Kathiebell kitartása figyelemre méltó volt. Ám nem volt elég erős ahhoz, ami rá várt. Nyelv és száj híján nem igazán tudott beszélni, mégis kiszedtem belőle, hol van Anabell. Szerencsétlen ördög... talán azt hitte megkegyelmezek neki, ha elárulja a húgát. Nem tettem.
Miután mindenkivel végeztem, és felgyújtottam a kastélyt, lovat nyergeltem, magamra húztam tépett zakómat, s elvágtattam. A városban kivettem egy szobát, és ruhát vettem. Meggyilkoltam egy fél bordélynyi kurvát, és megittam két hordó bort. Másnap délelőttig tivornyáztam, és eszméletlenre ittam magam. Úgy nem fájt semmi.
Másnap este pedig már egy kényelmes karosszékben ültem, öltönyben, kalapban, és kedvenc sétapálcámmal a kezemben. A szoba világos volt, és ízléses, a virág illata belengett mindent a falak között. Vidám nevetés szűrődött be az ajtón túlról, s egyre közeledtek a léptek.

( folyt. köv. )

Néhány kifaragott porcelán baba, név cetlikkel ellátva:

Kathiebell azt hihette, hogy megölöm. Vagy azt, hogy megerőszakolom. Esetleg mindkettő. Bátran nézett a szemembe, és vigyorogva várta, hogy mit kezdek vele. Talán ő maga is elhitte, hogy hang nélkül eltűri. Talán valahol még élvezte is volna, ha csak úgy magamévá teszem. Meg is kapta tőlem.
Annyira akart, hát szétfeszítettem a lábait, letéptem az alsó ruháját, és megadtam neki amiért annyira könyörgött hajdan. Ám úgy adtam meg, ahogy nem kívánja. Olyan erővel, amit ember nem tud kifejteni. Talán az elején tetszett neki... ahogy megcsókoltam, és hevesen vissza csókolt, mintha csak azt mondaná " tégy velem bármit, nem érdekel! ". Hát megtettem vele azt a bizonyos bármit.
Forró csókunk közepette hirtelen felnyögött, s elkerekedett a szeme. Éreztem, hogy a vér kicsordul ajkaink között, ő pedig egyszerre visszakozni kezdett, ám nem érdekelt. Még egy kicsit beljebb fúrtam agyaraimat a nyelvébe... egészen addig amíg el nem vált a testétől. Az arcába köptem, ő pedig vért hörögve ordított fel. De beszélni már nem tudott. Nem volt mivel. Rávigyorogtam. És gyengéden kezembe vettem jobb kacsóját, majd vérével szennyeztem tenyerét, ahogy belecsókoltam.
Ő Csak sikoltozott, míg tovább mozogtam benne.
- Hát nem erre vágytál? - kérdeztem negédesen, s óvatosan számba vettem kisujját. Érzékien lenyaltam róla rátapadt vérét... aztán pedig leharaptam. De nem az egészet, először csak a legfelső kis hajlatnál.. aztán a következőt, és a következőt... Hogy sorjában ezt tegyem az összes többi ujjával is. Leszakítottam a fülét, és darabokat téptem ki a testéből. Csomókat szaggattam ki a hajából, és körmömmel téptem fel a bőrét az eleven húsig. Szétmarcangoltam az ajkait, mígnem már nem volt semmi, ami eltakarná a fogait. Az arcából is kitéptem egy darabot... és nem álltam le. Hosszú orgazmus volt. Neki pedig lassú halál.
Apránként szedtem szét, és olyan precizitással, hogy minél később vérezzen el.
Aztán dolgom végeztével felálltam, s ott hagytam a húscafatokat az ágyon és ágy mellett. Kisétáltam a szobából, majd ki a házból, és a pajtába mentem. Ott volt Kathiebell fia.
Nem menekült el az ostoba. Reszketve szorította magához Jack halott testét. Semmit nem értett. Magamhoz hívtam. Azt hiszitek megkíméltem?
Átharaptam a torkát, aztán ott hagytam elvérezni, míg ő sírva könyörgött az életéért.
Összegyűjtöttem minden gyúlékonyat, s tele szórtam velük a házat. Jack és az Elsegoodok testét visszavittem a kastélyba. A fiút is bevetettem közéjük, bár még élt. Az ő fejét nem téptem le egyedül. Míg a többiekét kivittem, s elegánsan megfaragott karókra húztam, a gyereket bent hagytam a hulla hegyen. Végül felgyújtottam a házat.
Olyan volt, mint egy különösen groteszk Karácsonyi műsor. A lassan szállingózó hópelyhek között táncoltak a lángok, s fényüket a majd félszáz ember fejére vetették. Én pedig ott álltam.
És rezzenéstelen arccal végig néztem, amint a porba hull minden, mi valaha fontos volt számomra.

