A válaszai megnyugtatóak, és egyre biztosabban érzem, hogy jól döntök azzal, hogy őt alkalmazom. Persze ezt leginkább majd az idő döntheti el. Bár bevallom, kicsit meglep és elgondolkodtat a kijelentésével, miszerint nincs és nem is lesz senkije. Egy ilyen gyönyörű, fiatal nő hogyan állíthat ilyesmit ennyire magabiztosan? Nem az én dolgom, egyszerűen meg kellene elégednem a válasszal, és lépni tovább, de akaratlanul is eltűnődöm a határozottsága okán. Talán az iskola befejezése és a munka miatt mondja, hiszen azokra akar inkább koncentrálni. Talán rossz tapasztalatok, amelyek elriasztották attól, hogy kapcsolatban akarjon élni. Ezekről én is tudnék mesélni, bár valószínűleg a kettőnk története meg sem közelíthetné egymást. De ahogy mondtam, semmi közöm hozzá, és ez nem is a megfelelő pillanat, hogy ezen rágódjak. Haladjunk!
A sebtében aláírt papírokat visszaveszem a lánytól az ígéretével, hogy holnap még kitölti a maradék üres helyeket. Addig is a szerződések visszakerülnek korábbi helyükre, majd Sofiához lépek, és a keze után nyúlok egy kézfogás erejéig.
- Nos, akkor, azt hiszem, megegyeztünk! - Üzletember vagyok – többek között az is – és talán a megszokás teszi, de számomra ezzel válik hivatalossá, hogy ezentúl az én alkalmazásomban van. Ám ahogy ujjaink összeérnek, lefagyok egy pillanatra a meglepettségtől. Mi, boszorkányok, egyetlen érintésből képesek vagyunk megmondani, hogy ha a másik nem emberi lény, vagy nem teljesen az. Számomra a vérfarkasokat a legkönnyebb megkülönböztetni, belőlük olyan különleges természeti erők sugároznak, melyekhez néha valódi kontaktusra sincs szükség. A vámpírokkal sincs sokkal nehezebb dolgom, belőlük hűvös sötétség érződik, mint a halál lehelete. Ebből a lányból azonban mintha ennek az ellentéte áradna. Melegség, erő, fény... egész biztosan nem emberi, de még sosem találkoztam hasonlóval. Kicsivel tovább tartom ujjaim közé zárva a kezét, mint azt a helyzet megkívánná, és enyhe csodálkozással fürkészem az arcát. Aztán hirtelen engedem el, és indulok ki az irodából. Akármi is az újdonsült dadánk, letapogatással nem fogom tudni kideríteni, és azt sem szeretném, hogy idő előtt kiderüljön, én mi vagyok, ezért rákérdezni sem fogok. Azt viszont nem ígérhetem meg, hogy nem állítok rá valakit, hogy kutakodjon nekem egy kicsit a bájos Miss Johnson múltjában. Kíváncsivá tett, nagyon kíváncsivá, én pedig, köszönhetően annak a tulajdonságomnak, hogy szeretek mindig mindent magam kézben tartani és mindennel tisztában lenni, már most tudom, hogy nem fogom ennyiben hagyni a dolgot.
- Jöjjön, körbevezetem – pillantok hátra, és intek, hogy kövessen. Sorban egyik helyiség után a következő tárul a szemünk elé, mind a saját ízlésemet tükrözi, hisz ezt a házat is én terveztem, kívül belül. A szobák többnyire tágasak, sok fénnyel és nagy ablakokkal, melyeknek többsége a városra és folyóra tekint. Szeretem New Orleanst, de jó érzéssel tölt el az is, hogy a természet innen csupán egy karnyújtásnyira van. Nem véletlenül választottam ezt a parcellát az építkezéshez.
