Nem értem, mi ez a kijelentés a halálos ítéletünkről, de talán ha esélyt adok neki, meg tudja magyarázni. Nem mintha sok reményt fűznék hozzá. Egyébként meg többé-kevésbé már azzal is céltáblát rakott a hátunkra, hogy elhagyott bennünket, és elkezdte élni az új, vérgőzös életét. Akkor már legalább együtt maradhattunk volna. De mindez már amúgy sem számít. Megadom hát neki a lehetőséget, hogy elmondja, amit szeretne, részben a lányunk emlékére való tekintettel, részben mert ennyivel talán még tartozok neki azok után, hogy fiatal tiniként kérdés nélkül gondoskodott rólam, miután a családom kitagadott. Megindulok a ház belseje felé, arra számítva, hogy követ, de megtorpanok a hangjára, amikor utánam szól. Megfeledkeztem róla. Pedig tisztában vagyok a vámpírok ezen szabályával, hogy nem léphetnek be halandók lakta házba engedély nélkül. Azt hiszem, csupán arról van szó, hogy a vámpír énjével még nem találkoztam. Emberként élt az emlékezetemben, és hiába tudtam az igazat, még nem szoktam hozzá, hogy egy valós helyzetben is így tekintsek rá. Különös. Azt hiszem, még ő sem tudja rólam, hogy mi vagyok. Sosem volt alkalmam elmondani. Miután a szüleim kidobtak, már nem is igazán számított, nem foglalkoztam a mágiámmal, ezért nem is éreztem szükségét, hogy beszéljek erről Normannek. Úgy gondoltam, egyébként sem hinne nekem, és hát abban az időben nem is volt ajánlatos az ember lányának varázslatról mesélnie, mert könnyen máglyán találhatta magát. Azóta pedig ugyanúgy nem volt alkalmunk erről beszélni, ahogy sok minden másról sem. Visszalépek a bejárathoz, majd pár pillanatig kutató pillantással méregetem őt, mintha csak most ébrednék rá, hogy mi is lett belőle, és a látható jeleit keresném a vámpírságának. Aztán végre megszólalok.
- Gyere be, Norman – invitálom be végül. Csak ne kelljen megbánnom. A fiunkra tett megjegyzésére csak a szemeimet forgatom. Valljuk be, tényleg van abban igazság, amit mond. Na nem mintha tőlem nem örökölhetett volna kitartást vagy makacsságot az a gyerek. De tény, hogy néha nagyon emlékeztet az apjára. Beérünk az étkezőbe, és egy kézmozdulattal hellyel kínálom őt. Kínálnám valami itallal is, de vér éppen nincs itthon, adakozó kedvemben sem vagyok, és... talán később még megnézem, mit rejt a minibárunk, ha úgy találom, hogy marasztalni szeretném őt egy kis szíverősítőre is.
- Theresa – suttogom utána a kiejtett nevet. Ismerősen cseng, de ahelyett, hogy kutakodni kezdenék az emlékeim között, vajon hol hallhattam, inkább csendesen végighallgatom a férfit. Igazán kőszívűnek kellene lennem ahhoz, hogy ne rendüljek meg a szavaitól. Igenis hatással van rám a meséje, csak sajnos nem törli el mindazt, amit én megéltem miatta.
