Gyerek kiabálás édes hangja hasítja át a házra telepedett csend fátylát.
- Nagyi – és már a karjaimba is ugrott az unokám, aki valósággal reszket a félelemtől. Egy rövid, alig észrevehető pillantást vetek a kezeimre, melyek a kisfiút tartják. Ez a két kéz, mely oly' puhán, annyi, de annyi szeretettel tartják a gyermeket, munkától-, ránctól makulátlan, ellenben vértől mocskos. Akárcsak az egész testem. A lelkem. És a kőszívem, minden egyes sötét dobbanásával egyetemben.
Ez a kéz vadul tépett a húsba, markolt meg többszázezer szívet, és tépett ki, hogy aztán egyetlen, hanyag mozdulattal összeroppantsa őket, egytől, egyig. Ez a kéz kést, tőrt és kardot markolt egykoron, azzal felhasítva tucatnyi ember testét, a köldökétől, az álla hegyéig, szíven-, vagy hátba szúrva, állkapcsot átdöfve. Ez a kéz torkokra fonódott, nyelveket tépett ki, dárdával szúrt át fejeket – hogy aztán karóra tűzhessem őket -, milliószor húzott meg jobbom hideg ujja kakast, és ravaszt. E kéz körmei férfiak húsába vájt, és vörös sávokat húzott hátakba, mellkasokba. Ez a kéz, egy hanyag intésével - avagy csupán metsző pillantásom -, lángra lobbanthatná a fiút és a takaróját, amit apró markában szorongat, és, amit azonnal ráterítek, hogy meg ne fázzon.
Nem szeretem ezt a fiút.
Nem gyűlölöm ezt a fiút – a saját fiam vérét, a saját véremet. Nem tagadom meg. Oh, dehogy! Sokkal nagyobb szerepe lesz a hadjáratomban, mint azt a legvadabb álmaiban gondolni merészelné. Ő lesz az én, személyes katonám, a fiammal vívott harcomban. Abban a harcban, melynek hamarosan eljön az ideje. Abban a harcban, amely végleg megpecsételi a sorsunkat.
Abban a harcban, amelyikben eltörlöm a fiamat a Föld színéről, hogy még csak kósza emlékkép se maradjon belőle, hogy a múlté legyen, hogy a világ elfelejtse a nevét, és jelentéktelen lényének létezését – végérvényesen, megmásíthatatlanul, visszafordíthatatlanul.
Nem szeretem ezt a fiút – de a mágikus képességeit szeretem.
Többé már nem tudok szeretni. De emlékszem rá, milyen volt.
Fájdalmas.
Mert, hát, a szeretet, a szerelem borzasztóan fájdalmas, nem igaz? A szeretet méreg. Édes méreg, oh, igen, a legédesebb ugyan, de attól még halálos. Minél több embert szeret, annál gyengébb lesz. Olyasmit is megtesz értük, amit soha nem lenne szabad. Bolondot csinál magadból a boldogságukért, a biztonságukért cserébe.
Ne szeressen senkit sem. Hiszen a szeretet gyengeség. A szerelem hülyévé teszi – fogadja meg egy öregedő nő tanácsát, aki már eleget látott, tapasztalt, átélt, és megélt, hovatovább túlélt ahhoz, hogy ezt javasolhassa önnek, teljes bizonyossággal.
Három féle szeretetet, szerelmet ismerek.