- Közben néhány dolgot még szeretnék egyeztetni: Charlotte a hétköznap délelőttöket az óvodában tölti, reggelente maga fogja elkísérni őt, és később érte menni... Aztán bemutatom a sofőrnek, Milesnak. A két időpont között nincs semmi dolga, tehát az idő alatt szabad lesz. Délutánonként örülnék, ha néha felolvasna neki, vagy játszanának valami olyat, amiből tanulhat is. A televízió leginkább csak butítja a gyerekeket, éppen ezért legfeljebb napi két órát nézheti. - Sorolom határozottan a lényegesebb dolgokat, miközben folytatom az idegenvezetést. Az egész egy kicsit úgy hangozhat, mintha nem is apa lennék, aki a lánya napirendjéről beszél, sokkal inkább valami ezredes egy laktanyán. De a szigorú menetrend nem annyira a lányomnak és ellene szól, mint az új alkalmazottnak, és leginkább annak érdekében, hogy valami rendszerességet megteremtsek itthon, hisz így is túl sok bizonytalansággal kell szembenéznem nap mint nap. - A vacsora minden este pontosan hétkor van, általában itthon vagyok akkorra, de ha mégsem, kezdjék el nélkülem. Időként az iroda helyett inkább hazahozom a munkámat, és itthon dolgozom. Ilyenkor legyen szíves távol tartani Charliet a dolgozószobámtól. Ó igen, és odakinn a kerti ház szintén tabu. - Megtorpanok egy pillanatra, és szembe fordulok Sofival. Csak egy levegővételnyi habozással ejtem ki a számon a következő hazugságokat. - Szabadidőmben sportvadászattal is foglalkozom, és ehhez a különféle fegyvereimet és egyéb felszerelésemet ott tárolom, ezért szeretném, ha a saját biztonságuk érdekében egyikük sem tenné be oda a lábát. - Tulajdonképpen félig igaz, amit mondok, és az előző nevelőnél teljesen bevált a mese. A lényeg, hogy még véletlenül se tévedjenek oda, hiszen nem csak a vadászatokhoz szükséges eszközöket tartom ott, melyekkel nem rókára és szarvasra lövök, hanem inkább vámpírokra, hanem emellett még a mágikus raktáram is odaát található. Az ajtót természetesen rendszeresen zárom, de biztos, ami biztos.
- És még valami: a kislányomban, azt hiszem, most kezd tudatosulni, a cserélődő nevelőket látva, hogy mit is jelent, hogy neki nincs édesanyja. Szeretném, ha ezzel kapcsolatban bármilyen kérdéssel állna elő, ha csak teheti, irányítsa őt hozzám, vagy minimum értesítsen róla – pillantok ismét komolyan Sofia szemeibe. Ez egy kényes téma, és biztos vagyok benne, hogy a következő években még jó néhányszor le kell majd ülnöm Charlieval erről beszélni, de mindenképpen szeretném, hogy a gyerek tudja, bármilyen kérdése is merülne fel, hozzám fordulhat.

Belső énem örömtáncot lejt, pezsgőt bont én konfettiket dobál a magasba. Én is tapsikolnék és ugrándoznék, de csak könnyed mosoly ül ki az arcomra. Tényleg akartam ezt a munkát. Bár nem gondoltam, hogy egy ilyen jómódú – finoman fogalmazva – családhoz lesz szerencsém, és teljes mértékben érzem idetartozásomnak a hiányát, de csak belejövök. Nem tartom magam olyan embernek, aki visszahátrál minden újtól, sőt inkább alkalmazkodó vagyok, bármihez és bárkihez. Talán ez gyenge jellemre utal, de sosem mondtam, hogy erős lennék.
Így legalább megszabadulok a nagyitól. Szeretem őt de 25 évesen egy percig sem gondolnám, hogy vele kéne élnem ezentúl is. Persze amikor közöltem vele a nagy hírt, hogy amit találok albérletet vagy lehetőséget az elköltözésre szó nélkül pakolom össze a cuccomat kitört a veszekedés, hogy miért nem jó nála. Hogy miért nem tudok megmaradni a fenekemen. Sok volt már a családomból. Anya, amikor meghalt minden összeomlott, nagyi is és apa is. Egyértelmű volt, hogy az apámtól menekülnöm kell, de a nagyi sem egy leányálom hosszútávon. Békén hagy, tudja, mikor kell támaszt nyújtania és mikor kell csöndben maradnia, de neki is megvannak a maga gondolatai és néha nehéz elviselni azt a stílust, amiben közli veled a dolgokat: egy az egyben anyám.
Azt sem vette jó néven, hogy az után, hogy apám többször is agyonvert én még mindig látogatni akarom őt. De nem akartam magára hagyni, nem akartam azt, hogy kárt tegyen magában. Persze mikor minden ilyen találkozás után lila foltokkal mentem haza megkaptam, hogy ő megmondta. Ha ide költözöm erre is ki kell találnom valami magyarázatot. Mindenki cipel valamit a vállán, és én egy olyan jó 90 kilós férfit, az apámat.
