, már vagy két hete. Nincs helyem ott, soha nem is volt, de ha mégis, még nem térek vissza egy darabig. Sokkal könnyebb így, hiszen csak magam vagyok. Tudom, a családom megérti, hiszen ismernek, s ez a lényeg. Kol is rég elment, s azóta is a világot járja. Én pedig... Nos, én mindig is ilyen voltam. Ha kinőttem a helyet, ahol voltam, egyszerűen csak tovább álltam egy szó nélkül. A családomra bármikor ismét rátalálhatok. Félreállok a kocsimmal, valami motel körvonalai rajzolódnak ki szemeim előtt. Tökéletes hely ahhoz, hogy éhségemet csillapítsam. De még nem hajtok be, a visszapillantóba nézek, s beletúrok a hajamba, hiszen igencsak csapzott volt. Kezeimmel idegesen dobolok a kormányon, majd lassan ismét indulásra bírom a kocsit, és leparkolok a motel bejárata előtt. Külsőre egy magának való üzletember látszatát keltem, és ilyenkor áldom azt, hogy szeretem az elegáns ruhákat. Kimért léptekkel közelítek, majd a recepciós pult felé veszem az irányt, ahol egy unott arcú fiatal szemüveges férfi fogad. - Jó estét! Csak egy szobát szeretnék, ahol senki sem zavar - Közlöm ridegen, melyre a férfi egy két oldalas papírt tol elém. Ki kell töltenem. Körülbelül negyed óra alatt a kezemben van a szobakulcsom, s el is indulnék... - Étkezési lehetőség az éttermünkben este tízig... - Szól utánam a férfi, de mintha meg sem hallottam volna. A szoba nem túl fényűző, de a célnak megfelel. Hiszen úgy sem maradok sokáig. Éhes vagyok, s ez ellen igyekszem tenni, így a bárt igyekszem megkeresni. Itt gyűlnek össze az átutazó emberek, hogy egy kicsit pihenjenek a hosszú újaik előtt. Hamar kiszemelem az áldozatom, egy magányos harminc körüli nő személyében, s le is ülök mellé. Hamar elhiszi, hogy egy fáradt üzletemberrel van dolga, de ez is az igézés jótékony hatásának köszönhető. Egy szavamban sem kételkedik, s mikor egy csillagfényes sétát ajánlok, örömmel vállalkozik. Szerencsére az ifjú hölgy nem hiányzik majd senkinek, s nekem pont ilyenre volt szükségem. Hamar elérünk a motelt körülölelő fák rengetegébe, s a nő mit sem sejt, addig a pillanatig, míg egy fának nem szorítom. Ahogy felcsillan a szemében a félelem, érzem, hogy élek, szeme megtelik könnyel, mikor a szemfogaimat és vörös szemeimet látja. Menekülni próbál, de esélye sincs, s nem hagyom. - Ne félj! Csak egy kicsit fáj! - Igézem meg, de a remegés nem hagy alább. Hangom ijesztő, s nem e világi. Gyengéden elsöpröm a nő nyakából hosszú barna haját, szemfogaim óvatosan lyukasztják át vékony bőrét, és megérzem a vérének ízét. Mindig is Erőt adott, ahogy éreztem áldozataim gyengülését, míg végül az élet teljesen átszállt belém. Az éhségem csökkent, de nem szűnt meg. Megszűnhet ez valaha? Nem tudhatom, de a lány élettelen testét el kell tüntetnem. Giorgiában vagyok. Elég távol Mystic Fallstól, de még mindig túl közelinek érzem. El kell mennem innen. Tovább kell folytatnom utamat, de nem most. Feltűnő lenne, ha eltűnnék, így visszasétálok a motel elé. Lehunyom szemeim, s egy ismerős illat férkőzik be orromba, melyre megrázom fejemet. Tekintetem ismét a sötétséget kémleli, majd észrevétlenül lépek be a motelba. A hosszú folyosón nekimegyek valakinek. - Elnézést, nem fi... - Kezdem én, de amint meglátom az illetőt elakad a szavam. Arcom keménnyé, és rideggé válik, mint aki soha nem is érzett, tekintetem és egész lényem felsőbbrendűséget sugároz, melytől talán apróbbnak érezheti magát a lány. Hiszen Elenával állok szemben, s számomra hihetetlen, hogy mindig össze kell futnunk. Túl közel vagyok a misztikus városhoz, túl közel az ismerős arcokhoz, de vigasztal a tudat, hogy a ridegség álcája ismét tökéletesen működik...
