Még magam is meglepődöm, de több erő van ebben a lányban mint azt én valaha is sejtettem volna. Arra gondoltam, hogy most majd összezuhan és az emlékek nyomása alatt majd összeroppan és nekem kell majd biztonságba helyeznem. De nem így történt, szinte nekem rontott. Megértem én, hogy felejteni nem olyan könnyű mint kimondani, "tedd meg és minden könnyebb lesz." Nekem is akárki mondhatná felejtsem ez az öcsém akkor se tudnám megtenni. Rángatja  a pólóm majd felvágja  a csuklóját amiből ömleni kezd a friss vér. Megvetően, de haragosan közli velem, hogy semmit sem tudok és, hogy a fajtám mérhetetlen szenvedést okozott már a világnak. Igaza van. Tekintetem a gyors iramban csordogáló vérre vándorol. Most kivételesen nem az éhség miatt hanem a kíváncsiság miatt. Megragadom csuklóját majd a számhoz emelem és pár kortyot iszok belőle utána pedig begyógyítom, hogy múljon el a fájdalom utána. Belenézek az emlékeibe és a képkockák egy filmé állnak össze, egy horror filmé. Csak sajnos ez a horror film egy dokumentum film is egyben, megtörtént dolgon nyugszik. Minden borzalmat látok amit Ő látott. Szenvedett és szenved most is. Megértem, hogy a gyűlölet irányunkban nagyon is jogos. Fajtám eme gyilkosai nem ismernek kegyelmet. De nem a halottaknak rossz ha meghalnak hanem a szeretteiknek akik utánuk maradnak. Érzem ahogy könny áztatja a pólóm. Zokog és közben nem ereszt el. Majd végül mégis hátrálni kezd, de szeméből eltűnik az a csillogás amit a gyűlölet vagy az adrenalin váltott ki. Mintha csak egy bábot látnék akiben nincs élet és dróton rángatják. Leengedi karját majd csupán ennyit mond most mennie kell. Csendben hátat fordít nekem. Nem akarom így elengedni, ki tudja mi éri út közben. Mindig is irtottam a vadászokat, ezzel védve a saját életem, de ez a lány sokban hasonlít rám. Szenved a múlttól és képtelen új jövőt kezdeni. Akárcsak én. Ha már vámpírvérrel itattam meg nem hagyhatom, hogy végül vámpírrá váljon és ezzel teljesen romokba döntse az életét. Még ha nem is hiszi, egyszer eljön a  feledés és akkor minden könnyebb lesz.
-Várj! - Állok meg előtte, két kezem a vállára helyezve. -Legalább hagyd, hogy egy kicsit törődjenek veled. Ebben az állapotban halálra vagy ítélve. Ha engeded segíthetek.

Valljuk be őszintén, pont erre számítottam. Csak a hülye gondolta volna, hogy amint felébred majd hálát rebeg azért mert megmentettem miután majdnem meg is öltem. Nem tudom mit is felelhetnék, tudtam, hogy olyat teszek amit nem kellene, belekotortam egy fájó emlékbe amit az ember mélyen eltemet ha teheti.  Ezzel mérhetetlen fájdalmat zúdítottam rá ismét, mintha csak újra végig kellett volna néznie az egészet mint egy kisfilmen ahol folyton visszaugrik egy olyan jelenethez ami vagy nagyon felkavaró vagy jelentőséggel bír. Nem lett volna szabad szórakoznom más emberi lény elméjével. Nem csak saját elveimet szegtem meg, de ezzel be is bizonyítottam, hogy belőlem már kihalt az utolsó emberség foszlánya is.
-Teljesen jogos a felháborodásod, bele sem gondoltam, hogy mit okozok azzal ha belenézek az emlékeidbe. Sajnálom! – Ez a sajnálom kivételesen nem csak egy szó, nem csak egy üres kifejezés amit máskor dobálgatok hanem mögötte ott van azaz igazi érzés aminek ez a szó ad jelentést, hogy kifejezhessük. Tudom milyen elveszíteni valakit, bár lényegesen kevesebbet szenvedtem mert én legalább nem tudtam az öcsémről semmit. Mikor előkapja fegyverét a csizmájából egy percig sem mozdulok, nem akarom megtámadni, a szörnyet mélyen elzártam a ketrecébe ahová való és egy darabig ki sem jön onnan, gondoskodom róla. Most csak várom hogyan is dönt.  Úgy cselekedtem ahogy azok akiket megvetek. Egy véres tartályként tekintettem erre a lányra. Kihasználtam, fájdalmat okoztam neki és elvettem mindent, még majdnem az életét is. Sose fogom megérteni mit lát bennem Ariana. Egy gyilkos vagyok.