- Biztosíthatom felőle, hogy hosszabb távra tervezek. –   nézek most már kitartóbban a velem szemben ülő férfira. Jó lenne ha összejönne ez az egész dolog. A vizsgáimhoz, a munkához nyilván nekem is kell a pénz, de legalább a tanulásra tudnám fordítani az őszeset, ha már fedél, lesz a fejem fölött – nem is akármilyen -, és az én nagy szerencsémre én nem vagyok az a vásárolgatós fajta. Ha kell, felveszem anyám régi nadrágját is, nem akarok tetszeni senkinek és én köszönöm, de jól érzem így magam. Persze ha ez az új helyzet megköveteli, hogy divatosabban öltözködjek, hát szóljanak.
Majd kicsattanok a boldogságtól, hogy a részletes határozottságom ilyesfajta gyümölcsöt hozott. Mikor megkérdezi, hogy szólíthat-e Sofiának csak bólintok egyet és végül leplezetlen vigyor ül ki az arcomra, amikor arra kérdez, hogy van-e valakim. Hmm, én ezen már csak nevetek. 25 éves vagyok, másnak ilyenkor már gyereke van, családja én pedig 5 éve egyetlen férfihoz se nyúltam. S, hogy előtte mi volt? Az első barátommal 20 évesen elveszítettem a szüzességem és az óta élem a világom, egyedül. Nem érzem magamat emiatt furcsának vagy másnak, ugyanis szerintem érthető, hogy apám kezei után egyetlen érintést sem voltam képes elviselni férfitól. Ez mára megszokottá vált, de nem is erőltettem ezt a dolgot. A tanulásnak élek, annak, hogy elérjem a céljaimat.
- Nincs senkim Mr. Lucas s merem állítani, hogy ez így is fog maradni. –   emelem le róla tekintetem a papírra, amit Ő már aláírt. Nem sokat habozok, tollért nyúlok és írom is alá a kijelölt helyeken, amit tudok, az adataimmal is kitöltök, s végül visszacsúsztatom neki.
- Az adószámot, TAJ számot holnap kitöltöm. –   óh én naiv buta liba. Belső énem a pezsgőtől kissé mámorosan ismét tarkón csap, hogy a szerződéseket igenis érdemes átolvasni, de már mindegy. Megmarkolom a szék oldalát arra a szóra, hogy körbevezet. Akarom én ezt? Azt se tudom sírjak-e vagy nevessek és még ilyenekkel is sokkolni akar. Hát jó, nézzük meg a kacsalábon forgó palotát.
- Egyelőre, nincs semmi. –   ingatom a fejemet, s ha ő is megteszi én is felállok készen állva arra, hogy belevessem magam a jólétbe.

Egyelőre egyáltalán nem tudom hová tenni ezt a lányt. Létezik, hogy ennyire nincs önbizalma? Vagy egyszerűen ilyen könnyen idomul másokhoz? A korábbi őszinteségi rohamából kiindulva, valamint a nem túl jól megalapozott családi és anyagi háttért sejtető összefoglalóból, egyre erősebb a gyanúm, hogy valóban önbizalomhiányról van szó. Persze ez nem zárja ki azt, hogy egyúttal könnyen alkalmazkodik is. És minden bizonnyal nagyon szüksége lenne erre a munkára, a vele járó juttatásokkal és szállással. De ki hibáztatná ezért? Orvosi diploma ide vagy oda, rezidensként egy árva centet sem keres. A szembetűnő ártatlanság és visszafogottság ellenére azonban biztos vagyok benne, hogy megvan a magához való esze, máskülönben aligha fejezhetett volna be egy olyan szakot, mint az orvosi.
Összességében azt hiszem, eddig ő a legjobb jelöltem a feladatra. Van valami, ami megfogott benne. Meglepő lehet, de talán éppen a visszafogottsága. Tetszik, hogy ilyen könnyen hajlik az akaratom előtt, pedig még nem is alkalmaztam. Persze nincs bajom a határozott emberekkel sem. Sőt! Odabent a cégnél sokkal inkább értékelem, ha valaki ki tud állni magáért, meg tud védeni egy projektet az esetleges vevők mindenféle keresztkérdésével szemben, és el tudja adni a tervrajzait, vagy adott esettben támogatókat szerezni egy újabb beruházáshoz. De Charlotte leendő dadájának nem kell semmit árulnia, csak figyelnie a lányomra, iskolai előkészítőre vinnie, vagy éppen a játszótérre, és nem árt, ha az illető kedves, figyelmes, valamint adott esetben ápolni is tudja őt, ha erre van szükség. Sofia, számomra úgy tűnik, minden szempontból megfelelő, és tekintve, hogy a lányom nem egy rosszcsont kölyök, akinek folyton a sarkában kell lenni, nincs szükség vele szemben határozott fellépésre sem. Charlie nyugodt gyerek, de ha valakinek mégis elő kell vennie a szigort vele szemben, az én leszek.