- Meg kellett volna keresned már előbb... meg kellett volna. Szükségem volt rád – könyökölök fel az asztalra vele szemben, hogy ezáltal is közelebb hajoljak hozzá. - Teljesen magamra hagytál egy csecsemővel, és a meg nem született gyermekünkkel. Aztán őket is sorra elveszítettem. Először a lányunkat. Aztán Ezrát is elvették tőlem. Nem maradt senkim. A fiú kétszáz évig olyan volt, mintha halott lenne. Nem mozdult, nem lélegzett, nem változott, nem nőtt fel... Majdnem két évszázadon át vittem magammal mindenfelé a koporsóját, és néha úgy éreztem, tényleg elveszítem a józan eszemet is. Főleg miután újra és újra kudarcba fulladtak a próbálkozásaim, hogy valaki visszahozza őt. - Mesélek most én a férfinak, és hosszú-hosszú idő után először engedem, hogy valaki a várfalaim mögé lásson, hogy valaki láthassa a fájdalmat, amit magamban őrzök. - Aztán megtörtént a csoda, Ezra felébredt, és lehetőséget kapott, hogy felnőjön, hogy éljen. Felneveltem őt, ismét csak egyedül, Norman. Már majdnem kész felnőtt férfi. Van egy viszonylag normális, átlagos életünk, és elismerem, nem tartom jó ötletnek, hogy te is a részese légy... - ingatom a fejemet, és hátradőlök a székemen, ezúttal növelve a köztünk levő távolságot. - De ahogy mondtam, Ezra már felnőtt, tőled akar tanulni, és én ezt tiszteletben fogom tartani. Viszont ha cserben hagyod őt, vagy bármi baja esik... esküszöm, hogy megkereslek, és karóba húzlak – jelentem ki végül szikrázó tekintettel, hangomban fenyegető éllel. Lehet, hogy valaha szerettem ezt a férfit, nagyon is szerettem, és talán még ennyi idő után sem teljesen közömbös, de nekem már nem maradt más, csak a fiam, és ha nem vigyáz rá, ha bármi módon árt neki, biztos lehet benne, hogy beváltom a fenyegetésemet, és megölöm őt.

Elhúzom a számat, szinte már türelmetlenül dobbantok. - Ha kétszáz évvel ezelőtt kopogtatok, azzal aláírom mindkettőtök halálos ítéletét Rowena. - utalok az akkor még élő gyermekre akit lányomként szerettem. Látom ahogy tekintete megenyhül amikor kinyitja az ajándékot mit mióta elhagytam a nőt, őriztem. Azt mondja nem fair. Nem fair? Összevonom tekintetem. Megvadultam az évek során. Már nem tudom mi fair és mi számít puszta kedvességnek. Kiveszett belőlem a szelídség. Eltemettem azt a férfit akit Rowena megismert. Nem is tudom él-e még bennem valahol vagy örökre elveszett. Nem kér. Nem követel. Egyszerűen kijelenti, hogy tudnia kell, miért hagytam el őt és megérdemli az igazságot. Azonban az istenekre mondom ez a nő olyan mocskos pipa lesz rám, hogy talán jobb lenne ha visszalépnék mielőtt túl késő. Elfordul én pedig megköszörülöm a torkomat. - Vámpír vagyok Rowena. Be kell invitálj. - s ha a nő megteszi akkor belépek és követem, hogy aztán a fiamról meséljen. Akaratlanul is elvigyorodom. - Ezra. Jobban az apjára ütött, mint azt gondoltam volna. - csóválom meg a fejemet. - Másképp nem vehetett volna rá arra, hogy a nyomomba eredj. - Aztán a vigyor eltűnik. Nem lesz könnyű elmesélnem azt a kétszáz év vérontást mi az életemet jelentette. A kétszáz évet melyben nem volt más csak halál. - Az éjszaka amikor eltűntem... - mély levegőt veszek. Régen volt. Vissza kell emlékeznem és ehhez az kell, hogy pár percre emlékeim közé süllyedjek... s az én emlékeimet vér szövi át és halál. - Áh, igen. - szólalok meg pár perces hallgatás után. - Egy gyermek feküdt az úton. Ruhája vértől vöröslött. Azt hittem halott. - elvigyorodom – tulajdonképpen nem tévedtem. Halott is volt. Vámpír. Theresa. Egy gyermeknek tűnő szörnyeteg. - megkomolyodik az arcom. Rowena tekintetébe emelem sajátom. - Társa volt szüksége. Valakire aki öl érte. S ha nemet mondtam volna, végez veletek. Azért cserébe, hogy elhagytalak a védelmetek ígérte. Senki nem volt képes elvenni az életetek, ártani nektek. Senki, egészen addig a boszorkányig. - Undorba torzul arcom. Élesen él bennem az emlék. - Theresa boszorkánya ezek után bűbájt bocsátott rátok de annak a boszorkának az átkát más nem volt képes ellopni én pedig hiába kutadtam utána, hogy kitépjem a szívét, nem találtam. - Igen. Ez volt az én világom. Az erőszak nyelvén beszéltem. Vad voltam, állatias, nyers, mocskos, vérgőzös szörnyeteg. - Azt reméltem, hogy egy békés halandó életet adhatok neked. Védelmet. Cserébe lemondtam rólad, a gyermekről és önmagamról. Eltemettelek titeket és hagytam, engedtem, hogy láncra vert kutya legyek. - Olyan nyersen és hidegen beszélek, hogy bárki számára egyértelmű lenne; nem azért mondom amit, mert sajnálatot keresek. - Később megismertem egy fiatal nőt, hozzám képes gyermeket. Akként is szerettem meg de Theresa elvette őt is és elmenekült. Ez volna a történetem.

