Daud & Ezra

Nem olyan fából faragtak, hogy az első nehézségek után feladjam. Az lebeg a szemem előtt, hogy megerősítsem magam. Túl sokszor kupáltak már el, és azt hiszem, ebben nagy szerepe van annak, hogy túl hamar eldurran az agyam. Tüzes természetem áldás és egyben átok is olykor. Mert ettől vagyok én egyedi, hamisítatlan, ettől vagyok Én Ezra.
Egyetlen elvárásnak akarok megfelelni: a magaménak. Nincs az az ég, hogy bárki szavára odafigyeljek, vagy épp szót fogadjak, mert nem vagyok idomított pincsikutya. Vad vagyok? Épp csak annyira, mint egy hurrikán…vagy fogalmazzak másként? Nem, hiszen Daud szerintem nem vak.
Szeretem a pörgést, az edzést, a fájdalmat is. Amit nem szeretek, az a veszteség. De ebből tanul az ember, még akkor is, ha ezt olyan nehéz belátni.
A könyökösöm betalált, de egyáltalán nem történt semmi, ami miatt pezsgőt kellene bontanom. Sőt. A kardom pengéjét is kivédi, az öklöm a kezében ragad, egy pillanat alatt kerülök a földre egy hatalmas tompa puffanással. Elmémet elborítják a harag hullámai. Hol hibázok? Kérdésére jéghidegen meredek rá, szinte már…hm ha tekintettel lehetne ölni, már vagy ezer kard döfködné telibe. De helyette csak álom a tekintetét és felkelek, leporlom magam. Egy hangos chh-t ejtek ki, mikor „közli” a kard az övé, hozzak másikat. Büszkeségemen ejtett csorbát, és ez azonnali revansot kíván. lobbanékony természetem van, és ezt soha, de soha nem felejtheti el. Ha felpiszkál, elborul az agyam. Mint most is. Egy újabb kard kerül kezem ügyébe és alaposan megforgatom, majd Daud felé tartom. Ez háború. És én nyerni akarok. Mert én soha nem adom fel te dög! Ajkamra veszedelmes félmosoly kúszik, mert valójában nagyon is élvezem ezt az egész helyzetet. Várok. Ez már éles, ez már nem felmérő. Ez, már harc. Meccs. Háború. És kell nekem. Csak tanulni akarok, és mindent beleadva megpróbálni legyűrni. Nem várok. Támadok. A testem nekilendül, könnyed mozdulattal szelem át a köztünk lévő kicsiny távolságot. A kardom újra ketté szeli a levegőt, egyenesen felé száguld. ...

Ezra & Daud

Gyorsabban, magasabbra, erősebben! Csak ezek kattognak az agyamban, amik a fiút illetik. De nem jövök neki bibliai magasságú bölcsességekkel, meg hogy tisztelje az ellenfelet, attól, hogy nincs nála fegyver – jelen esetben nálam. Harcost kell faragni belőle, nem pedig filozófust ugye. Majd a gyakorlatban megtanulja. Szavak helyett tehát állhatatosan tűröm a tekintetét és megadom neki a támadás lehetőségét, mint egy gyereknek. Élvezze csak ki az előzékenységem, mert újabb lehetőséget nem fog kapni.
A kis trükkje bevallom, ügyes, van benne spiritusz, kár, hogy kétszáz éve harcolok és ilyen apró turpisságokkal nem tud kifogni rajtam. Ettől függetlenül maradok, megfeszítem a hasfalam és hagyom, hogy belé könyököljön. Ha nem tenném, valószínűleg eltaknyolna.
Mivel a testem felkészítem – ami ráadásul jóval erősebb, mint egy emberé valaha is lehetne, a vámpírságnak köszönhetően – meg sem görnyedek, egy pisszenést sem hallatok, csak nézek le rá kimérten. Fel akarom tüzelni. Hozzuk ki, ami benne van. Másrészt érzem én ezt az ütést, nagyon is. Ha nem kellene a kölyköt edzenem lehet hátrálnék néhány lépést levegőért kapkodva… A karddal szemben azért már nem vagyok ilyen nagy legény. Az első csapás elől kitérek, hogy lássam, hogyan és mennyire gyorsan hozza vissza a fegyvert maga elé, a második suhintásnál viszont már megragadom az öklét, amelyikkel a kardot fogja és csavarok rajta egyet, úgy, hogy a karjával együtt ő is megemelkedik valami csavart pózban, hamarosan pedig csapódik a homokos talajhoz. Ezt követően a kardot még a levegőben kapom el és a földön fekvő fiú nyakához tartom kis lihegéssel és egy már-már várakozó mosollyal.
- Következő kör? – Nem így terveztem. Szigorúan talpra kellene parancsolnom, nem is értem mi üt belém. Hamar letörlöm a vigyort az arcomról és hátrálok néhány lépést, helyet adva neki. Ha talpra kerül és készen áll, biccentek a láda felé, hogy hozzon még egy kardot, ez nálam marad.