-Sose akartalak megölni, mondhatod nyugodtan hogy hazudok, de az aki majdnem megölt nem én voltam hanem a vámpír. Aki előtted áll ugyanaz a személy aki megölte a vámpírokat még mielőtt megöltek volna téged. Az ember részem ugyanúgy megvan csak egyre nehezebb érvényesülnie. A gyilkos sokkal könnyebben tör a felszínre. Nem teljesen igaz, hogy nem én akartalak megölni, mert a gyilkos és a megmentő egy és ugyanaz a személy egy testben, de mégis két különböző. – Nem tudom, hogy felfogta-e a lényeget, végül is mindegy. Ha leakar lőni akkor bármilyen szöveggel is állok elő akkor is megteszi, legyen az igaz vagy kevésbé az. Végül valami olyasmit látok ami a feladás egy kisebb jele. Igaza van nem kért rá, hogy mentsem meg, de ezt nem kérni szokták.
-Lehet, de így mindenképp van esélyed arra, hogy új életet kezdj és megtapasztald azt ami még várhat rád. Lassanként túl kell lépned a sérelmeken, felemésztenek. Vedd úgy, hogy szerencséd volt amiért túlélted, nem vagyok olyan aki folyamatosan sugalni fogja, hogy az életed csupán nekem köszönheted. Élj és felejts! – Ennyit mondok csak, hisz mit is mondhatnék még? Még ez is túl sok tőlem.

Hiába tartottam a csuklom, nem érzem a harapást sem a véradás egy cseppnyi kis örömét. Pillái le vannak hunyva és teste elernyedten fekszik karjaim közt. A szívverése is olyan lassú és halk, hogy fülelnem kell ahhoz, hogy meghalljam. Közel áll ahhoz, hogy örökre megálljon és végső pihenésre leljen. A lélegzete akadozó és szabálytalan, hol nagyobb hol olyan apró, hogy szinte a levegő be se tudott jutni. Szemem a vérző csuklómon pihentetem. Látom ahogy lassan beforr a seb és meg nem történtté teszi a harapásom. Ha megakarom menteni akkor gyorsan kell cselekednem. A halálát igazából nem én akarom/akartam hanem a szörnyeteg. Nem akartam megölni, de úgy tűnik több vért veszített mint gondoltam. Újra megharapom a csuklóm kicsit erősebben. A lányt óvatosan az ölembe fektetem miközben leülök a hideg és mocskos betonra. Az arcából kisimítom véres tincseit és hátra hajtom a fejét. Így talán valamennyi vért letudok juttatni a torkán. Szája fölé helyezem a kezem és nézem ahogy vörös vérem lecsurog torkán. Ütemesen nyel aminek örülök, tehát nincs még veszve minden. Igaz csak reflex ez a nyelés, de így legalább életben marad. Miután megítélem, hogy eleget ivott megvárom míg ismét beforr a seb és utána a lány fejét a vállamra hajtom és várom mikor fog felébredni. Semmi képpen nem hagyom itt a sikátorban így védtelenül. Nem vagyok egy csupa szív ember, de egy szemétláda sem. Az elején tényleg csak megölni akartam, hisz egy vadász aki rossz utakra tévedt. De egész jól összedolgoztunk és éreztem, hogy nem valami boldog az élete, ez mind meglátszik a viselkedésén, nem egy fanatikus hobbiból űzöm a vámpírok megölését típus. A bosszú vezérli ahogy engem is, egy közös pont. Elakartam engedni, de a szörny úgy döntött neki halnia kell. Tudom, hogy nem valami illő, de most akár bele is leshetnék az álmaiba vagy emlékeibe. Megakarom tudni mitől olyan hűvös és kegyetlen. Erősen koncentráltam, de mintha falba ütköztem volna, semmi sem jött be csak néhány emlék foszlány egy kisgyerekről és egy férfiról. Vérről, sok vérről. Kijöttem az elme alagútjából és összeraktam a képkockákat. Így már minden érthető. Csodálom, hogy nem roppant még össze a súly alatt. Az emberek nem képesek kikapcsolni az érzéseiket. Egy család elvesztése hatalmas teher egy Nő vállán. De amit tesz csupán öngyilkosság. Bármelyik pillanatban meghalhat, vagy ezt akarja? Megakar halni? Nem, ezt nem hiszem. Nem akarom elhinni. Mondjuk pont én beszélek aki a halálát tervezi cirka 100 éve. Lényegtelen, most az a fontos, hogy felébredjen és rendbe jöjjön fizikailag ha lelkileg már soha nem lesz a régi.