xxx || blood eagle || xxx

Hát persze, gondolhattam volna, hogy híre megy, hogy kutatok utána. A pletyka olykor gyorsabban terjed, mint a tűz. Ezt már nem egyszer tapasztaltam életem során.
- Kerestelek kétszáz évvel ezelőtt is, akkor mégsem kopogtattál az ajtómon – vetem oda a szavakat, de igazából nem várok rájuk választ, legalábbis nem most, nem így, a küszöbön állva. De egyszer, azt hiszem, igazán szívesen meghallgatnám, hogy mi oka volt lelépni, egyetlen búcsúszó nélkül magunkra hagyni bennünket, a családját. Vér nem kötötte a lányomhoz, ahogy hozzám sem egy papír házasságról, de attól még egy család voltunk. Megérdemeltem volna annyit, hogy tudom, miért hagyott cserben.
A virágot egyelőre nem vagyok hajlandó elfogadni. Még azt sem tudom, vele mit kezdjek, hogy be fogom-e engedni, vagy sem. Ezrára kellene gondolnom, és arra, hogy ő valószínűleg örülne, hogy az apja kopogott be hozzánk. De ő most nincs itthon, és ha beinvitálom Normant, akkor kettesben maradok vele, az meg ki tudja, hogyan sülne el. A felém nyújtott kis csomagot valamiért mégis átveszem. Továbbra is bizonytalan és bizalmatlan vagyok, de van valami a férfi arcán, tekintetében, ami arra ösztökél, hogy vegyem át, és nézzek bele. Amint a hajtincs a tenyeremre hull, a szívem nagyot dobban, majd fájdalmasan húzódik össze, és elárasztanak a régen eltemetett érzések. Mindezt pedig csak fokozzák a férfi szavai. Felpillantok rá az ajándékáról, és érzem, hogy valami kicsit megtörik bennem mélyen. Nehezen tudnám körülírni azt amit most érzek... nosztalgiát... szomorúságot, fájdalmat. Hiányzik a kislányom, akit nem tudtam megmenteni annak idején.
- Ez nem fair, Norman. Nagyon nem fair – ingatom a fejemet. Nehéz a szívem, de sikerül erősnek maradnom, egyetlen árva könnycseppet sem engedek meg magamnak az emlékek súlya ellenére. Valójában már hosszú évek óta nem sírtam. Egyszerűen nem tehetem, nem lehetek újra gyenge, védtelen... sebezhető. Már nem az a nő vagyok. - Nem állíthatsz csak így be, és bolygathatod így meg a múltat – jelentem ki szemrehányón. De a fájdalmam és a haragom alatt valahol azt hiszem, mégis jó hallanom azt, amit mond, hogy bánja, hogy nem volt velünk, amikor a kislányunk elköszönt ebből világból. Az viszont cseppet meglep, hogy már mindent tud Ezráról. Persze számíthattam volna már erre is, hiszen tudjuk, a hírek meglepően gyorsan terjednek errefelé.
- Magyarázattal tartozol nekem, Norman. Megérdemlem, hogy tudjam az igazat – jelentem ki, mielőtt szélesre tárom az ajtót, majd hátat fordítva megadom neki az esélyt, hogy kövessen befelé a házba. Közben az „egykori kedvesem” kifejezés visszhangzik a fejemben. Egykori... Bizony, már rég volt, nagyon régen, mégis a szó csengése valahogy olyan bántóan hat. És a jövőt vajon akarom-e vele? Nem tudom. Nem hiszem. Talán. Minden sértettségem ellenére is be kell ismernem, hiányzott nekem. De sosem gondoltam korábban, hogy egyszer majd így vissza akar térni az életünkbe. Én sem akartam.
