Kíváncsian figyelem a nőt, amint arcán egy kissé szemérmes mosollyal kevergeti mellettem a koktélját, aztán hátradőlök, és egyik karomat a kényelmes bőrkanapé támlájára helyezem mögötte. Nem amiatt, mert ilyen szánalmas módon próbálnék rányomulni, annak még egyébként sem jött el az ideje. Egyelőre csak ismerkedünk, bár tulajdonképpen már most is minden adott ahhoz, hogy a dolgok új irányt vegyenek. A zene, a hangulatos fények, és csak egy intésembe kerülne elintézni, hogy egy ideig senki ne háborgathasson bennünket. A V.I.P. részlegem igazából nem mindig ennyire meghitt. A privát vendégeim néha teljesen megöltik ezt a helyet is, ahonnan a lenti forgatag csak egy izgalmas és varázslatos látkép, ahol mindig a drágább italok folynak, és a legfontosabb üzletek, alkuk és szövetségek kötődnek. De most csak a firkász kisasszony és én vagyunk itt.
- Mondja, mégis mi a titka? Hogy tudta mindezt elérni ilyen fiatalon? - teszi fel nekem az újabb kérdést, mire ravasz mosoly jelenik meg ajkaimon, és bizalmasan közelebb hajolok egy kicsit.
- Valójában 532 éves vagyok, de ha bárki kérdezi, ebből gondolkodás nélkül letagadok ötszázat. És rendszeresen áldozok az ördögnek a sikereimért – kacsintok rá, mire ő elneveti magát. Hát nem lenyűgöző, ahogy a halandók milyen erősen képesek kapaszkodni az illúziójukba, a természetfelettibe vetett hitetlenségükbe, még akkor is, ha az igazságot tálcán kínálják nekik, ha a valóság ott van éppen az orruk előtt? Igazából nem volt ez mindig így, de amióta a modern tudományok utat törtek maguknak, mindaz, amire nem találnak elfogadható magyarázatot, a háttérbe szorult. Bezzeg abban az időben, amikor én születtem, egy-két ilyen kijelentés után megbánás nélkül máglyára vetettek bárkit, akár volt valóságalapja, akár nem. Anyám folyton arra tanított, hogy tartsam titokban a képességeimet, hogy csak zárt ajtók mögött, kíváncsi szemektől rejtve használhatok mágiát. Most viszont... ha kiállnék az odalent ringatózó tömeg elé, és varázsolni kezdenék, biztos vagyok benne, hogy rövid időn belül találnának valami kézzel fogható magyarázatot a látottakra. De valljuk be, sokkal kényelmesebb ez így. Hmm... vajon mi vált volna anyámból, ha megéri ezt? Nem tudom őt elképzelni ebben a modern világban. Nosztalgia. Nem igazán az én stílusom, valószínűleg a csinos vendégem kérdései hozzák elő belőlem. Pedig már hosszú évek óta nem gondoltam a szüleimre. A földhöz ragadt, nemesi származású apámra, aki soha nem is sejtette, hogy a francia grófnő, az ízig-vérig gőgös úri hölgy, akit elvett, milyen eszközökkel jutott a hatalmához, és mivel töltötte idejét a magányos perceiben. Nyugodtan bevallhatjuk, sok tekintetben inkább anyám fia lettem.
A nő újabb kérdésre nyitja ajkait, de mielőtt megszólalhatna, az egyik alkalmazottam zavarja meg a párosunkat. A tekintetem dühösen villan rá, de amint a fülembe súgja jelenlétének okát, máris megenyhülök, és bólintok, hogy mindjárt megyek.
- Sajnálom, kedvesem, halaszthatatlan dolgom akadt, de ígérem, hogy még befejezzük, amit itt elkezdtünk – lehelek csókot a hölgy kézfejére, majd egy pimasz mosoly kíséretében kilépek a helyiségből, hogy kövessem az embereimet.
- Azt mondtad, elkaptátok. Hol van? - lépek Petehez, és a hangom már koránt sem olyan nyájas, mint csupán fél perccel korábban, mély baritonom ezúttal élesen zeng a folyosó némaságában.
- Odalenn, a pincében. Ki van ütve. A vámpírok őrzik. - A szemeimet forgatva sóhajtok. Ha nem villanyozna fel a hír, hogy végre hazahozták az egykori, eltévelyedett báránykámat, biztos kitalálnék valami gyors és hatékony büntetést, amiért ez a féleszű képes volt a két vérszívókölyök felügyeletére bízni az egyik legerősebb „utódomat”. Reméljük, hogy még időben érkezem!
