there's no sweeter innocence than our gentle sins

Ms. Brown & Mr. Silverston

Már nem tudom, miért is egyeztem bele a teázásba. Nem vagyok az a fajta tanár, aki mindenáron a diákjaival töltené az idejét iskolán kívül. A boszorkánytanoncaim többnyire - sőt soha - nem abban az egyetemen tanultak, ahol tanítottam, ha mégis, soha nem tették be a lábukat az óráimra. Nem minden áron akarok már tanítani, de akkor is megválasztom a diákjaimat. Valamiért Dorothy-t nem érzem megfelelőnek arra a célra, hogy tanítsam, nem látom benne azt az erőt. Habár nem is ez volta fő indokom. Valamiért túlságosan is hasonlított a múltamból a nőre, akit elvesztettem. Nem külsőre, ha így nézzük, szinte szöges ellentéte volt annak a nőnek, hanem inkább az akaratossága az, ami rémisztően hasonlít. Az a különbség csupán, hogy akkor még voltak érzéseim, most pedig már nincsenek. Gond nélkül elutasítom a segítségkérését, és még az arcom sem rezdül közben.
- Ennek felettébb örülni fog a leendő tanára - biccentettem még távozás előtt, és elindultam kifelé. Nem akarok belefolyni ebbe, jobb, ha nem tőlem tanul. Az a lány olyan ártatlannak tűnik, egy fehér lap, amire még nem írtak. Nem fertőzhetem meg az én feketeségemmel. Így az ő érdekében adok neki egy esélyt arra, hogy valaki olyat találjon, aki sosem nyúlna ehhez a fajta mágiához, vagy ha mégis, akkor a diákjainak nem adja át eme tudást. Én magam is egyedül jöttem rá, hogy szerezhetek több erőt, és nem hiszem, hogy ezzel kellene kezdenie. Majd ha valaki kitanítja, akkor dönthet. Nem nagylelkűségből kapta meg ezt a lehetőséget tőlem, hanem sokkal inkább azért, mert túlságosan közel kerülne a világomhoz, ami a lebukásomat is elősegítheti. Túlságosan cserfesnek tűnik, vagyis inkább naivnak, akiből könnyedén ki lehet szedni titkokat és ilyenkor, ha magamról van szó, akkor önző vagyok.
Észre sem vettem, ahogy kijöttem a teaházból, de a nevem említésére sem fordulok meg. Tudom már a különös akcentusból, hogy Miss Brown nem akarja feladni a "harcot". Csak nagyot sóhajtva mentem tovább, de aztán beérve előz meg és állja el utamat. Ez megtorpanásra késztet, miközben nem tetszésemet kifejezve sóhajtok, és forgatom a szemeimet.
- Miss Brown, miként lehet az, hogy hiába ön a legokosabb az évfolyamában, mégis az értelmezési képességei egy fél éves csecsemővel szemben alulmaradnának? - billentem oldalra a fejem, majd ugyanazzal az egyszerűséggel kerülöm ki őt, ahogy a teaházból is eljöttem. Nem különösebben érdekel a lelkivilága a hölgynek, és az sem érdekel, hogy esetleg megbántom azzal, hogy ledegradálom őt, de nem tud érdekelni. Mégis pár lépés után megállok, de nem fordulok felé, csak a fejemet fordítom oldalra, így a profilomat láthatja csak. - Ha ötig megtalálja a boltom, beszélhetünk a dologról. Ha segítséget kér, szóba sem jöhet a segítségem, ha esetleg rákeres az interneten, sikertelenül jár szintén. Ha egy percet késik, inkább be se lépjen a boltomba! - szavaim jól érthetők, még az öt lépés távolságból is. Ez után nem várom meg a válaszát, hanem tovább indulok, hogy minél előbb eltűnjek a legközelebbi mellékutcában, és magam mögött hagyjam őt.

Nem tudom, hogy mégis miben reménykedtem. Valami páli fordulatban, hogy hirtelen megváltozik a véleménye a tanítással kapcsolatban? Igen.. talán valami olyasmiben, de ismét csalódnom kellett. Ez a nap tele van csalódásokkal, semmi sem történik úgy, ahogy elterveztem. Először nem dedikálta a könyvet, jó most ne vegyük számításba azt, hogy hajlandó volt eljönni velem teázni. Utána visszautasította a kérésemet, nem is egyszer. Többször is. Megalázkodtam, egy komplett idiótaként viselkedtem, de úgy érzem még mindig van elég erőm az újabb csalódásokhoz. Én, ha valamit elhatározok, akkor azt véghez is viszem. A legnagyobb döntésemnek azt tekintettem, amikor szembeszegültem szüleim akaratával és az Egyesült Államokba költöztem egy olyan szakot tanulni, amiből nagy valószínűséggel nem tudok majd megélni. Engem nem érdekel ez, sokkal inkább fontosabb, hogy valamit a szívemből csináljak. Simán el tudnám végezni a jogi egyetemet, amire eredetileg mentem volna, de egész életemben szenvedtem volna. Hisz olyasvalamivel foglalkoznék, ami egy fikarcnyit sem érdekel, ellenben az okkultizmussal és a legendákkal, melyek a természetfeletti lények körül keringenek. És mint most kiderült mindezek igazak is, köztünk élnek.
Nem vettem figyelembe az újabb elutasítását. Már megszoktam tőle, de szerintem egyben díjazza is a kitartásomat. Szerintem csak egy újabb próbára akart vonni, lássa, hogy szándékaim komolyak-e vagy sem. Hisz ha már a legelején feladom, akkor ugyanez lesz a tanórák alatt. Meg fogom neki mutatni az ellenkezőjét. Kitartó vagyok és szorgalmas. Nem fogom feladni, hanem küzdeni fogok, míg el nem érem azt, amit akarok. A tudást, amelyet át tud adni nekem.
- Komolyan gondolom! - csattantam fel, kihúzva a hátamat. Már nem dőltem hátra kényelmesen a székemben, hanem egyenesen előre meredtem rá. Ha boszorkány akkor nem érzékeli, hogy ennél elszántabb nem is lehetnék? Bármit megtennék azért, hogy a tanárom lehessen. A legjobbtól akarok tanulni.
Értetlenkedve figyeltem, amint elhelyez pár bankjegyet a teáskanna alatt. Sikerült teljesen kizökkenteni engem, és nem tudtam mit tenni jelen esetben. Lefagytam. Mire feleszméltem már a hátát láttam, ahogy határozott léptekkel igyekezett az ajtó felé. Pislogtam egy-kettőt, majd felkaptam magamra a kabátomat és utána eredtem. Egyrészt azért mentem utána, hisz nem adtam még fel. Rövid az út az egyetemig, de addig még ezerszer az agyára tudok menni. Másrészt nála volt a könyvem, anélkül pedig egy tapodtat sem fogok mozdulni.
- Dr. Silverston! - szóltam utána, amint kiértem a teaházból és elálltam az útját. Ha ki akarna kerülni, akkor ismét abba az irányba lépek, nem fogom hagyni, hogy csak úgy ott hagyjon. - Nem fogadok el nemleges választ. Szeretném, ha a tanárom lenne. Hadd bizonyítsam be, hogy képes vagyok rá. - pillantottam fel rá. Alig pár centivel volt nálam magasabb, így nem akadt ki a nyakam, de ezt annak is köszönhettem, hogy jelenleg magassarkú volt rajtam. Anélkül úgy egy tíz centivel alacsonyabb lennék nála. "Egy idegesítő törpe vagy." ~ idéztem fel édesanyám szavait. Hasonló helyzetben lehettünk, mint most. Addig könyörögtem - avagy idegesítettem - édesanyámat, míg be nem adta a derekát. Ugyanez volt a célom Dr. Silverstonnal is. Nem hagyom, hogy elmenjen, hisz ő volt a kulcs mindenhez.

