- Szokatlan. Felettébb szokatlan. - szólal fel egy mély hang, megtörvén a hullaszagú csendet. A hang fagyasztó szélként száll szembe a falakkal, s onnan visszaverődve enyhén megborzong a hallgatója.
- Folytassa, kérem. - zendül fel a félénk, ám némi bátorságot magára erőltető beszéd. A másik alak nagyot szippant a levendula illatú levegőből, majd azt kifújván újra folytatja.
- Mintha most... Résnyire nyitva lenne az ajtó. - mondja meglepődve Zhydrun, enyhén ráncolt szemöldökkel. - Még sosem volt nyitva. Bemegyek. - szólal fel határozottan, nagyjából egy néma csendbe burkolózott öt perc után.
- Mit lát?- válaszol kérdéssel a vele szemben ülő hölgy.
- Sötét van. Nagyon sötét. Talán éjjel lehet. Mintha... Odakint vihar tombolna. Hatalmas vihar. Egy hosszú folyosó van előttem. Még egy folyosó?! - csattan fel váratlan dühvel.
- Ne zökkenjen ki! Menjen tovább! - biztatja erősen a hölgy.
- Mintha festmények lennének a falakon. Egy család. De az arcuk... Össze van satírozva. Miért van összesatírozva? - ekkor hatalmas fájdalom hasít a férfi fejébe, mire oda is kap. A kép azonnal szertefoszlik, s a méregzöld íriszek kipattannak.
- Gratulálok, Uram, ismét sikerült előrébb lépnie. - a hölgy lelkesen szórja szavait Zhydrun felé, ám amaz komor arcának láttán hamar lefagy a másikról a mosoly.
- Nem erre számítottam. Ez nem jelent semmi jót. - mielőtt még újra, mint oly sokszor kisétálna egy szó nélkül, hamar megtöri ezt egy váratlan kérdéssel a szemben ülő.
- Miért nem beszél inkább azokról az emlékekről, melyekről lehullt a lepel? Utána pedig az átváltozás utáni időszakokról. Hátha elgördíthet pár apró követ a lelke mélyén nyugvó emlékképek elől azzal, hogy kimondja hangosan a gondolatait. - látszik, hogy a vérszívó nem igazán örül a kérésnek, de belátja, hogy a hölgyeménynek igaza van. Így nagyot sóhajt, s belekezd.
- Egy komor nevelőotthon falai közt töltöttem gyermekkorom nagy részét. Pontosabban... Talán nem volt számomra annyira szörnyű, mint azt elsőre gondoltam. Szerettem egyedül tölteni az időmet, s ahogy emlékszek, nem volt ellenemre, mikor napokra a szobámba zártak a négy fal közé, hiszen nem kellett a többiekkel lennem. Ám hiába adtak ételt, hiába volt fedél a fejem felett... Akkor sem tudtam megszokni a tényt, hogy valakinek az irányítása alatt állok. Sikerült elcsennem mindig pár könyvet, így azokba temetkeztem, s az üres lapokra szénnel rajzoltam le a bennem megbúvó gondolatokat. Ki kellett tárnom az elmém, ha tökéletes szökési tervet akartam kieszelni, nem igaz? Úgy rémlik, hogy ez hosszú hónapokat emésztett fel, ám sikerült kiszabadulnom. Viszont az még homályos, hogyan... Annyi biztos, hogy valaki segített. Egy lány. Ő is ott lakott akkor. Viszont neki nem sikerült kijutnia, ez biztos. Semmire sem emlékszek belőle. - csóválja fejét.
- Igen, úgy tűnik, hogy a lényegesebb eseményeket fedi még köd. - pillant bele a jegyzeteibe. - Hogy hogyan is került abba a nevelőházba, mi volt annak az oka, az még nem derült ki. Viszont a festmények a falon igen csak szép előre lépést jelent. - ismétli meg önmagát. - A rejtélyes lány, aki segített Önnek megszökni. Róla sem tudunk semmit, se a külsejét, se a nevét, se egyebet. Mi történt, miután elhagyta azt a helyet? Hova ment? - úgy kérdez, mintha nem ismerné a pontos választ.