Szemem le sem veszem a táncoló lángokról. Kicsit olyan mint Indiában a kígyóbűvölő és a kobra. A zene ütemére maga a kígyó is táncba kezd. Ez egy halálos tánc ahol a tűzkígyó felemészti azt amihez közel táncol. Amint figyelmem elszakad a lángokról újra eszembe jut az én nagy problémám ami nem messze áll tőlem.
-Oh, hogy is ne, még egy kicsit maradunk, hová sietsz? Tudtommal megzavarták a csevegésünk ezek a semmire kelők. - Intek a fejemmel feléjük. Most már nem lehet tovább halasztani a  dolgokat. Remélhetőleg nem zavar meg ismét valaki. Látom rajta, hogy ideges és talán fél is, bár az utóbbit nem merném nyíltan kijelenteni. Azért kicsit fura, hogy mikor szemtől szemben állt egy csapat vámpírral, bátran küzdött és egy percre sem veszítette el az önuralmát, de tőlem menekülne. Pedig nem én támadtam rá hegyes fogakkal, sőt én voltam első körben a megmentője. Ha akarnám még sértésnek is vehetném ezt. Elvigyorodom mikor kikapja az üveget a kezemből és meghúzza ami maradt benne.
-Akartam mondani, nyugodtan szolgáld ki magad. - Eltöprengem, valóban bejött a tippem, fél és ideges. Borzasztó lehetek ha még egy vadász is megretten. Nem tudom mit csinálna akkor ha én támadtam volna rá és ittam volna a véréből. Apropó erről jut eszembe bizony még mindig vérzik és hát én se vagyok fából. Megjelennek az erek arcomon és behálózzák rejtélyes külsőt adva nekem. Szemfogaim megnőnek és vérre szomjaznak. Próbálom féken tartani a szörnyet, de nem könnyű. Kicsit felszínre tör a sötét lény és elveszi a józan eszemet. Többé nem én vagyok itt csak a vadász és a préda aki megsebezve várja a végső harapást. Közelebb lépek és már nem érdekel, hogy eddig mit akartam csak a vére kell és semmi más. Szavait szinte meg se hallom, a vér dübörög a fülemben és csak az ütemes szívdobbanására és a csorgó vérére tudok gondolni.
-Még nem fejeztük be! - Kerülök elé hirtelen, az üveget elejtettem csak hogy elébe kerülhessek és megszorítva a két karját elvágjam minden esélyét a menekülésre. Ha szerencséje lesz akkor még épp időben térek észhez és nem ölöm meg.
-Most pedig a saját érdekedben nem mozdulnék, nehogy nagyon fájjon. - Hajolok egész közel és a felsértett sebre tapasztom ajkaim és belemélyesztem fogaim, hogy még több vér serkenjen ki. Nagyokat kortyolok, majd egy gyenge pillanatában visszaveszem a lénytől az irányítást és abbahagyom az ivást. Megtörlöm a szám szélét majd engedek a szorításon. Beleharapok a csuklómba és a szájához tartom. Elvettem így úgy jogos ha vissza is adok. Az már más kérdés kér e belőle.