Néhány korabeli festmény ( 1800as évek közepe ):

Letettem a kristálypoharat az asztalomra. Lassan lobogott a láng olajlámpásomban, én pedig levettem kék kabátom. Ma este nem. Ma nem, Anabell, de holnap... nem menekülsz! Újra az enyém leszel! Elmosolyodtam a gondolatra, majd nekiálltam kigombolni az ingem, amikor kopogtattak. Talán Jack az, hogy megkérdezze, elég kényelmesen vagyok e. Elvégre az ő házában alszom ma este. Behívtam az illetőt egy "szabad"dal, ám a férfi helyett Kathiebell lépett be az ajtón. Meglepődtem.
Vörös haját kibontotta az elegáns kontyából, zöld ruháját pedig vörös köntösre cserélte. Ugyanolyan vadítóan kívánatos volt, mint mindig. Valahogy túlzottan is kihívó. Abbahagytam az ingem kigombolását. Hölgy jelenlétében elvégre sehogy sem illendő a dolog.
- Jó estét Kathiebell. - köszöntem mosolyogva.
- Jó estét Levantine. Csak a kényelméről szeretnék megbizonyosodni.
Még szélesebb lett a mosolyom.
- Nagyon köszönöm, mindenem megvan.
- Ennek igazán örülök. - beljebb lépett, és bezárta az ajtót, mire felvontam a szemöldököm. - Észrevettem valamit a napokban Levantine, amit szeretnék tisztázni magával. - fordult felém. Még jobban meglepődtem, ő pedig lassan elkezdett felém sétálni, kezeivel tartva köntösét.
- Nocsak. Tán valami probléma adódott? - kérdeztem, és kicsit megijedtem, hogy talán vámpírságomra jött rá, ám a következő mondatánál megnyugodtam.
- Ugyan. - nevetett fel halkan. - Ne rémüldözzön, baj nincs. Habár.. - mosolyodott e, ismét túlságosan kihívóan. Itt már több mint gyanússá vált a dolog számomra. - Észrevettem, hogy mennyire bámul mostanában.
Ráncolni kezdtem a homlokom.
- Hiszen maga csodaszép Kathiebell. Minden férfi megbámulja, megszokhatta. Ám ennél több gondolatom sosem támadt.
- Igazán? Levantine... - lehelte, és már egészen közel volt hozzám. - Előttem ne szégyenlősködjön. Hisz maga férfi, én pedig nő... és mint háziasszonya... kötelességem megadni magának... - erre hirtelen levetett a köntösét. - ...mindent a kényelme érdekében.
Anyaszült meztelen volt. És rettenetesen kívánatos. Egy pillanatra el is gyengültem, ő pedig hozzám simult, és az ajka az enyémre tapadt... ekkor tértem magamhoz, és a két vállánál megragadva ellöktem magamtól, s zilálta hátraléptem.
- Kathiebell, maga megőrült! - nyögtem, mire utánam lépett, én pedig ismét hátra. Valami groteszk keringővé vált az egész.
- Ne habozzon Levantine, hiszen kíván, a vak is látja! Nem akar? Most megkaphat! Tessék!
- Hiszen maga a barátom felesége! És a jegyesem nővére, mégis, hogy képzeli?
- Ma este nincs itt Anabell, Jack pedig egy fabatkát sem ér az ágyban, adjon nekem gyermeket Levantine! - könyörgőre fogta a dolgot, s majdnem sírva fakadt. Teljesen ledöbbentett.
- Kathiebell...
- Könyörgöm magának! - megragadta a kezeimet. - Itt vagyok, a magáé vagyok, teljesen az öné vagyok... de semmit sem fogok érni a családomnak, ha nem tudok örököst szülni! Már most pletykálkodnak, Jack pedig hozzám sem ér! Kérem! Csak most az egyszer!
- Menjen innen... - próbáltam szépen kérni, mire hisztérikusan zokogni kezdett. Elvettem tőle a kezeimet, és a köntöséért mentem.
- Levantine! - jött utánam. - Az isten szerelmére, legyen férfi!
- Épp az vagyok. - vettem fel a ruháját a földről, majd oda dobtam a kezeibe. - Takarodjon innen!
- Ez az én házam!
- Menjen!

