Nehezemre esik jellemeznem magam, hiszen az engem ért külső hatások sokban befolyásolják azt, akivé lettem. Mindig egyszerű, és alig észrevehető, csendes fiú voltam, a magas, nyúlánk testalkatom ellenére is. Sokszor, ha nem minden egyes nap anyám, vagy apám mellett sertepertéltem, és figyelmesen néztem őket, hogy tanuljak. Ha anyám mellett voltam, az elmém erősödött, ha apám mellett, akkor pedig a testem, így lettem erős, izmos. Már akkor is hatalmas volt a tudásszomjam, és egész kicsi koromtól érdekelt a mágiájuk, és alig vártam, hogy nekem is előjöjjön, hogy védhessem a családom, szóval mondhatjuk, hogy védelmező voltam. Védtem a húgaimat, magamat és az állatokat. Ehhez a magasságom, és a fizikai erőnlétem is hozzásegített, hiszen nem mertek szembeszállni velem.
Csak sajnos hamar kiderült, hogy én más vagyok, mint a koven többi tagja, nekem saját mágiám soha nem volt, és nem is lehet.
Ez volt az első törés. Ekkor lettem zárkózott, és hamar kitagadták a családom az én képességem miatt. Hiszen kiderült, hogy én csak úgy varázsolhatok, ha elszívom valakitől, vagy valamiből. A koven kitagadott, így sokáig utaztunk, ami meggyötörtté tett, és ráncokkal barázdálta homlokom. Így lett tekintetem túl hamar hűvös, távolságtartó. Mégis untam a folytonos utazást, és már majdnem feladtam, pedig kitartó voltam mindig is.
Ekkor keveredtünk össze egy furcsa kovennel, ami száműzött boszorkányokból alakult. Nem mind olyan, mint én, de valamiért a közösségük kivetette őket. Egyetlen lány keltette fel akkor a figyelmem, és szerelmes lettem pusztán a pillantásába, és a lágy, szerény mozdulataiba. Ekkor erősebbé váltam, kitartóbbá, és ismét életcélt találtam. Talán ez idő alatt kezdtem jobban odafigyelni az öltözködésemre, hogy ne tűnjek el a tömegben, hanem inkább kitűnjek belőle. Talán ezért is figyelt fel rám olyan hirtelen Olivia. Nem tudhatom, hisz rég volt. Sokáig hittem, hogy minden rendben, elvettem feleségül, boldogok voltunk.
Aztán a második törés ismét ellopott egy darabot a szívemből, és a lelkemből, amikor ránk támadtak, és elvesztettem a szüleimet. A két húgom eltűnt, miközben védtük magunkat. Lassan elvesztettem a fényt a tekintetemben, mikor Olivia megörvendeztetett a jó hírrel, hogy terhes. Én voltam a legboldogabb. Egészen addig, míg a baba el nem ment. A sorozatos csapások egyre inkább megtörtek, már csak az ő kedvéért pislákolt bennem a remény, már csak őérte keltem mosollyal reggel, miközben a régi csendes, visszahúzódó fiú elveszett, és a törtető énem a koven vezetésére esküdött önálló erő nélkül. Manipulálni kezdtem a boszorkányokat, és érintkezve velem adtak az erejükből, hogy megvédhessük magunkat a minket meg nem értőktől, miközben Olivia egy gyönyörű kislánnyal ajándékozott meg. Valahogy mégis elzárkóztunk, elvesztettem önmagam, elvesztettem az irányítást, és csak a koven védelme vált a célommá, előjött a törtető énem.
Az utolsó, és egyben legnagyobb törés vett el tőlem mindent, mégis kiálltam a feleségem mellett. A koven elhagyott minket, és a vámpírokkal fogtak össze, elrabolva a gyerekünket. Könyörtelenné tettek, és mindemellett vámpírrá. Ekkor még nem tudtam, mit is jelent, csak a bosszúvágy hajtott, és szótlanná váltam. Nem voltam önmagam. Most se vagyok. Befordultam, felfedeztem magamban az erőt, és önző lettem. Egy eszelős vámpír, aki a saját önzősége érdekében cselekedett. Nem engedtem a szavamból, tudtam, hogy Olivia tehet a gyermekünk elrablásáról. Gyűlölni kezdtem őt, és üldözni, messzire, ahogy mindenkivel teszek. Érdekemberré váltam, olyanná, aki eljátszotta a saját halálát is, hogy a sötétből csapjon le, mikor senki nem számít rá. A bűnösöknek meg kell szenvedniük.. Ahogy Oliviának is, hogy végre békét találhassak.