dr. silverston & dorothy

várom válaszát *.* ণ - ণ pötty

there's no sweeter innocence than our gentle sins

Ms. Brown & Mr. Silverston

Nem vagyok az a fajta, aki csak úgy megenyhül két szép kék szemektől, melyek olyan könyörgően néznek rám, mintha az utolsó korty vízre áhítozna a tulajdonosa. De nem voltam soha könyörületes. Még akkor sem, amikor a kórház igazgatója könyörgött, hogy gondoljam át, hogy lemondok a fiamról, vagy sem. De azon sem volt mit gondolkodni, hiszen látni sem bírtam. Nem voltam képes, és nem hiszem, hogy mellettem lett volna a helye, hiszen előbb, vagy utóbb magam végeztem volna vele.
- Ezen nincs mit kérnie, Miss Brown - ráztam meg a fejem ellentmondón. Más dolog, ha az egyetemen az óráimon tanítok, és esetleg visszakérdeznek, mert nem értenek valamit, és más dolog a mágia, amely sokkal komolyabb "játék". Nekem pedig meg van a magam problémája, és terveim is vannak, amikbe nem szeretném csak úgy beleszorítani Miss Brownt azért, mert szépen néz rám, és képes megalázkodva előttem könyörögni a tanításomért. Ezért kiiszom a teám maradékát, majd eltolom magam elől, miután a csészealjra helyeztem azt.
- Sajnálom, Miss Brown. De amit mondtam, megmondtam. A varázslás elsajátítása nem csupán pár alkalom, mint ahogy azt maga képzeli. Ebből látszik, hogy nem gondolja komolyan - veszem elő a tárcám, és leteszek pár bankjegyet a teáskanna alá, mivel visszajáróra nincs szükségem, így felállok az asztaltól, és megigazítom az öltönyömet, kisimítom az odaképzelt ráncokat, majd kezembe veszem a táskámat. - Nem szoktam elhamarkodott döntéseket hozni, most pedig, ha megbocsájt... - biccentek felé köszönésképpen. - ...távoznék - jegyzem meg ridegen, és elindulok a kijárat felé.

Elvontam a férfiról a figyelmemet, nem szeretnék túlságosan feltűnő lenni. Miközben Dr. Silverston válaszára vártam, addig a további embereken pillantottam végig. Remélem sikerül arra megtanítania, hogy hogyan jöjjek rá ki micsoda valójában. Arra igazán kíváncsi voltam, hogy a közelemben lévők micsodák. Vajon átlagos halandók vagy annál sokkal többek? Ráadásul e gondolat nyomán az is megfogalmazódott bennem, hogy ha én boszorkány vagyok, akkor azt kitől szereztem? Öröklődött, vagy csak kiváltságosok juthattak hozzá? Ha az előbbi által, akkor nagyon de nagyon érdekel, hogy mégis melyik szülőm boszorkány. S miért nem tanított meg engem, miért hagyta, hogy különcnek érezzem magam.. Szomjaztam ezekre az információkra és reméltem, hogy Dr. Silverston meg fogja adni rájuk a választ.
De nem.
Visszautasított.
A csészét rögvest visszahelyeztem az asztalra és meglepődve pillantottam rá. Azt hittem szeret tanít, hisz ebből él meg. Ráadásul tényleg nem voltam olyasvalaki, aki könnyen feladja. Nem leszek egy rossz tanítvány, velem igen is nagyon jól járna, nem kellene velem sokat bajlódnia. Mégis miért utasította vissza?!
- De kérem! - hangom átváltott könyörgésbe. - Nem ismerek senki mást, aki tudna nekem segíteni. Kérem.. legalább az alapokat tanítsa meg és utána fejlesztem önmagamat. - szó szerint könyörögtem és reméltem, hogy ezek után megszán engem. De sajnos nem egy olyan férfi volt, aki meghatódik hatalmas kék szemek láttán. Sokkal ridegebb volt. Ha nem akar engem tanítani, mégis miért árulta el nekem, hogy egy boszorkány vagyok? Ha nem lennék tisztában ezzel, akkor nem is áhítoznék iránta. Biztosan lehetett valami szándéka. De más az, amit én véltem róla és más volt az, amit ő maga ténylegesen gondolt. Hisz teljesen meg voltam afelől győződve, hogy el fogja fogadni ajánlatomat. De mégis elutasította, nem is volt szüksége pár percre, hogy fontolóba vegye az egészet.
- Nem gondolná át? Tényleg csak pár órára lenne szükségem. Kérem, ez nagyon fontos lenne számomra. - próbáltam hatni az érzelmeire, ha egyáltalán rendelkezett olyannal. Eddig nem nagyon mutatta meg az ellenkezőjét. Órán is határozott, meg szigorú, de azt hittem, hogy az a munkájával jár együtt. El nem hittem volna, hogy a magánéletben is ilyen.
Ismét a férfira pillantottam, aki csupán egy ember volt. Szép húzás volt Dorothy! Ezt is sikerült jól elszúrnod, mint minden mást!
- Nem lennének ilyen problémáim, ha elvállalná a tanításomat. Legalább csak aludjon rá egyet, ne hozzon elhamarkodott döntést. - húztam egy barátságos mosolyt az arcomra, abban reménykedve, hogy meggondolja magát. Én tényleg elszeretném sajátítani a mágiát és addig nem fogom békén hagyni, míg rá nem bólint a kérésemre.