- Honnan is van a fiad, Kathiebell? - léptem közelebb a nőhöz. Erős volt, talán még Anabellnél is erősebb nő. Nem moccant. Bátran, komoran állt a szoba közepén, és farkas szemet nézett velem.
- Ahhoz semmi köze Levantine...
- Igazad van... most már valóba nincs. Jack halott. Már nem fáj neki a hűtlenséged.
Rezzenéstelenül állt tovább előttem, pedig egyre közeledtem.
- Bár egyébként sem érdekelt, ugye?
- Nem, nem érdekelt. - jelentette ki a nő szárazon. - Fogalma sem volt róla, mi a kötelesség. Egy ostoba flótás volt! Nem sajnálom a halálát. Tudtad, hogy Joffreyba volt szerelmes?
Megdöbbentem. Jack? Nem lehet... valóban? Így érthetővé válna a dolog, miért nem nyúlt Kathiebellhez, amikor minden férfi utána és a húga után sóvárgott. csak remélni mertem, hogy Anabell nem ilyen... bár akkor már mindegy volt ez is.
- Igen. - mosolyodott el gonoszul a perszóna. Még a halála előtt is képes volt egy utolsót szúrni, és meg is tette. - De Joffrey is tudta mi a kötelessége. Úgyhogy csinált nekem egy fiút.
Na ez már sok volt. Egy másodperc alatt ott voltam Kathiebellnél, megragadtam a torkát, és a falhoz nyomtam.
- Hazudsz!
- Nem Levantine... - hörögte röhögve. - Joffrey értette a dolgát és mindig is tudta hol a helye... kár, hogy Anabell lábai közt kereste leginkább...
Akkorát ordítottam, hogy belezengett a ház. A torkánál fogva felemeltem, és ráhajítottam az ágyára. Majd már ott is voltam felette.
- Hazug, számító ribancok vagytok, ti Elsegoodok! - sziszegtem, ő pedig csak mosolygott.
- Mondj amit akarsz... én színt vallottam... de azt nem tudod meg tőlem hol van Anabell...
- Dalolni fogsz, mint a kismadár...
- Tégy velem amit akarsz Levantine... nem ismerek már semmilyen fájdalmat... és nem adom meg neked az örömet, hogy halld a szenvedésem... nem fogok kiabálni....
Én mosolyodtam el kivételesen.
- Ó, dehogynem, Kathiebell... dehogynem fogsz...
És valóban. Olyan vérfagyasztó sikoly még sosem keringett az Elsegood ház falai között....

Néhány Levantine által készített fotó. Mindegyik hátán rajta van a Ruby felirat. Valószínűleg így hívták a modellt.

