Üveges tekintetem szegeztem a piszkosfehér ágyneműmre, fekhelyem fejrészére most ülve helyezkedtem el, arrébb gyűrve párnámat, hogy térdeimet átölelve meredhessek a plédre. Egyetlen mozdulatomat a karom mozgása jelentette, ahogy a rohamosan égő, ezzel fogyó cigarettámat ajkaimhoz emelem, mélyet lélegezve mérgező füstjéből, majd a hamutálhoz mozdítottam. Monoton volt.
Többre nem voltam képes, testem fedetlen volt, senki sem láthatta, mégis rejtegettem az összehúzódásommal. Görnyedt hátamon vastag, kékeslila vonalak húzódtak, nyomként, hogy valami szörnyűség történt a testemmel. Akárhányszor más pozícióba helyeztem gerincemet, sajgott, ha valami tapintotta, legyen az kéz, vagy épp az ajtófélfa, égetett, mintha akkor került volna oda. A Huszonnyolc ujjpercemből csak kilenc nem pompázott bíborszínben, merevedve, hiszen hajlítani nem tudtam őket. Ügyeltem rájuk, ezért nem erőltettem meg őket, a cigarettaszálat is épp olyan gyengén tartottam két ujjam között, hogy bármelyik percben magamra ejthetném. Nem mozgatott meg a tudat, hogy a kegyetlenség mellé óvatlanságom jele is kerülhet, hiszen már rég lemondtam önmagamról.
Vonásaim meg sem rezdültek, pedig nem simán az ágytakarón található fehér pigmenteket fürkésztem, hanem az azon található alvadt, keményebbé vált vért. Tudtam, kiből származik. Egy olyan személyből, akit egész életében megaláztak. Akit tulajdon apja árulta, ugyan drágán, de árulta. Akihez sosem ért senki, ki nem volt tőle idősebb minimum tizenöt évvel. Akinek sündisznó-szindrómája van, akinek Stockholm-szindrómája van, aki megsebzett, kihasznált. Nagy szíve van, szeretni szeretne, de fél a szúrástól. Aki ennek ellenére mégis szeret, rossz embert ugyan, de képes szerelemre, ha nevezhetem annak. Aki mindig reménykedik, egy nap jobb életet kaphat. Aki biztatja magát, hogy egy nap legyőzi a pótolhatatlan érzelmet, és elmenekülhet szerelmétől örök időkre. Ez a személy én vagyok. Az pedig az én vérem.
Összerezzentem, mikor ismerős hang ütötte meg füleimet. Az irányába fordítottam a fejem, de sehol sem volt. Agyam újra lelkemnek végzetes játszmát űz velem, a poszttraumás stressz szindróma a szindrómáim listáján díszeleg kegyetlen módon.

„Ha sikítani mersz, még egy perced bánja‟ búgta fülembe játékosan. Sehol sem volt jele számomra a szórakozásnak, ujjaimba többszörös kínzó fájdalom hasított újra, s újra. Nem tudtam visszafogni, szabadulni akartam, túlélési ösztöneim beindultak, pedig nem volt rá okom. Mélyen tisztában voltam vele, nem fog megölni. Ennek ellenére mégis csúszott ajkaimra egy segélykiáltás, ami csak hangosabb lett, fájdalmasabb, amint az eddig ép ujjpercem szilánkokra tört markáns keze alatt. Arcomat könnycseppek áztatták, de testem kényszeres ficánkolása abbamaradt, eltompult, mintha feladta volna. Szavakkal kérleltem, hogy ne bántson, én szeretem, ne tegye ezt velem, bele fogok halni egyszer.
„Ne könyörögj, ha nem akarod, hogy megerőszakoljalak‟ fenyegetett újra, hogy tűrjem csöndben, ellenállás nélkül, vagy gyötrelmem rosszabbá teszi. Tudtam, hogy képes rá. Megerőltettem gyenge lelkületem, hogy eltűrjem csapásait egy hang nélkül, maximum halk nyöszörgésekkel. Nem is tudom melyik bántott jobban, a csontjaim darabkái, vagy szívemé.