dr. silverston & dorothy

várom válaszát *.* ণ - ণ pötty

there's no sweeter innocence than our gentle sins

Ms. Brown & Mr. Silverston

Az emberek nagy többsége csak tudatlanul éli az életét, mit sem sejtve arról,hogy azok a mende-mondák, amiket a szüleik meséltek neki, valóságon alapulnak. Persze nem minden természetfeletti létezik, hiszen akkor eléggé túlzsúfolt volna a más amúgy is sűrűn lakott földünk, de a koholmánynak hitt mesék egy része igazságon alapul. Persze ezt az emberek csak félnek bevallani maguknak, vagy pusztán nem akarják elhinni, de akkor vajon miért félnek a sötéttől? Miért nem mernek sokan végigsétálni egy-egy szűkebb, gyér világítással ellátott sikátoron? Erre az lenne a válaszuk, hogy félnek a piti kis zsebtolvajoktól, vagy az erőszakolóktól, de ez nem a teljes igazság. Valójában a velem szemben ülőnő határozottságával egyetlen embert juttat az eszembe, akit szintén én tanítottam, aki egykor képes volt a jeget feltörni, és megmutatni, hogy a világ nem csak fekete és fehér. De ilyen csak egyszer történt, és soha többé nem fog, hiszen már nem hiszek a tündérmesékben. Máskülönben a fiamat sem hagytam el. A gyilkost, aki megölte ezt a személyt. Mély levegőt veszek, majd röviden felnevetek a kijelentésére, hogy megtalálta a tanárát, aki én vagyok.
- Miss Brown, nem tudom, mikor eszelte ki ezt a fondorlatos tervet, de nem hiszem, hogy pont én lennék a megfelelő Ön számára. Ráadásul nem vagyok az a fajta, aki újoncokat tanít - rázom meg a fejem, majd ismét iszom egy kortyot a teámból. Igen merész ötlet volt, amit becsülök is benne, de nem hiszem, hogy megfelelő lenne, ha én tanítanám. Én komoly fekete mágiát gyakorlok, neki pedig a tiszta mágiára van szüksége, melyről már megkoptak az emlékeim. Ráadásul az óráimra jár, én pedig nem hiszem, hogy ez lenne a legmegfelelőbb, ha én lennék az, aki bevezeti a mágia rejtelmeibe.
- Ne higgye, hogy olyan egyszerű a mágia használata, hogy nem érezné úgy olykor, hogy feladja. Ez nem így működik, ahogy maga hiszi, nehezebb út ez, s ha egyszer rálép, igen nehezen jöhet le róla - szavaim ismét ridegek, és talán egy kicsit elutasítóak is. Talán az előző mondata miatt. Megmondom őszintén csábító ajánlat, hiszen ha kibontakoztatja a tudását őhozzá kapcsolódva képes lennék elszívni a maradék erejét is, és akkor még több mágiára tehetnék szert, de van egy határ, amit még nekem is meg kellene húznom. Egy határ, melyet nem léphetek át, ha nem akarok kockáztatni a lebukás lehetőségét. Főleg úgy, hogy ebben a városban is több ellenfelem várja, hogy csak egyetlen egy alkalommal hibázzak, hogy tönkretehessék mindazt, amit eddig felépítettem. Ezt pedig nem hagyhatom. Pontosan ezért nincs gyenge pontom, és ezért nem szeretek senkit.
Aztán témát váltva tereli a figyelmem a tőlünk nem messze ülő férfi felé, aki egyedül üldögél, és teázik, majd a telefonján kezd el valamit nézegetni, én pedig ismét megcsóválom a fejem.
- Ez nem ilyen egyszerű. Aki nincs tisztában az erejével, annak minden ember egyforma. Ha viszont jó megfigyelő lenne, látná, hogy az a férfi teljesen normális. Történetesen tudom, hogy a hét minden napján itt ül déltől kettőig, miközben folyton a telefonjával, vagy a laptopjával van elfoglalva... - pillantok vissza a velem szemben ülő nőre, majd felemelem a teámat, és még egy kortyot iszom. - A legtöbb boszorkány egy érintésből megérzi, hogy kivel akad dolga - teszem hozzá röviden, de nem magyarázom tovább, elvégre nem szándékoztam tanítani őt, csak apró információmorzsákat hintek el, ahogy eddig is tettem.

Még mindig nehezen hittem el, az alig pár perce megtudott információt. Boszorkány.. Nem. Nem hiszek én az ilyesmikben, ennyi erővel akkor már zombik is élhetnek köztünk! Persze, gyermekkorom óta olvasom a rémmeséket, a fikciókat, de istenem.. pont ezért fikció a neve, mert kitalált, nem pedig valódi!
Dr. Silverston az okkultizmus tanárom is olyan volt, mint én. Pontosítok egy boszorkánymester, ő így hívja magát. Akkor ezért tud annyi mindent New Orleans-szal kapcsolatban. De várjunk.. Ezek szerint azok nem csak városi legendák, hanem a puszta igazság? Akkor most mi igaz és mi nem, amit az életem során megtanultam?
A grimoire szóra felkaptam a fejemet, mintha már olvastam volna több helyen is. Valamilyen könyv.. talán az, amelyik a varázsigéket tartalmazza? Nem tudom.. Semmit se tudok. És pontosan ezért kell mindent megtanulnom a boszorkánysággal kapcsolatban. Márpedig tőle.
- Már megtaláltam a tanáromat. - mosolyogtam kedvesen rá. - Magát. - jelentettem ki. Mégis ki máshoz fordulhatnék? Egyedül ő van tisztában azzal, ami vagyok és nem igazán árulnám el másoknak. Ráadásul hogyan találnék egyet? Nem hiszem, hogy az interneten vannak fent "friss boszikat tanítok" hirdetések. Ráadásul Dr. Silverston egy remek tanár, sőt tizenhat évnyi tanulás után simán kimerem jelenteni, hogy ő a legjobb. Benne megbízok és szerintem meg tudna tanítani a kezdetektől. Én pedig egy gyors tanuló vagyok, tehát a fegyelemmel például nem lenne gond.
- Én képes vagyok rá. - mondtam neki magabiztosan és meg is lepődtem saját magamon. - Komolyan gondolom ezt az egészet, nem fogom félúton abbahagyni. Szeretném megtudni, hogy mikre is vagyok képes. - a kezdeti magabiztosság teljesen eltűnt, hisz a következő mondatokat már halkan, félénken közöltem. Az órámra pillantva idegesen az ajkamba haraptam, amikor láttam, hogy mennyire vészesen gyorsan telik el az óra. Majd ne felejtsem el gondolatban megköszönni Harpernek a hülye fogadását. Ha ő nem lenne, akkor ez a teázgatás is elmaradt volna Dr. Silverstonnal és talán soha nem tudom meg azt a tényt, hogy én egy boszorkány vagyok.
A csészét a számhoz emeltem, de nem kortyoltam belőle. Elkezdte sorolni a fajokat én pedig döbbenten a teába meredtem. Vámpírok, farkasok, hibridek, alakváltók, médiumok, szirének? És mindezek köztünk élnek?! Milyen világban nőttem fel? A tankönyvekben nem is szerepeltek, ezek szerint a hazugságot terjesztik. Ezek után kiben, miben hihetek? El sem hiszem, hogy huszonkét éven át a teljes tudatlanságban éltem.
Miután befejezte, újra visszapillantottam rá. Nem bírtam erre mit válaszolni, teljesen lesokkolt jobban mint azzal, hogy egy boszorkány vagyok.
- Nem tudok mit mondani. - feleltem elképedve. - Ezeket a fajokat fel lehet valahogyan ismerni? Mármint, ha most körbe nézünk a kávézóban akkor honnan tudhatom, hogy az a férfi ott - biccentettem a fejemmel egy öltönyös férfi felé, aki egymagában itta a teáját - nem egy természetfeletti? - néztem rá kérdőn és a teámba kortyoltam. Valamit mintha mondott volna róla az elején, de hirtelen nem jutott eszembe..