- Megígéred, hogy nem mondod el senkinek?
Anabell hozzám bújt a takaró alatt. Puha, meleg, meztelen idomai hozzásimultak a bőrömhöz. Azonnal készen álltam egy következő bevetésre.
- Ígérem, Levantine... - susogta. Úgy ejtette ki a nevemet, olyan lágyan, mint soha senki. Szerettem, és elhittem neki. Elhittem, hogy valóban velem akar lenni, a vámpírlétet vállalva, az örökké valóságig. Ma már értem... hogy talán túl sokat kértem.
Zihálva tértem magamhoz. A hópelyhek lassan keringtek körülöttem. Rettenetese hideg volt, én mégsem fáztam, habár félmeztelen voltam. Mindenemet beborította a vér. Bal kezemmel kihúztam magamból a karókat, jobb kezemben pedig ott lógott Joffrey feje, az utolsó, döbbent arckifejezéssel, mellyel a világra nézett, és gyilkosára. Anabell nevét üvöltöttem. Talán többször is, de belezengett az éjszaka. Aztán futni kezdtem. Át a futtatón, a karámok mellett, végig a mezőn, és a kastélykerten, fel a lépcsőn, s szinte elemi erővel robbantottam be az ajtószárnyakat. Két szobalány volt a folyosón. Azonnal felsikoltottak, de én nem hagytam nekik időt rá, hogy visszhangja is legyen. Ők sosem ártottak nekem, s nem kellett volna nekik is bűnhődniük, de nem tudtam leállni. Nem volt visszaút. És már nem is tudtam mit csinálok. Pár másodperc elég volt, hogy vérüket vegyem, majd otthagyva őket a folyosón - az egyiket feltépett torokkal, a másikat kitépett szívvel - tovább mentem. A komornyik szalad ki a sikoltozásra. Frednek hívták, azt hiszem. Mindig kedves volt velem, mert én is kedves voltam vele.
- Mi tört... - kezdte volna, ám már ott is voltam, s szabad bal kezemmel - a jobbal még mindig Joff fejét fogtam - egyszerűen benyúltam az álla alá, s a csontot megmarkolva kitéptem az alsó állkapcsát. Aztán a fogaival együtt beledöftem a homlokába. Meg se vártam míg összeesik, már mentem tovább. Olyan voltam, mint a halál, mely lassan végig járja a házat, s mindenkit magával ragad. Az egyik konyhás szaladt fel, mögötte felesége bújt, karon ölő csecsemőjével. Azt hiszitek, megkíméltem bárkit is? Nem. Nem kíméltem se istent se embert. A férfinak egyszerűen feltéptem a hasát, hogy a földre omlottak a belei, s bután nézett utána. Az asszony sikított, és léptek zaját hallottam. Közeledtek. Elkaptam a nőt, és kirántottam a kezéből a csecsemőt. Nem védte a gyereket, nem volt igazi anya. A gyereket egyszerűen a falhoz csaptam, majd a nő után ugrottam, és benyúltam a gerincéhez. Hangosan reccsent, mire megbénult. Aztán összerogyott amikor kitéptem a testéből. Az gondoljátok, milyen klasszak is a vámpírok? Még mindig annak gondoljátok? És ez még mind semmi volt ahhoz képest, amit Anabellnek tartogattam. Ekkor ért ki a folyosóra többi fogva tartóm. Eléjük dobtam Joffrey fejét.
- Van még kérdés?
Nyílpuskából jött a karó, de elég vér volt már bennem, hogy felkészülhessek rá, és véletlenül se találjon el. Elhajoltam, majd újra, a következőt pedig elkaptam és egyenesen az öreg Anders koponyájába hajítottam. Bezúzta az orrát, s groteszk módon Pinoccio jutott eszembe róla. Arccal előre dőlt el, így a karó kibukkant a tarkóján át. Kiragadtam a másik kezéből a nyílpuskát, így a harmadik elfutott látván, hogy nincs esélye, amíg a tűzszerszámmal vertem be bajtársa fejét, egészen pépes állagúra. De nem menekülhetett ő sem. Senki nem menekülhetett.
Szobáról szobára jártam, és senkit nem hagytam életben. Az utolsó kis zugban bújókat is felkutattam, kirángattam őket az ágyuk alól, kiszedtem őket a szekrényből, és átharaptam a torkukat, letéptem a fejüket, a karukat, a lábukat, a fülüket, kipréseltem a szemüket a koponyájukon át. Ember még hallani se hallott ilyen mészárlásról soha... aztán felértem az emeletre.
Legalább harminc ember teteme hevert már mögöttem, de nem álltam le. Mindent vagy semmit. Már nem volt visszaút. Ekkor botlottam Kathiebellbe, Anabell nővérébe. Bezárkózott a szobájába a fiával, de nem volt sok értelme.
- Levantine... - nyögte, mikor megpillantott. Látszott rajta, hogy ő is tudta. Jack biztosan elmondta neki. Halottnak akart látni, és most ledöbbent. Talán a sok vér és húscafat is rásegített, amik rajtam lógtak.
- Hol van Anabell? - kérdeztem dühösen. Minden szobát végig jártam, minden szekrény felborítottam, minden széket összetörtem, de nem találtam a lányt.
- Nincs itt... Levantine... kérlek...
- Azt kérdeztem, HOL VAN?
- Könyörülj meg rajtunk... Jack még csak hat éves lesz...
- Mindenképp lakolni fogsz. Te is bűnös vagy, és te is tönkre tettél! Sőt! Hát már nem akarsz?
- Levantine... legalább a gyereket ne...
Láttam a rettegést a kis Jack szemében. Intettem a fejemmel, hogy hadd menjen, Kathiebell pedig elengedte. Nehezen tudta elküldeni a síró rémült gyereket, végül pedig elszaladt. Én pedig magunkra zártam az ajtót...

