Láncra vertek, akár egy kutyát. Láncokon húznak maguk után ezek az emberek, akik már kislány korom óta ismernek. Keresem a tekintetüket. Keresem a tekintetükben az emberséget – de nem látok semmi egyebet, csak közönyt. Üres tekintetek merednek vissza rám, megvetve, undorral. Úgy méregetnek, akár egy vásárra vitt malacot. Mert tudják, ők már tudják, hogy mi az én sorsom… Hamarosan a vesztőhelyre visznek, és én nem tehetek ellene semmit. Mit is tehetnék? Mit is akarnék tenni azok után, hogy azok a férfiak betörtek az otthonomba és megölték azt a nőt, aki felnevelt? Anyám helyett anyám volt – és én anyámként szerettem. És most anyámként gyászolom. Megvetve, undorral tekintek hát rájuk én is. Nem vagyok boszorkány. Boszorkányok ugyanis nem léteznek! Babonás csürhe, mindent elhisznek, amit elébük dob valaki, akárki… Úgy csámcsognak egy pletykán, mintha csak a betevő falatjuk lenne. És egy kis kenőpénzért cserébe az egész falu hajlandó végignézni a kivégzésemet. Szemet hunynak a halálom felett – mi több (!), még asszisztálnak is mellé. Gyűlölet. Ezt érzem most. Mélyről jön, idegeket szaggat, ereket tép. Dühödten, háborogva dübörög a szívem a mellkasomban, és most először érzek olyat, amit nem szabadna. Olyat, amit még soha az életemben nem éreztem. Olyat, amit egészen idáig talán nem is ismertem. Bosszúszomj. Dühtől izzó szemekkel és keserű mosollyal a szám szélén lépdelek végig a tömegen, kezeimen a láncokkal, miközben egy asszony hozzám vág egy rothadt paradicsomot, egy férfi pedig az arcomba köp. Igazából a legszívesebben most visszaköpnék, csak hogy érezze milyen megalázva lenni egy egész falu szeme láttára, viszont az anyám – vagyis a nő, akit anyámként szerettem – arra nevelt, hogy mindig legyek méltóságteljes. Még akkor is, ha ezt mások nem érdemlik meg. Anyám arra is megtanított, hogy mindig legyek becsületes. Ugyanakkor hogyan is lehetnék az, hogyha már megfosztottak tőle? Mert azok a férfiak, akik betörtek az otthonunkba és megölték ŐT, mindössze azért mert útban volt; mindössze azért mert segíteni próbált nekem! Ezek a férfiak… elvettek tőlem MINDENT. Megölték az édesanyámat, felégették az otthonomat, béklyókba verték a méltóságomat… és eltiporták a becsületemet. Úgy, ahogyan a férfiak szokták eltiporni egy nő becsületét – elvenni, megfosztani tőle. Az egyetlen olyan dologtól, amely tényleg az övé. És félek. És rettegek. És… iszonyatosan dühös vagyok. A dühöm erősebb a félelmemnél. A gyűlöletem, amelyet eddig még csak hírből sem ismertem, most olyan erősen söpör végig rajtam, szánt végig a gerincem mentén, borzongást hagyva maga után, hogy egy pillanatra még talán én is elhiszem… azt, hogy boszorkány vagyok. Merthogy a téren lévő fák rejtélyesen, szinte egységet alkotva mozdulnak, mintegy válaszként az ereimben pulzáló színtiszta dühre. Véletlen egybeesés csupán, semmit több. Mégis gallyak csapdosnak, faágak törnek – agyonverik a fa alatt álldogáló szerencsétlent. Azt a férfit, aki az imént oly’ önfeledten arcon köpött. Gyalázatos mosoly feszül a képemre, amint belehasad a tudatomba a következő: MEGÉRDEMELTE! De én nem, ez nem én vagyok… Nem lehetek én. És mégis, hát ki más lehetne ez a bosszúra szomjazó nőszemély, ha nem én? Megölték az anyámat, elvettek tőlem mindent! A halálomat akarják, láncra vertek, láncokon rángatnak maguk után… Most is, ebben a pillanatban – és csak rángatnak, és rángatnak. Aztán elbotlok. Majd végül meghempergek a sárban. Mindennek tetejében pedig még a ruhám is szétszakad; voltaképpen már rég elhagytam a felét.
Valaki gyomorszájon rúg.
Valaki felrángat a hajamnál fogva.
Nem ellenkezek, nem akarok megszökni, elszaladni sem akarok már. Ugyan minek? Hisz hová is mehetnék, amikor az egész eddigi életem a szemem láttára hullott darabjaira? Szilánkosra törték ezek a gyilkosok! Mindezt miért? MIÉRT?! Mert én vagyok Raina Zalachenko; az a lány, akinek meg kellett volna halnia évekkel ezelőtt – az a lány, aki mindezek ellenére mégis életben maradt. Hiba volt. És más fizette meg az árát…
Az alattam lévő máglyarakás bántja a talpamat, ugyanis mezítláb vagyok, és csaknem ruhátlan… Rongyokban állok az egész falum előtt – megszégyenülve, megalázva.
- Utolsó szó? – Érzem, ahogy a füst valósággal kaparni kezdi a torkomat, amint az egyik engem megerőszakoló férfi a képembe nyomja az immáron égő fáklyát.
Mit is mondhatnék? Ezek itt mind levettek a lábamról… Szó szerint.
- Mindnyájan a pokolban fogtok megrohadni, mocskos torzszülöttek! – Ismeretlen helyről jövő indulattal köpöm a képébe a szavaimat a nyálammal együtt. Méreg itatja át az ereimet. És én engedem neki; beinvitálom a lényembe ezt a fojtogatóan halálos mérget. Magamba szívom, bekebelezem – vagy inkább ő kebelez be engem? Akárhogy is, már nincs semmi, amitől tarthatnék. Lehunyt szemmel adom hát át magamat ennek a felszabadító érzésnek. Egészen megnyugtat, ahogyan elfogadom a halál finom, már-már cirógató érintését a bőröm felszínén. Mennyivel kellemesebb, mint azoknak a férfiaknak az érintése, akik meggyalázták a még ártatlan testemet. És én tudom, én már biztos vagyok benne, hogy (…) A pokolban fognak elkárhozni mindahányan vannak…! Legalábbis ezzel nyugtatom a lelkemet egészen addig a pillanatig, míg a lángok végérvényesen maguk alá nem temetnek. És akkor egyszeriben csak vége szakad… mindennek.