Nem lennék én ha nem élvezném a helyzetet. Még mosolygok is rajta amint továbbra is a karjaimban marad. Nézem a két fattyút és azt a gráciát. Elkap egy bizonyos láz, hogy bizonyítsak ennek a vadásznak, hogy nem csak Ő képes fene mód odavágni egy vérszívónak. A vámpírnő otthagyja a még most is hevesen lélegző vérbankját és közelebb jön. Majd nekem intézi szavait amire én csak felhúzom a szemöldököm. Ismerném? Nos...ebben nem vagyok biztos. Pedig milyen jó a memóriám főleg ha egy ilyen természetfeletti szépséggel találkozom.
-Én volnék bizony, te pedig...Carol? Vagy Wandy? Tudja  a fene, annyian voltatok már...- Mosolyodok el kényszeredetten és közben a karjaim közt lévő vadászra nézek. Teljesen biztos vagyok benne, hogy készül valamire.
-Ez a tünemény a háremem új tagja. Te is tudhatnád, hogy feleslegesen nem fecsérelek időt az emberekre. Ami pedig a teremtődet illeti csak a munkámat végeztem, és nagyon vigyázz Cicám, hogy rád ne tűzzenek ki vérdíjat. - Vetek egy széles vigyort felé majd figyelem tovább az eseményeket. Meg kell hagyni, hogy ez a vadász igazi hidegvérrel kezeli az e fajta idegesítő helyzeteket. Látom ahogy a vámpírnő vizsgálgatja majd taszít rajta és én még szorosabban fonom köré karjaimat. A másik két vérszívó is abbahagyja a táplálkozást és feszülten figyelnek. Gondolom azt hiszik innen csak győztesen távozhatnak. Mekkora hülyék. Már régebben is láttam vámpírcsapatokat na, de három ekkora idiótát egyszerre még soha. A másodperc töredéke alatt a vadászom megfordul és lő. Erre a vámpírra már igencsak nem tűznek ki vérdíjat. Mosolygok. A vadász kibújik szorításomból és félre áll. Itt jövök én. Mint egy színész az előadásán kilépek színpadias megjátszással majd két pengét lengetek meg a levegőben és a két ficsúr felé fordulok. Jól a szemükbe nézek majd intek, hogy nyugodtan jöhetnek. Egyik se mozdul. Sebaj. Suhintok egyet még a levegőbe majd elhajítom a két pengét ami egyenesen célba is talál. Nem tévesztek soha. A két vámpír holtan esik össze, így már mondhatni egy egész kupac hullánk van. Odafordulok a rögtönzött társamhoz majd megszólalok.
-Veled jobb jóban lenni, nem szívesen végezné az ember lövedékkel a szívében. - Elfordulok és elkezdem egy halomba szedni a hullákat. Mikor ezzel végeztem előveszek egy üveg vodkát a motor hátulján csüngő táskából és szétlocsolom rajtuk. Majd meggyújtok egy gyufát és eldobom. Fellobban a láng és élvezettel nézem ahogy felperzsel minden mocskot.

Hallgatom minden egyes szavát. Látom tekintetében hogy gondolkodik azon megpróbáljon-e megölni. Igen, ezen én is gondolkodtam már, vajon megéri-e nekem itt fecsérelni az időm egy vadászra aki mellesleg még pimaszul rám szegezte a fegyverét miután megmentettem semmit sem érő életét? Hát voala még mindig él és „virul”. Egyedül talán annak köszönheti, hogy felkeltette az érdeklődésem a veszéllyel tanúsított nemtörődömségével  és ellenállásával. Fejem hirtelen a lebúj sikátorra néző ajtaja felé fordítom. Néhány mocskos vámpír akikre legszívesebben még a nyilaimat sem pazarolnám, lép ki pár elkábított halandóval akiket más nem érdekel csak a vámpírjaik csókja és hogy kiteljesítsék azok vágyait. Nyakukon mély forradások és újabb feltépett sebek láthatók. Mennyire is szánalmasak az emberek. Pár üres ígéret és már tálcán kínálják az elméjüket és az életüket. Ezek a vámpírok meg úgy használják őket mint a bábokat, ha kiürülnek és többé már nem értékesek lecserélik őket egy jobbra, használhatóbbra. Az egyik figyel engem és méreget. Lehet valamelyik cimboráját végeztem ki a múlthéten, vagy az azelőtti héten? A franc se tudja már kivel akadok össze. Nincs olyan hely ahol ne lennének rosszakaróim, de hát kinek nincsenek olyanjai? Mosolyra húzódik a szám mikor a vadász közelebb lép és színészkedésbe kezd a feltűnés elkerülése képpen. Miért én rontsam el a mókát?