Naplóból kitépett papírdarab:

Anabell megváltoztatta az életem. Nem iszok többé ember vért. Soha. És valahogy nem is kívánom. Az iránta érzett szerelmem mindennél erősebb. Csak ő kell, és senki más. Tudom uralni. Érzem, hogy tudom uralni, és végre... végre szabadjára engedhetem az érzéseimet is. A fájdalom nagy volt az elején, de mindent legyőz a vágy, és a szenvedély.. a végtelen szerelmem iránta, s az, hogy ő is szeret.. nincs ennél nagyobb kincs a világon számomra.
Anabell... édes, drága Anabellem... örökké szeretni foglak, s vigyázok rád, akár egy törékeny kismadárra... tartalak majd kezemben, de nem zárom össze markom.... azt akarom, hogy mindig ilyen gyönyörű reptű, dallamos hangú pacsirtám maradj, egy örökkévalóságig, s még azután is.

Néhány kép:

Levélváltás:


Édes Anabellem!

Futottam. Az erdőben futottam most, a Teli Hold fényénél, mellettem egy róka szaladt el, és amikor megálltam úgy susogott át a szellő a száraz, és ember magas fűszálak között a fák mellett, a szántóföld tövében, mintha eleven táncukkal akarnának bele csábítani az éjszakába. Minden élt... minden mozgott... és minden hív. Még most is.
Ez megint az a nap. A nap, amikor annyi borzalom történik egyszerre, mégis rád tör az érzés, hogy nem vagy egyedül. A pozitív - mert nem tudom másképp megfogalmazni - hullámok a lelked mélyéig hatolnak, akár a tenger partra sodródása... úgy csapdosnak a mellkasodban, és úgy terjednek egyre széjjel. Ilyenkor kell futnom. Futnom, mindegy, hogy merre, csak bele a vak világba, az erdőbe, a fák közé... hegyet tudnék mászni, sziklákat emelni, s egyszerre sírnék és nevetnék.
Sírtam is. Hogy mitől, magam sem tudom már, de ugyanakkor hisztérikus nevetésben törnék ki, és kacagnék a semmin. Mintha valamilyen felsőbb hatalom járná át a testemet. Ugyanannyira vagyok boldog, mint boldogtalan.
Ritka ez az érzés. A mindent elsöprő energikusság, a vágy, hogy tegyünk valami nagyot, valami egészen kivételeset. Az agy, ami csak kattog, a bőr, ami libabőrössé válik, az arc ami kipirul. Ez vagy. Én ilyenkor legalább is ez vagyok.
Különös ez az egész. Különös, és gyakran idegennek is érezzük, pedig nem kéne, hogy az legyen. De mit tegyünk, amikor olyan ritka amikor felemelkedhetünk? Amikor kiléphetünk a többi ember közül?
Talán nem is ritka. Hanem lehetetlen. Hisz most már egészen biztos vagyok benne, hogy ez az érzés nem magunkból ered.
Nem emelkedhetünk fel, és nem léphetünk ki a tömegből...
...csak ha valaki megfogja a kezünket, és támaszt nyújt, hogy feljebb léphessünk...