Daud & Ezra

Legalább őszinte vagyok vele. Látom az arcán, hogy nem tetszik neki, de mit is vár tulajdonképpen tőlem? Az ego-m mindig is a helyén volt... ezzel sohasem volt igazából probléma, mint ahogy azzal sem, hogy dicsőítsem magam: tökéletes és jobb vagyok, külsőleg, és belsőleg egyaránt. Kíváncsi vagyok, mennyi kell, hogy megtörjem Daud akaratát. Meddig fog harcolni és dacolni? Szavaira szemem sarkából rá pillantottam, de tekintetem kifejezéstelen maradt, szinte kongott az ürességtől. Tényleg ez vagyok, ennyi vagyok, bármennyire lenne jó olykor valaki mássá válni. Tulajdonképpen egyetlen gondolat jár igazán a fejemben, a konkrét véleményemet felesleges volna vele megosztanom, hiszen valószínűleg semmire sem mennék.
- Ugyan, Daud! Komolyan azt hiszed, hogy ennyire pisis vagyok? - nem szólítom apának, furcsa lenne ez a szó, nem jön a nyelvem hegyére se, évekig anyámmal éltem... Fordulok felé rögtön, hiába az a pár méter távolság neki rontok. Nem vett fegyvert. Fegyvertelen. Ha sikerül, akkor jobb vagyok nála. Közel érve hozzá, azonban, nem a kardot használom, pedig gondolom arra várt, hanem, egy hirtelen fordulattal a könyökömmel találkozhat a gyomra. Megpróbálok ebbe az egy mozdulatba mindent belesűríteni, mintha azzal, hogy megszabadulok a nyomástól, a bennem felgyűlt negatív érzelmekkel is így tehetnék. Mennyire egyszerű lenne. Végül egy gyorsabb mozdulat és a kardom pengéjét vágom nagy erővel felé. Elvileg halhatatlan, elvileg begyógyulnak a sebei, szóval nincs miért aggódnom. Rést kell találnom.




// Mégsem lett olyan hosszú, mint amennyit akartam XD //

Ezra & Daud

Ezra szemmel láthatóan nagyon nagyfiúnak érzi magát, ezért bele sem kezdek olyan dolgok tisztázásába, hogy nem számít, ha fáj, nem számít, ha éget a hideg, a fókusza itt legyen. Mert hogy elég csípős az idő, de így lesz erősebb ugyebár.
Amíg kihúzza a kardot figyelmesen követem a mozdulatait, biccentek is, hogy jó fegyver lesz, de a hirtelen jött nagyképűsége nem tetszik. Nagyon úgy tűnik, hogy nincs alázat, amire építhetnék. Ha pedig az nincs, akkor nagyon hamar a vér megszállottjává válhat, vagy rosszabb, halottá.
- A szabály – kezdem már-már irritálóan nyugodtan, ahogy a mutatóujjam a felém ágaskodó kard orrára nyomom és eltolom. Nem számít, hogy megvág és a vérem a hegyén marad, amíg megkerülöm a fiam és a nyílt terepre lépek a láda mellől, a seb begyógyul, mihelyt elengedem a fegyvert. – hogy ne a te véred legyen azon a kardon.
Ezt így egyelőre ostobaságnak gondolhatja, ha őkelme fejével gondolok bele, mondván, hogy nála van a fegyver, hogy kerülne rá az ő vére. Nos, valóban nála van. Még. Hogy ne könnyítsem túlzottan meg a dolgát, ennyire közeli támadási lehetőséggel, mielőtt elkezdenénk, még hátrálok néhány lépést, hogy legalább két-három méter legyen köztünk, majd intek, hogy kezdjük. Így, hogy levetettem vele a dzsekit és ami alatta volt, nem csak a hideghez akarom hozzászoktatni, de számos előnyei van a helyzetnek. Megtapasztalhatja, milyen, ha a legsebezhetőbb pontjaid teljesen védtelenek, nincs anyag, amin akár egy életmentő centiméterrel, vagy talán csak milliméterekkel elcsúszhatna a halálos találat. Továbbá, én is láthatom az izomzatát, mi merre mozdul harc közben. Sem a technikáit, sem a gondolkodás módját nem ismerem egyelőre, de így előrébb juthatok.