- Eleinte egy mérföldekkel odébb levő erdőben húztam meg magam. Tudtam, hogy először a környékbeli falvakban keresnének, így megvártam, amíg elül a kezdeti felhajtás. Nem volt kellemes bogyókon élni, s a tűz parányi lángjánál fagyoskodni éjjelente. De hát mit várhat az ember a fagyos Norvégiától? Tudtam, hogy mire vállalkozok. Több időt, ha minden igaz, egy messzi faluban töltöttem, távol mindentől. Alkalmi munkákat vállaltam, s így kerültem ahhoz a családhoz, kik nekem ajándékozták e hosszú élet gyümölcsét. - hangja immáron kissé megenyhül.
- Kik voltak ők? S mi történt ott pontosan? - vezeti rá egy újabb momentumra a hölgy.
- Egy igazán gazdag, nemes család voltak. Nem messze éltek a falutól egy csodálatos kastély falai közt. Akkor figyeltek fel rám, mikor egyszer a faluba tértek be, ám szekerüknek kereke valamilyen módon kitört a helyéről, s megindult felém a négykerekű. Nagyjából egy másodpercen múlott, hogy nem hasított keresztül rajtam, ám mivel a fürgeség s ügyesség igen csak a jobb tulajdonságaim közé voltak sorolhatók, így hamar elszökelltem onnan. Így visszaemlékezvén... Nem is hinném el, ha nem én tapasztaltam volna. Ekkor kértek meg, hogy tanítsam az ott élő gyermekeket. Életre... Tudniillik, hiába élt ott egy vámpír kolónia, a fiatalabb generációban mégsem volt meg az az igazi túlélési ösztön, s úgy hitték, hogy ezen egy hasonló korú segíthet igazán, aki megértheti őket. Talán túlságosan el voltak kényeztetve, hiszen a táplálékot egyszer sem szerezték maguknak, lényegében az orruk elé tolták őket. Utólag belegondolva igen szokatlan, hogy egy emberfiút szántak arra a feladatra, hogy tanítsa őket, bár könnyen lehet, hogy az elejétől fogva az volt a céljuk, hogy engem is beavassanak a titkukba. Nagyjából egy évig élhettem még ott emberként, mikor 1689. telén, mikor betöltöttem a huszadik életévem rögtön, egy igen csak mély szertartás keretein belül változtattak át engem is. Természetesen előtte beavattak mindenbe, s rám hagyták a döntés jogát, hogy akarok-e élni azzal a kinccsel, melyet ők birtokolnak. Úgy éreztem, hogy ez a szabadságom kulcsa, így lévén, hogy egy ellenérvet nem tudtam felhozni magamban, igent mondtam. Egy percét sem bántam meg... - felbukkan az első halovány mosoly, ami hamar visszakúszik a helyére.
- Mi történt ezután? Miért hagyta ott azt a helyet is? - a csekély szép emlék hamar tovaszáll, s újra felbukkannak a sötét felhők.
- Történt... Történt egy szörnyű tragédia, mely beárnyékolta az egész helyet. Komor idők következtek... Tíz év múlva talán született egy lánygyermek. Csodálatosan szőke hajjal, kék szemmel, kire ha ránézett az ember, minden baja elszállt. Pontosabban, ezt gondolta mindenki, engem leszámítva. Én láttam valami sötétet a tekintetében, mely olyan mértékű ellenszenvet váltott ki belőlem, hogy jobbnak láttam elkerülni. Mikor külsőre már tizenöt évesnek nézett ki, rámbízták őt. Hogy próbáljam megismerni... Ha együtt megyünk vadászni, hátha kicsit közelebb kerülünk, s rájövök, hogy az aggodalmaim alaptalanok. Sajnos, nem így történt... Egy csapda volt. Egy jól megalapozott csapda, melyet az a cafka tervelt ki. Felbőszítette a közeli falut, akik persze mit sem tudtak a vámpírokról. Kivéve engem... Ugyanis úgy állított be előttük, mint egy vérszomjas szörnyeteget, ki eljön az asszonyaikért esténként. Ebben annyi volt az igazság, hogy valóban eltűnt pár nő, kiknek a véres, szétszaggatott tetemét megtalálták a falu mellett. Annyi volt a különbség, hogy az nem hozzám volt köthető. Hanem ő tette... A barlangban pedig, ahova mentünk, ott várt a felbőszült tömeg, kész csapdákkal. Majdnem ott hagytam a fogam... Viszont ez a némber a saját csapdájába esett. A nagy vérfürdő láttán nem tudta megállni, hogy ne kóstoljon bele az ízletes nedűbe, s ezt látván a nép egy része őt kezdte el támadni. Egy fiatal fiú, ki talán önmagamra emlékeztetett, egy karót döfött a szívébe, s az örök halál mezejére küldte. Ezzel az én Sorsomat is megpecsételve. Hiába sikerült kijutnom élve, s hiába hitt nekem a család, tudtam, hogy a szívük mélyén engem okolnak a haláláért, és soha nem fogok bocsánatot nyerni. S mivel nem voltam teljes jogú családtag... Így úgy döntöttem, hogy eljövök. - bólint hűvösen.