-Szóval én, az ördög álcájába bújt vadász, működjek össze egy páncélba bújt, látszólag stabilan álló vadásszal? Ezer örömmel. – Mi sem lesz egyszerűbb mint végezni ezzel a két veszélyesen instabil állapotban lévő a vértől megrészegült vámpírral. Gyerekjáték. De vajon, hogy boldogul majd új „társam” a nővel aki mintha józanabb lenne a másik kettőnél. Látom  ahogy bánik azzal a szerencsétlennel. Bármibe lefogadnám, hogy csak játszik a prédájával és közben utánunk hallgatózik. Okos, de vajon mennyire? Lényegtelen majd a hölgy kideríti mennyire is készült fel a vámpírja a mai napra. Tekintetem ismét a másik kettő felé terelődik. A fiatalabbik vagyis gondolom, hogy az még mindig engem vizslat. Gondolkodom, hogy vajon láttam-e már valahol, de nem rémlik. Egyszer sem vadásztam rá mert akkor minden bizonnyal már nem élne.  A nyitott ajtón áporodott levegő és alkohol bűze árad kifelé beterítve vele a sikátort. Eltöprengek azon, hogy gyors halál vagy szenvedés legyen a sorsa a két semmirekellőnek. Eljátszom fejben az egészet. Rég öltem már kedvem szerint. Eddig csak egy egyszerű csapás és utána felzsebelni érte a pénzt ami jár. Most viszont van lehetőségem arra, hogy saját magam állítsam fel a játékszabályokat.  Az ittas, bódult vérszívó már-már annyira jelentéktelen, hogy úgy döntök gyors halál a jutalma. A másik viszont látszólag sem egyszerű eset. Pláne el kell majd beszélgetnem vele, hisz felismert. És mindig mondani szoktam szemtanúkat nem hagyunk hátra. Akaratlanul is az oldalamhoz pillantok a bájos, de igen harcias társamra. Ha ennek vége döntenem kell.

Kicsit oldalra billentem a fejem és végig mérem tetőtől talpig. A szavai kicsit sem bántottak meg, még meg sem érintettek. Az évtizedek alatt hozzászoktam e szavakhoz és nem jelentenek nekem semmit. Csak üres kifejezések amikkel bombáznak azok akik nem is értik meg mi történik pontosan az olyanokkal mint én.
-Édesem, teljesen igazad van, egy szörnyeteg vagyok egy sötét álca mögé bújva, de valaha réges-rég én is voltam olyan naív emberi lény aki azt hitte minden megváltozik akkor ha hisz benne. Nagyot tévedtem és tudd meg még jó, hogy megtörtént a felismerés mert különben még most is bizakodnék, hogy egyszer minden jó lesz. – Az emberek akik tudják, hogy létezik a természetfeletti, mindig is abban hittek, hogy ha egy ember vámpírrá változik azzal a lelke is eltávozik és csak egy báb marad amit az örökkévalóságig életben tart más élőlények vére. Hazugság. Első évtizedeimben szenvedtem a saját érzéseimtől. Az elvesztéstől amit az öcsém miatt éreztem és a saját hirtelen történő lobbanékonyságom is rengeteg galibát okozott hisz minden felfokozódott. Majdnem beleroppantam az érzésekbe, végül nem bírtam tovább és kikapcsoltam mindent. Nem bántottak többé az emlékek sem semmi más. Éltem napról napra és ma is ezt teszem. Igaz azóta a kapcsoló újra visszavan állítva, de már megtanultam mit és hogyan kezeljek. A megbánást és bűntudatot kiirtottam magamból. A nem hétköznapi vadász csillogó szemébe nézek és ott sem látok mást csak mérhetetlen keserűséget. Egy élet amit a végzet elrontott és megfosztott a boldogságtól.