A Te kezed nyúlt az én kezem után, Édes Anabell!

Örök Szerelemmel:
A Te Levantine-od


Ó istenekre, mennyire szeretlek Alkonyom!

Oly gyönyörűeket írsz nekem, hogy túlszárnyalni nem tudom, inkább csak azt mondom, mit én érzek.
Eljössz, s ellopod a Napot, de elrejtesz az élők szeme elől is. Sötétséget nyújtasz, ám benned lakozik az élet, és a világosság, melyről oly kevesen tudnak. Nem látják. Én látom. És mosolyogva őrzöm meg a világom, s az édes titkot... hogy mennyi fény is rejtezik a sötétben.
Annyira szeretlek, édes Alkonyom. Bár neked minden ember ugyanolyan, hisz minden embernek ugyanolyan vagy Te is. Rájuk borítod gyöngéd lepled, s nem látod, hogy én önként húzom magamra. Mindig is így volt. S mindig is így lesz. Tudtad? Talán igen. Titkon mindig árnyékodért epedett a szívem. Mert az alkonyban van ezernyi szín, s nem csak a sötét... az alkony soha sem szürke, soha sem üres, s ha ránk is veti fekete palástját... akkor is felragyog csillagporos köpenye, s reánk pillant örök Hold szemén át.
Most is érzem ezüstös sugarad, bár még sosem érinthettem. Egyszer majd... talán. De addig is... tudd, mennyire szeretlek, drága Alkonyom. S jöjj el minden nap, ameddig csak élek!

Örökkévalóságig:
Anabell
A Tiéd, s csak a Tiéd!

Egy kis füzetbe néhány vers van bele firkálva:

Vörös villanásban futott tovább az éj.
Lüktető testek sűrűjében ott állt,
s engem nézett a Szenvedély
ködfoltos embertengeren át.

Italt töltött, s magából folyt
a részegítő, forró ambrózia,
s hangján, mint madár, úgy dalolt,
mintha szívembe kéne csókolnia.

Aztán elreppent, mint az őszi álom,
volt, vagy mégsem... nem tudhatja senki.
S elmerengek az itt hagyott talányon:
hogy létezés nélkül szabad e szeretni.

Levantine Sorez


Szeretlek sötét, minden pillanatod,
Ahogy hirtelen ellopod a Napot,
És átfonva az éjszaka testét
Nem hagyod súlyos elestét.

Szeretlek sötét, mert elfeded,
Hogy a kérdésre nem jön felelet,
Somolyogva nézed végig az édest,
A vadat, izzót, és a kéjest.

Szeretlek sötét, mert minden nap
Itt vagy. Minden órád egy tiszta lap,
És megőrzöd a titkokat, a vágyat...
Sötétséggel csókolva a számat.

L.S.


Menekültem előled sokáig,
majd megtörve hullottam lábaidhozvad
tébolyba fúlva téptem magam,
hogy felkapaszkodjak szárnyaidhoz,
veled akartam repülni.
Álmok mélyébe merülni,
megfúlni boldog boldogtalanban,
csókot lehelni karjaidban,
csókot lehelni szádra, szemedre,
ajkaimat tenni a kezedre,
s szívemet helyezni kezedbe,
menedék nélkül megvezetve.
Feltéptem mellkasom,
s átadtam a dobbanó vágyat,
vagyis adnám,
de az utam egyre csak várat
magára, rám és rád...
lennék én apád s anyád,
lennék barátod, szeretőd,
lennék sírodban szemfedőd
esős napon az ernyőd.
Aztán minden megszakad,
a torkomban a szó felhasad,
eltűnik az a kevés mi volt,
rám zuhan a végtelen mennybolt.
Az érzés magához húz,
nem értem magam, vagy mégis?
Érthetetlen értelemben
megérthetném jöttödet én is.
Sajdulva nézem végig,
ahogy elmúlik, elszáll,elhagy
minden mit a képzeletem adhat,
s kósza vibraképben vagy előttem,
pedig számtalanszor már lelőttem
gondolatom, mely feléd száguld.
Előtted a világ kitárult.
Énelőttem pedig minden ajtó
rozsdás sarokvason bezárult.
Életem fonala párkák gyűrűjében
immáron ott van teljes egészében.
Tudom, egy rossz szó, vagy mozdulat
s mindennek vége.
Ám én esküszöm most az égre,
a fehérre és a feketére,
az istenekre és a fákra,
a felhőkben suhanó madárra,
az útra mely előttem áll,
vagy talán éppen reád vár,
hogy soha nem felejtem el már
az érzést mit nekem adtál.
Pár szál virág, sötét, és madárdal...
ez az én végső randevúm a Halállal.

