1679. - Japán, Kyoto
A hangos nevetés messze visszhangzik az amúgy már csendes, kihalt Kyoto-i utcákon; a teaház fából készült falai túl vékonyak, hogy elnyeljék azt a megannyi örömteli nevetést, ami annak a néhány kurtizán nőnek, és partnereiknek elhagyják a száját. És hogy mitől van ilyen jó kedvük? Talán attól a sok szakétól, amit az este folyamán mértéktelenül elfogyasztottak; vagy talán attól a vicces kis történettől, a szegény kislányról, aki egy nyári délután beleesett a sekély medrű folyóba, mikor áthajolt a hídon? Esetleg egy másiktól, az idős és tiszteletreméltó Himura úr és a fiatal prostituált főszereplésével? Talán ez mind közrejátszik a hatalmas jókedv megtartásában. Egy biztos, mindez nem így lenne, ha Minami Ayame nem lenne jelen, hogy vicces történeteivel (melyek mind igazak, némi túlzással) és megnyerő mosolyával nem vonzaná magára a már rég alkoholmámorban úszók figyelmét.
És Minami Ayame élvezi ezt a figyelmet; le sem tagadhatná, hogy szereti, amit csinál, szeret gésa lenni. Szinte napi rendszerességgel hívják meg teaházakba, hogy szórakoztassa a vendégeket a naptára már egy évre előre be van telve. S a vendégeken már most, két óra elteltével látszik, hogy agyukat teljesen elhomályosította az alkoholpárlat, így Aya biztosra venné, bármit is mondana, vagy tenne, az nekik minden bizonnyal tetszene. Kivéve talán egy embert... a lány tekintete minduntalan az asztal másik felén ülőre téved. És hiába próbál nem foglalkozni vele, még akkor is érzi magán a tekintetét, ha épp a mellette ülő úrnak mesél. Egyre sűrűbben tekint a titokzatos férfi irányába, s minduntalan összeakad tekintete a másikéval, ami egyesek számára talán még hízelgő is lenne. De neki? Hiába nem mutatja ki, de frusztrálja...

1680. - Japán, Kyoto
A már jól ismert Kyoto-i utcák már rég kihaltak, Minami Ayame útján csak a Hold sápadt fénye világítja meg. A távolban valahol egy kutya ugat, de hamar el is hallgat, így a csendet csak a nő geta-jának halk kopogása töri meg minden egyes lépésnél. Siet, mert ilyenkor nem szeret a sötét utcákon járni, főleg nem egyedül; hisz, bár tudja hogy ennek az esélye igencsak elhanyagolható, ki tudja milyen veszélyek leselkedhetnek minden sarkon, sötét sikátorban. Na nem mintha nem tudná magát megvédeni, de nem szívesen futna össze semmiféle jött-ment banditával.
És a kutya ismét vonyít egyet, majd elhallgat, de akkor egy másik halk neszre lesz figyelmes, valahonnan az egyik sötét zugból, és Ayame-t kíváncsisága megállásra készteti.
- Van ott valaki? - közelebb is lép, hogy jobban lássa a sötétben megbúvó alakot, ki szintúgy így tesz, mire a lány megtorpan; de még nem is sejti, hogy milyen veszély vár rá.
- Hiroshi-sama? Mit keres maga itt? Talán eltévedt? - buta kérdés, mi elhagyja a száját, és óvatlanul közelebb is lép, hisz Őt ismeri; bár felvetül a kérdés, mennyire is lehet ismerni valakit, akit csak néhányszor, a maihoz hasonló partikon látott, és épp csak néhányszor beszélgettek teljesen ártalmatlan dolgokról (legtöbbször csak Ayame volt, aki szórakoztatta történeteivel)? Ő pedig nem szól semmit, csak megragadja a fiatal nő kimonoját, behúzza magával a sötétbe, s olyan közel hajol hozzá, hogy érzi a leheletét saját bőrén.
- Hiroshi... sama... - már csak elhaló suttogás ez, többet nem is bír mondani, majd megérzi a vér illatát; a saját vérének illatát, s ettől teljesen leblokkol. Próbál szabadulni, mindhiába. S talán a sokktól, vagy ki tudja mitől szép lassan elsötétül körülötte minden. És már nem érez semmit...

1942. - Japán, Kyoto, Gion kobu
Kyoto utcái már nem visszhangoznak annyira a hangos nevetéstől, pedig a teaház most is tele, alkoholmámorban úszó férfiakkal, és fiatal gésákkal. És ott van ő is; igaz, most már nem az övé a szórakoztató szerep, csak a teaház úrnőjeként van jelen. És akaratlanul is visszaemlékezik azokra az időkre, mikor még ember volt, mikor a csinos gésa lányok épp csak átvették a szórakoztatás szerepét a férfiaktól. Akkor még álmában se tudta volna elképzelni, hogy látja majd a világot ennyire megváltoztatni. S hiába próbálja a mellette ülő díszvendég szóra bírni, rávenni, hogy meséljen valamit, ő minduntalan visszautasítja. S nem sokkal később már egy tiszteletteljes meghajlás után áll fel, s hagyja el a teaházat, vág bele az éjszakába Kyoto sötét utcáin át.
A háború szele ide még nem ért el; ugyan gyülekeznek a felhők, de a vész még nincs itt. S Ayame mihamarabb el akar innen menekülni, ahogy elmenekült százhetven évvel ezelőtt előle is. Már akkor el akarta hagyni az országot, mégsem ment neki. Ott maradt, és bujkált, ezidáig sikerrel. De ki tudja, meddig marad még így? A világ pedig hatalmas; ha sikerül felszállnia egy hajóra, nagyon kicsi a valószínűsége, hogy Hiroshi rátaláljon. Azt pedig tudja jól, hogy ép ésszel nem élné túl; igaz, Ő volt az, aki az első évtizedekben segített neki, aki mellett megtanulta elviselni a vér látványát, szagát és ízét, mégis úgy érzi, nem tudna mellette élni. Pedig nincs olyan nap, hogy ne gondolna rá; szíve visszahúzza hozzá, de félelme annál sokkal erősebb.
Így mihamarabb el kell tűnnie ebből az országból.

2016. - USA, New Orleans
New Orleans... A hely, ami már nagyon vonzotta őt évek óta. Hát végre megérkezett, teljes titokban, az éjszaka sötétjének védő leple alatt. Jelenlétét csak az a szinte felismerhetetlenségig szétmarcangolt női test jelzi az egyik sikátorban. Hogy felelőtlen volt-e, hogy csak úgy ott hagyta a testet? Talán... De hát ő nem szokott hozzá az ilyen cselekedetekhez, de most az éhsége nagyobb volt, minden félelmét elnyomta a vér visszataszító, de egyben bódító illata. Még mindig összeszűkül a gyomra, ha csak eszébe jut eme cselekedete, s még mindig érzi orrában a vér jellegzetes vas-illatát, amitől már szinte az ájulás határán van. De próbálja ezeket tudatalattijába visszatuszkolni, s csak arra koncentrálni, hogy minél hamarabb eltűnjön innen, hogy valami helyet találjon, ahol az elkövetkezendő napokban meg tudja magát húzni, és csak az új projektjével foglalkozzon, amibe nemrég belekezdett./div>