- Miért nem próbált meg beszélni velük? Tisztára mosni a nevét? - kérdi kelletlenül a nő.
- Nehéz megmagyarázni. Jobbnak láttam az elején megszakítani a problémát, hiába járt azzal, hogy újra "menekülnöm" kellett. - folytatná, de a hölgy hamar közbevág.
- Ez egy jelentős oka volt annak, hogy innentől kezdve nem csatlakozott sehova, s magányosan élt? - kérdi amolyan szemrehányó hangsúllyal.
- Én választottam a magányt, de igen, ez is egy momentum volt a sok közül, mely arra ösztönzött, hogy ne ragadjak meg egy helyen. Miután elhagytam őket, évtizedekig jártam a világot, megállás nélkül. Felfedeztem a kietlen sivatagot, a titokzatos őserdőt, az égbe nyúló hegyvidékeket... - folytatná még, de közbevág a másik.
- Nem hiányzott eközben egy társ, kivel megoszthatná élményeit? - ekkor Zhydrun haragos pillantást vet rá.
- Miért foglalkoztatja magát ennyire ez a téma? Ennyire nehéz elhinni, hogy valaki egyedül is képes élvezni a természet gyönyöreit? Hogy valaki egyedül is képes arra, hogy elméjét kitárja? - kérdi értetlenül.
- S mi a helyzet azokkal a hölgyekkel, akik táplálékok voltak? - ekkor a férfi végül sejtelmesen elmosolyodik.
- Na, igen... Ez megint egy másik történet. A magány s az egyedüllét így önmagában kicsit erős túlzás. Mikor "táplálkoztam", ahogy Ön mondaná, jobb szerettem összekötni a kellemeset a hasznossal. Mondhatni, olyan helyzetbe hozni az adott hölgyet, hogy szinte már kívánja azt, hogy a hűs ajkaim mögött megbúvó hegyes fogak bőrét érintsék. Mintha... Mintha a vérnek sokkal kellemesebb íze lenne, ha a gazdája úgymond "boldog". Ha érti, mire gondolok... - súgja sejtelmesen, s a hölgyemény arcán egy parányi pír meg is jelenik, majd egy köhintést követően gyorsan témát vált, mielőtt vörössé változna az egész orcája.
- Mi történt az 1800-as években? Ha jól emlékszek, azt említette, hogy ekkor egy időre megtelepedett volna Angliában. - idézi fel az újabb jelentős momentumot.
- Egy igazán érdekes fajjal találkoztam. Hallott már a szirénekről? Nem? Ezelőtt még én sem. Épp Anglia komor és sötét erdejeit jártam, s megmondom őszintén, annyira elmerengtem hosszú órákra, hogy eltévedtem. Pedig igen jól tájékozódok, ám sehogy nem voltam képes kijutni. Mikor már kezdtem volna elfogadni a Sorsom, hogy talán sosem, vagy csak nagyon hosszú idő múlva ízlelhetem újra az emberi nedűt, megláttam egy szokatlan alakot elsuhanni a fák közt. Azt hittem először, hogy csak képzelődök, s már az éhség játszadozik elmémmel. Azért... Utánaeredtem, s elértem egy látszólag magányos kis tisztásra. A lombok közt lágyan beszökött a napfény, s a fák körben egy apró, kristálytiszta vizű tavacskát öleltek körbe. Mintha egy álomvilágba csöppentem volna... - sóhajt fel mélyen.
- Ennek sem lett jó vége, nem igaz? - vág közbe a nő a szép ábrándokba.