- Ha biztos benne, hogy ezt szeretné, és hogy össze tudja egyeztetni a két dolgot, azt hiszem, adhatunk neki egy esélyt. De nem szeretném, hogy egy-két hónapon belül meggondolja magát, és lelépjen. Másra sincs szükségem, mint hogy negyedévente új dadát keressek a lányomnak. Az neki sem tenne jót – ingatom a fejemet, és miközben beszélek, az íróasztalom felső fiókjából előhúzom az odakészített, előre megfogalmazott és lenyomtatott két példányos szerződést. - Az elődje rövid időn belül bejelentette, hogy férjhez megy, és beadta a felmondását. Magának, Sofia... Ugye szólíthatom így? Tehát Sofia, ugye nincs vőlegénye, vagy barátja? Persze ez nem okvetlenül kizáró ok, de mindenképpen szeretném tudni, hogy mire számíthatok – magyarázom meg az érdeklődésemet, közben aláfirkantom a papírokat, és elé csúsztatom az asztalon minkét példányt.
- Kettő helyen kell aláírni, valamint az elején kitölteni a saját adataival. Ha gondolja, fussa át, akár haza is viheti, és amennyiben mindent rendben talál, holnap reggel elhozza magával aláírva. Ja és igen, szeretném, ha nyolckor kezdene – teszem hozzá immár teljesen kézbe véve az irányítást. Jobb ezeken a formaságokon mielőbb túlesni, hogy aztán mindenki mehessen végre a dolgára.
- Van esetleg valami kérdése, mielőtt körbevezetném, és ismertetném a házirenddel? - Mert bizony van néhány dolog, amit még le kell szögeznünk, egy-két betartandó szabály, amivel nem árt tisztában lennie, mielőtt munkába áll.

Ha eddig nem lett volna ultragáz az egész helyzet most már biztos. Egy vödör vízért könyörgök valakinek és remélem, hogy be is hozza, hogy nyakon öntsön vele, így talán eloltva azt az iszonyatos égésszagot, amit magamból árasztok. Hát hova tudnék még süllyedni jobban egy állásinterjún? Már azon se lepődnék meg, ha egyszer csak leolvadna rólam a ruha és meztelenül ücsörögnék a kis székembe, talán már csak az tudná még kellemetlenebbé tenni az én oldalamat, ugyanis olyan mintha az asztal képzeletbeli falat képezne közénk. Az Ő oldalán nyugalom van és béke, kiegyensúlyozottság az enyémen meg lángcsóvák nyújtóznak a magasba és a mögöttem álló ördögi énem – ami megjegyezném, nagyon mélyen van – néha tarkón csap, mert már neki is sok, amit itt előadok. Már látom, ahogy a fejét fogja és egyre nagyobb lendülettel üt meg, hogy térjek már észhez.
Talán innentől kezdve már csak az segít, ha tényleg csöndben maradok.
Basszus. Ezen még el se gondolkodtam, mi lesz ha rezidens leszek és estig ott kell lennem mert kidolgoztatják belőlem az utolsó lélegzetemet is?! Óh a francba. Integetek az elúszó hajónak, ami eddig még a parton himbálózott, de most belekapott a szél a vitorlájába és az óceán közepére vitte azt. Na, ez volt az én lehetőségem.
Megköszörülöm a torkomat és az asztalát pásztázom. Nem bírnék a szemeibe nézni, mert tényleg attól félek, hogy hamuvá égek.
- Noss, gondolom meg tudjuk beszélni, hogy önnek mikor van, rám szüksége én pedig megpróbálok alkalmazkodni. –  Ez sem teljesen jó megoldás ugyanis nem feltétlenül én mondom, hogy mikor megyek be dolgozni és mikor nem. Ha a szakorvosom hív, akkor mennem kell, és amennyire én képes vagyok kiállni az akaratom mellett, hát erre nem sok esélyt látok.
- De ha gondolja, halaszthatok egy évet. –  Egy másodpercre belenézek égkék szemeimbe és érzem, hogy teljesen megsemmisülök. Annyira akartam ezt a dolgot, hogy átestem a ló túlsó oldalára és percek alatt dobtam el magamtól az esélyeimet. Talán hazudni kellett volna, hogy már mégse akarok orvos lenni és így a nap 24 órájában a lányával tudok lenni, aztán amikor vége a nyárnak akkor meg felmondani. De ez nem én vagyok.  Képtelen vagyok hazudni, mert rögtön észreveszi az ember, hogy nem az igazat mondom. Olyankor dadogok és össze-vissza beszélek. Elvileg a számat is húzogatom olyankor elterelve a figyelmet a hazugságomról. Nem vagyok jó ebben.