Kérdőn tekintett rám, hisz miért is ne? Úgy állhattam ott, mint egy bajba esett kisgyerek, aki segítségért kiáltott. Költőien fogalmazva. Megráztam a fejemet, és beültem a kocsiba. Éreztem, ahogy egyre több erővel ruház fel engemet Damon vére, és fantasztikus érzés volt. Egy kicsit hasogatott a fejem, ha a sebhez nyúltam, de ez természetes. Miután beindította a kocsit, csak akkor adtam neki normális, elfogadható választ. - Csak, azt hittem, hogy téged hallottalak. - húztam el a számat. Remek, egy kívülálló teljesen zakkantnak nézhet engem. Képzelődök, hangokat hallok, és a vámpírok töltik be a mindennapjaimat. Néha azt kívánom, bárcsak ne mentem volna el arra a bulira, bárcsak ne ismertem volna meg Stefan-t. És akkor normális életet élhetnék, és csak amiatt kellene aggódnom, hogy ki visz el a végzős bálba, nem pedig azon, hogy ha egy rossz hibát vétek, akkor valaki meghal a szeretteim közül. Az út alatt szótlanok voltunk, én se kezdeményeztem a beszélgetést, ahogy ő sem. De szerencsére nem egy újabb több kilométeres út következett, hanem 10 perc alatt ott is voltunk a pálya menti motelnél. Nem volt egy ötcsillagos szálloda, de arra, hogy felfrissüljünk, és kipihenjük magunkat tökéletes. Az egész út alatt most az egyszer jutott eszembe Stefan Salvatore. Vajon ő most hol lehet? Mit csinálhat? De leginkább az foglalkoztatott engem, hogy mi lesz Damon és köztem miután befejezzük ezt a remeknek indult kalandot. És ha lesz valami, hogyan fogja mindezt Stefan lereagálni. Nem akarom semelyikőjüket megbántani, se elveszteni. Megváltoztatták az életemet, egy 180 fokos fordulatot vetett, de nem bírnék nélkülük élni. A következő percek gyorsan elteltek. Beléptünk a motel ajtaján. Egy kis előszoba volt, amiben volt egy pult mögötte egy recepciós, és a pulttal szemben a falon egy TV, amiben az aznapi baseball meccs volt. Ahogy a kulcsokat tanulmányoztam, rájöttem, hogy nem nagyon sokan lehetnek itt. Helyet foglaltam az egyik fal menti kanapén, míg Damon kivette a szobát. Ez is hamar meg volt, és igyekeztünk elfoglalni a szobánkat, a száz huszonkettest. Belépve a szobába volt egy franciaágy, mögötte egy festmény Párizs-ról, szembe egy TV, és egy szekrény, mely tárva volt. Belül volt egy széf, és egy minibár. - Szerintem, megyek letusolni. - néztem Damon-re, majd gyorsan a fürdőszobába siettem. Bezártam az ajtót, és a tükör elé álltam. Végre a tükörből nem az a halál sápadt lány tekintett rám, mint a bárban, most legalább volt némi színem. A hajam csomókban volt összeragadva a vértől. Csodálom, hogy Damon ennyi ideig bírta anélkül, hogy a vágy elragadta volna. Gyorsan lekaptam magamról a ruháimat, és a zuhany alá álltam. Megengedtem a vizet, és lehajtott fejjel figyeltem, ahogy a víz színe átlátszóról vörösre változik. Mély levegőket vettem, és a fejemhez nyúltam. Halkan felsziszegtem, összeszorítva a szemeimet. Gyorsan letusoltam, magam köré csavarva a törölközőt. Nagyjából megszárítottam a rozoga hajszárítóval a hajamat. Most igazából nem a tökéletességre törekedtem. A táskámból kivettem a neszesszeremet, és egy kicsi alapozót felkentem magamra, illetve megcsináltam a szempilláimat is. Bántott, hogy ilyen hamar véget ért a kis kalandunk, mikor olyan jónak indult. Megint minden miattam ment tönkre, vagy mégsem? Talán, van még valami ami feldobhatja a napunkat.. Nem kell olyan hamar véget venni mindennek. Felvettem a fehérneműimet, s a pólómat. Azon rágódtam, hogy a nadrágot, vajon felkapjam-e, vagy nem? Végül is, nem vettem fel, és kisétáltam a fürdőből. Egy kicsit kirázott a hideg, ahogy kijöttem a meleg szobából a hidegbe, s az ágyon telepedtem le. Damon-re tekintettem, és szóra nyitottam a számat, de csak egy kis idő után szólaltam meg. - Tudod, ide hozhatjuk Bree bárját. - kezdtek az ajkaim egy apró mosolyra görbülni, de még mindig komolyan néztem rá. - Mit szólnál ahhoz, ha meglesnénk mi van a minibárban. Biztos van benne, ami jó. - jelent meg egy széles mosoly az ajkaim szélén. Nagy valószínűsége van annak, hogy a barátja, Jack Daniels nem lesz közöttük, de biztos iszik valami mást is. Úgyis azok szoktak a legnagyobbat ütni, melyek nem márkások.
Kezdőlap
Tárgy: Re: Útszéli motel 
>
||