dr. silverston & dorothy

várom válaszát *.* ণ - ণ pötty

there's no sweeter innocence than our gentle sins

Ms. Brown & Mr. Silverston

Nem tudja nem elkerülni a figyelmem, hogy egészen addig sértődötten ült velem szemben, amíg fel nem hoztam a mágiát, majd hirtelen megváltozott. Érdeklődő lett, és kíváncsiságot véltem felfedezni a tekintetében. Kérdésemre is bólogatás volt a válasza, melyre végre rájöttem, hogy nem szándékos volt a gyertya, és ebből ki tudom következtetni, hogy valószínűleg a víz is véletlen baleset volt. Igazából régen nekem is irányították az érzelmeim az erőimet, de anyám megtanított használni. Ezek szerint a velem szemben ülő nőnek fogalma sincs arról, hogy mit is tudhatna egy kis odafigyeléssel. Nem, félreértés ne essék, nem fogom felajánlani a tanítását, nem vagyok jóságos szamaritánus, csupán tényként kezelem, azt, ami ő és ami én. Ezért mutatom meg neki az olcsó kis trükköt, melyet szinte mindenki képes megtenni, ha ő uralja az erejét, ha kordában tudja tartani azt.
Mikor kérdezne, felemelem a mutatóujjamat, hiszen épp akkor halad el mellettünk egy felszolgáló, de szerencsére ügyet sem vet ránk. Ezért szeretek ide járni, nem foglalkoznak különösebben azzal, hogy ki mit csinál, csak a kedvünkben próbálnak járni. Mikor abbahagyom a cukros trükköt, még egy ideig hagyom az asztalon, majd rá pillantok.
- Ez kedvesem, mágia - felelek röviden a kérdésére, majd figyelem a keze útját a cukorszemcsék fölé, majd ahogy csalódottan elveszi onnan. - Ez nem ilyen egyszerű mutatvány egy kezdőnek - mosolyodom el, miközben lesöpröm az asztalról a cukrot, és elteszem a tálcára a kancsó alá. - Hasonló... Talán ez a legjobb szó rá - válaszolok elgondolkodva, majd kézbe veszem a teámat, és beleiszom. Nem akark még elindulni, sokkal érdekesebbnek bizonyul a velem szemben ülő nő, mint eleinte gondoltam volna. Tulajdonképpen igen rég nem találkoztam már kezdő mágiahasználóval, de már rég nem keresem őket. Elég erőt gyűjtöttem, talán némelyiküknek az erejét is elvettem és használtam... Régebben nem számított más, csak a hatalom megszerzése, és igyekeztem minél több erőt összegyűjteni, és használni is, mára csupán annyi a dolgom, hogy megőrizzem ezt az erőt. Ennek ellenére igen csábító a gondolat, hogy a velem szemben ülő nő is egyfajta erőforrás legyen, hiszen amit megtanultam életem folyamán az az, hogy hiába van sok erőm, mindig több kell majd.
- Jobban kedvelem a boszorkánymester, vagy warlock megnevezést de ha az ön szavaival élek, akkor igen, az vagyok - jobb kezemmel elfedem bal kezemet, és erre támasztom az állam, miközben az ablakon túli tájat figyelem, vagyis figyelném, ha nem takarná függöny. Így pusztán a függöny ráncain siklik végig tekintetem, majd ismét visszafordulok Dorothy felé.
- Ha akarja mindenre képes lehet, csak egy jó tanárt, és egy tökéletes grimoire-t kell találnia. Ezek nélkül nem lesz más, csak a lány, aki képes meggyújtani pár gyertyát, és lefagyasztani egy üveg vizet, ha az érzelmei eluralkodnak - lepillantok a teámra, majd egyetlen kortyot iszom a különleges ízű italból. Egy pár másodpercig még forgatom a bögrét a csészealjon, hogy átgondoljam, amiket mondani akarok. - Az, hogy mikre képes, csak azon múlik, hogy mennyire képes befogadni a saját valóját, és meddig hajlandó elmenni a céljaiért - csak utolsó szavaimnál pillantok fel rá, miközben még mindig forgatom a csészét, végül abbahagyom, de a poharamban még egy ideig kavarok az ital. Kérdésére egy színtelen félmosoly jelenik meg az ajkaimon, de arcom rezzenéstelen marad, s talán egy kis gúny is megcsillan szemeimben, de ez nálam általános tulajdonság. Nem nézem le a velem szemben ülőlányt, csak pont most bizonyosodott be az, hogy hiába érettebb a kortársainál, ha olyan téma kerül fel, pontosan ugyanúgy viselkedik, mint egy nagyra nőtt gyermek.
- Mások is léteznek. Mint a hold gyermekei, akikről a könyvemben is írtam. A vámpírok, akiket démonokként emlegettem, és a boszorkányok, akik többnyire sámán vagy striga néven szerepelnek benne. Ám a hibridekről egy szót sem ejtettem. Mindemellett nem csak ennyiből áll, hiszen léteznek alakváltók, médiumok és a szirénekről se feledkezzünk meg - szavaim halkabban csengnek, és csak akkor értheti meg őket, ha odafigyel, bár azzal, hogy közelebb hajolt, minden bizonnyal minden szavamat hallani fogja. - Miss Brown ez a világ sokkal nagyobb, és színesebb, mint egy átlag ember el tudja képzelni - nézek fel rá, és csak most figyelem meg, rikító kék szemeit, mely már nem csalódottsággal telt, hanem sokkal inkább kíváncsi, és tudásra szomjazó. Egy pillanatra farkasszemet nézek vele, majd ismét a teámat kortyolom, miközben azon gondolkodom, vajon emlékszik-e a beszélgetésünk kezdetén az első kérdésemre. Vajon megjegyezte-e azt, hogy miért is iszom azt a teát, amit...

Már fogalmam sincs, hogy hány éves lehettem, mikor az első gyertyámat sikerült meggyújtanom. Talán tizenegy, de az is lehet, hogy már betöltöttem a tizenkettőt.. Mindenesetre, arra tisztán emlékeztem, hogy egy hatalmas veszekedésen estem keresztül a szüleimmel, melynek következtében magamra zártam a szobám ajtaját és sokáig sírtam és össze-vissza dobáltam a holmijaimat. Egyszer csak lángra kapott a gyertyám és majdnem megégette a függönyömet, de szerencsére időben elfújtam. Sokáig nem jelentkezett ez a "képesség", nagymamám temetésén jött elő újra. Onnantól kezdve tanítom magamat, hogy ne csak heves érzelmekkor legyek képes rá, hanem alapból is. Innen látszott, hogy még mindig volt hová fejlődnöm, hisz pár rossz szótól képes voltam nem egyet, hanem hármat is meggyújtani. Óvatosnak kellett lennem, ahogy Dr. Silverston mondta. Nyilvános helyen tartózkodtunk..
Miközben vártam egyben izgatottan és idegesen a válaszára, kezeimbe fogtam a bögrét, melynek tartalma némileg kihűlt. A nyelvemet most már bizonyára nem fogja megégetni. Lassan kortyoltam, néha fújtam, mert még túl meleg volt számomra. De nem is akartam meginni, mert akkor az a beszélgetésünk végét jelezné. Én pedig egyáltalán nem akartam azt, hisz valljuk be.. csak most kezdett el igazán érdekesre fordulni a dolgok.
Hevesen bólogattam a kérdésére, mert a számban lévő lötty miatt nem tudtam beszélni. Kíváncsi voltam arra, hogy hogyan szerzett róluk tudomást és mikor. Illetve még arra is, hogy találkozott-e már hozzám hasonlóakkal. A tartóból cukrot szórt az asztalra, én pedig csak egy kérdő pillantással néztem rá. - Ön most mit.. - akadtam el félúton, ahogy a levegőbe emelkedtek a cukorszemek. Tátva maradt a szám és ez nagy szám - szóvicc! -, hisz nem nagyon szoktam meglepődni a dolgokon. De ez egyben volt érdekes és egyben hátborzongató. A tarkómon a kicsi pelyhek égnek is meredtek.
- Ez mi volt? - kérdeztem elképedve, ahogy visszahullottak a darabkák az asztalra. Nem egy átlagos bűvészmutatványt tárt fel elém, nem.. Ez teljesen más volt. - Ön.. hozzám hasonló? - szűkültek össze a pupilláim és kezeimet feléjük helyezem, de nekem nem csinált semmit sem. Elhúztam a számat és hagytam, hogy lesöpörje az asztalról.
Hajtott a kíváncsiság, hogy megtanuljam tőle ezt, sőt.. meg akartam mindent tudni, amivel ő tisztában volt. Nem érdekelt, hogy fel kell áldoznom majd a szabad időmet, de végre.. végre talán magyarázatot kaphatok.
Kérdése elgondolkodtató volt. Boszorkány.. Vajon az lennék? És ő is? Mindaz igaz lenne, amit a könyvében írt? Kérdéseket halmoztam kérdésekre, de valószínűleg nem gondolatolvasó, így sajnos muszáj volt szóra nyitnom a számat, hogy mindezt megtudhassam.
- Szóval boszorkány vagyok. - próbáltam nem elnevetni magamat és szerencsére sikerült visszatartanom. - És... Ön is az? - kijelentésként szántam, de a végén felvittem a hangsúlyt, így inkább kérdés lett belőle.
- Tudom, hogy nincs sok időnk, de kérem meséljen még. Mikre vagyok még képes? Hogyan tudom megtanulni? És.. - haraptam az ajkamra, mielőtt megszólaltam volna. - Az előbbi mondatát nem egészen értettem. Úgy érti léteznek mások is? - most már tudatosan kérdeztem és előrébb hajoltam, hogy egyetlen egy szavát se tévesszem el. Csak sajnos sietnünk kell, mert még vissza is kell érni az iskolába. Világéletemben most először vetettem fel a lógás gondolatát. Esküszöm, szívem szerint nem mennék be az utolsó két órámra, de sajnos ezt nem tehettem meg, ahogyan ő sem. Hisz ő nem csak az okkultizmus tanárom volt, hanem egyben az egyetem igazgató helyettese. Aki nem mellesleg boszorkány. Mint jómagam.

dr. silverston & dorothy

várom válaszát *.* ণ - ণ pötty

there's no sweeter innocence than our gentle sins

Ms. Brown & Mr. Silverston

Tulajdonképpen láttam rajta, hogy bántották a szavaim, de sajnos ezzel nem tudok mit tenni. Ő elhívott, én belementem. Az pedig pár más kérdés, hogy esetleg azt remélte, hogy órán kívül barátságosabb vagyok. Sokszor a fejemhez vágta egy-egy diákom, hogy már érti, miért vagyok egyedül. De tulajdonképpen nem értenek semmit. Szándékosan választottam ezt a formát,nem hiányzik, hogy valaki olyankor beszéljen hozzám, mikor nem akarom, esetleg ne legyen a közelembe, ha szükségem van rá. Ez mindennél rosszabb, mint az egyedüllét. Pedig egyszer régen, mikor még volt egy kevés emberi érzésem, akkor vágytam társaságra, és talán többre is, de mára mintha ez kihunyt volna belőlem, mintha én üldözném el azokat, akik nyitnának felém. Valójában ez engem nem zavar, ha így lenne, akkor megkeseredetten ülnék itt, és nem határozottan, és kemény szavakat az ifjú hölgy fejéhez vágja.
- Az erejét, nehogy még a végén kísérleti nyúl legyen belőle - billentem oldalra a fejem, majd enyhe ízesítést adok a teámnak és lustán kavargatom a tartalmát. Nem zavar, hogy hátrahőköl, ahogy az sem, ha éppen nem néz rám, ugyanis én sem igazán figyelek most az arckifejezéseit. A teámmal vagyok elfoglalva, s ha valaki most látna minket, két idegent látnának, akik csak azért ültek egy asztalhoz, mert nem volt máshol hely. Szavaira sem nézek rá, csak miután kellőképp összekevertem a teát, ami valójában nem csak kevergetés volt, de ő pusztán ennyit lát belőle. Pusztán elvégeztem egy olyan kis trükköt, amivel nem hogy hűlne, még forróbb lesz a készítmény. Lassan emelem ajkaimhoz, majd iszok egyetlen kortyot a belőle, és leteszem a bögrét.
- Szóval nem olyan régen ébredt rá erre a képességre? - tekintetét keresem, és ha végre felveszi a szemkontaktust, örömmel tartom vele. Egy kicsit gondolkodó és hűvös pillantásommal találkozhat szembe, miközben egyembe jut valami, ezért hátradőlt kényelmes helyzetemből megint felülök, hogy az asztal fölé hajoljak. Kiveszem a teámból a kanalat, majd egy szalvétával megtörlöm azt, hogy a cukorba nyúlva egy keveset kiszórjak az asztalra, pont annyit, amennyit a csészém is elrejt a kíváncsi szemek elől. Úgy teszek, mintha nem foglalkoznék a jelenlétével, miközben az apró barna szemcsékre a tenyeremet helyezem, majd pár körkörös mozdulat után felemelem a kezem, hogy az apró kis cukorszemcsék a levegőbe kerüljenek.
- Nem minden az, aminek látszik. Olykor azt nem vesszük észre, ami az orrunk előtt van, és olykor vakon hiszünk valamiben, amit még sosem láttunk - ha észrevette a kis trükkömet, akkor abbahagyom, és összesöpröm a cukrot az asztalról, hogy a szalvétába téve rejtsem el a kancsó alján.
- Olyan ez, mintha hinne a szellemekben, de a boszorkány voltát betegségként tüntetné fel, és elutasítaná más természetfeletti létezését. De kérdem én, akkor miért pont a szellemekben hisz? A többiben miért nem? - az egész mondandóm feltevésre épül egy ide illő témával, kérdésekkel. Hangom rideg, olykor tanító, máskor halk, alig hallható, de reményeim szerint sikerült felhívnom a figyelmét.

Nem néztem rá. Számomra túl sok volt már a mai nap. Dr. Silverston az egyetlen ember, akire felnézek az egyetemen. Persze a többi tanáraimat is nagyra becsülöm, de ők képtelenek ugyanolyan hatást gyakorolni rám, mint ő. Az óráiban is mintha több életet vinne, mint bárki más. Eleinte a stílusát megkérdőjeleztem és csak pár hét után eszméltem fel rá, hogy mennyi tudás lakozik a mondanivalója mögött. Éppen ezért is fájtak annyira a kegyetlen szavak. Alapból is kellemetlenül érintenének, de az ő szájából még szörnyebben hangzottak.
Amíg beszélt, addig magam elé raktam a csészémet és kiválasztottam egy erdei gyümölcsös filtert. Azzal sosem tudok mellé lőni. Csak azután pillantottam rá, miután kibontottam és hagytam, hadd ázzon a forró vízben. Nem titkoltam a fájdalmat, amit éreztem. Egy vidám lánynak tartom magamat, megpróbálok az idők nagy részében mosolyogni, de most egyáltalán nem sikerült. Csak ültem előtte némán és a fájdalom csak akkor váltott át ismét dühvé, miután bevallotta, hogy ez volt eredetileg is a szándéka. Látta a vizet, látta a gyertyákat. Ezek szerint.. ő ismert már hasonlókat? Tudja mi ez a "betegség" vagy "tehetség"? Nem is tudom mi is lenne rá a megfelelő szó. Inkább úgy fogalmaznék, hogy átok, mert némely esetekben - ahogy az előbb is - nem tudok uralkodni felette. Rosszul estek az alig pár perccel ezelőtt szavai, ahogyan az is, hogy csak kihasznált engem. Ezért akart eljönni az egyetemről.. De mégis egy nyilvános helyet választott helyszínként, nem fél attól, hogy bárki megláthat minket?
Belém fojtotta a szót, nem tudtam egyszerűen mit felelni rá. Mikor közelebb hajolt hozzám, ösztönösen hátráltam törzsemmel és örültem, hogy köztünk volt az asztal. Egy ideig úgy maradtam. Nem tudom mennyi idő telhetett el, másodpercek, percek.. Órák biztosan nem. De csak azután szólaltam meg, miután sikerült összeszednem a gondolataimat.
- Ne használjak mit? - kérdeztem kíváncsian, ügyelve hangomra, nehogy kíváncsiskodó fülek meghalljanak. A filtert kivettem a csészémből és a kihelyezett tányérra helyeztem el. - Kérem, ha valamit tud, mondja el. Én.. - csóváltam meg a fejemet és lemondóan felsóhajtottam. - nem tudom kontrollálni. Néha elvesztem az uralmamat, és hasonló dolgok történnek. Egyszerűen nem tudom mi ez az egész. - ráztam meg a fejemet, és elkevertem egy kanálnyi cukrot a teámban. Belekortyoltam és pont jó volt. Még egy kicsit forró volt, így elkezdtem fújni, majd egy idő után visszahelyeztem az asztalra, mikor már kezdte a kezeimet is égetni.
- Ugye most nem tart őrültnek? - suttogtam bizalmatlanul, hisz erről még senkinek se beszéltem. Most mégis megnyílok az arrogáns, csöppet sem kedves, de annál tehetségesebb tanárom előtt.  

dr. silverston & dorothy

várom válaszát *.* ণ - ণ pötty

there's no sweeter innocence than our gentle sins

Ms. Brown & Mr. Silverston

Szavaim akár lehetnének megfontolatlan kijelentések is, de nem így van. Minden egyes szavam jól átgondolt kijelentés volt, és nem szánom azt, ha esetleg a lelkivilágába gázoltam a velem szemben ülő fiatal hölgynek. Az eddigi óráimon ő volt az, aki minden kérdésemre tudta a választ, és igazán lelkes volt, de ez nem jelenti azt, hogy a valóságban több ennél, hogy egy olyan nő, aki képes elviselni az erős kritikát, ha esetleg egy olyan embertől hallja, akit állítólag tisztel. Kemény vagyok, és ez nincs másképp az életben sem. Régen több tanítványom is volt, mára már alig van három, négy ifjú aki még tudásra szomjazik, de egyikben sem láttam azt a lehetőséget, amit olykor én magam is megragadtam. ezelőtt húsz évvel volt egy olyan hölgy, aki megértette az én sajátos mágiám lényegét, még akkor is, ha nem tudta elsajátítani minden egyes részletét.
Szavaim hatása nem marad el soká, és már látom, hogy erős szavaim mélyen érintették őt, ahogy a megjelenése és a kisugárzása is átvált egy másik félére, mely kicsit talán hűvösebb, számomra ellenségesebb, de nem mutatom ki az érzéseimet felé. Pusztán figyelem, ahogy próbálja összeszedni magát, ahogy a gondolatait rendezi, mintha kiülne minden az arcára. Nem kellene ilyen keménynek lenne... Mondaná más, de én nem tudok más lenni, ez vagyok, ez voltam és ez leszek. Akinek nem tetszik, nos... Az sajnos így járt. Nem kerüli el a figyelmem a gyertya felvillanása, mely lustán égni kezd, mind a hármat észre vettem, mindegyikre vetek egy pillantást, és ismét egy csatát nyertem. Legalábbis én így érzem. Elégedetten dőlök hátra a falon lévő háttámlára, majd mély levegőt veszek.
- Miss Brown, engem egyáltalán nem érdekelnek az eredményei és nem az alapján ítélem meg az embert, hogy milyen hamar írja meg az esszét, vagy mennyiszer emelkedik fel a keze az órán feltett kérdéseimre, nálam ezek mit sem érnek - csóválom meg a fejem, majd miután leteszi a felszolgáló a teavizet és a többit, ismét Dorothy tekintetét keresem. - Sokkal inkább értékelem a kreativitást, és a tökéletes problémamegoldó képességet, mindamellett szó sem volt leminősítésről, csupán arra voltam kíváncsi, hogy jól láttam-e azt, amit a teremben miután véget ért az óra - támaszkodom meg most az asztalon, hogy közelebb hajoljak hozzá. Hiába a szavaim, mégsem árulnak el érzelmet, mintha soha nem éreztem volna még semmit. - De legközelebb jobban vigyázzon, nyilvános helyen ne használja - figyelmeztetem, miközben egy fintorba torzul az arcom, de ez nem teljesen kivehető, miközben a teám elkészítésével foglalatoskodom...

Fogalmam sincs, hogy mi vagyok és azzal sem vagyok tisztában, hogy mi lehetnék. Az egyik részem kíváncsi rá, míg a másik fél a választól. A lelkem mélyén abban reménykedtem, hogy talán Dr. Silverston tud majd válaszokkal szolgálni, hisz kiadott egy könyvet és még ezzel a témával is foglalkozik. Vagy csak szimplán őrültnek fog tartani és a legközelebbi elmegyógyintézetbe bedobat engem. Muszáj elővigyázatosnak lennem, senkiben sem lehet megbízni manapság, mert az emberek titka egyenlővé vált a hatalommal. Az emberek pedig hataloméhesek, bárkin átgázolnak önös érdekektől vezérelve. Még Harpernek sem, a legjobb barátnőmnek sem merem elmondani, hogy mikre vagyok képes. Egészen tizenkét éves korom óta őrizem titkomat, ügyelve arra, hogy senki az ég világon ne szerezzen róla tudomást. Nehéz és hiába bújom a könyveket, az internetet semmi. Mindkettő zsákutcához vezet. Egy újabb remény pedig Dr. Silverston. Óvatosan kell felvezetnem, kétértelmű megjegyzéseket kell vele közölnöm, és amint biztos leszek benne, hogy tud nekem segíteni, akkor kitálalok. Ha pedig hátba fog támadni engem, mindent tagadni fogok. Nem rendelkezek rossz múlttal, csak egy egyszerű egyetemista lány vagyok. Aligha gyanakodnának rám..
Amikor szóba hozta a mítoszokat, felsóhajtottam. Ezek szerint ő is csak azokban hisz. Újabb zsákutca. Sosem fogom kideríteni, hogy mégis micsoda vagyok! De lehet csak próbára akart tenni, elvégre eleinte még azt sem vallotta be, hogy ő volt a könyv írója. Miért nem tudott egyszerűen egyenes válaszokkal szolgálni? Miért kellett mindent úgy feladnia, mint egy keresztrejtvényt?
Kérdésén csak felkaptam a fejemet és meg se hallottam, ahogy a pincérnő a rendelésemet kérte. Rendelt kettőnknek, de én még továbbra is előtte ültem, teljesen lefagyva. - Ezt a kérdését nem igazán értettem. - ráztam meg a fejemet, még mindig pislogva. Nem azzal volt a probléma, hogy nem értettem, hanem hogy mire fel. Megértem, hogy az iskola falain kívül voltunk, de azért mégis fura volt, hogy így szólt hozzám.
És ha azt hittem, hogy ez durva volt, akkor az azért volt, mert még nem hallottam a következő mondatát. Egy újabb tüske volt számomra, és az asztal alatt ökölbe szorítottam kezeimet. Próbáltam nem visszafeleselni neki, hisz a tanárom volt, ráadásul nem is tudnék semmivel sem visszavágni. Ha ideges vagyok, akkor csak értelmetlen szavakkal dobálózok, azzal pedig még jobban lejáratnám magam. De ez sem volt semmi. A harmadik szúrás mondhatni az utolsó csepp volt a pohárban. Durva volt. Kegyetlen. Figyelembe se vette az érzelmeimet. Én csak viccnek szántam, nem gondoltam komolyan, hogy köztünk csillogó vámpírok élnek! A filmet pedig Harperrel néztem meg, mert az egyik kedvenc színésze - ha jól tudom a farkas - játszott benne. Magamtól eszem ágában nem lenne ilyeneket megnézni. Persze ő mindezt nem tudta. Nem tudta mi rejlett a háttérben, de azért illetlen megjegyzéseket tett. Éreztem, ahogy könnyen gyűltek a szemeimbe, és lehunytam őket. Nem akartam még ennél is gyengébbnek tűnni. Az érzelmeim teljesen felemésztettek, egyszerűen meg akartam ettől a pocsék érzéstől szabadulni.
Mikor már úgy véltem, hogy minden rendben van velem tompa fényre lettem figyelmes. A mellettünk lévő asztalon a gyertya fénylett. Ahogyan a polcon lévő kettő is. Ezeket vajon én tettem volna, vagy míg csukva voltak a szemeim valaki meggyújtotta őket? Nappal volt, így valószínűleg csak én lehettem..
Úgy viselkedtem, mintha minden normális lenne, mintha nem gyújtottam volna meg egyszerre három gyertyát az elmémmel egy teázóban.. Ahol mások is tartózkodtak rajtunk kívül.
- Ezek szerint. Sajnálom, hogy csalódást okoztam Önnek Dr. Silverston. Bevallom fiatal vagyok, követem éppenséggel az aktuális trendet, így évekkel ezelőtt ezt sem mellőztem. Azt már tényleg nem kell figyelembe venni, hogy szinte én teljesítek a legmagasabban, időben beadom a dolgozatokat, melyeket nem az internetről másoltam ki. De ha Ön emiatt az egy "hibámért" - rajzoltam macskakörmöket a levegőbe, és egy mély levegőt vettem, hogy folytatni tudhassam a monológomat - leminősít engem, akkor tegye azt. Nem értek Önnel egyet, de nem vagyunk egyformák. - vontam meg a vállamat, befejezve a mondandómat, és alig pár másodperccel később megjelent a pincérnő és letette elénk a teákat. Szemöldöke felszaladt, amikor megpillantotta az asztalon lévő égőgyertyát és mielőtt visszament volna, elfújta. A másik kettő fel sem tűnt neki.

dr. silverston & dorothy

várom válaszát *.* ণ - ণ pötty

there's no sweeter innocence than our gentle sins

Ms. Brown & Mr. Silverston

Tulajdonképpen nem tudom, minek szántam a kérdésem, de ha jobban belegondolok, talán ez a téma elvezet a kényes kérdéshez, hogy az, amit láttam - az üveges baleset - valós volt, vagy csak a képzeletem játszott vele. Esetleg nem figyeltem meg jobban a vizét, és valóban fagyos volt eredetileg is. Ez mind csak feltevés, és én szeretek a feltevések után járni, hogy tudjam, igazam van-e, avagy nem. Ezért kezdtem el rögtön a közepén, mert amúgy sem szeretem a felesleges tiszteletköröket.
Kijelentésén meg sem lepődöm, csak ajkaim sarka rándul meg kissé, mintha valami győzelmet értem volna el. De ez még közel sem az a része. Viszont az fél siker, hogy nem kelt fel az asztaltól, s őrültnek nevezve hagyott volna itt. Ám van egy olyan sejtésem, hogy a kérdéseire jobban szeretne választ kapni, mintsem megfutamodna az első kijelentésemen, mely cseppet sem hétköznapi.
- Ha így gondolja, akkor hogyan magyarázná meg a mítoszokat? Valahol mind valóságra épül - válaszolok a kijelentésére, hogy szerintem vámpírok nem léteznek. De igen is élő és sajnos lélegző lények. Tulajdonképpen az óráimon is szó esik róluk, mint a sötétségben uralkodó démonok, de nem azonosítom őket így vámpírként, ahogy a könyvemben lévődémonok alatt is ők érthetők. Természetesen először nem tudom mire vélni a kijelentését, majd felnevetek, amikor kijelenti, hogy csillognak, meg szentelt víz. Gúnyos nevetésem csak akkor szakad meg, mikor továbbfűzi a gondolatmenetét, ezzel egy pillanat alatt űzve el a kezdeti reményeimet irányába.
- Ne haragudjon, de melyik bolygón él? - csendül fel hangom egy kis csalódottsággal, de ugyanakkor keményen is. Szavaimat viszont nem folytatom, mert odajön a felszolgáló, én pedig kérdés nélkül rendelek kettőt a szokásosból, ami verbéna tea, de persze e mellé kérek pár gyümölcsteát, hiszen úgy is magunk készítjük el. Ezért szeretem ezt a helyet, mert nem készen hozzák, hanem én magam teszem bele a mennyiséget. - Tudja azt reméltem, Ön sokkal okosabb annál, minthogy ilyen bugyuta filmek végignézésével töltse az idejét - igazítom meg az alátétet, amely el volt csúszva. Először nem nézek a szemeibe, majd végül mégiscsak megteszem. Szavaim ridegek, és mintha egy kicsit talán csalódtam volna benne. - Sajnálom, hogy többet láttam magába, és az állítólagos tudásába... Talán kár volt messzemenő következtetéseket levonnom, nem igaz? - pillantok rá, és szemem feszülten villan. Lehet, hogy túl nyers vagyok, talán nem bírja el ezt a keménységet, amit az elmúlt fél percben produkáltam, de ő pedig nem adta meg nekem a tiszteletet, melyet ezidáig talán játszva, de megadott...