- Nem akarok tolakodó lenni, de egy fél évem van már csak a suliból, utána van egy nyaram. Talán megnézhetné, mennyire működik ez a dolog kettőnk…öhm, hármunk között, és ha nem akkor még mindig választhat mást, ha pedig igen akkor a rezidensi időm alatt megpróbálom úgy alakítani a dolgokat, hogy menjen. –  harapok mélyen a számba. Tényleg nem akarok helyette dönteni, hiszen ki vagyok én ahhoz, hogy ítélkezzek magam fölött, de talán valami összejön abból, hogy rámenős vagyok. Igazából megnyugtat a tény, hogy ha fel is vesz, nem sokat kell utána találkoznunk. Ő dolgozik, én sulizok, a nyáron pedig, ha ráér úgyis a gyerekével lesz, én pedig belevethetem magam a Harry Potter újra elolvasásába.
Megnyalom kiszáradt ajkaimat arra a tényre, hogy a felesége már meghalt. Ííí, kellemetlen. Egy befásult férj, aki csak a munkájának él mert a felesége elvesztése hatalmas űrt hagyott maga után, és egy anya nélküli kislány aki nyilván nem akarja, hogy én próbáljam betölteni ezt a szerepet. Ha sikerül is, nem lesz egy sétagalopp úgy érzem.

A megszokott határozottságomból már abban a pillanatban sikerül kizökkentenie a drága Miss Johnsonnak, ahogy belép a helyiségbe. Egy röpke pillanatig értetlenül pislogok a lábára, és azon az említett lábbelire, aztán ha már úgyis így felhívta magára a figyelmet, tekintetem felfelé haladva végig is söpör rajta. Az öltözetében nincs semmi kirívó, az átlagosnál is átlagosabb a bakancs-farmer-flaneling kombinációja, az összhatás mégis lenyűgöző, bár ez egészen biztosan nem a felsorolt ruhadaraboknak köszönhető, sokkal inkább a nőnek, aki viseli őket. Szemrevaló teremtés, annyi igaz. Határozottan az a fajta, aki még egy darab vászonzsákban is vadítóan festhet. De nem azért van itt, hogy bámuljam, úgyhogy pillanatok alatt összekapom magam, és beljebb invitálom, mielőtt még gyökeret verne az ajtóban. Komoly tekintettel nemet intek válaszként a furcsa kérdésre, és egy kézmozdulattal hellyel kínálom.
- Semmi szükség nincs ilyesmire – válaszolom meg kérdését szóban is, és a komorságom mögé rejtve igyekszem elfojtani egy mosolyt. Milyen nevetséges gondolat! Mégis hogy jönne az ki, ha minden ügyfelemmel, akit az itthoni irodámban fogadok – akik egyébként többnyire a legfontosabb, legmegbecsültebb klienseim – levetetném a cipőjét belépéskor? Ez a szőnyeg nem olyan drága, mint amilyennek kinéz, és még nagyobb előnye, hogy tönkretenni sem ilyen egyszerű, annál inkább a tisztíttatni. A bejárónőnek legalábbis eddig nem volt panasza erre a feladatra.
- Természetesen értékelném az őszinteségét – bólintok kicsit meglepve a visszakérdezésre. A valóban túl őszintére sikeredett folytatástól pedig a szemöldökeim is magasba emelkednek. De valljuk be, nagyon is értékelem, hogy nem kezd el áradozni arról, milyen csodás dolog gyerekekkel foglalkozni, és nem tesz úgy, mintha egy álommunkáról lenne szó, hanem belátást biztosít nekem a valódi okok felé. Arra viszont, elismerem, nem számítottam, hogy a felkínált munka legfőbb előnyének bárki is a lakhatást fogja tekinteni. A lány helyzetét tekintve persze ez is érhető.
- Értem – bólintok ismét enyhén eltűnődve, majd újra megszólalok. - És a rezidensi állása nem fogja akadályozni az itteni munkájában? Persze, természetesen, nem huszonnégy órás felügyeletre szeretném felvenni a lányom mellé, de oka van annak, hogy a leendő dadának biztosítanék egy szobát is a házban: sokat dolgozom, nem csak napközben, hanem néha éjjel is. - Az más kérdés, hogy olyankor nem a vállalkozást vezetem, hanem a vadászatnak szentelem az időmet. - A feleségem már nincs köztünk, így szükségem van valakire, aki figyel Charlotte-ra, amikor én nem tehetem. - Közlöm szárazon a tényeket. Miss Johnson tulajdonképpen megfelelőlen tűnik a feladatra, legalábbis első benyomásra, hiszen őszinte, a megérzéseim szerint megbízható is, és mivel orvosnak készül, remélhetőleg jó kezekben lenne nála a lányom, de azért van itt még egy-két kérdés, amit tisztáznunk kell, elsők között azt, hogy mikor és mennyit számíthatok majd rá.