- Ezrának hívják – fordulok ismét szembe a férfival. - És szeretném, hogy tudd, hogy csak miatta vagyunk most itt, az ő kedvéért mentem bele, hogy megkeressünk. - Magam sem teljesen értem miért, de úgy éreztem, ezt jobb, ha leszögezem. A fia döntése hozott minket most ide, én már régen elfogadtam, hogy eltűnt az életünkből, és nem kért többé belőlünk. Akármi is motiválja arra, hogy most a közelünkben legyen, egyszerűen nem tudok nagy reményeket fűzni hozzá.

Tudom, hogy át kellene járnia a szégyennek, tudom, hogy le kellene sütnöm a tekintetemet, térdre vetnem magam és a bocsánatáért esedeznem, sőt. Én viszont már nem tudom mi az a szégyen és nem vagyok gyáva, hogy ne nézzek egy asszony szempárjába, különösen akkor ha az a nő az én asszonyom volt. Térdre pedig nem vetem magam. Egyetlen egyszer tettem meg életemben és akkor is azért mert csak így menthettem meg az előttem álló tüzes fúriát. Amit jelen helyzetben megtehettem az viszont az volt, hogy megválaszolom a kérdését. - Hamar híre ment annak, hogy keresel. - még mindig az ajtóban állok és azt a francos virágot szorongatom hacsak el nem vette. Ha  megtette, ha nem, szabad kezemmel kabátom zsebébe nyúlok és előveszek belőle egy apró csomagot. Finom kezek öntötték bársonyba az ajándékot és még precízebb ujjak kötöttek masnit rá; vagyis nem én. Az értéke attól még nem kevesebb. - Nem kell, hogy beengedj. Küldj el és elmegyek. - biccentek hidegen – de ezt engedd meg, hogy átadjam és kérlek, fogadd el. - átnyújtom neki a nagyon apró csomagot. - Sajnálom a gyermeket. Sajnálom, hogy nem lehettem ott amikor az istenek maguk mellé vették és nem lehettem melletted. - Az apró csomag az édes kicsi lány összefogott tincseit rejtik. Azon az éjjelen mikor elmentem egy apró darabot levágtam a hajából, hogy megőrizzem az emléket, hogy magam mellett tudjam. Nekem nem kellett nosztalgia vagy remény, azokkal nem lehet mit kezdeni. Nekem elrejtett tincsek maradtak melyeket a lány anyja érdemel. - Sokat gondoltam rá. Amikor megismertem még kicsi volt. Tele élettel és olyan gyorsan futott mint a szél és mielőtt ráeszméltem volna egyik pillanatról a másikra abbahagyta a futást és nyugalom töltötte el. Azt mondták régen, hogy egy férfinak a fiait jobban kell szeretnie de egy férfi féltékeny lehet a fiaira. A lánya azonban – megköszörülöm a torkomat – mert ő az volt számomra Rowena ha becsapod előttem az ajtót ha nem – mindig egy férfi szívének fénye lehet. - zárom le szavaimat és bár azok érzelmesek, tekintetem épp olyan hideg ha nem hidegebb s keményebb, mint amikor a nő ajtót nyitott. Sok mindent lehet a fejemhez vágni. S vághatja is. Minden joga megvan hozzá. - Tudtam, hogy itt talállak és azt is tudom, miért keresel. Tudom, hogy van egy fiam és tudom, hogy meg akar ismerni. Ahogy én is őt. Ehhez pedig egykori kedvesem, az engedélyedet kérem. Nem ismered a múltam Rowena de a jövőm a tied lehet ha akarod.  

xxx || my child || Remélem nem vagyok túl nyálas!