Nos, a kép, ami fogad, cseppet sem lep meg. Az egyik kis szúnyog már fej nélkül festi vörösre a padlót, a másik épp átrepül a keskeny helyiségen, és a falon nyekken, majd a földön végzi összekuporodva, miközben Edward még mindig hátrakötött kézzel ül a széken, ahol minden bizonnyal hagyták. A meglepetés erejével támadok rá, és egy gyors, elmormogott igével máris sikerül ideiglenesen megkötnöm az erejét. Szerencsére ismerem a gyengeségeit és az erősségeit egyaránt, és ezt ő is tudja.
- Na lám, a tékozlófiú visszatért! Nem tudtál volna valami kisebb felfordulással indítani, kölyök? Most magyarázkodhatok a gazdájának, hogy miért és hogyan is hagyta el a fejét – sétálok egy-két lépést közelebb a lenyakazott kis jószághoz. Nem egy kivételes eset, hogy egy alfa vagy egy idősebb vámpír a rendelkezésemre bocsájtja az alattvalóit egy-egy szívességért cserébe, vagy annak elintézése érdekében. Nem tekintenek maguk közé valónak, félvérként mindenhol kívülálló vagyok, de ha segítség kell, egyik sem rest az ajtómon kopogtatni. Ez most is így történt, és minden egészen jól is haladt, amíg ez a hálátlan bele nem rondított a dolgokba. De hát mit is vártam? Csak hozza az utóbbi formáját. És legalább a másik vérszívó még él, bár elég megviseltnek tűnik. Szép teljesítmény Eddietől röpke pár perc alatt, valljuk be. Ha mások lennének a körülmények, még büszke is lennék rá.
- Magának köszönheti, minek pofázott. Amúgy is egy hulla volt már. És ne nevezz így! Nem vagyok a fiad! - fordítja dühös tekintetét a két ernyedt testről felém. Vajon minek köszönhetem ezt a haragot a szemeiben? Tudtommal én vagyok az, akit elárultak, és nem fordítva.
- Persze, hogy nem, a tanítványom vagy. Voltál. Aztán megloptál és hátat fordítottál nekem. Szóval talán térjünk is a tárgyra – lépek közelebb, majd fenyegetően fölé magasodva elkapom a nyakát, a széke támlájához ütöm a fejét, így kényszerítve, hogy a szemembe nézzen. - Hol vannak a láncok? Miért volt rájuk szükséged? - Csak mered rám közömbösséget erőltetve magára, és semmi válasz. A félelemnek még a szikráját sem látni rajta sehol. Alábecsül, ha azt képzeli, hogy nem fogok ártani neki. Pedig ismerhetne már. Talán éppen ezért is ilyen nyugodt. Mert tudja, mi vár rá.
- Ne kelljen még egyszer megkérdeznem, mert az nem lesz kellemes! Mit tettél a láncokkal?! - A bennem feléledő dühtől az emberi álarcom meginogni látszik, és az alatta szunnyadó torz, démoni bestia fel-felvillan. - HOL... VANNAK?! - kiáltok rá, és fél másodperccel később az egész srác lángokban áll. Figyelmeztettem. Ha nem beszél, egyszerűen végignézem, ahogy hamuvá ég. Szemrebbenés nélkül. Remélem, ezzel is tisztában van. Azok a láncok, melyeket évszázadokkal ezelőtt erősítettem meg egy varázslattal, bármilyen lényt fogva tudnak tartani, legyen az illető akármilyen erős vagy mágikus. Nevezzetek szentimentálisnak, de mégsem a hatalma miatt akarom visszaszerezni – bár elismerem, aggasztó a tudat, hogy valaki büntetlenül lophatott tőlem –, hanem inkább az eszmei értéke miatt, hisz ezzel az eszközzel igyekeztem kordában tartani egykori kedvesemet, miután elvették őt tőlem, és átváltoztatták, ő pedig megvadult, és átment vérengzőbe. Áh, a sötét múlt... és minél idősebb leszek, annál több a sötétség.
- Te akartad, kölyök – ingatom a fejemet, miközben a lángok feljebb csapnak, egykori tanítványom pedig, akit évekkel ezelőtt még tinédzserként fogadtam magamhoz, utolsó sikolyai között hamuvá ég a szemeim előtt.