Az ajtó előtt várakozva egyre kínosabban kezdtem érezni magamat. A kabát szorosabban fogott körül, szinte fojtogatott. Az önéletrajzom már kezdett átitatódni a kezem izzadságával, pár betű talán el is maszatolódott. Már a menekülést fontolgattam, amikor egy jól szituált hölgyemény nyitotta ki előttem az ajtót. Ruhájából következtetve nem a ház úrnője, annál inkább egy bejárónő. Hát persze, végül is miből gondoltam, hogy egy ekkora palotában nem lesz bejárónő? Kedvesen beljebb tessékel a hatalmas hallba és a szemem elé tárul maga a mennyország. Elképzelem, ahogy mezítláb végigszaladok a csodálatos padlókölteményen és úgy teszek, mint ha ide illenék, pedig cseppet sem. Ahol én felnevelkedtem az ennek a szöges ellentéte volt. Egy nappali, aprócska konyha az emeleten két szobával és fürdővel. A bútorokat még a nagyiéktól örököltük meg és anya inkább megvarrta, foltot, vart rájuk, ha elszakad, minthogy vettünk volna újat.  Az autófeljárón mindig az én bogaram állt és azt már megette a rozsda, ugyan de sose váltam volna meg tőle.
És most egy teljesen más világba csöppentem. A bejárónő célirányosan sétált előre én viszont megálltam még az előszoba közepén és tátott szájjal néztem a hatalmas ablakokra, a tökéletesen elrendezett bútorokra, a méregdrágának tűnő szőnyegre… ezután már csak lábujjhegyen osontam a nő után.
Az ajtóba érve, bátorítóan mosolygott rám és már tárta is ki előttem én pedig fülig pirulok, amikor meglátom… hát basszus ez fiatal. Bár nem is tudom mit gondoltam. Azt, hogy egy 50 éves férfi fog itt ülni és neki van 5 éves gyere?
- Öhm, a cipőm…- nézek le rá és a padlón lévő ismét tökéletes pénzt ordító szőnyegre. Hát ennek a mániája, hogy üvöltsön mindenről, hogy hahóóó sokba kerültem?! Végül felkapom a szememet, amikor is találkozik íriszem az övével. Újra elvörösödök és rájövök, hogy be se fejeztem a mondatot, amire még vérvösörebb pír önti el az arcomat.
-… levegyem? – nézek zavartan a székre majd rá, a cipőmre és arra az átkozott szőnyegre. Inkább úgy döntök jobb lesz, ha csöndben maradok, és csak akkor beszélek, ha kérdeznek. Szemeimet lesütve igyekszem a kijelölt helyre és vetem le magamat cseppet sem előkelően, mint ahogy ez a hely ezt megkövetelné. Hogy javítsak, külalakomon keresztbe teszem a térdemen a lábamat.  
Ekkor újra rá téved a szemem és látom, hogy ő még áll, olyan mereven mintha oda cövekelték volna. Hatalmasat nyelek és felpattanok a helyemről, kicsit megtántorodok, az asztal szélébe kapaszkodva. Azt hiszem nem indítottam a legjobban. Lényegébe el is áshatom magamat a kertjükbe, hogy legalább gazdag földdel legyek betakargatva. Ki is akarná rám bízni a gyerekét? Minek? Hogy a gyerekét is arra neveljem, hogy legyen szerencsétlen? Micsoda jó példa. Képzeletben meg is veregetem a vállamat.
Az asztal másik felére tolom az önéletrajzomat, amikor kéri, de a szememet nem emelem, fel a lapról s már csak akkor foglalok helyet amikor ő is ezt teszi.  Zavartan nézek körül a szobában és valami igazán szemet szúr. Se egy családi fotó se semmi arra utaló jel, hogy nő lakna a házban. Elkalandozásomból a velem szemben ülő férfi ránt vissza. Meghökkenve meredek rá mintha nem érteném teljesen a kérdést.