-Minden vadász azt hiszi, hogyha valakiből vámpír lesz örömtáncot jár és élvezi ahogy az élete a végtelenségig tele van változásokkal. Ez nem így van. Igen, megölöm a fajtám, mert nem érdemlik meg, hogy éljenek. Sőt, soha nem fogom feladni, hogy a teremtőmnek is egy karóval átszúrhassam a szívét amiért az lettem ami most itt áll előtted. Félre ne értsd, nem vagyok szent életű aki védelmezi a gyengéket. Ugyanúgy ölök és elveszem amire szükségem van. Csak egy a különbség köztem és a többi vérszívó közt. Én ki nem állhatom ezt az életet amit Ők élveznek. A természetem és minden más egyezik. – Vonom meg végül a vállam. Így is túl sokat mondtam már. A falnak támaszkodva várom, hogy mit lép a gyönyörű hölgyemény. Ha megtámad nem fogok ölbe tett kézzel várakozni a csapásra. Megölöm és többet nem is fogok gondolni erre a napra. A tekintetem még véletlenül sem veszem le az arcáról. Be kell vallanom kár lenne egy ilyen szépséget a földdel egyelővé tenni, de ha nem hagy más megoldást.

Meglátom ahogy a vámpír a lövéstől hirtelen földre zuhan és az élet kiszáll belőle mindörökre.  Nem szoktam ilyet mondani, de szép lövés volt. Ahogy jobban szemügyre veszem ezt a törékeny nőt, látom, hogy a karja megsérült. A nyaka nem kevésbé. Bátran küzdött, de akkor is csak egy ember. Egy kisebb trauma is elég ahhoz, hogy hamar az örök vadászmezőkre szenderüljön. Nekidőlve a motornak végig mérem a vadászt aki most rám szegezi fegyverét. Hallom ahogy hozzám beszél, de egy cseppet sem érdekel. Akkor válaszolok amikor úgy tartja kedvem. Örüljön neki, hogy nem öltem meg a többivel, ritkán hagyok életben szemtanúkat. Lassan ellököm magam a Chopper-től és feltartott kézzel egy féloldalas mosoly kíséretében elindulok felé. Vajmi kevés esély van rá, hogy újra megtudja húzni a ravaszt. A kéz sérülése elég komolynak tűnik. És ha mégis eldördülne egy lövés irányomba azt könnyen kikerülöm. Nem vagyok egy azokhoz hasonló fiatal pancser. Ők együtt nem voltak képesek elbírni egy emberrel, nekem egyedül is semmi perc alatt sikerülne ha akarnám.
-A nevem lényegtelen kedves, hívjon csak Sátánnak. Erre felé így vagyok ismert. – Mosolygok rá majd amint elég közel érek hozzá leengedem a kezem és egy pillanat alatt a háta mögé kerülök. Lefogom és elveszem a fegyverét. Semmit sem szabad a véletlenre bízni. Majd amilyen gyorsan lefogtam olyan gyorsan el is engedem.  A fegyvert méterekkel odébb dobom majd a falnak támaszkodva figyelem az immáron fegyvertelen vadászt. Még mindig nem tudtam eldönteni mit is kezdjek vele. Olyan esetekben mint például a mai is, sose hagyok szemtanút. Azokkal mindig csak a baj van. Eljár a szájuk és az ember ellenségei mert hát kinek nincsenek olyanjai megkeresnek és megpróbálnak megölni. Hangsúlyozom, megpróbálnak. Egyszer jártam csak így úgy kábé 30 évvel ezelőtt. Azóta tudom, jobb ha eltakarítasz magad után. Ellépek a faltól majd megállok vele szemben.
-Nem csak a fajtám irtom kedves.  Minden természetfeletti szerepel a listán. Ez a mai is csak egy munka volt akár a többi. – Intek fejemmel a zsákra amiben a fiatal Nick feje pihen. Ezzel is jelezve, hogy aki ujjat húz velem hasonló sorsra jut. Majd visszanézek rá ,micsoda kínokat élhet most át ez a nő. Igen, embernek lenni szívás. A vér a nyakán még mindig csordogál. Ezek a patkányok rendesen elbántak vele. És még kérdés az, miért adtam a fejem a megölésükre? Haszontalan népség. Miután bekajáltak  a holttestet itt hagyták volna. Még a saját fajunk titkaira sem képesek odafigyelni. Megérdemlik a halált. Ahogy  az a  vámpír is megfogja aki engem is elkárhoztatott.  Akaratlanul is megnyalom a szám szélét. A szemfogaim kihegyesednek. Rég táplálkoztam már.

