Vannak napok, amikor úgy érzem, hogy az életem tragédiák sorozata. Aztán megemberelem magam, és kijelentem, hogy nem, mindazok a dolgok, amiket megéltem, sokkal inkább tanulságos események, mint katasztrófák. A sors, vagy a végzet, vagy az őseink szelleme, vagy bárki is befolyásolhatja a történéseket, tanít és edz minket napról napra, hogy egyre erősebbek, keményebbek és kitartóbbak legyünk. Mondom ezt én, a mindössze harminckét életévvel. De néha ennyi is elég ahhoz, hogy ránk ragadjon némi élettapasztalat és bölcsesség.
Egyszerű Brooklyn-i kölyökként jöttem a világra. Na jó, tulajdonképpen már akkor sem volt minden annyira egyszerű, hisz egy boszorkánycsaládba születtem az ikremmel, Jasonnel együtt. És azonnal ki is lógtam a sorból, és egy csapásra lettem én a fekete bárány, amikor kiderült, hogy a többiekkel ellentétben nekem nincs saját varázserőm, csak az, amit másoktól veszek, hisz magamtól képtelen voltam előállítani. Ennek azonban valójában csak addig volt jelentősége, amíg apánkat meg nem késelték, mi pedig ott maradtunk árván a tripla munkát vállaló anyánkkal, aki egyedül nehezen tudott eltartani két rakoncátlan kölyköt és a nővérünket, Marinát. Végül néhány hónapnyi koplalás után vidékre költöztünk a nagyszülőkhöz, és hamar megismertették velünk a kétkezi munkát. Nem volt gondtalan a gyerekkorunk, de ez a változás mégis jó hatással volt a családomra, összébb hozott bennünket, a sok ház körüli munka mellett pedig háttérbe szorult a varázslás, és így az is jelentőségét veszítette, hogy én más voltam, mint a többiek.
A gazdálkodás azonban néhány éven belül sajnos így is tönkre ment. Nagyjából tizenhat éves lehettem, amikor visszaköltöztünk a városba. Anyánk ismét dupla műszakban dolgozott, mi pedig a testvéreimmel igyekeztünk kiegészíteni a keresetét. Marina befejezte a középiskolát, és a továbbtanulás helyett a takarítást választotta egy ötcsillagos hotelben, majd rövid időn belül férjhez ment. Mi pedig Jasonnel a kevésbé tisztességes melók mellett tettük le a voksunkat, melyeket néha a még kevéssé tisztességes képességeinkkel még inkább a saját javunkra fordítottunk. Lassan, de biztosan indultunk el a züllés útján, amíg fel nem bukkant az életünkben Ted, anyánk pasija. A fickó, teljes nevén Eduard Meyer, egy német származású üzletember volt, aki beleesett anyámba, egy éven belül el is vette, és az egész famíliát Manhattanbe költöztette. Az életünk azonban nem csak azért fordult jobbra, mert a mert a derült égből mostohafater gazdag volt, bár tény, hogy ennek is volt bőven jelentősége. De Ted rövid időn belül valóban apánk helyett apánk lett, olyan ember, akire abszolút felnéztem, a világnézetével teljes behatással volt az enyémre, az elképzeléseivel és álmaival megfertőzte az enyémeket. Az ő biztatásával és támogatásával kezdtem építészetet tanulni, majd alapítottam egy kisebb céget. Felfedezte a tehetségemet, és megmutatta az irányt, hogy kiaknázhassam azt, aztán bemutatott a megfelelő embernek, és az életem tökéletes vágányára került. Közben megismertem Alicet, valamikor az egyetem utolsó éveiben. Rohamos, szikrázó, szenvedélyes szerelem volt, a végén esküvővel, gyerekkel. Ám mielőtt minden túl csillámporosnak tűnhetett volna, elérkezett az a végzetes este.