- Őszinte legyek? – bukik ki belőlem. A francba. Ilyenkor jó benyomást kéne keltenem nem elrontani még a maradék lehetőségemet is. Igaz nem biztos, hogy bírná a lelkiismeretem, ha össze-vissza hazudoznék, és azért vennének fel, nem pedig azért aki vagyok. Tudom, más elő adja, hogy imádja a gyerekeket és némi mellékes jól jön stb-stb. De én…noss én másért vagyok itt.
- Ebben az évben fogom befejezni az egyetemet és szeretnék kicsit önálló életet kezdeni. Eddig a nagymamámnál laktam, és őszintén először azon akadt meg a szemem, hogy lakhatást is biztosít.- tördelem az ujjaimat és a hangom a monológ végére szinte annyira halk, hogy csak akkor hallhatja ha nagyon hegyezi a fülét. Az ölemre meredek és kezdem egyre jobban érezni, hogy szorul a hurok.
- Persze félreértés ne essék nem csak ez a fő ok. Szeretek emberekkel foglalkozni és a gyerekeket is szeretem. Még nem döntöttem el, hogy melyik osztályra jelentkezem rezidensként. – próbálom egy kicsit csak fényezni magam de elég gyérül sikerül így inkább csöndben maradok és csak meredek a lábaimra.

Egyedülálló apaként néha borzasztóan nehéz. Főleg, ha az ember meg is akar felelni. Mert bizony nekem is volt úgy közel fél év az életemben, Alice halála után, amikor közel sem lehetett volna engem jó apának nevezni. De azóta próbálkozom, amennyire az erőmből futja, minden más mellett, aminek a terhét, önként vagy önkéntelenül, magamra vállaltam. New Yorkban valamiért még könnyebb dolgom volt. Talán mert a családom még megmaradt tagjai, például Marina, a nővérem, mindenáron segíteni akartak, akár kértem belőlük, akár nem. Tanácsokkal láttak el, folyton a közelemben voltak, vállalták, hogy vigyáznak a lányomra, amikor nekem más dolgom volt. Őszintén, bizonyos szempontból fellélegeztem, amikor New Orleansba költözésünkkor többé-kevésbé megszabadultam tőlük. Szeretem a nővéremet, de szinte megfojtott ő is, meg a többi aggódó, a törődésükkel, a közelségükkel... Szükségem volt a távolságra. Persze nem emiatt jöttünk el, de megkönnyítette a döntést, és nem is bántam meg. De azért vannak olyan napok, amikor egy kicsit hiányzik, hogy legyen a közelemben valaki, akire szükség esetén számíthatok. Szerencsére erre van megoldás – ha már sok egyéb gondomra nincs.
Valójában a városba érkezésünk után pár héttel már találtam is egy tökéletes felvigyázót Charlotte számára, és másfél évig tökéletesen végezte a dolgát. Aztán férjhez ment, teherbe esett, és nemrég beadta a felmondását. Most kereshetek helyette valaki mást. A hirdetést még a múlt hét végén feladtam, és jelentkeztek is szép számmal, de az adatfelvételt és az időpontok leszervezését az asszisztensnőm intézte. Tulajdonképpen az interjúkat is szívesen átvállalta volna, de azt nem hagyhattam. Szeretnék személyesen dönteni és találkozni a jelöltekkel, hiszen nem bíznám akárkire a lányomat. Ráadásul én tudom, hogy mit is várok pontosan. Az előbbiekből tanulva immár a kritériumok közé tartozna az is, hogy az illető ne legyen kapcsolatban. Nem tehetem ki Charliet annak, hogy két havonta új embert kelljen megszoknia vagy megszeretnie. Az illetőnek megbízhatónak kell lennie, olyannak, aki ért valamennyire a gyerekek nyelvén, jobb esetben tapasztalata is van, és hajlandó ide költözni. Az utóbbin valójában sokat gondolkodtam, és azért jutottam erre a döntésre, mert egyrészt sokat dolgozom, ott vannak a vadászatok is, és egyedül nevelem a kislányt, tehát közel sem vagyok abban a helyzetben, mint a kertvárosi párocskák többsége. Nem csak egy középiskolás tinilányra van szükségem, aki egy kis zsebpénz reményében időnként átjön, hogy felügyeljen a gyerekre, hanem olyan valakire, aki felnőtt női példaként szolgálhatna neki, ha már anyja sajnos nincs.
- Megérkezett Miss Johnson – nyit be a szobalány a dolgozószobába, belépőjével kizökkentve az elkalandozásomból. Ma már a negyedik jelöltet jelenti be, és azt hiszem, kissé elcsigázottá váltam az eredménytelennek tűnő beszélgetésektől.