Daud & Ezra

Gyűlölet feszült, gyűlöletnek, harag haragnak, megvetés megvetésnek. Voltak dolgok, amikkel ugyan nem birkóztam meg, de sikerült átlátnom a sötét felhők felett, amik körülöttem húzódtak. Gyalog, ez volt a szerepem a világ sakktábláján, abban a világban, ahol nálam sokkal hatalmasabb „emberek” formálták a világot. De most, én leszek nagyobb. Engem imád és fél majd mindenki. A halál, a bukás elkerülhetetlen, ám mindez mit se számít, ha valamilyen fenséges formában örökre nyomot hagyhatok a világon. Milyen hamis is az emberi önbizalom. Hazugságra épül, hiszen egy pillanat alatt felépítheted, akár alaptalanul is, egyetlen téglát használva, melyre majd légvárad épül. De ez így jó, nincs ezzel baj, mert amíg szükséges, megmarad, erőt ad, ám ugyan ilyen könnyen elfújhatja más, mint egy kártyavárat. Dauddal nem beszélek sokat, hiszen nem azért kerestem fel, hogy egyesítsem a családot, hanem erősebb akarok lenni. Megvédeni a számomra fontos embereket. Magához vett, nála lakom, de egy hét is elég nagy káosz tud lenni, két idegen közt. Messze nem vagyok tökéletes, annyi hibám van, mint a fene, de a lojalitásom az, ami megkérdőjelezhetetlen és megingathatatlan. Semmi nem oké, hogyan lenne körülöttem bármi is oké, egyszerűen kevésbé nem oké, mint általában. Azt hiszem. Sose értettem azokat az embereket, akik csak úgy spontán, minden gond nélkül és szívből rá tudtak mosolyogni vadidegenekre. Furcsa érzés volt egyébként, de akkor se értettem. Harc, beszélgetés, ismerjük meg apánkat. Majd a pillanat heve fogja szülni ezt a döntésemet azt hiszem. Ahhoz nekem is lenne egy-két szavam, pontosabban szavam nem, tettem annál inkább. És ha már a tetteknél tartunk...engem piszok nehéz kordában tartani, hogy az első nemleges válasznál ki ne döntsem a legelső falat, ami szembe jön velem. Nem fogadok el nemleges választ.
Ebben a negatív érzelem kavalkádban, melyben minden negativitásom Daud ellen sugárzom, az ember könnyedén úgy érezheti, hogy ebben a világban nincs többé semmi jó. A múlt jelenleg sokkalta jobban foglalkoztatta, mint a kétes jövő. Az abszolút hatalom megszerzése nem mindig olyan eredményekkel jár, mint amire az ember számít. Jogosan hihetjük azt, hogy eme hatalom birtokában a világ rögtön a lábunk előtt fog heverni, egyetlen ujjunk megmozdítása hegyeket emel magasba, majd könnyű szerrel zúz porrá. Azonban hamarabb rájöttem, hogy amit hatalomnak hiszünk, sokkalta inkább egy átok, és nem csak hogy nem a világ fog a lábaink előtt heverni, hanem mi magunk se leszünk képesek talpra állni. Ez az egy hét fájdalmasan lassú volt, nem szeretek a semmittevések császára lenni, jobb szeretek csinálni, harcolni, akármit tenni. Nem szeretem,. ha korlátolnak. De végül ez is elkövetkezett. Ketten egy tópartféleségen kötöttünk ki és egy nehéz ládát is magunkkal hoztunk. Daud levette a felsőjét, tekintete ugyanezt követelte tőlem is, így egy chh kíséretében megkönnyítettem magam egy felsőruházattal. Izmos és széles felső test. Mit várhatott? Hogy ki vagyok tömve? És egy deka zsír nincs rajtam. Ez mind izom. A láda elé lépve megnézem a kínálatot és a döntésem a kard irányába voksol. Ki is veszem, meg is forgatom. Jó. Éles. A tartása  is tökéletes. Daud felé tartom.
- Nincsenek szabályok. - kötöm ki, mintha én lennék az atyaúristen, elvárom hogy ez így is legyen! Ha nem, megnézheti magát.