Levantine S.


Tudom, hogy létezel.

Bár hol mögöttem vagy, hol előttem,
hol az éjszakával megöltem
foghatatlan tested.
Hol az alakomat fested
a földre, falra, vízre,
beleírod a szívbe
amit csak akarsz,
s bennem kezed nyomát takarsz,
pedig csak nem is sejted.
De nem felejted
azt amit te sem tudsz,
és sebesen tova futsz
minden egyes nap.
Holdad vagyok, mely meg nem kap,
Csillagod vagyok, mely könnyet ejt,
egy asztrális, légüres selejt.

Tudom, hogy létezel.
Világot kérdezel,
s feleletet vársz arra
mely a kérdést sem takarja.
A Nap kelt életre, mégis
sötétségben hullik el a fény is,
ezért lennék fényed neked.
Napod lennék, bús éneked,
Felhőd lennék, mely egybeolvad
veled, folyómederben korhadt
ám biztos tutajod lennék.
Ó, úgy szeretnék
sugaraddá válni,
s nem csak naphosszat állni,
s csöndben figyelni alakodat.
Nem létező, gyönyörű Árnyékom vagy.

L. Sorez

Megsárgult, régi papírlap, talán ez is naplóból:

A vér... a vér irányít.. nem tudok tenni ellene.. és ne is akarok. Szeretem! Imádom, és szükségem van rá, kell nekem! Megőrülök érte, és kész vagyok bármit megtenni, hogy szerezhessek, többet és többet és még többet... nincs szükségem se istenre se emberre! Én magam vagyok az isten! Isten nem létezik! Én uralkodom az emberek felett!
Nincs ennél gyönyörűségesebb dolog as világon...

Egy másik, hasonló papírdarab:

Ma láttam egy angyalt.
A banketten tűnt fel, melyet Elsegood tartott. Egy lány, ki olyan mint az ősz, Napnyugta a hajában... s az ég megmaradt kékje villog vissza a szeméből... bőre mint a márvány, s az illata... szerettem volna azonnal magaménak tudni, szeretném felfalni, és eggyé válni vele! Minden porcikámat megigézte!
Úgy hívják... Anabell Elsegood.

Egy régi, fekete fehér fénykép Sorezről.

Egy kitépett naplóból való oldal, elmosódott, elkenődött betűkkel, és néhány vérfolttal:

Ma újra megtettem... nem akartam! NEM AKARTAM!!!! Istenem... mi lett belőlem? Miért kellett ezzé válnom? Miért nem haltam meg inkább? Gyűlölöm... gyűlölöm ezt az egészet... gyűlölöm azt ami vagyok... véget akarok vetni az egésznek... végzek magammal.... véget vetek neki....


Nem tudtam megtenni... gyenge vagyok... olyan gyenge mint az anyám.... de ő a bánatba pusztult bele, én pedig a szégyenbe fogok... csak imádkozom Istenhez, hogy sújtson le rám a haragja, s ne kelljen itt maradnom többé, ebben a borzalmas világban... itt, mint az éjszaka szörnyetege... szörnyeteg.... szörnyeteg lettem....
EGY ÁTKOZOTT SZÖRNYETEG!!!

Egy régi, megsárgult papírlapon felirat áll: