- Anya, apa… - szüleimhez rohanok mikor elment az az undorító féreg, aki bántotta őket. Sírva rogyok le melléjük és nézem a véres holttestüket. Fel nem bírom fogni, hogy hogyan képes egy ember arra, hogy bánton másokat. A szüleim senkinek sem ártottak, nem érdemelték meg ezt a halált. Szükségem van még rájuk, nem… Nem halhattak meg, ez biztos csak egy rossz, egy rettenetes rémálom, és mindjárt felébredek. Végig nézek rajtuk, és még jobban kitör belőlem a sírás. Ez nem álom, ez a valóság. 16 évesen magamra maradtam, egyedül kell folytatnom az életemet. Az egyik barátom, aki ugyan úgy, mint én, tud a természet felettiekről át jött hozzám eltakarítani. Mentőket még sem hívhattam, minek? Meghaltak, segíteni rajtuk nem lehet, illetve nem is akarok találkozni most emberekkel, csak a barátomhoz, aki itt van és segít, hogy ne lássam a szüleim holttestét. Miközben próbálom elfelejteni a látványt, bejövök a szobámba és becsukom magam mögött az ajtót, majd leülök az ágyamra és nézek ki a fejemből. Láttam annak az embernek az arcát aki itt volt, pontosan megjegyeztem. Fejembe vettem, hogy bosszút fogok rajta állni, nem fogom annyiban hagyni, hogy ezt tette. Meg fog még fizetni a tettéért, nem hagyom annyiban. Elvette tőlem a szüleimet, én pedig meg fogom őt találni, és meg fogom ölni!
- Rina, kész vagyok. Akarod, hogy veled maradjak? – ahogy meghallom Travis hangját, felnézek. A szobám ajtajában áll, és szomorú tekintetekkel néz rám.
- Nem.. Nem kell köszi, így is rengeteget segítettél. Köszönöm. Viszont azt hiszem, jobb, ha most egyedül vagyok. – mondom halkan, miközben letörlök egy könnycseppet az arcomról, s elveszem a tekintetemet róla, és a padlót kezdem el újra bámulni. Travis csak bólint, majd elmegy, én pedig lefekszek a hátamra és bámulom a plafont. Mikor már vagy 3 órája ugyan abban az állapotban vagyok, felülök, felkapom a kocsi kulcsokat, kimegyek a házból, majd beülök a kocsimba, és elkezdek gyorsan vezetni a legjobb barátnőm háza felé. Talán túl gyorsan is, mert nem láttam, hogy egy kis gyerek kiszalad az úttestre.
- Te jó ég… - kiáltok fel, majd gyorsan kipattanok a kocsiból és a gyerekhez futok. Leguggolok hozzá, és megnézem a pulzusát. Elkerekedik a szemem mikor nem érzek semmit. A szüleim anno sokat meséltek arról, hogy ha valakinek a halálát okozom, akkor kiváltok egy bizonyos átkot, amit örököltem.
- Hát ez nem lehet igaz! – mondom ingerülten, majd beviszem a gyereket a kórházba. Persze ott nem azt mondom, hogy én gázoltam el, hanem, hogy így találtam. Azt mondták az orvosok, hogy menjek haza, mert már nem tudok ott mit csinálni. Hát, fantasztikus, a szüleim meghaltak, kiváltottam valami hülye átkot, és még nincs vége a napnak. Most már tényleg jó lenne találkozni Winterrel, rá van most szükségem. Muszáj beszélnem vele.
Lesietek a kórház lépcsőjén, majd beszállok megint a kocsiba, és újra Winnie háza felé veszem az irányt. Nemsokára oda is érek, és elkezdem nyomni ingerültem a csengőt. Nem akarok várni, most van rá szükségem!
Winnie beengedett, és jót beszélgettünk. Sikerült neki megnyugtatnia engem, nem zavarta a sok sírásom, mondjuk ebben a helyzetben nem nagyon tudnék mást csinálni. Sajnos mennie kellett, de mivel nekem nem volt semmi hangulatom haza menni, ezért megengedte, hogy nála maradjak, aminek iszonyatosan hálás vagyok.
Napok teltek el, semmit sem javultam. Teljesen magamba fordultam, szinte semmit sem ettem. Feszült voltam a családom halála miatt, de még jobban zavart az a tény, hogy vészesen közeledett az első átváltozásom napja.

Ahogy eszembe jutnak ezek az emlékek újra könnybe lábad a szemem. Utálok vissza emlékezni. Viszont még anno megfogadtam, hogy bosszút állok, Ez így is van, már meg is találtam a módját. A férfi az egyetemi tanárom, ő persze nem tudja azt, hogy annak a családnak a tagja vagyok, akit lemészárolt. Mint kiderült, van egy fia akivel megismerkedtem, eléggé közel kerültem hozzá, azért férkőztem a bizalmába, hogy segítsen bosszút állni, hisz őt az apja elhagyta – aki a tanárom, s a szüleim gyilkosa – ezért bosszút akar állni, egyesítjük az erőnket és simán lefogjuk győzni. Viszont azt hiszem, hogy beleszerettem…