Ezra & Daud

Amikor a fiú hirtelen indulatában meg akart ütni, nem mondom, hogy nem érdemeltem volna meg, de természetesen nem hagytam. Az ökle az erős markomban roppant, míg én tekintélyt parancsolóan néztem a szemeibe. Harag ide, vagy oda, rám senki nem emelhet kezet. Ezen az apróságon viszont hamar túllendültünk, legalábbis az érezhető feszültségtől függetlenül békésen megvagyunk egymást mellett.
Lassan egy hete, hogy a fiam nálam táborozik. Sok dolgot kellett megemésztenem, ahogy neki is. Bizonyára volt rólam egy kialakított képe, s hogy ez milyen irányba alakult, ha alakult egyáltalán, ki tudja. Nem beszéltünk túl sokat, de az a néhány nap elég volt, hogy mindennek utána járjak. A bizalmam természetesen nem volt teljes, boszorkány segítségét viszont nem kérhettem, hogy meggyőződjek a fiú igazáról, ezért ellátogattam egy kórházba, ahol egy kevés vámpíri ráhatással elvégeztettem egy DNS-tesztet. Az eredményt – hála a kvalitásaimnak – már másnap megkaptam. Csak ekkor ért be az agyamban a tény, hogy van egy fiam. Amikor ültem a kórházi folyosón, a hivatalos papírt a kezemben tartva és csak őrlődtem. A dokumentumot természetesen elégettem, de így már, hogy nem kellett hitetlenkednem, valamivel könnyebben ment a fejlemények elraktározása.
Ezra mesélt néhány dolgot, de még ott az a hatalmas fal közöttünk – és elhiheted, két ilyen nagyra nőtt férfi közé igen magas fal kell – így a kirakós darabkáit többnyire magamnak kellett összeilleszteni. Mivel gyorsészjárásom van, nem volt túl nehéz, de ami velük történt… a családommal, miattam… az borzasztó. S lám, ismét nekem volt igazam! Az élet nem a bűnösöket bünteti.
Az persze, hogy a fiammal és az anyjával történt dolgok súlya megvisel-e, vagy sem, nem látszik rajtam. Annyi bűntudat és titkolt vezeklés iránti vágy van bennem, hogy plusz egy igazán nem feltűnő. Viszont nem az a típus vagyok, aki könnyen megbocsájt magának, vagy aki el tud engedni. Én csak elraktározom magamban és húzok egy plusz strigulát a képzeletbeli falra.
De visszakanyarodva. A fiút magamhoz költöztettem, miután megbizonyosodtam az igazáról. Nincs túl sok holmija, de nem is lesz rá szükség. Igyekszem helyt állni, több kevesebb sikerrel. Nem igazán tudom, hogy mi kell egy 18 éves gyereknek, főleg, ha ekkora darab, ezért megkértem a kedves vendéglátónk – a megigézett asszonyt – hogy gondoskodjon róla, hogy mindig legyen a háznál étel, ital, amire szükség van meglátása szerint.
Ezrával nem beszéltünk túl sokat, de azt hiszem, tényleg komolyan gondolja a kiképzést, én pedig meg fogom neki adni. Viszont! Szigorú, kemény szabályokat fektettem le. Ha edzeni akar, azt az én feltételeim szerint, alázattal és hidegfejjel csináljuk, már pedig nem fogok vele kesztyűs kézzel bánni, vér ide, vagy oda.
Természetesen nem lett azonnal a feneke alá tolva, csak majd’ egy hét elteltével jött el az első edzésünk ideje. Az izomzatát elnézve jó erőnléte lehet, de még így is nagy feladatra vállalkozott, remélem, ezzel ő is tisztában van. A múlt század legrettegettebb orgyilkosa áll előtte.
Helyszínül a várostól kellőképpen messze lévő tópartot választottam. Csendes, tiszta, nyugodt. Egy lélek sem jár erre. Bár én magam nem fázok, de csípős hideg van, ráadásul a szél is erősen fúj itt a fedetlen terepen, a jeges víz mellett. Nem messze tőlünk van egy erdő is, de mára egyszerű, szabadtéri edzést terveztem. Levettem a felsőm, s ugyanezt megtetettem vele is.
Most kinyitom a magunkkal hozott, súlyos ládát, számos közelharcra használatos fegyver található benne, s csak várok, hogy a fiú kiválassza a keze ügyébe valót és kezdhessünk.