Az odavezető út hála rövid volt, alig telt el öt perc, melyet sajnos néma csendben töltöttünk el. Ő sem kezdeményezett beszélgetést, én pedig nehezen tudok megszólalni idegenek társaságában. Nem vagyok egy jó beszélő partner, nehezen viszem tovább és általában rövid mondatokban fogalmazok. Ezért utálok új emberekkel megismerkedni, hisz mindig csak egy témáról tudok beszélni: a tanulás. De ameddig nem tudom mi iránt érdeklődik a másik, addig mit csináljak? Várjak csodára?
Néha-néha a szemem sarkából rápillantottam, ahogyan a táskájára is, melyben a könyvem lapult. A teázásba is beleegyezett, bizonyára alá is fogja írni. Egyre kevesebb kételyem támadt efelől.
A teaház egy kis utcában volt található, távol a főút zsivajától. Az út alatt ide-oda nézegettem a boltokat, hátha rátalálok Dr. Silverston üzletére, de sajnos nem leltem rá. A hétvégén úgysem kell dolgoznom, majd akkor bejárom az egyetem környékét. Az ajtót megtartotta, és kedvesen rámosolyogtam, ahogy elhaladtam mellette. Pulttól távoli asztalt kaptunk és szerencsére nem véltem felfedezni ismerős arcokat. Ki tudja, milyen átkozott pletykákat tudnának elindítani..
Éppen csak sikerült kényelembe helyezkednem, és kezeim közé vennem az itallapot mire egy érdekes kérdéssel sikerült megbombáznia. Elkezdtem köhögni, és csak pillanatokkal később szűnt meg.
- Hogy mi? - az előbbi mutatványomat egy halk nevetés váltotta fel. Körbenéztem, de senki sem figyelt a beszélgetésünkre. - Vámpírok nem léteznek. - jelentettem ki nemes egyszerűséggel a véleményemet, de könyve éppenséggel a természetfeletti lényekkel kapcsolatos volt. Említette benne a boszorkányokat is, ahogyan a vérfarkasok is feltűntek benne. Csupán feltevések voltak, de mégis oly valódinak tűntek, de ha jobban belegondolok én nem hittem bennük. Mindezek ellenére sejtettem, hogy volt valami velem, vagy pedig én mesélem be magamnak. A puszta elmémmel meg tudok gyújtani egy gyertyát, gondolom nem sokan képesek erre..
- Napfényben való csillogás, kereszt, szenteltvíz.. - soroltam fel őket, majd megráztam a fejemet. Abszurd. Ha pedig tényleg léteznének, akkor bizonyára a média felkapta volna őket és tele lenne az egész híradó velük.
- Miért ön hisz bennük? Vagy találkozott már eggyel? Vagy csak pusztán városi legendákat jegyzetelt le könyvében? - érdeklődtem a természetfeletti lények után, habár modoromon egy kicsit csiszolhattam volna, mielőtt megszólaltam volna. Nem mintha sértően, vagy lekezelően beszéltem volna vele, csak úgy véltem, hogy több tiszteletet is megadhattam volna. Észrevettem, hogy egy gyertya helyezkedett el a mellettünk lévő asztalon, és elkapott a késztetés, hogy meggyújtsam. Talán, ha egyedül lennék, de így nem, hogy van társaságom és bármelyik pillanatban lebukhatok..

dr. silverston & dorothy

várom válaszát *.* ণ - ণ pötty

there's no sweeter innocence than our gentle sins

Ms. Brown & Mr. Silverston

- Én mindemellett rendkívül őszinte. Értékelem - nevetek fel halkan, és röviden szavaira. Nem sértődöm meg az efféle közlendőkön, csupán belül meglepődöm. Nem igazán hallottam még efféle megnyilvánulást. Őszintén meglep, mikor fellelem arcán az örömöt, hogy elmegyek vele teázni, és nem értem ennek az okát, hiszen ez csak egy teázás. Semmi több, és nem akarom, hogy azt higgye, majd ezek után rendszeressé válhat majd. Így csendesen sétálok végig a folyosón, majd z egyetem parkolóján végigsétálva megyünk ki az utcára. Alig öt perc után érkezünk meg a közeli teaházba, melyet rendszeresen látogatok. Egész úton nem szóltam egy szót sem, inkább belemerültem saját gondolataimba, és az e napi teendőimbe. Sietnem kell, ha még oda akarok érni időben, mert ma jön egy fontos ügyfelem, akivel találkozót beszéltem meg. Végre sikerült beszereznem számára egy átkozott tárgyat, persze nem kis pénz forog kockán. A tárgy érintése is veszélyes lehet, és ilyen tárgyakat gondosan elzárok a hozzá nem értő kezek elől. Nem tudom, hogy mit akarhat vele, de nem is nagyon érdekel onnantól, hogy megkaptam érte a fizetségemet. Utána már csak a figyelmeztetéseket kell közölnöm vele, és nem látjuk egymást egy darabig.
Szinte észre sem veszem, hogy megérkezünk, majd belépek a helyiségbe, és utána engedem csak be Miss Brown-t, mert bár nem sokan hiszik, de tisztában vagyok eme illemszabállyal is. Befelé a férfi lép be először, kifelé pedig a nő. Ez után az egyik felszolgáló mosolyogva köszönt engem, és a vélhetőleg mellettem lépegető hölgyet is, majd az egyik hátsó, elkerített részre kísér minket, ahol nem székek, hanem párnák vannak egy kisebb kétszemélyes asztal van. Miután Miss Brown leült, én magam is helyet foglalok.
- Tudta, hogy csak itt készítenek a környéken igazi verbéna teát, ami állítólag véd a vámpírok igézése ellen? - kérdezem, miután a felszolgáló letéve az itallapokat hagy minket magunkra. Szándékosan feltevésként teszem fel a kérdést, hiszen nm hihet mindenki abban, amit soha nem látott még.