Megráztam fejemet hirtelen, amint lejátszódott bennem ez, most először a történés óta. Hogy is láthattam volna a jelenetet újra, mikor az éjszaka folyamán történt. Voltaképpen, egész éjjel. Csak én, és testemen elhelyezkedő, Valian állkapcsára passzoló fognyomok árulkodnak a tetteiről. Fertőtlenítve vannak, de ott éktelenkednek a foltjaim környékén. Furcsállom, arcomon egy karcolásom sincs, az egyetlen hibák a karikáim, álmatlanságomat jelképezik, amiket ez a férfi okoz nekem. Hiába kérném vérét, tudom, nem adná, nem szán annyira, ha valamennyire teszi is. Büszkeséggel töltheti el, boldogsággal, ha így láthatja vékony testem, ha pedig pozitívumként tekint rájuk, én csak egy dologra gondolok. Több sebet akarok.
Lépteket hallottam, egyenesen a szobám felé közelednek a lábak, más nem lehet, mint Valian, mégis kíváncsian nyújtogattam nyakamat, zöld íriszeimmel keresve arcát, mikor jelenik meg. Várakozásom közepette inkább rágyújtottam még egy szálra. Bele sem gondoltam, ezt mennyire nem szereti az én imádottam.
Résnyire nyitva álló ajtóm hamarosan teljesen kitárult, nem rejtegetve már helységem látogatóját. Egy nagy, fekete-fehér szemcsés kék tálcát tartott egy kezében, ami miatt összeszaladtak szemöldökeim elbizonytalanodva és értetlenkedve, hogy miért. Láthatólag, étel volt rajta, reggeli nekem, és hazudnék, ha azt mondanám nem suhant át gondolataim között, hogy megmérgezni tervez.
Nem tudtam leolvasni arcáról semmit, miközben haladt felém, kinyújtottam elgémberedett lábaimat, jólesően recsegett, kivételesen. Leült a szélre, közel hozzám, pár centiméter választotta el derekát és a csípőm, de a tálcát saját ölébe helyezte el. Nem tudtam nem gyanúsítani, hogy készül valamire.
Nem szóltam semmit, csak figyeltem arcát, majd mikor ő törte meg a csendet, kiemelve parancsolóan szavaival és hangnemével, hogy mennyire nem szereti, ha dohányzom, el is tűnt a cigaretta kezemből, egyenesen az övébe. Elkerekedtek szemeim, eztán, az égő dohány erőszakosan a combomon lett eloltva, amitől lehajtottam fejem és összeszorítottam a fogaim, szemeimet lehunytam erősen. Próbáltam nem kiadni hangot, de lélegzetem visszatartottam, ami kitört belőlem nem éppen némán, majd a zihálás. Forró volt, csípett, égetett, nem akartam ezt. Végül eldobta a csikket, majd én úgyis felveszem.
- Hoztam neked reggelit - kezdett bele újra, megint semmilyen érzelemmel, mintha muszájból készítette volna el nekem, mintha elvárnám, és talán el akarná érni, hogy kevésbé féljek minden mozzanatától. Áthelyezte az én ölembe, majd megnéztem mit kaptam, bőséges volt, magam is meglepődtem rajta.
- Köszönöm - halvány mosollyal néztem rá, imponált nekem, hogy megtette ezt, még ha önző gesztusokkal is. Gombóc volt a torkomban, így lenyeltem azt a láthatatlan akadályt, és enni kezdtem, hagytam, hogy a finom ízek, illatok átjárják érzékeimet. Akármit is tesz, valamiért mindig szeretnék vele maradni. Talán a múltam okozta ezt. Érzem, hogy változni fog a kapcsolatunk egyszer, jó irányba, bízom benne, hogy megváltoztathatom. Csak el kell tűrnöm a rosszat, hogy utána napos legyen minden, majd, ha újra vihar lesz, együtt tartsuk az esernyőt.