Hogy ki vagyok? Egy szívtelen, érzéketlen, megtört és megkínzott vámpír, Enzo.
Hello Enzo! – szólna a kórus, hogyha egy Anonim klubban lennék. De nem vagyok. soha nem voltam az a lelkizős fajta. Nem szeretem az érzelmeket. Vámpír vagyok, érzelmek nélkül. Egyszer engedtem az érzelmeimnek, ám annak se nagyon lett jó vége. A legjobb barátom vágott át. Bocsánat, az a vámpír, akit a legjobb barátomnak hittem. Érdekel a sztori? Tényleg? Hát jó, akkor elmesélem. De csak röviden, semmi nyáladzás, vagy érzelgősség. Ezek a tények:
Az 1800-as évek végén születtem Angliában. Szép életem volt, kellemes családom és... Nem, ez nem igaz. Egyszerű családban nőttem fel, anyám varrónő volt, apám gyárban dolgozott, nekem pedig álmaim voltak, lehetőségeim már kevésbé. Sajnos az Élet közbeszólt és a tüdővész elvette tőlem a családomat és én is megfertőződtem. A szóbeszédet követve felszálltam egy hajóra, ami egy híres orvost vitt Amerikába. Bíztam benne, hogy segíthet rajtam. 26 éves voltam, még álmaim voltak, nem halhattam meg. Egy fiatal, gyönyörű nő segített rajtam. Gyakran elgondolkozok rajta, hogy hálás vagyok-e neki. Mióta megtudtam, hogy mi történt vele, azóta igen, azt hiszem a hála érzése az az aprócska, idegesítő nyomás a szívem tájékán. De ez még friss érzés, hiszen évszázadokon keresztül hittem azt, hogy ott hagyott egyedül, nem is foglalkozott velem. Szörnyű és borzalmas volt egyedül feldolgoznom, hogy mit tett velem és hogy mi lett belőlem. Ja, mert nem mondtam? Ő változtatott át. Csupa jó szándékból tette, segíteni akart nekem. Azt hiszem, hogy köszönettel tartozom neki, hogy nem hagyott meghalni és megrohadni a hajón. Ő volt Lily Salvatore, a legjobb barátom édesanyja. Ezt persze akkor még nem tudtam, és több évszázadon keresztül sem. De úgy gondolom, hogy ez nem fontos. Nem lényeg, hogy ki volt az a nő. Az átváltozásom után sokáig kerestem. Nem azért, hogy hálát mondjak neki, vagy hogy elmagyarázza, hogy mi történt velem. Értelmes ember vagyok, felfogtam, hogy mi történt. Találkoztam más vámpírokkal, akik fiatal koromban segítettek nekem. Megtanítottak, hogyan kell vámpírnak lenni. Megtanították azt, amit Lily nem. De azt hiszem megint kicsit érzelgősre fogtam a történetet, úgyhogy ismét vissza a tényekhez. Éltem az életem, felfedeztem az új világot, felfedeztem azt, hogy mi is lett belőlem. A rengeteg visszafojtott düh, csalódottság, amit Lily hagyott maga után lassan elkezdett emészteni belülről, így úgy döntöttem, hogy használom a vámpírok egyik (szerintem) legnagyobb adományát: kikapcsolom az érzelmeimet. Nem vagyok jó ember, soha nem tartottam magam annak. De érzelmek nélkül egyszerűen csodálatos volt élni! Nem érdekeltek a következmények, nem érdekelt az a sok kitépett szív és elharapott nyak. Sokat utaztam, bejártam egész Amerikát, de hát volt is rá időm, valamint a sok hulla miatt gyakran kellet utaznom. Pech, de egy vállrántással intéztem el a hullákat. Így kerültem arra a helyre. A Whitmore-ékhoz. Ez az életem legsötétebb pontja, és itt volt a legnagyobb szükségem arra, hogy ne érezzek. Ironikus, hogy pont itt sikerült egy nőnek – kinek másnak? – elérnie, hogy mégis érezzek. Iránta. Szerelmet. Vagy valami olyasmit. Szóval elkaptak, kínoztak, kísérleteztek rajtam, blablabla. Nem is nagyon akarom ezzel húzni az időt. Megtörtént. Szar volt. Ja. Tényleg, még vámpírként is. Gyűlölöm az orvosokat és a tudós embereket. A mai napig nem értem mi új információ született abból, hogy hányszor nő vissza a szemem és hogy ugyanolyan színű marad-e. De ott volt Maggie… Maggie, aki segített túlélnem ezt az egészet a gyönyörűségével, kedvességével, megértő képességével és… Bocsánat, megint kicsit elcsöppentünk. Szóval ott volt ő. Rengeteg beszélgettünk, közel kerültünk egymáshoz, ezért engedtem el. Tudta, hogy mi vagyok – persze, hogy tudta. Szerelmes lett belém és kérte, hogy változtassam őt is át. Nem akartam. Kedveltem Maggie-t, talán szerettem is. De ezt a sorsot nem akartam neki. Én döntöttem az élete felől. És elég kemény döntés volt, ami azt illeti. A mai napig nem tudom megmagyarázni magamnak, hogy miért döntöttem úgy. Úgy éreztem helyesnek. És ezért gyűlölöm az emberi érzelmeket. Maggie elment, majd meghalt. Damon által – mint később kiderült. Oh, és igen. Eljutottunk a jó öreg Damon barátomhoz. Bocsánat, barátot mondtam? Bajtárs. Harcostárs. Talán ezek jobb szavak rá. Damon nem volt soha a barátom. Egy áruló volt. Persze őt is meg lehetett érteni. Ő is túlélni akart, csak úgy mint mindenki más. Neki sikerült, nekem nem. Pech. Hogy szokták mondani? Ezt dobta a gép. Damon megszökött, én pedig élveztem még néhány évtizedig a Whitmore tudásvágyat. Kössz Damon, király volt! Végül eljött a perc, mikor kiszabadultam és szembe nézhettem az idősebb Salvatore-ral. Nem éreztem semmit. Sem dühöt, sem csalódottságot, sem haragot, vagy éppen örömöt, mert újra látom. Egyszerűen nem éreztem semmit. Ő persze már az érzelmei rabja jó régóta, elcsavarta a fejét a Gilbert lány. Ez persze engem nem érdekel, sem az egész ezoterikus, természetfeletti maszlag. Meghaltam egy párszor, vissza is jöttem, ezért mondjuk enyhe hálát érzek a kis Benneth boszi iránt. Már megint az a furcsa nyomás a szívemben, idegesítő dolog. Mindegy. Szóval most itt vagyok Mystic Falls-ban és igyekszem pokollá tenni a Salvatore-ék életét, nem túlságosan belefolyni a természetfeletti dolgok rendjébe és természetesen bajt keverni. Jelenleg a kis Sarah segítségével…