Tudtam, hogy ez a találkozás előbb-utóbb elkerülhetetlenné válik. Nem tehetünk örökké úgy, mintha Ezra apja már régen a föld alatt nyugodna, hiszen első sorban miatta kerültünk abba a helyzetbe, ami miatt kétszáz évig elátkozva kellett vegetálnunk – jobb szó híján, hisz az „élni” sem volt teljesen megfelelő kifejezés azon körülmények között. Másfelől viszont egyébként is képtelenség örökké figyelmen kívül hagyni, hogy Norman él. Azt is sejtettem, hogy elérkezik majd az idő, amikor Ezra nem csak szóban fog érdeklődni az apja iránt, hanem meg akarja majd őt ismerni is. Az indoka azonban enyhén felkészületlenül ért, hogy tanulni akar tőle. Persze valahol ez is érthető. Norman olyan hírnevet szerzett magának a „szakmában”, hogy az még hozzánk is elért, tehát nyilván tudna mit tanítani. Ennek ellenére nem rajongok az ötletért, hogy egykori kedvesem faragjon a gyerekből igazi vadászt. Nem vagyok benne biztos, hogy bízhatunk Normanben, akkor sem, ha a róla szóló hírek új irányt vettek az utóbbi évtizedekben. Kétszáz évvel ezelőtt elhagyott bennünket, magamra hagyott két gyerekkel egyetlen szó nélkül, soha vissza sem nézett, a kegyetlen életmódjával pedig a mi életünket is tönkretette. Semmit nem szeretnék kérni attól a férfitől, aki így elárult, és a legkevésbé azt szeretném, hogy szívességet tegyen nekünk Ezra képzésével és felvértezésével, hiába az apja. Ez azonban nem az én döntésem volt, hanem a fiamé, amit én igyekszem tiszteletben tartani.
Így tehát eljöttünk New Orleansba, ahonnan a legutóbbi híresztelések származnak Normanről, azzal a céllal, hogy felkeressük őt. De egy ekkora városban bizony nem annyira egyszerű megtalálni valakit, ha nincs az ember – esetünkben szirén – oldalán egy készséges boszorkány, aki hajlandó keresőbűbájjal segíteni nekünk. Talán William megtenné ezt a kedvemért, de mivel rajta teljesen más jellegű kéréssel terveztem behajtani a régi szívességet, és eszem ágában sincs egy újjal tartozni neki, így ez az opció máris kiesik. Ám miközben új megoldást keresek az ügyben, igyekszem otthonossá tenni az új otthonunkat, és élhetővé az életünket, de ebben szerencsére már van gyakorlatom egyedül is. Norman óta folyton egyedül boldogultam a nagyvilágban, soha senki másra nem támaszkodnék már, most is gond nélkül lépek az álláskeresés útjára, és hozom létre azt a környezetet, amit a fiam megérdemel. Nekem hosszú-hosszú évek óta ő az első, és minden más csak mellékes.
Miközben Ezra valószínűleg a saját útját járja az apja előkerítésében, én ismét róla szeretnék gondoskodni, és a modern technikát, az internetet használva igyekszem megtalálni a megfelelő iskolát a környéken, ahol folytathatja a tanulmányait. Ám mielőtt nagyon beleveszhetnék ebbe a feladatba, megszólal a csengő. Ez váratlanul ér, hisz mégis ki kereshetne itt? A fiamnak saját kulcsa van, más pedig aligha ismerhetné az új címünket. A meglepetés viszont annál is nagyon, amikor ajtót nyitva Norman áll velem szemben. Egy pillanatra a szám is nyitva marad a csodálkozástól, de hamar összeszedem magam.
- Nem változott...?! Ez siralmas nyitószöveg, Norman – ingatom a fejemet egyelőre féken tartva a döbbent felháborodásomat. Kétszáz év! Két rohadt évszázad, és most csak így beállít hozzám egy csokor virággal, mintha nem rég váltunk volna el egymástól?! Nem mintha bármit vártam volna, vagy lenne bármilyen bevett protokoll arra az esetre, amikor újra látod ennyi idő után régi kedvesedet, akit elhagytál. Én magam sem találtam ki még, mi lesz az első dolog, amit mondok neki, ha újra találkozunk. De ez így... azt hiszem, valójában nem is tudott volna semmi olyat mondani bevezetésként, amit ne fogadtam volna megbotránkozással. Egyébként meg igenis változtam. Sokat. Kívül és belül egyaránt. Csak egy tini voltam, amikor lelépett, még a huszadik életévemet sem töltöttem be, most viszont, az átok korlátozása ellenére, már legalább harmincnak nézek ki. Nagyon remélem, hogy ő sem egy naiv lánykát lát már, amikor rám néz, de ha mégis, akkor be kell neki bizonyítanom, hogy nem vagyok az.