Az első.
Ez volt eddigi életem első-, és egyben utolsó szerelmének története, ami ahhoz a Skót nemeshez kötött. És, mondanom sem kell, nem gyermeteg, álmokkal teli, boldog befejezéssel záruló történet ez – garantálom.
Ott kezdődött minden, a kúria sötét, ódon falai között. Egy korszak lezárulása volt – az ártatlanság vége -, és egy új időszámítás kezdődött – a sötétségé.
Önmagában az is éppen elég kiábrándító és elszomorító, ahogyan a történet kezdődik, hogy a saját szüleim adtak el engem a nemes úrnak. Az persze más kérdés, hogy, abban a pillanatban, amikor megláttam őt, a világ valahogy teljesen más színt öltött. Szerettem. Oh, ugyan, miket beszélek! Istenítettem. Bármit megtettem volna neki, érte, öröméért, boldogságáért, a szeretetéért. Naiv, álmodozó kislány voltam egy olyan világban, amit nem ismertem eléggé, és elhittem, amit el akart velem hitetni a fiatal, daliás férfi. Hittem benne, hittem neki, és hittem a tündérmesékben.
A fiam mágiával fogant, mivel amúgy képtelen voltam teherbe esni – ahogy azóta sem tobzódhattam az anyai örömben, szerencsére. A daliás nemes azt gondolta az övé, és, amikor kiderült, hogy mégis milyen úton-módon kerültem az áldatlan állapotba, meg akart szabadulni tőlem is – a szajhájától -, és a fattyútól is.
Azt hiszem, az volt életem első, és egyben utolsó anyai cselekedete, hogy megöltem a gyerek apját, a maradásunk érdekében.
Mondanám, hogy megbántam, de akkor hazudnék, hiszen e nélkül a csalódás nélkül nem lennék ma az, aki vagyok. Egy nemes asszony volnék, igen, de csupán egy középszerű, átlagos boszorkány. És – oh, egek! – ezt képtelen lennék elviselni.

A második.
Lenéző, becsmérlő anyai szeretet.
Annyira akartam, hogy Williamből valamirevaló varázsló legyen, annyira akartam, hogy felülmúljon engem – és közben rettegtem tőle. Gyűlöltem ennek a gondolatát, és ez az érzés hamarosan úgy virágzott-, és terjedt a szívemben, akár valamiféle szepszis, vagy gyilkos kór, mint, amilyen a rák.
Fiatal akartam lenni, és erős, továbbá kiváló boszorkány. Én akartam – és akarok – a legjobb lenni, a legrettegettebb, a legcsodálatosabb. Azt akartam, hogy a fiam ebben segítsen nekem, mint egyfajta szürke eminenciás, talpnyaló, másodhegedűs. Kutya.
Kegyetlenül feszegettem a határait, és nem hagytam, hogy gyenge maradjon – de azt sem akartam, hogy engem felülmúljon. Nem. Azt nem engedhettem. Bármikor adtam, hamarosan megfosztottam tőle. Felsegítettem a földről, hogy aztán ugyanezzel a hanyag eleganciával visszalökhessem őt a porba; közben arra sarkallva, hogy még jobbnak-, és sokkal-, klasszisokkal jobbnak kell lennie.
Megpróbáltam. Nagyon akartam, hogy ne érezzek így, hogy az ő java lebegjen a szemem előtt, mint egy igazi anyának, ugyebár, de elbuktam. És e bukás volt életem legcsodálatosabb hibája.
Mert, végül is elértem, amit akartam, csak éppen ellenem fordult a saját fegyverem.
Gyűlöltem az érzést, hogy legyőznek, hiszen ez velem soha nem fordult elő az előtt; az pedig csak olaj volt a tűzre, hogy a tulajdon-, szerencsétlen, tehetségtelen, középszerű, szeretetlen fiam győzött le engem. Engem!
Talán néha azt kívántam, hogy bár megölt volna. Fordított esetben kegyetlenül kivégeztem volna – ez is azt bizonyítja, hogy mennyire mérhetetlenül gyáva.
Már nem kívánok meghalni a fiam keze által.
Most éppen az a célom, hogy így, vagy úgy, megöljem őt. Bosszút akarok állni – bosszút, amiért elvette az életemet, és a méltóságomat. És ettől gyenge voltam – a legyőzetésem pillanatában -, de most csak egyre erősebb leszek, ahogyan napról-napra, évről-évre csak fűt-, fortyog bennem-, izzásban tart ez a mérhetetlen harag, gyűlölet, és megvetés, amit William irányába tanúsítok.
Meg akarom ölni.
Ezért élek.
Ez éltet.
A bosszú.

A harmadik.
A mágia iránti feltétlen imádatom, az őrült, eszelős függésem tőle.
A mágia minden.
A mágia az élet.
Annyira szeretem a mágiát, hogy érte még a saját unokámat is képes vagyok szeretni, hogy még a saját halálomat is képes voltam eljátszani.
Ellenben... ami halott, nem halhat meg többé, de felkél – erősebben, mint valaha. A végén, a legvégén mindig én nyerek – ezt soha ne felejtse el.