- Nem. De azt a pár napot sosem felejtem el... Soha. Azóta sem találkoztam szirénekkel sajnos. Mikor letelepedtem a tó partjára, lassan előbújtak a fák mögül. Nagyon-nagyon félénkek voltak. Épp hogy megmozdultam, már szaladtak is vissza a rejtekbe. Órákba telt, mire eljutottunk odáig, hogy karnyújtásnyira jöttek hozzám. Az az érzés... S látvány... Bőrük halovány volt, hajkoronájuk csodás sötétkék s zöld árnyalatokban pompázott, melyet virágok díszítettek, s fedetlen testük szoborszépségű volt. A vérük pedig... Mintha minden egyes pillanatban az ajkaimon éreztem volna a mennyei nedűt... Emberfeletti élmény volt őket vászonra önteni, s ekkor jöttem rá, hogy a festés mily' csodás művészet, s hogy rejtett kapukat is képes megnyitni elmémben. Egy hétig tudtam türtőztetni magam... Úgy éreztem, hogy befogadtak volna szép lassan maguk közé. Csodálatos, szenvedélyes pillanatokat töltöttem azzal a tizenhárom szépséggel... - ismét erős pír jelenik meg a hölgy arcán, így mielőtt nagyon beleéli magát a történetbe, gyorsan közbevág.
- Miért hagyta őket is ott? Mi történt? - nyel egy nagyot, válaszra várva.
- Túl nagy volt a csábítás. Megharaptam egyiküket. Rögtön mindenki rám támadt, s én... Nem hagytam életben őket. Sosem bántam meg egy embert sem, hogy megöltem, de az a tizenhárom szirén... Úgy érzem, hogy örökké egy sötét folt lesz a múltamban. Megadtam nekik a kellő tiszteletet, s miután kiszívtam az utolsó csepp vért is a testükből, örök nyugalomra engedtem őket a tó fenekére. - ekkor egy pillanatra elhallgat, mintha az emlékek fájóak lennének.
- Ez is megtanította valamire, nem igaz? - ír valamit a jegyzetfüzetébe, vagy visszanéz a férfire.
- Ettől kezdve próbáltam egyre többször állati vérrel táplálkozni. Kezdetben igen rossz íze volt, de a folyamatos meditálás sokat segített. Ahogy telt az idő, egyre hosszabb ideig bírtam állati véren, s egyre "ellenállóbbá" váltam ezáltal. Képes voltam már nemet mondani, s félrelökni az ösztönöket. Sok esetben talán ez mentette meg a bőröm. Azóta is folyamatosan gyakorlom, hiszen van még mit fejlődnöm. Ez az oka annak is, hogy már csupán hölgyek vérét veszem, hiszen nincs már bennem a "mindenáron" késztetés. - mondja büszkén.
- Végezetül... Miért döntött New Orleans mellett? Miért pont e város? - kérdi kíváncsian.
- Magam sem tudom a megfelelő választ. A Sors irányított erre, s hiszek abban, hogy oka volt rá. Rengeteg csodás helyen jártam, számos nép életébe nyertem betekintést, tengernyi kultúrát szívtam magamba. Talán túl sokat voltam "odakint" a nagyvilágban, s ideje már letelepednem egy időre. - ekkor feláll a karosszékből, s a hölgy elé lép. Letérdel lábai elé, majd lassan közelebb hajol hozzá.
- Úgy érzem, húz valami ide... Valami nagyon erős energia kering a levegőben, mely be akar szippantani. S én azt hiszem, hogy engedek a csábításnak... - hajol közelebb a hölgy nyakához, kinek szívverései szinte már torkában hallatszanak. Hűs ajkait lágyan hozzáérinti selymes bőréhez, majd lehel rá egy lágy csókot. Ezután óvatosan elhajol, majd feláll, megigazítja zakóját, s egy kacsintást kísérően kisétál a szobából. A hölgy dermedtsége hamar elszáll, ahogy Zhydrun eltűnik, s egy halovány mosoly kíséretében jegyzi le a következőket a füzetébe: Összegzés: Újabb előrelépés. Megjegyzés: Ez az alak teljesen őrült... Azzal becsukja a füzetet, felkapja kabátját, s kirobog a rendelő ajtaján, abban reménykedve, hogy még visszatér ez az ijesztő, titokzatos, ám mégis nagyon vonzó vérszívó...