- Mit keresel itt? Egyáltalán hogy találtál rám? - szegezem neki szúrós szemmel a kérdéseimet. Én napok óta azon fáradozom, hogy valahogy a nyomára bukkanjak, erre ő csak így beállít hozzánk. Ahogy így végignézek rajta, az ég világon minden bosszant vele kapcsolatban, és legszívesebben szétverném a fejét a csokrot, amit hozott. De szegény virág nem tehet róla, hogy ez a férfi elárult és cserben hagyott, nem tehet róla, hogy idegesít és feszélyez, ahogy arról sem, hogy ennyi idő után is megdobbantotta a szívemet már abban a pillanatban, ahogy megláttam őt a küszöbön. Nem gondoltam volna, hogy ilyen érzés lesz őt újra látni, de ezt a gyengeséget leplezendően csak még dühösebb vagyok. Ugye nem hiszi, hogy be fogom invitálni egy teára?

Nincsenek álmatlan éjszakáim. Nem alszok. Már több éve nem, nem igazán. Mióta vámpír vagyok nincs is nagyon szükségem rá. Olykor-olykor lefekszem és pihenek de akkor sem álmodok. Éberen viszont sokat jár az eszem Rowena körül. A pnő körül aki lángokban született és aki épp oly akaratos és makacs volt, mint én mikor megismertem. Fénnyel teli, gyöngéd és ártatlan. Tiszta. Egy mocskos férfi által megsebzett fiatal nő és engem nem érdekelt volna az sem ha a világ összes gyermeke a mellén csüng. Beleszerettem, akartam és nekem adta magát. Rám bízta megsebzett lelkét én pedig elhagytam őt és a gyermeket akit lányomként szerettem. Miért? Csak így tudtam megmenteni őket. Ha maradok, meghalnak. Ez most mégsem tűnik olyan jó indoknak. Most nem, mikor a nyavalyás ajtó előtt állok. Akkor megöltem érte egy medvét. Most csak csokrot hoztam. Elég lesz? A franc tudja. Kopogok. Hallom szívverését. Érzem bőrének illatát. Hallom, ahogy a vér csörtet ereiben. Izgatott. Vár valakit. Le merem fogadni, hogy nem engem és azt is, hogy ha Rowena ugyan az a nő akit annyi ideje megismertem, akkor egy oltári pofonnal fog jutalmazni. Megértem. Sosem ütném meg. Sosem ütöttem meg nőt addig még nem lett belőlem Theresa kutyája. Akkor viszont nem volt kegyelem se férfinek, se nőnek se gyermeknek. Egészen addig még meg nem jelent az életemben Ronja aki segített visszatalálnom az istenekhez, aki felfedte előttem a máig szeretett nő életének hírét, akinek köszönhetően azt is tudom, hogy van egy fiam. Az én fiam. Nem lehettem mellette mert Theresa fenevadja lettem. Nem lehettem Rowena mellett mikor elvesztette a lányunkat és akkor sem amikor életet adott a fiúnknak. Most viszont itt vagyok és nem tervezek sehova sem menni. A kérdés az, hogy Rowena meg tud-e nekem bocsátani vagy sem. Ha nem.. hát leterítek száz medvét is érte. Akarom a nőt akibe beleszettem. Az oldalán akarok állni és a fiam mellett akarok lenni. Azt akarom, hogy mindkettő tudja, nem önként hagytam el őket s nem azért mert a szívem máshova húzott. Több száz évig öltem, fürödtem vérben és mocsokban mert akkor és itt döntenem kellett, hogy az én életemet adom-e a halálnak vagy a nőét és a kislányét akiket szerettem. A döntés egyszerű volt. Nélkülük élni pokol. S Ő ajtót nyit.
- Rowena. - ejtem ki a nevét lágyan mégis karcosan. - Szépséged mit sem változott. - a virágot felé nyújtom. Én sem változtam sokat bár az én tekintetemből kiveszett a gyengédség. Az enyémben már csak brutalitás és vadság ül.

SZÓSZÁM || ZENE || MEGJEGYZÉS