Tudom, saját magam választottam ezt a hivatást, de akkor is mit gondoltak ezek a mocskok, hogy átszelem a fél világot egy szerencsétlen vérszívó miatt aki alig lehet néhány éves? Egy-két szemétláda mert fizet azt hiszi úgy rendelkezhet felettem ahogy akar. Ha végeztem ezzel a kölyökkel és átvettem érte a megérdemelt bérem megölöm azt a pökhendi vérszívót. Berúgtam Chopper-em motorját és kikanyarodtam az országútra. Irány Virginia állam. Richmond megyéje.A szél a hajamba fújt. Nekem mondhatja akárki, hogy a vámpírok gyorsaságának nincs párja, tévednek. A motorozásnál nincs jobb. Már magam előtt látom a táblát ami jelzi, hogy lassan utam végére érek. Ha az a szerencsétlen tudná mi vár rá, biztos már mérföldekkel odébb lenne. Lassan lekanyarodtam egy mellék utcába majd leállítottam a motort. Vállamon a nyílpuskámmal belépdeltem egy bárba. A hely tele van a fajtámmal. Mily meglepetés. Ki hitte volna? A pulthoz érve odahívtam a pultost és elővettem a szép modorom. A nyakánál fogva előrébb rántottam és feltettem a legegyszerűbb kérdést, hogy hol találom Nick Gerald-ot a vámpírt. Lassan hápogva mondta, hogy nem rég még itt volt, de nagy hirtelen távozott. Nocsak, ennek is lehetett valami oka. Elengedtem a vámpírt majd se szó se beszéd kiléptem a bár ajtaján. A benti állott levegő után a kinti enyhén füstös levegő is felüdülést jelentett. Mondhatni az a bár a vámpírok törzshelye. Amerre csak elnéztem minden sarokban vagy asztalnál egy vámpír által elcsábított ember várta a gyönyört amit a vérszívó ígért neki. Gusztustalan. Az én véleményem az, hogy vedd el ami neked kell és aztán lépj tovább. Ráültem hűséges kétkerekümre. Már majdnem tovább álltam mikor éles hallásomnak köszönhetően dulakodásra lettem figyelmes. Leállítottam a motort és a hang irányába siettem. Amit láttam nem lepett meg. Egy nő és néhány vámpír. Nem messze tőlük pedig egy halott vérszívó. Ha nem csal a szimatom a nő egy vadász ezek meg csapatjátékosok. Mily szerencse ért most engem. Ott van a kis Nick is akinek a fejét el kell vinnem annak a hájas megbízómnak. Levettem vállamról nyílpuskám és célba vettem majd lőttem és talált. Nem meglepő. A másik kettő figyelme elterelődött a nőről rám. Egy karót a kezembe vettem. Minek pocsékoljam a nyilakat ha egyszerűbben is meglehet oldani. A bátrabbik nekem is ugrott. De a szerencse elkerülte a szívébe céloztam és nem vétettem. Az utolsó reményeim szerint nem hátrál meg és így is lett. Elkezdett körülöttem cikázni. Amatőr, de díjazom, hogy nem rohan fejjel a falnak. Behunytam a szemem, na elég ebből a játékból. Egy hirtelen mozdulattal kinyújtottam a kezem és a cikázó vámpír szíve a kezemben maradt. A kölyök holtan esett össze. Ledobtam a szívet majd a motoromhoz mentem és megtöröltem a kezem. Utálom bemocskolni magam. Majd visszasétáltam a helyszínre és levágtam Nick fejét majd egy zsákba helyeztem. Néhány megbízóm elvárja, hogy az áldozat fejét elvigyem nekik csak, hogy megbizonyosodjanak a haláláról. Eleinte undorítónak találtam, de mára már úgy vagyok vele ez is a munkám része, ezért fizetnek. A zsákot a motorra akasztottam majd visszafordultam a vadászhoz. Na vele mit kezdjek?