Anyámék az esküvői évfordulójukat ünnepelték, amire hivatalos volt az egész család. A tíz hónapos lányunkat először bíztuk egy bébiszitter felügyeletére, hogy találkozhassunk a többiekkel az ünneplés helyszínén: egy drága étterem hangulatos, bérelt termében. Tulajdonképpen minden jól indult, ahogy az ilyen családi összejövetelek általában nálunk zajlottak: sok tréfálkozással, nevetéssel, finom étellel, kellemes itallal, ami tovább fokozta a jókedvet. Aztán egyik pillanatról a másikra hirtelen szabadult el a pokol. Robbanásszerű hangos üvegcsörömpölések minden irányból, ahogy ablakok törtek, és mielőtt egyáltalán feleszmélhettünk volna, ketten-hárman már vérben ázva feküdtek a padlón. Vámpírok. Legalább nyolcan, de a rémület és zavargás közben nem a számolgatás volt az első dolgom. Megláttam, hogy Alice-re egyikük rávetette magát, és mivel akkor éppen egy csepp mágiát sem birtokoltam, a második legkézenfekvőbb módszerrel szereltem le a vérszívót. A megrongált bútorok közül az egyik faszék lábával támadtam rá, és miután megszürkülve esett össze, belevágtam átmeneti fegyveremet a következő áldozatomba. Ettől azonban azok a vérszopók teljesen megvadultak. Ketten lefogtak, egy harmadik pedig több ütést is rám mért, amitől rövid időn belül bekábultam, de a pasasnak ekkor jobb ötlete támadt. Úgy gondolta, mielőtt végezne velem, megkeseríti az utolsó perceimet, valószínűleg bosszúból, amiért megöltem a kedvesét. Kezembe adott egy kést, és megigézett, hogy támadjak vele Alicere. Meg kellett őt kínoznom, majd elvennem az életét, és miközben minden porcikám irtózott ez ellen, belül keservesen üvöltöttem, és legszívesebben magam ellen fordítottam volna a kezemben tartott éles eszközt, nem tehettem semmit a vámpír parancsa ellen. Időközben a korábban eszméletét vesztett ikrem magához tért, és megpróbált leállítani, leválasztani a feleségemről, de akkorra már késő volt. Mégis keresztüldöfték őt a korábban használt karómmal. Rögtön Alice után már a haldokló öcsémet tartottam a karomban, ő azonban az utolsó lélegzeteivel a vérszívók tudta nélkül átruházta rám az erejét egy varázslattal, mielőtt végleg elbúcsúzott volna. A „megörökölt” mágia a bennem tomboló dühtől megremegtette az épületet, a fények villódzni kezdtek, tárgyak emelkedtek a levegőbe, és hány vámpír pillanatok alatt leterítettem. A többiek azonnal menekülőre fogták.
Mindez négy éve történt, mégis annak az estének a fájdalmas emlékei szinte minden nap kísértenek. Néha ez a legjobbat hozza ki belőlem, néha a legrosszabbat. Az első néhány hónapban teljesen megvadultam, minden áron meg akartam találni a többi támadót, és levadászni őket. Így kerültem először kapcsolatba a vadászélettel, és ismertem meg sok hozzám hasonlót. A nyomozgatás közben azonban valamelyest lecsillapodtam, és ráébredtem, hogy nem adhatom fel teljesen az eddigi életem, hiszen van egy lányom, akiről gondoskodnom kell. Látszatra visszatértem a korábbi átlagos életemhez, a munkámhoz, éjjelente azonban időről időre összeálltam egy-egy csapat vadásszal, és folytattam a keresést. Másfél évvel ezelőtt a nyomok New Orleansba vezettek, úgyhogy kiterjesztettem ide is az időközben egyre terjeszkedő cégemet, és a kölyökkel átköltöztünk ide. Időnként szinte szétszakít, hogy annyifelé akarok megfelelni, apaként, építészként és üzletemberként, valamint vadászként, nem beszélve a varázserőmről, amit szintén igyekszem kiaknázni. Másfelől viszont sokszor inkább áldásnak élem meg, hogy nincs időm túl sokat gondolkodni máson. Így valójában a kapcsolataim is lekorlátozódtak az üzletfeleimre, alkalmazottakra, illetve a vadászcimborákra. Azt hiszem, egyedül a lányomnak, Charlottenak hála, hogy még nem halt ki belőlem az emberségem.