- Akkor kísérje be – teszek egy türelmetlen mozdulatot, majd kicsit kihúzom magam a helyemen, és miközben megigazgatom a nyakkendőmet, már nyílik is ismét az ajtó. Felállva fogadom a legújabb érkezőt, és a szemben levő székre mutatva invitálom hellyel.
- Miss Johnson... foglaljon helyet, kérem. Az az önéletrajza, amit a kezében szorongat? - biccentek állammal a lapok felé, és ki is nyújtom a kezemet értük. Csak akkor foglalok helyet, amikor a lány már ül, a papírok pedig már gazdát cseréltek.
- Nos, kisasszony, ne raboljuk egymás idejét sokáig, rögtön a közepébe is vágok: mi ösztönözte arra, hogy jelentkezzen erre a munkára? Dolgozott már korábban is gyerekekkel? - teszek fel azonnal két kérdést is, miközben belepillantok az önéletrajzába. Hmm... orvosnak készül. Máris egy jó pont.

Nem gondoltam volna, hogy ez a lakáskereséses, munkatalálásos dolog ilyen nehéz lesz. Az utolsó évemet taposom a suliban és amellett, hogy reggeltől-estig tanulok, kell találnom valami kiegészítő munkát, hogy a 2 éves rezidensi időszakomat ki tudjam valamiből fizetni. Ahol eddig dolgoztam esténként, rá kellett jönnöm, hogy az nem nekem való. Szeretem az embereket, de nem a részeg, fogdosós embereket. És miután apám rájött, hogy ott gürizek gyakran járt a nyakamra így inkább dobtam a munkát. De sajnos azzal egyidejűleg, hogy 2 éve elköltöztem apámtól a lakhatásom is megszűnt.  Ezalatt az idő alatt a nagyinál húztam meg magam, de nem akarok örök életemre nála lakni. Jó volt, mert főzött rám és nyugtom volt, ha tanulnom kellett, de 25 éves nőként úgy érzem, ideje lenne a sarkamra állni. így hát kerestem olyan munkát, amit szeretek. Nem egy életcél, de addig, amíg el nem kezdem az igazi munkámat rezidensként addig ez is megteszi, sőt jobb, mint amit remélni mertem. A hirdetés abból állt, hogy néha egy 5 éves kislányra kéne vigyázni, de mivel a lakás elég nagy így az sem kizárt, hogy ott éljek. Így pedig két legyet ütnék egy csapásra.  Ha csak egy kis ideig is tudnék maradni, amíg nem, jutok elég pénzhez egy egy szobás albérlethez az is tökéletes lenne, bár kicsit…nagyon retteg ettől a dologtól. Mi van, ha a kislánnyal nem fogjuk megérteni egymást, vagy ha az anyja fog folyamatosan szurkálódni, esetleg ha az apa egy sorozatgyilkos?!
Amíg ezek járnak, a fejemben csak azt veszem észre, hogy New Orleans egy olyan területére értem, amire én még sose tettem be a lábam. A kis papírkámra néztem, amire felírtam a pontos címet. Lassan eltekertem a kormányt és kiszálltam a hatalmas palota kertjében. Tátott szájjal mértem végig a kőből épített villát, ami ultramodern volt, gyönyörű, és én nagyon nem illettem a képbe. A régi piros wolksvagen bogaram kilógott a legújabb autók hadából.
A fekete térdig érő kabátomat szorosabban húztam magamon össze mert kezdtem úgy érezni, hogy jobban ki kellett volna öltöznöm ehhez a pillanathoz. Egy farmer volt rajtam, fekete bakancs, egy fekete-fehér kockás ing, sál és sapka. Nem ide való szerelés. Talán egy úgy mondd állásinterjúra nem ártott volna szoknyában, magas sarkúban és blúzban jönni.
Lehajoltam a bakancsomhoz, hogy letörölgessem róla a sarat és mély levegőt véve indultam el a villa felé. A növények katonás sorban álltak egymás mellett, és szinte ordított róluk, hogy gyönyörűen vannak gondozva fénykorukban. Aki ilyen házikóban él, talán meg is teheti.
A zsebembe nyúltam, hogy előkotorjam a kissé összegyűrődött önéletrajzomat majd kopogni kezdtem. A gyomom görcsbe rándult, ahogy hallani kezdtem apró sarkak kopogását. Már elképzeltem magam előtt, ahogy leülünk 4-en a nappaliba, apa, anya és a kislány, faggatnak majd, és a tökéletes életükről mesélnek a tökéletes házukban, amibe ismétlem újra: baromira nem illettem bele.